december 07, 2014

Arról, hogy nem vagyok az a klasszikus értelemben vett könyvmoly...


Kép a Pinterest-ről


1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit
olvasol el legközelebb?

 Azt olvasom, amire vágyik a lelkem.

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Általában átlapozom és beleolvasgatok itt-ott. Kvázi befejezem.

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?
Jesszus-Mária! Én nem veszek részt  olvasási kihívásokban!!!


4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói nem Egyeznek!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?
Messze nem érdekel dolog. Ok. lehet pár percig bosszankodom. 

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet? 

Leírom a blogon, vagy megbeszélem a közeli ismerőseimmel.

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mit kezdesz magaddal?
Gondolom, tovább sírok.  ( Nem szoktam nyilvános helyen olvasni.)
 7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!
Hát izé.  Szerintem leginkább elolvasom az új könyvet és megpróbálom menet közben felidézni mi volt a régebbi részekben.

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

Úgy, hogy nem olvasok?


10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni? 

Mostanában nem szoktam ilyen érzést érezni, de statisztikailag gondolom egy könyvet mindenképp megveszek - egyszer valamikor...

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon mire elolvasod őket?
 
Legtöbbször nagyon sokat.  Ezért is veszek egyre ritkábban könyvet.

A kérdéssort én Nita blogjáról kölcsönöztem. De nagyon sok blogon felbukkant már azt hiszem...

SHARE:

november 24, 2014

Spoilerek és más egyéb katasztrófák


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
"Azok a fránya spoilerek! "


A wikipedia fogalomtára szerint spoiler "az irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok -ugyebár- nem csak a mű végén találhatók."

fIGYELEM a poszt, rendkívül sok spoilert tartalmaz. Amúgy nyugodtan olvashatod... :)
Na ezt én nem szoktam ilyen szabatosan elmagyarázni, amikor véletlenül elszólom magam és értetlen tekintetek bámulnak rám. Mi a fenét akarok én azzal az autós aerodinamikai izével?  Filmekről volt szóóó! - magyarázzák. Értem én, értem..., és rögtön helyesbítek is, hiszen akik nem forognak netes körökben, nem értik a szó ímigyen használt jelentésváltozatát. De azért mindig elgondolkozom azon, milyen szóval helyettesíthetném. Spoiler, spoiler, a fene sem tudja...

 Mindenesetre én úgy vagyok a spoilerekkel, hogy ÚÚÚTÁLOM őket. ( Még akkor is, ha mindezt rövid u-val kell írni. ) Le kell állítani a SPOILEREKET, nem uralhatják a lelőtt poénok az életünket.
Pontosan.
Az az ember, aki sorozatosan spoilerez, csak fel akarja nagyítani önmaga jelentőségét, és cseppet sem foglalkozik másokkal. ÉÉÉN TUDOOOM!!! Ez van a homlokára írva, és messze nem érdekli, hogy az enyémre és sok más emberére meg az van a szemöldökráncolások formájában jegyezve, hogy BAKKER, FOOOGD MÁR BEEE! Tovább mondja...

A spoilerrel kapcsolatban mindig az az első gondolatom, hogy utálom. A második meg az, hogy NA NEEEEEE!!!!! Nem szeretem, mert nem szeretek spoilerbe futni, és utálom, hogy nincs rá jó magyar kifejezés. ( Azért hátra lehet dőlni, én is így hívom a jelenséget, csak mondom. )

Általában tehát én nagyon vigyázok, hogy ne tudjak sok mindent az aktuális történetről. A filmeknél csak trailert nézek, a könyveknél pedig még fülszöveget sem olvasom el sokszor. ( Persze ez nem mindig követhető. ) A blogoknál vannak megbízható bloggerek, akiknél nyugodtan végig olvashatom azt a posztot is, ami ismeretlen könyvről szól, de bevallom sok esetben inkább csak azt figyelem, milyen benyomásokkal írnak az adott sztoriról, próbálom a cselekményt csak félszemmel átfutni. Szóval maga vagyok az elővigyázatosság. Ilyen szempontból viszont kérdezhetitek, én hogyan írom meg a posztokat, van-e spoiler, vagy nincs posztjaimban. A helyzet az, hogy szokott lenni, de minden esetben figyelmeztetek előtte. Igazán nagy gondban akkor vagyok, amikor egy sorozatról kell írni. Hisz annak, aki nem olvasta az előző részeket, annak minden spoiler, amit a második könyv kapcsán írok, és ilyenkor annyira belelovalom magam az elővigyázatosságba, hogy leginkább csak rövid posztok, vagy egyáltalán semmiféle posztok nem születnek. Szoktam ugye néha olvasónapló-szerű posztot írni, ami meg szinte csakis a cselekményről szól, de általában ezek olyan könyvek, amiket a büdös életben soha senki nem akarna elolvasni, aztán arra gondolok, hogy szívességet teszek pár embernek, megmutatva, miért nem akarták soha elolvasni... Ezt akár felebaráti szeretetnek is nevezhetjük, nemde?

 
Mindig csak mennek, meg mennek, meg mennek, de miért???
Most megint a Harry Potterről meg a Gyűrűk Uráról szeretnék nektek mesélni. Életem legnagyobb, legkatartikusabb olvasmány élménye volt a Gyűrűk Ura, amit egy nyár alatt olvastam ki, és az a  nyár volt az egyik legklasszabb nyaram. Annyira együtt éltem a könyvvel, mintha én is ott mentem és mentem és mentem volna velük, hegyeken át és dombokon keresztül alagutakban és kopár sziklákon másztam és vittem és vittem a gyűrűt,  és úgy átéltem minden csatát, mintha én is megvívtam volna velük. És volt az a pont, tudjátok a legvége, amikor történt a gyűrűvel, ami történt, és én akkor annyira izgultam, hogy összeszorult a gyomrom és kivert a víz, és annyira ledöbbentem, hogy az történt, ami történt, hogy csak bámultam tátott szájjal a könyvre, és akkor megfogadtam, hogy soha senkitől nem fogom elvenni ezt az élményt, vagy legalábbis ennek az élménynek a lehetőségét -  még akkor sem, ha a másik személy kéri tőlem. Mert átélni a dolgokat mindig izgalmasabb, mindig klasszabb, sokkal többet ér, mint az a pár másodperc, amikor elmondják a megoldás kulcsát.

