Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...
Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.
Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?
Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?
Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...
Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.
De most nem tudom, mi a lényeges.
A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?
Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.
Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.
Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.
Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.
Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.
Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.
Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.
Ennyi.
Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/
És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)