Na ezt jól elmondtad, gratulálok!
A Harry Potternél viszont nem volt ilyen szerencsém. A Harry Potter első részét már kiadták filmben, amikor én csatlakoztam a rajongókhoz - először amúgy én is húztam a számat, hogy mi ez a hülyeség, aztán meg... mondtam, hogy most újra fogom olvasni? :) - , de hogy a lényegre térjek, az ötödik résztől kezdve én is azok között voltam, akik legszívesebben varázslósüveget húztak volna a megjelenés napján, és természetesen az első nap megvettem a könyvet, és rögtön elolvastam, és jött a sok húúú, meg hűűű, dirr meg durr, stb stb... És akkor ugye a regénysorozat végén történt Dumbledorral ami történt, csak hogy én ezt sajnos előre megtudtam. Tudom, hogy korábban kiszivárgott már az ügy, de nem vártam volna, hogy egyszer csak egy barátnőm IDÉZŐJELBEN, fogta magát és elmondta mi lesz. HOOOGY MIIIIIII???? - zengett a folyosó az egyetemen a hangomtól, teljesen paff voltam és még csak magára sem vette a csaj a dolgot. Örült önmaga fontosságának, és ennyi neki elég is volt. Pedig én azt akartam amúgy mondani neki, hogy: hogy lehetsz EKKORA SURMÓÓÓ, TE ####?!###....????!!! ########  ekkora idióta??????
Szóval így történt, hogy amikor a hatodik Harry Potter könyvet olvastam, hiába vártam nagyon, nem tudtam elfelejteni azt a bizonyos nagy fordulatot, és igazából az egész könyvet nem élveztem úgy, ahogy kellett volna. :(

Van amúgy ismerősöm, aki kifejezetten rajong a spoilerekért, olyan is, aki mielőtt belekezdene a könyvbe, elolvassa az utolsó oldalát. Ahogy a fent említett wikipedia cikk bölcsen meg is említi: "A spoiler dő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét, újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket."  Én ezt viszont nem tudom és nem is vagyok hajlandó értelmezni. 

Van amúgy két friss élményem a témában, amit röviden azért leírok ide. Kérdés számomra pl. a film kontra könyv esete is. Ugyanis legtöbbször, ha már láttam valamit filmben, nincs kedvem végig rágni magam a könyvön, pont azért mert minek... Az esetek 70%-ban nem olvasom el könyvben, amit filmen láttam, a maradik kb. 30 % -ban viszont annyira tetszik a film hangulata, hogy a könyvet is elolvasom. Legutóbb így jártam a Pí életével is, amit régóta el akartam olvasni, de pont akkor kaptuk kölcsönbe a filmet, amikor kikölcsönöztem a könyvtárból, és miután megnéztem, úgy döntöttem - bár tetszett-, de ennyi elegendő is volt...

És még egy friss élmény. Bevallom Channing Tatum miatt akartam elolvasni a Nicholas Sparks könyvet, a Kedvesemet. A film nekem tetszett, de olyan sután fura vége volt, gondoltam kíváncsi vagyok, milyen lehet könyvben. Szóval láttam a filmet, ami már rossz pont, de miután a könyv úgy kezdődik, hogy a főhős srác elmondja, milyen szerencsétlen, mert szereti a csajt, de hát hiába szereti, még sem lehet vele, szóval igazából csak felidegesített az első pár oldal után. Mi a fenének olvassam el, ha már így is tudom mi van benne, és még a könyv elején is leírják ... Úgyhogy azt is félre raktam.

Ugye tudjátok, hogy a témázáshoz csatlakozhattak posztban, hozzászólásban, bármilyen más módon? Annyit kérünk, hogy ha posztot írtok, azt jelezzétek nekünk, hogy belinkelhessünk a listába, és hogy ti is jelezzétek, honnan indult a kezdeményezés.

Akik ebben a körben részt vesznek:
Ilweran, tigi, Reea, PuPilla 
Bea
SHARE:

november 16, 2014

Ezt most olvastam :)

"Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
- Itt a finom, forró, mézízű eledel! - rikkantotta."

Na honnan való ez a történet?
Naná, hogy a Gőgös Gúnárból! :P

Jó sütögetést, nyami, nyami, a sütőtök olyan finom!
SHARE:

november 15, 2014

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Azért jó ez a könyv, mert egyrészről szívderítő a címlapja, másrészről meg mert olyan sokat sejtet a cím is: A nő mosolya... Lehetne ez egy nőket túlmisztifikáló értekezés is, olyan "Mona Lisa mosolya"-féle, no meg lehetne romantikus csöpögős regény is.

Ellenben ez egy olyan női regény, amiről - szerintem - süt, hogy férfi írta. Nem akar túl szentimentális lenni, és bár a regény tárgya a nő, meg maga a szerelembe esés, mégis valahogy átszövi finoman a regény egészét egyféle férfias látásmód... Vagy csak én képzelem így? Valahogy az egész könyv olvasása alatt éreztem, azt az óvatos egyensúlyozást, hogy a könyv legyen csajosnak csajos, no de ne legyen túl sok, élvezhető legyen annak is, aki imádja a hasonló romantikus történeteket, és élvezhető legyen annak is, aki teszem azt véletlenül nem hozott olvasnivalót a nyaraláshoz, és valahogy ez a regény a keze ügyébe került.

Azért zavarbaejtő erről a könyvről írnom, mert Szilvamag ajánlotta nekem és pont azért, mert  hogy a regény elejét olvasva pont ÉN jutottam az eszébe, és bár a témázós csapat folyton visszadobja azt az ötletem, hogy írjuk le, melyik könyvekre utaltak már úgy, hogy ránk emlékeztetnek, - pedig jelzem ez egy baromi jó téma! - én azért tervezek majd írni erről részletesebben. Szóval kicsit amúgy féltem olvasni a könyv elejét, mert hát mit láthat ez a Szilvamag bennem? kérdésekkel volt tele a fejem, amikor belefogtam. Aztán igencsak örülni kezdtem, mert a könyv eleje valóban elég önazonos volt.

Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…
Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…


Szóval ilyen teljesen bűbáj a regény története, ráadásul átmegy az egész egyféle francia hangulatú romantikus komédiába, szinte filmszerű volt szerintem pár jelenet, könnyen el tudnék képzelni egy ilyen sztorit - persze neves sztárokkal- a mozivásznon. Ami kicsit nekem visszavetette az élményt, hogy bár a regény női főszereplője Aurélie Bredin teljesen aranyos volt, addig a férfi főhősről ezt nem mondhatnám igazán el. Szilvamaggal nevettünk egy időben, hogy milyen jelzőkkel illettem Andre-t, de hát biztos ilyenek a francia férfiak, most komolyan :), és hát ugye az is történelmi pillanat, hogy egy szakállas és közel sem tökéletes pasi köré építi valaki a romantikus regényét. Jó, jó tudom ez teljesen lényegtelen.

Igazából ez egy jó -szingli? - regény, erőteljes francia hangulattal, érzésvilággal, vicces jelenetekkel, egészen elfogadható, abszolúte nem giccses romantikával, olyan főhőssel, aki kicsit rám hasonlít - haha :D, - és egyedül ami nekem nem tetszett, hogy a regény második felében már inkább Andre-ról szólt a történet, ami lehetett volna talán kicsit másképp is, de a regény valóban klassz volt. Ajánlom.
SHARE:

november 10, 2014

Közlemény

"A királyi takarítószolgálat közli minden kedves olvasóval, hogy akik a bálon elhagyták a cipőjüket, azok még két hétig megtalálják azt, a mindenkor nyitva álló portaszolgálaton. Beazonosítás lábmérték alapján."

/Hirdetés feladva: 2014.11.10. napján/ 

 
SHARE:

október 23, 2014

Könyvek, amiket mindenképp...


Itt az új témázás ideje, melynek központi kérdése most az, hogy vajon mely könyvekre tettük föl azt a képzeletbeli címkét, hogy: na én ezt biztosan! el fogom olvasni. De mivel a témázás jelszava, hogy tágan értsünk minden fogalmat, ide sorolhatunk minden irodalommal kapcsolatos életre szóló óhaj-sóhajt. Lássuk mik jutnak az eszembe:

1. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak.
Az első három részét már olvastam, és nagyon élveztem őket. Aztán megvettem egy könyvbe foglalva az összes részt, és sajnos azóta felé sem néztem. :S No de ami késik, az nem múlik, ahogy mondják...



2. Janet Evanovich: Stephanie Plum összes...
Igazából már azt sem tudom, hányadik résznél tart a sorozat, én azt hiszem a tizennegyedik körül hagytam abba, és azóta is elkap a vágy olykor-olykor, hogy tovább-tovább olvassam. Stephanie Plum könyvet olvasni olyan, mint egy doboz bonbon. Mindig jól esik és nem fekszi meg a gyomrodat- a lelki világodat, akartam mondani...



3. Kisasszonyos könyvek forever. Egy dolgot mondok: már régóta gyűjtögetem őket. Elég sok megvan, és jó párat olvastam már, de még természetesen nagyon sok van, amin eltűnődhetek. A Vígasság háza, Egy tiszta nő, Egy hölgy arcképe... Szóval minden jöhet, ami régi időkben játszódik, és egy hölgy / leányzó a főhőse. Én roppant érdekelt vagyok mindben.



4. Montgomery: Anne sorozat
Melyből egy részt sem olvastam, a filmet kívülről fújom természetesen, és a könyvvel is hasonlóképpen szeretnék eljárni.



5. Galsworthy: Forsyte saga
Négy kötetes és imádtam az előszavát - hát ez van, eddig jutottam. Nagyon kedvelem a családregényeket, csak annyira hosszúak és egy fél évet is elidőzöm rajtuk, szóval ezeket is inkább csak birtokolom. De el fogom olvasni őket, kezdve a Forsyte család történetével.



6. Minden, amit ajándékba kaptam...
Mert nem hiába kapunk ajándékba könyveket. Az Univerzum küld velük jelet, vagy csak ezekkel a könyvekkel szórakoztat. Nem tudom, de a lényeg az, hogy az ajándék könyveket el kell olvasni...


7. Még annyi jut az eszembe, hogy szeretnék rengeteget olvasni Dickenstől és Karen Marie Moningtól... Valamint hogy egyszer jó lenne olvasni a saját regényem.

Ez, afféle villámposzt volt, köszönöm a figyelmet! :)

A témázásban részt vesznek még:
AnariaNimatigi, FFGSzee, Bill, Reea, Bea. MiamonaIlweran, PuPilla

SHARE:

szeptember 21, 2014

Minden jó, ha a vége jó?

Nemrég kaptam egy levelet kedves ismerősömtől, ahol szóba került, mint téma, a regények vége. Mivel az én regényem jelenleg a se füle, se farka állapotában van, arról nem mesélhetek... No de szerintem baromi érdekes kérdés ez a maga drámai módján,
szóval hogy: milyen a jó vég?

Kép innen
Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége. 

Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...

Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy. 

Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem. 

A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább. 

Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.

No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni... 

És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )

Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben.  A dolgok folyton változnak, higgyétek el.

Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.

Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.

Punktum.
SHARE:

szeptember 18, 2014

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, egy befolyásos tolvajcsalád leszármazottjaként, száz évvel az ötödik világégés után. Winie gyerekkora óta űzi a tolvaj mesterséget: apja mind a verekedésre, mind a különleges fegyverek használatra megtanította a lányt, aki egy pillanatra sem bizonytalanodik el, akármit is kell eltulajdonítania.
Egy nap titokzatos pletyka üti fel a fejét a városban, melynek során a legendás mesterkulcs nyomára bukkan a Langton család. A mesterkulcs, egy órára emlékeztető bonyolult szerkezet, kinyit minden zárat, bevisz minden titkos helyre, birtokosa bármit ellophat. Winie, hatalmas áldozatot hoz, hogy megszerezze a csodás szerkezetet. Bálba indul...

Vivien Holloway neve nem ismeretlen az internet világában, - és nagyon remélem, hogy másutt sem-, ő egy nagyon szimpatikus ifjú írónő, akinek nem a Mesterkulcs az egyetlen megjelenésre váró regénye az évben. Már olvashattunk tőle urban fantasyt - Pokoli szolgálat- most egy kalandos steampunk(?) regényt kaphatunk tőle, mely úgy igazából szerintem olyan, mint egy a hölgyeknek íródott egyéjszakás kaland -  kapunk benne egy belevaló ámde sok tekintetben bizonytalan főhősnőt, sok humort, némi kalandot és egy igazán ötletes már-már mesebeli szerkezetet, mely nagy valószínűséggel a továbbiakban jócskán fel fogja rázni a regény szereplőinek életét. De ez a csodás élmény, melyet a regény ad nekünk, sajnos eléggé rövid életű...

Számomra egy regény értékét sok tekintetben a történet hangulata adja. Ebben a regényben igazából a gondtalan szórakozás örömét éreztem, élveztem az olvasását, sokat nevettem is rajta, de meg kell mondjam, mindezt inkább a sztoriba fűzött helyzet -, és jellemkomikum adta, nem pedig a számomra oly fontos kidolgozott világkép. Engem a regény leginkább egy viktoriánus romantikus történet hangulatára emlékeztetett, és nem éreztem semmiféle világégést vagy válságot, ráadásul hiányoltam a steampunk regények masináit és magát a steampunk hangulatot. Persze itt is volt egy-két gőzgép, volt mesterkulcs is, bizony, voltak utalások a az elmúlt sanyarú időkre, de ezek igazából csak fűszerek voltak ahhoz, hogy megszínezzék az amúgy erős karakterekre, jó párbeszédekre és jó ötletekre épülő sztorit.

Nagyon szeretem Winie Langtont, mint karaktert. Az apja fiúként nevelte, - mert születését megelőzően fiúra számítottak-, ez erősen hat a személyiségére, de Winie más tekintetben is erős hős, és véleményem szerint szükség van az ilyen női karakterekre. Megismerhetjük persze Winie családját is, a tolvaj hagyományokat, a lány csábítási praktikában jártas nővérét, és végül a vélhetően férfi főszereplőt is, akiről még csak nagyon keveset tudunk, de már nagyon várom, hogy még közelebbről megismerhessem. 

Be kell valljam, hogy azért vagyok nehéz helyzetben, mert a Mesterkulcs kisregény, cselekmény tekintetében ami történik, azt nem szívesen lőném le, két óra alatt simán kiolvasható, és számomra ez édes kevés. Szóval jó, amit tud nyújtani, élvezetes, aranyos, valóban jó olvasni, de én úgy éreztem, hogy éppen belemelegednék a sztoriba, amikor már vége is lett. Olyan... hűha, ennyi volt ? érzéssel tettem a könyvet le. Nyilvánvalóan ez a csalódott érzés belőlem fakad. Nem tudok jelenleg hozzászokni a kisregény-folyam gondolatához, én tartósabb élményre vágyom a regényeket illetően, de akár még működhet is ez a rendszer.  Viszont annyi bizonyos, hogy nagy kedvvel fogom olvasni a következő részt, hiszen már most alig várom, hogy a kezembe vegyem. De addig még olyan sok időnek kell eltelnie...
SHARE:

szeptember 15, 2014

Túl az Óperencián...


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
"Túl az Óperencián- avagy szeretjük még a meséket?"



Szóval ha egyszer majd nem leszek gyerek, akkor nem fogom szeretni a meséket. Nem lesz kötelező vasárnap reggeli program, hogy mesét nézve reggelizzek, nem fogom megnézni a Grimm mesék összes feldolgozását a tévében, és nem fogok szentimentálisan sóhajtani  a hatvanadik Hamupipőke-átváltoztatós, nagyon-nagyon buta film alatt.

Ha majd nem fogom szeretni a meséket, azt hiszem nagyon szomorú leszek.

Félreértés ne essék, nem kell szeretni a meséket mindenkinek, de ez a világ, az a világ, ahol én speciel rajongok értük, én úgy vagyok ÉN, hogy minden tekintetben imádom őket.

Van pár meghatározó élmény az életemben mesék terén. Az egyik, ahogy felütöttük az egyik kopott mesekönyvet, amiben vagy száz mese volt, felolvastunk egymásnak, aztán eldöntöttük, hogy jó volt-e vagy sem. Elég komoly megbeszéléseink voltak, minden egyes történet után. Néha még össze is különböztünk: megbeszéltük, hogy hogy lehet ennyire hülye ez meg az a boszorkány, és hogy mennyire zseniális a parasztlány, hogy pont káposztát tett a feje helyére, amikor megszökött... Paráztunk is pár történeten, pár mesén meg jót nevettünk.

A másik élmény az a családi diavetítés: Öreg néne őzikéje, magyar népmesék, az örök klasszikus, Süsü, énekeltük, felolvastuk, szavaltuk a Zengő ABC-t, nevettünk Gulliveren, akárhányszor ismételtük ugyanazt a tekercset, nagyobb élmény volt, mint bármelyik 3D-s mozi. Elárulok egy titkot: a Süsü királyfijába azon nyomban beleszerettem, ahogy elénekelte a " karom erős, szívem vidám, nincs ilyen királyfi tán" dalt. Annyira macsó volt... :))

Azt szeretem a mesékben, hogy a mesék tele vannak játékossággal. Ráadásul a mesékben minden megtörténhet, a korlátlan szabadság ez, ahol végtére minden kaland jól végződik. A meséket el lehetett játszani, fel alá lehetett szaladgálni az udvaron, mert én bizony szálltam a széllel, bárki bármit mondott... Én voltam Nils Holgersson, nem egyenesen vadlúd voltam - mind a mai napig szeretnék vadlúd lenni és repülni Lappföld fölött!

A mesék indították be a fantáziámat. Minden egyes pillanatát imádtam a mesélésnek, szerettem, ahogy eljátszhattam utána a meséket, de amit a legjobban szerettem, az az volt, hogy utána tovább gondolhattam őket... Igazából ma is ezt élvezem a legjobban. Teljes figyelmemet annak szentelem, hogy átéljem és továbbköltsem a klasszikus meséket. A mai napig el tudok időzni egy-egy mesebeli elemen vagy szereplőn. Olyan fura dolgokon, mint például...

Miért olyan gonosz a tavitündér? Tudniillik a tavitündér elveszi a halászok gyerekeit, aztán elválasztja a szerelmeseket, ott guggol a tó fenekén és mint a cápa filmben, a cápa, csak arra vár, hogy lecsapjon... De miért teszi? Tragikus sorsa lehetett, nem? Vagy csak szimplán azért teszi ezt, mert ő a tavi tündér? Foglalkozási ártalom a gonoszkodás?

vagy...

Miért vasorrú a bába? Miért bába? Ha vasból van az orra, akkor kerülnie kell mindent, ami mágneses? Nagyot koppan a falon, ha leesik a seprűről? És mit csinál egy mágneses viharban?

És mennyire fantasztikus építmény lehet a kacsalábon forgó palota? Értitek, kacsa lábon! Leborulok az építész előtt!

Üvegpalota, meg ahol a kurta farkú malac túr, királylányok, akik megérzik a legapróbb borsószemet, farkas, aki beöltözik nagymamának. Ez való nekem! :D Lehet lyukas itt-ott kicsit a magyarázat, de hé, jó fantáziám van, a lyukakat ezer variációval kitömködöm.


( Diana Wynne Jones: Vándorló palota - Miyazaki mese - tuti befutó  nálam)

Igazság szerint nem szeretem tudományosan elemezgetni a meséket. Amíg nem tudtam meg, hogy pl. a búj-búj zöld ág dalocska miről szól, vagyis nem világosítottak föl, hogy mi is az a zöld ág, sokkal jobban szerettem énekelni azt a dalt is. De tény, hogy a mesékről is leolvasztva a mázat, elég fura történeteket kapunk és én ezt is élvezem, a bennük rejlő kontrasztokat.

A Jancsi és Juliska über félelmetes mese, képzeljétek csak magatokat bele, vagy inkább ne! Valaki elzárja a gyerekeket és hízlalja őket, csak hogy később megegye. Grrr... Hófehérke mindig olyan bárgyúnak tűnt a szememben, Hamupipőke a nő, aki tud fejlődni, a törpéket utáltam, Csipkerózsika unalmasnak tűnt, de sebaj, volt még több ezer mese helyette! A magyar népmesék meg egyszerűen játékosak, viccesek.

A mesék régen elhitették velem, hogy bármi lehetséges. És ezért örök hála és imádat jár nekik. Nem tudok úgy mesékről beszélni, hogy ne mosolyognék közben. Nem is akarok másképp mesélni. Szeretek mesélni, imádom a kérdéseket, amiket felvetnek bennem, imádom tovább gondolni az egyszerűbb történeteket. Annyi minden megbújik egy mese lapjai között. Titkuk kifürkészhetetlen, a legapróbb sarokban is megbújhat egy ismeretlen vagy épp ismerős lény.

A mese számomra az a műfaj, amiben a legtöbb fantázia van. Emlékszem, amikor hosszú idő után elolvastam Michael Ende-től Momo-t, ledöbbentem, mennyire játékos is a műfaj. Szinte elvarázsolt az apró részleteivel, amik mind bájosak voltak és egyszerre félelmetesek és időn túliak. Ha az ember szereti a meséket, akkor ott dorombolnak a mesebeli lények a szürke hétköznapokon is. Persze én tágan értelmezem a mese fogalmát, számomra a mesebeli alapokra épülő fantasy is ez a kategória, csak a szimpla mesék a gyerekeknek szólnak, a fantasyk meg a felnőtteknek.

És tudjátok, mit szeretek a legjobban? Mesélni. Nemcsak meséket... Azt is szeretem, amikor leülsz a barátoddal egy fárasztó nap után a kávézóban, és azt mondja neked: milyen napod van, mesélj nekem. :)  Szóval emberek, meséljetek! Ha unjátok a tündérmeséket, hát meséljetek másról.
A világ jobb hely lesz a sok-sok mesével...

Akik nem rémültek meg a vasorrú bábától és témázásba fogtak:

PuPilla
Miamona
Andi
Tigi
Reea
Nima
Ilweran
Magnolia
Bea
Patricia

 És persze a témához most is csatlakozhattok blogbejegyzéssel, kommentekkel, ahogy akarjátok!
( Ha posztot írtatok, kérlek jelezzétek valamilyen formában, és ne feledjétek a linkcserét!)
SHARE:

augusztus 21, 2014

Majd mindjárt írok egy normális posztot is, de előtte... (még Jace mondani akar valamit)...

... szóval volt-e már veled úgy, hogy olvastál,  - teljesen mindegy, hogy mit - , és teljesen magába szívott a történet, és tudtad, hogy valami nagyon jó, nagyon izgalmas, nagyon ütős jelenet következik...
És amikor már körmödet rágva vártál a katarzisra, mert tudtad, hogy tényleg mindjárt jön, mindjárt itt lesz, és mert tudtad, hogy a következő pillanatban  zúzza le Voldemort Harry Pottert, kapja el a gyűrűlidérc Frodót, ugrik rá a hercegkisasszonyra a gonosz várúr, üti fejbe a prérifarkast bunkósbottal a gyalogkakukk, szóval akkor valahogy mindig bekúszott a szépen felépített álomvilágodba a valóság, és bár nem haragudtál rá, mégis rándított rajtad egy nagyot, épp hogy az előbbi állapotodból kiessél...
Volt már veled ilyen?

Ilyesmi történt velem ma délelőtt, - bár nálam ez valahogy mindig így történik, (legalábbis elég gyakran)- , hogy a képzeletbeli katarzisomat folyton pofán vágja a való világ, jelezve, hogy "basszus, én is itt vagyok, és én vagyok az úr, hiszen még inkább ott vagyok előtted, mint a lapokon az a másik..."


Mivel most lehet, hogy ez az egész kicsit meredek, a gyakorlatban is leírom:

Könyv, Üvegváros, - ez a Végzet ereklyéinek (eredetileg) utolsó kötete, mert ugyebár én most ezt olvasom, meg ezen nyüsszögök hetek óta- , gondolhatjátok, mennyire nagyon benne létezem. Ja és figyelem, úgy fogom leírni a posztot, hogy nem lesz benne spoiler, viszont aki már olvasta még inkább képben lesz!  De a lényeg, hogy annál a jelenetnél járok, amikor Jace bekopog Clary ablakán holdvilágos éjszakán, és mondani akar neki valamit. Még egy kis értelmező rendelkezés: ez egy full-romantikus  jelenet.

Na szóval.
Olvasok, kint az udvaron, de nagyon. Előtte két nappal " véletlenül " már ehhez a részhez lapoztam, aztán nagy hirtelen  - némi ijedtség árán- be is csaptam a könyvet, és ma, amikor megláttam,hogy közeledik a fent említett oldalszám, addig ültem a napon, amíg el nem jutottam a várva- várt részig.
Szóval: Jace zörget az ablakon. Clary az ágyában fekszik, besüt a holdfény. Ó, végre - sóhajtok.

Jace kinyitja a száját, ezt gondolatjel jelzi.

- Mi jót olvasol? - kérdezi valahonnan egy hang. Ismerősnek ismerős, de valami nem stimmel, mert egyáltalán nem olyan, mint Jace hangja.  Felpillantok, ja a szomszéd, a kerítés túloldaláról. Eltűnődöm azon, hogyan kerülhetett az az ember oda, mindenesetre nem kicsit morcos vagyok, mert Jace-be fagyasztotta a szót. Arra gondolok basszus, és azt mondom:  ó, hát ez csak egy ilyen... összefoglalom két mondatban, milyen sztori. Aztán elkezdünk beszélgetni. Oké, gondolom közben, de figyu már, Jace ott áll az ablakban nyitott szájjal a holdfényben, és már régóta arra várok, hogy mondjon dolgokat nekem, szóval, mi lenne, ha mondjuk holnap folytatnánk?..., de persze tovább beszélgetek.

Szétszéledünk.

Visszalapozok, - ilyenkor a megfelelő beleéléshez szükségeltetik a korábbi események újbóli átélése. Szóval az előző két oldalt újra elolvasom. Jace megint zörget az ablakon, és megint besüt a holdfény. Tisztára romantikus ez a fiú. Claryvel lokalizáljuk, hogy az ott tényleg ő, és nem a szomszéd. Megkönnyebbülünk, hisz a mai világban akárki lehet, és a srác megint kinyitja a száját, kiröppen a gondolatjel, ééésss... jön ugye a dongó darázs, aki miatt majdnem a földre ejtem a könyvem, olyan gyorsan ugrok egy nagyot. Mondok pár csúnya szót, amiben jelzem, hogy baromi rossz időben jött, aztán a biztonság kedvéért arrébb telepedek. Oké, döntöm el, nem olvasok vissza csak mondjuk tíz sort.

Tehát holdfényes éjszaka van, valaki az ablakon zörög, és én tudom, hogy Jace az. Azt is tudom, hogy be fog jönni, hogy Clary lokalizálja, hogy ő az, és hogy ki fogja nyitni a száját. Gondolatjel, satöbbi, gondolom, és gyorsan a szavakra ugrik a szemem. Jace azt mondja, hogy... Én meg azt gondolom, hogy hűha..., és mondaná tovább is, de leül mellém tesóm beszélgetni, és a kutya-macska is mellénk telepedik, én meg megpróbálok nem morcosnak tűnni. Beszélgetünk, elég sokáig, és én arra gondolok közben, hogy oké, végül is tök jó ez, meg meleg van, meg tavasz, de ott van Jace valahol kimerevített képpel, gondolatjelet szopogatva a szájában, én meg majd meggebedek, hogy végre megtudjam, szerencsétlen mit akar mondani.

Aztán megebédelünk, mellesleg nagyon finom az ebéd, és kerek egy óra múlva kinyitom a könyvet, ott, ahol épp tartok, még mindig a holdfényes éjszakában, ahol Jace zörget negyedszer, vagy harmadszor?, de mielőtt megszólalna sipítozni kezd a fejemben a vészfék, és körbenézek.
Sehol senki.

Oké, mondom magamnak, nem is kell már visszaolvasni, magamban hadarom az egész szituációt, tehát holdfény,  éjszaka, meg Jace, aki valamit nagyon el akar mondani...Én meg olvasom, olvasom, de közben már azon kuncogok, hogy ha tényleg ott állna, biztos úgy kezdené: bakker, lehet neked bármit mondani?!?, aztán persze tovább is folytatná, hogy... De szerencsére gyorsan elkanyarodik a gondolat, és végre megint csak a könyv van, valahol nagyon messze a dongó, meg én.

* Közkívánatra a poszt leporolva, újra publikálva - és majd keresek neki egy megfelelő helyet is*
SHARE:

augusztus 20, 2014

Egy régi, egy új?

A hétfői téma kapcsán nézelődtem a blogom bejegyzései között, amikor rájöttem, hogy voltam olyan galád, hogy a freeblogról kimentett posztjaim közel felét nem publikáltam ide. Pontosan ebben a megvilágosodott pillanatban írt rám Szilvamag, hogy volt nekem valami olyan posztom, amiben mindenki megzavart olvasás közben, és hogy jó lenne újra olvasni. Válaszoltam neki, hogy "jaja, volt valami ilyesmi", aztán találgattunk...

Na most...


Pontosan ez volt az a perc, amikor észrevettem, hogy kaptam olyan kérdést is az Ask-on, amit nem a program generált - üdvözítő pillanat, ugye? - , és itt is csak azt tudom mondani, hogy nem tudom, kik írtak, de abban a pillanatban, amikor elolvastam a kérdéseket, legszívesebben megölelgettem volna a kérdezőket- pedig ha valaki, akkor én nem vagyok az az összeborulós típus.

Tudom, hogy nem vagytok hülyék, kedves olvasók :),  tudom, hogy látjátok, hogy nem írok ide sokat. Püff... Mondhatnám, hogy egyszer minden véget ér, DE: még nem jött el ez az idő. Szóval azért néha még navigáljatok el az oldalra.

Történt pár dolog, amiről most röviden szeretnék írni. Az egyik, hogy hosszas - évekig tartó- gondolkodás után beruháztam egy olvasóra. Picit idegen elemnek érzem, miközben a kezemben tartom. Sőt. Néha elkap egy  érzés, hogy a jövő egyik hideg szilánkját tartom a kezemben, egy kiszakított képet egy olyan világból, amiben nem szeretnék élni. Talán a gyerekeim gyerekei már nem is látnak papírkönyvet, talán megszűnnek a csodás, félhomályos könyvtárak, mert már helyettük is csak digitális adatbázisok lesznek, ahonnan harminc napra letölthetjük az aktuális ebookot, és ezért csakis én vagyok a hibás.  Volt egy pillanat, amikor a Scar világába képzeltem magam, - a padlón ültem egy teherszállító űrhajóban, kinéztem az ablakon a körülölelő sötétségre, aztán nekidőltem a szegecselt űrhajó falának és ezt a kicsi monitort bámultam. Arra gondoltam, reader-en iszonyat jó lehet scifit olvasni, mert a reader számomra scifi elem. Mint ahogy már jeleztem, konzervatív lány vagyok. És hát nem az lenne a világ rendje, hogy a readerem ennyire hamar megszeressem. De majd lehet írok még a további tapasztalatokról...


Másik dolog, most a bloggereket kérdezem:  ti el szoktátok a régi posztjaitokat olvasni? Ahogy az egyik munkatársnőm szokta mondani, katasztrófa. :) Ezeket én követtem el? Komolyan azt írtam, hogy ..., és hogy nem vettem észre ezt vagy azt az elírást?  Kicsit most úgy érzem, jó lesz a régi bejegyzéseket kicsit ráncfelvarrni - persze én örök elégedetlenkedő vagyok, de persze tudom, hogy az ember mindenben napról-napra fejlődik. Úgyhogy kijavítgatva pár hibát, kikerülnek majd a régi, piszkozat formában heverő írások...

Apropó írás. Katasztrófának tartom, hogy jelenlegi regény-tervem olyan témában és olyan elemekkel íródik, hogy még a közeli ismerőseim sem olvassák majd el! Szörnyű, szörnyű, mégis mibe vágtam a fejszém? Amikor azt írtam, meséket akarok írni, akkor olyan történetekre gondoltam, amik hangulatukban idézik a meséket, amik magukba vonják az olvasókat, és amik álmodozásra késztetik őket. Azt szeretném, ha a történeteimet olvasva érezzétek az arcotokon a szelet, és panaszkodjatok, hogy nyomja a borsószem a feneketeket, hiába vetették meg az ágyat hat matraccal. Azt akarom, hogy együtt olvassuk azt a fránya reader-t az űrhajóban. Szóval... arra kérek mindenkit, hogy bízzon bennem. Persze, lehet, hogy csak a legközelebbi ismerőseim olvashatnak majd tőlem, de  - mivel bezártam az írós blogom, mert egy blogra sincs elég időm, nem hogy kettőre-, ha majd ide írok, mert elakadtam a sztoriban vagy bármi segítséget kérek, bizony számítok rátok! ( Felkiáltójellel!)

És még egy közérdekű dolog: ha bárkit megérint, érdekel az aktuális témázás, nosza írjatok posztot! Külön örülünk, ha más blogok is csatlakoznak. ( Annyi kérésünk lenne, hogy amennyiben írtok, bármelyikünknek - akár nekem- jelezzétek, és intézkedünk, hogy a bejegyzés linkje kikerüljön a többi poszt közé. Legyen minden egy helyen. És az mindegy, mikor csatlakoztok a témákhoz, ezek mind nagyon érdekes kérdések, bármikor szívesen olvasunk róluk.)

SHARE:

augusztus 18, 2014

Könyvek, amiket a sarokba hajítottam... ♥


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
Olvasás közben mi dühít fel egy könyvben?

 Mielőtt mindenki azt gondolná, hogy én egy barbár vagyok... ( igen, van önkritikám, elgondolkodtam egy pillanatig), szóval: nem, nem vagyok az.

Életemben - úgy hiszem, kétszer hajítottam, más szóval dobtam a sarokba könyvet. Egy alkalommal áldozatom a két és fél téglányi Európai Unió joga című rezümé volt, - már most tudom, hogy minden olvasóm, minden vád alól felmentett, és ez annyira jó érzés!  -, DE azért elmondom akkor is, hogy pár perccel az ominózus dührohamom után, amit mélységes és csillapíthatatlan vizsgadrukk és kétségbeesés indokolt, szóval felpattantam, megsimogattam a könyvet, és azt mondtam neki:"Drágám, ha ez a vizsga - oké pótvizsga- sikerülni fog, én bizony a nyáron elolvasom minden betűdet. " A vizsga sikerült, de be kell valljam, az átolvasásra azóta sem tudtam erőt venni magamon.


Második könyves dobálkozásom pedig még csak nem is tényállásszerű, hiszen nem is a sarokba dobtam a Dorian Gray arcképét, hanem egy vérszomjas puli fejéhez vágtam, - ahogy azt anno megírtam még a freeblogos blogban-, mégpedig azért, hogy ne marcangoljon szét egy ártatlan, a szomszédba átszökött kutyust. Ahogy a medvékről köztudott tény, hogy szeretik a mézet, úgy legyen köztudott mostantól, hogy a pulik nem rajonganak a klasszikusokért, különösen utálják Oscar Wilde-ot. Ez itt egy Zenka féle bölcs tanács volt...

Az van, hogy képmutató dolog azt hinni, hogy minden könyv tökéletes, szőröstől -bőröstől, ahogy van, minden nyomdahibájával együtt. Én nem irigylek senkit, aki mindenért rajong. Igenis van alkalom, amikor egy könyv megérdemli a vagdalózást, de persze leginkább nem fizikálisan, hanem tudjátok, vannak ezek a képzeletbeli rongálások, amikor ott van ugyan a kezemben a könyv, de én látom a képzeletbeli röppályáját: most elindult, igen, elhagyta a táv felét!, már nem bírja sokáig, óh, igen, a gravitáció, vonzza, lefelé, vonzza a sarok felééé, és végül igen, igen, igeeen! PUFFF!!!
( stadionnyi ováció)



Az alábbiakban ezeket az eseteket írom le, amikor megérdemelné a könyv az ominózus PUFF-ot.  *gyakorlati példákkal*: 

1.  "SZENT ISTEN! EZ A PIZZÁS FIÚ!"
avagy: FELKIÁLTÓJELEKKEL KIFEJEZETT EMÓCIÓK!!!!
Igen, igen... Első helyre került, mert amint meglátom, kiveri nálam a biztosítékot!!!!!!!!!!!!
Kell a felkiáltójel, szép dolog, szép, de az érzelmi kitörést nem csak ezzel lehet jelölni.
Vagy ahogy ezt egy régi posztban leírtam:

"Ilyeneket mond neki, például: " Szent Isten! Ez a pizzásfiú!", vagy hogy: "Nick, te varázsolsz! Aki a szemedbe néz, gyógyíthatatlanul szerelmes lesz!..." És ilyenkor bőszen gondolkodtam azon, hogy most ezt vajon komolyan kellene-e vennem, vagy normális dolog, hogy én ezeken a mondatokon fetrengek a röhögéstől. Őszinte leszek, egy idő után úgy döntöttem, totál mindegy."


2. "Ajka úgy nyílt ki, mint a harmatos rózsabimbó" - avagy Isten veled, TRUBADÚR KÖLTÉSZET!

Beszéljünk most kicsit a nőkről. Vannak nők, akik azt hiszik, tudnak írni. Ez egy olyan paradigma, ami eszméletlenül felcseszi az agyam, - ha nincs így. Az a női író, aki azt hiszi, hogy azért lesz az értéktelen ponyvájából SZÉPIRODALOM, mert olyan kifejezéseket merészel leírni, mint, hogy - vigyázat, idézem:

"Morgana nem tudta, de a férfi ádáz küzdelmet vívott az ágyékában lakó karmos szörnyeteggel."
 vagy
"A bánat hullámai egyre sűrűbben gyűrűznek a csendben."
vagy
"A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok."

Szóval az ilyen írónőknek üzenem, innen itthonról, hogy a középkorban vége lett a trubadúr költészetnek ez pedig itt a huszonegyedik század!!!! Basszus.

3. "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, rámennék!"
Harmadik helyen a nők, de lehet, az emberiség nagy - és bármennyire is tagadják - létező, bomlasztó ellensége: a női ostobaság. 

Logikátlan? Nevetséges? Tudományosan bizonyított, hogy támadja az agysejteket? Ahhh, de olyan jól hangzik.
Figyelem példát is írok:

"Aztán a következő jelenetben Nick kitámolygott a szobájából, és elújságolta a családnak a hírt, tudjátok, hogy nemsokára elutazik és fényember lesz XD, miközben óvodásokat megszégyenítő módon tömködte magába a félig kész palacsintákat, és persze egyszerre kiabált és mosolygott, és képes volt elengedni a füle mellett azt a már-már legendás, és többször idézett - egy átlagos családi háztartásban minimum egyszer minden testvér között előforduló mondatot - , komolyan nem lepődnék meg, ha egyszer valaki ilyen szöveget nyomtatna a pólójára- miszerint:  Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm rámennék! XD Nektek elárulom, hogy picit tényleg féltem, hogy a Shirley névre hallgató lány a következő jelenetben ráugrik a fiúra, de szerencsére, mint ahogy azt egy újabb felkiáltójeles mondatban kifejezte, elment tőle a kedve! Hát izé..."


4. FOOGD BEEE! - avagy az írói kiszólások.
Ó, Anyám, gondolkodtam, hogy előrébb teszem ezt skandallumot, mert egyszerűen, egyszerűen, egyszerűen, nem bírom elviselni, ha egy író annyira hülye, hogy nem veszi észre, kiesett a szerepből és már a saját kis instrukcióit olvasom a regényben.
( Jellemzően ezek is női írók, bár ez nem jelent semmit sem, mert én leginkább női írókat olvasok. ) Én személy szerint szeretek egyedül lenni a regényben, nem szeretem, ha mellém telepedik egy nyomulós írónő és elmondja kiről mit gondol. Hát noormáális? 

"Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszer csak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tett folyton, amit a karakter ugyan megjegyezhet, de neki, mint írónőnek kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája lenyűgözte a lányt”, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?"

5. Tökéletesen, szívdöglesztően, gyönyörűséges-
Szóval... Nem a Twilightot akarom szívatni, de nyilván elárul valamit egy lányról, ha élete szerelméről ennyit tud csak mondani. Vagy az írónőről. Esetleg mindkettőről. 
Írhatnám persze, hogy " arcvonásait a legnemesebb gránitból metszették ki a művészek, teste harmonikus és izgató", stb, stb.




Tudjátok mit gondolok én, ezekről a tökéletes, ám üres szereplőkről? Hogy az irodalom kudarcai. Lehetnek YA szívtiprók, lehetnek urban fantasy duracell macsók, mind olyanok, mint a papírmasé figurák, hamisak, élettelenek, kibontatlanok, üresek. Sőt, majdnem mind ugyanolyan!  Ilyenkor nem a szereplőért rajongunk, lányok. Hanem azért, akivel megtöltjük azt! A saját vágyálmainkba vagyunk szerelmesek. Akkor meg már miért nem magunknak írjuk a sztorit? 

 6. Borító - mizéria.
A borító öltöztet, de mi van a ha vetkőzik? Hümm...
Vagy mint ahogy ezt egy régi könyv kapcsán megírtam...
"nem tudok mást mondani, ha romantikusra vágysz, vedd a kezedbe, de ez meg itt milyen már..."




9. Fehér kardigánt vett fel, fekete blézerrel és bézs színű nadrággal.
Igazából van párja is, amikor is azt olvasom: a BMW - X4-ével tíz másodperc alatt gyorsul fel 200-ra. Vagy nem tom milyen automata fegyverét, mellyel nem tom mennyi lőszert lőhet ki, felcsatolta.

Ezek a dolgok szerintem senkit nem érdekelnek. Én rosszul vagyok tőlük.

10. Sorozatos elírások - avagy vesszen a kiadó. :)
Szóval az a véleményem, hogy a kiadók törekedjenek a tökéletesre. Nem hördülök fel egy vagy két elírásra, de ha azok sorozatosak, ha szereplők cserélődnek fel, ha helyesírási hibákkal van tele, vagy ha ilyen elválasztást látok... " szerenc-se", az nem túl szerencsés.

Biztos van még pár rigolyám, de a leglényegesebb kritikus tényezőket már olvashattátok. Amúgy nem vagyok egy kötekedő alkat, sokk kell, ahhoz, hogy kikészítsenek. A legtöbb esetben nyilván nem éri meg dorbézolni. A legtöbb esetben elegendő valami olyasmi is, mint ez...


Akik a második témázás merényletében részt vesznek:


És persze kis csapatunk mindenkit szeretettel vár, a témához csatlakozhattok blogbejegyzéssel, kommentekkel, ahogy akarjátok! ( Csak jelezzétek, hogy írtatok, és csatoljuk a posztjaitok linkjeit)
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig