december 31, 2016

2016

Számomra 2016 nem az olvasás éve volt. 
Kevés könyvet olvastam, és még kevesebb könyvről írtam a blogban. 
Mégcsak írni sem írtam -  egy nyamvadt történetet sem. 

Elég szánalmas dolog, nemde? :) 

A 2016-os év számomra egyféle felkészülés volt. 
Pihenés, a szavak nélküli felfedezések éve. 
Sokszor úgy tűnt, hogy mondani akarok valamit, átadni, leírni nektek. 
Aztán valahogy nem sikerült: még magamnak is nehéz volt szavakba önteni, hogy mi volt hatással rám... Hogy miért volt hatással rám, és hogyan... 

2016 az intimitás éve volt. Azoké a pillanatoké, amiket nem oszthattam meg. 
Vagy amiket nem szerettem volna megosztani. 

Szerettem ezt az évet. Nagyon. 
Blog szempontjából, sokkal több bejegyzést írtam meg gondolatban, 
és több bejegyzést tettem vázlatba, mint ami előttetek landolt. 

Nos, ilyen is van... 
Minden esetre nagyon szép, élményekben gazdag, 
Boldog Új Évet Kívánok. 

Magamnak is, és Mindenkinek :)

Zenka
 

december 10, 2016

Hogyan írjunk szerelmes levelet?

Általánosban kezdetben fogócskáztunk. Akit elkaptak, úgy szabadult, hogy adott a fiúnak száz puszit... Eléggé furán éreztem magam, ahogy bámultam a legnépszerűbb lányt a susnyásban, és mi, akiket valamilyen módon sosem kaptak el a fiúk, számoltunk. Egy pusz, meg még egy, meg még egy...  Százig nem jutottunk el, túl zavarba ejtő, és leginkább túl unalmas volt.

Aztán később a fiúk táncra kértek minket. Álltam a trapéznadrágban, a kijárt cipőmben a suli diszkóban, és egy olyan nagy nyaklánc volt a nyakamban, mint amit általában Erős Antónia visel a hírekben... Táncolni? Én? Túlságosan fáj a lábam - nyafogtam, miközben alig vártam, hogy valaki MÁS felkérjen. Hát nem kért fel.

Az én generációm még nem jutott el odáig, vagy talán egy huszárvágással meghaladta azt a frázist, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Mi, grafomán lányok a levelekben bízunk. Meg amúgy is, el kell jutni addig, hogy a kiszemelt férfinek főzni kell...

Álljunk meg itt egy pillanatra egy vallomáshoz: nem tudok udvarolni a férfiaknak. Teljes mértékben antitalentum vagyok. Még mindig tartom, hogy nem az én dolgom kezdeményezni, és nem küldök kacsacsőrű szelfiket sem a közösségi oldalakon. Szerelmes levelet sem írtam soha. Fogalmam sincs, hogyan kell... Ti tudjátok?

Lehet, hogy hallottatok-e már róla, de ha nem, hát elárulom: Nicolas Barreau valójában egy nő. Kicsit fura a mai világban szerelmes regényeket írni férfiúi álnév alatt, és most némi elégedettséggel írom ezt le, hogy engem ezzel a fura fordított marketinggel átvágtak. Én tényleg bosszankodtam azon, hogy  Nicolas Barreau egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki nem ír jó férfi karaktereket. Azért az elég fura lenne nem? Tudom, hogy nem sok embernek tűnt fel, de szerintem ezekben a regényekben kissé kiherélték a férfiakat. Lehet, hogy nem macsó és nem vagány minden férfi, csetlenek-botlanak ebben a nagy világban, és ez így jó: nem is kell vagánynak lenniük...De például kifejezetten rosszul érint engem, az egyáltalán nem hisztis nőt - csak néha szoktam hisztizni, és mindig okkal- , ha azt olvasom, hogy egy férfi úgy rinyál, mint Manci az oviban.
 Csajszi, ha így folytatod, sosem lesz férjed - mondtam volna a főszereplőnek... aki egy férfi.

A történet szerinti Jean-Duc Champollion fiatal galerista, aki boldogan élvezi a párizsi bohém életet, kiállításokat szervez, partikra jár, közben egyik virágról a másikra repked, amikor idilli agglegény életét felforgatja egy szenvedélyes, egy vakmerő, egy igazi nőszörnyeteg... Principessa néven.
Jean-Duc nem tud mit kezdeni az álnéven érkező pikáns és olykor provokatív levelekkel. Először nem foglalkozik velük komolyabban, később mégis a Principessa levelek megszállottja lesz. Hogy ki is a titokzatos női hódító? Principessa rafináltan húzza a mézesmadzagot az orrunk előtt, ám a nagyon szemfüles olvasó talán kitalálhatja, hogy a történet melyik szereplője évődik szegény Duckel. Én mondjuk nem találtam ki.

Túlságosan elfoglalt az a gondolatmenet, hogy személy szerint sem írni, sem kapni nem szeretnék ilyen üzeneteket. Gimis koromban számtech órán néha chat-en lógtunk, ott kaptunk ilyen célzatos flörtölős üzeneteket, amiknek számomra a világon semmi értelme sincsen, mert abból, hogy példának okán miután csókolóztunk, csak úgy röpködni fognak a levegőben a ruhák, ebből mondjuk a másikat szerintem nem ismerjük meg. Persze más történet, ha valóban csak azt akarjuk, vagy elegendő egy kis képzeletbeli orgia egy másik ismeretlennel. Minden esetre a leveleket olvasgatva arra jöttem rá, hogy a történet főszereplője, Duc, nem az én emberem, számomra összességében túl lágy, kicsit nőies reakciói is voltak, és úgy egyébként is eléggé béna leveleket írt! Ó, jajj! Úgyhogy a történet vége felé már csak abban reménykedtem, hogy legyen a sztoriban egy csavar, de ami csavar volt, arra én nem csavarodtam fel. 

Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy a  történetnek és úgy egyébként minden Barreau
regénynek van egy olyan párizsi belőtt romantika stílje, ami miatt nem tudom utálni, mert jó benne sétálni, nézelődni. Párizs kinyílik, akár egy hajtogatós képeslap, kézzel foghatóvá válik, túlmutat a sorokon.  A stílussal sincs gond, sőt, kifejezetten jó, és a finom humor is jól áll a történetnek. Mégis számomra kicsit felszínes volt ez a regény, már olyan értelemben, hogy tele volt utalással a modern, bohém párizsi életre vonatkozóan, viszont e mögé nem nagyon láttunk. Talán kicsit többet akartam, mint egy habkönnyű szerelmi lamúrt, meglehet. Simán el tudnék képzelni egy másik történetet itt, ezeken a helyszíneken, kicsit tartalmasabb szereplőkkel, kicsit több tartalmas gondolattal.  Ó, de imádnám. 

Addig is viszont ha már Duc elmesélte első szerelmes levele történetét, itt az enyém íme:  általános negyedik osztályában, Valentin napon kaptam egy szerelmes levelet Mika Hakkinentől... Tudom, hogy szerelmes levél volt, mert azt írta, " i love you", és tudom, hogy Mika Hakkinen írta, mert kivágott magáról egy integetős képet, ráragasztotta technocollal, és nyomtatott betűkkel alá is írta. 

  Ez így történt. Talán egy napon el is küldöm majd egy aukciós háznak.



október 24, 2016

Zenka tudja, milyen a jó szex... vagy legalábbis nem fél megkérdezni... :P (18+)

Most, hogy a férfiak is elmentek előjöttek mind, arra gondoltam, beszéljünk egy kicsit a szexről. 
Szűkítve a kört, a bugyinedvesítő olvasmányokról. Azokról, amik annak indultak, vagy amit annak bélyegeztek meg. Ó, már olyan régen meg akartam kérdezni tőled, kedves olvasó, nem is hinnéd, hányszor: mikor volt utoljára könyves orgazmusod???


Még fiatal lányka voltam, amikor felháborodva a sarokba dobtam az első olyan ponyvát, amiben a csillámos, habos ruhás, gyertyafényesen régimódi regényben megjelent ez a mondat- úgy az első fejezet táján: - Meglátta a lányt, és nem tudott másra gondolni, minthogy milyen hangot adhat ki, amikor elélvez.

Ez egy borzasztó élmény volt, olyannyira, hogy a barátnőimnek a tömött buszmegállóban el is meséltem fennhangon, kezdő kis feminista módján, hogy hát dehát... de HÁT...,  és valahogy úgy végződött a történetem: meg amúgy is... Értelmesen nem tudtam elmagyarázni a kínomat. Erre a dologra azért emlékszem, mert jó sok pasi előtt rám pirított az akkoriban elég aktív szerelemi életet élő barátnőm, miszerint: majd én is meg fogom tudni. Hogy megtudtam-e? Na az más történet, de tény, hogy akkoriban hatalmas nagy maflást adott a felismerés, hogy minden romantikusan felcicomázott regényhősöm, azok is, akik okosak, bátrak, minden pillanatban udvariasak és jól öltözöttek, és még azok is, akik szabadidejükben a szegényekért és az eszmékért harcolnak, szóval hogy ők is csak egy dolgot akarnak. Azt.

Hogy minden pasi azt akarja, megmutatta a hazafelé vezető út is,  amikor is az egyik jelenlévő csóka felszólítva érezte magát arra, hogy a buszon jól hozzám simuljon. Sokszor. Egymás után. Úgy. Nem tehettem mást, leszálltam egy korábbi megállóban, és még filozofáltam egy darabig a dolgon.
Pedig, nem voltam már akkor könyves értelemben szűz. Úgy értem már túl voltam jó pár kölcsönvett, titokban kölcsönkért Júlián, meg mindenféle romantikus, kíváncsiság által vezérelt -na hogy is kell ezt csinálni- szextörténeten, de valahogy ez, hogy egyszerre próbált egy könyv romantikus és számomra kissé közönséges lenni, ez nekem sok volt. A Júliák legalább nem játsszák magukat meg. Azok amik. Valami ilyesmi volt a kipirult arcú konklúzióm.

Az idő persze pereg, és álszent dolog lenne azt mondani, hogy régen nem voltak erotikus könyvek. Az első romantikusnak nevezhető kalandregények- itt ugye kalandnak értjük a mindenféle kis liezont is-, éppen hogy azért voltak keresettek a hölgyek és a lilomlelkű  kisasszonyok között, mert olyan jeleneteket lehetett olvasni bennük, amiktől még a sokat látott lányok is a fülük tövéig elpirultak. ( Egy korabeli Henry Fielding Tom Jones kiadványból példának okán majdnem betettem ide egy illusztrációt, amikor a felnagyított képből  rájöttem, hogy bizony már eléggé pornográf ). 
 És igazából mindenki életében eljön az a pont, amikor szeretne benézni a kulcslyukon, hogy most hogy megy ez, hogy kell csinálni, mások hogy csinálják, meg jönnek a sóhajok, hogy akkor ezt most tényleg így kell csinálniiii? De tényleg? Ez most komoly?

A klasszikus értelemben vett felvilágosító könyvet egyébként nem ismerek, gondolom a KámaSzútra nem az, pedig pont a nem létező felvilágosításom idején keveredett a kezembe egy fiú osztálytársam jóvoltából. Belelapozgatva annyira nem érdekelt a dolog, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy most azok ott ketten birkóznak, vagy újra lélegeztetik egymást, csinálhattak tőlem ott bármit... Számomra az volt a legfontosabb dolog abban a pár percben, hogy én szerezhessem meg a karácsonyváró könyvet, úgyhogy elküldtem a srácot a szútrájával együtt... ( Visszagondolva nagyon is jól tettem.)

De ha már szóba került a kulcslyuk, egyéni perverzióm, hogy picit leselkedésnek érzem, ha olyan sztori kerül a kezembe, amiben ismert szereplők szerelmi életéről van szó. Például amikor a Ripley féle Scarlettben Rhett és Scarlett valóban elkezdett szexelni, én nem bírtam a feszültséget, és inkább vakságot fogadtam arra a pár oldalra, kedvenc szereplőimet annyira tiszteltem, hogy nem voltam hajlandó a jelenetet elképzelni. Ugyanígy tiltakozom, mondom TILTAKOZOM AZ ELLEN most is, hogy szexkönyvet olvassak az Austen könyvek, vagy más népszerű kisasszonyos könyv szereplőinek nemi életéről. Hát hagyjuk már meg őket, úgy ahogy vannak, nem akarom tudni, hogy milyen perverz szokásai vannak Darcynak vagy Bingleynek, bár mondjuk őszinte leszek, volt már hogy elfantáziáztam Jane Eyre Rochesterén, mert mondjuk ha valaki, akkor ő szerintem egy igazi csődör...

Kicsit faramuci a helyzet, de azok a modern kisasszonyos könyvek, ahol már eleve tele vannak nyílt erotikával, nem zaklatnak fel, de a régi klasszikusokat akkor sem szeretném ilyen formában látni.

 Szexjelentből sok van, ami elmegy, sok ami borzasztó, és szerintem nagyon kevés, amit jól sikerült megírni. Érdekes, hogy manapság romantikus könyvet alig lehet eladni szex nélkül, ami mondjuk ha jól belegondolok nem is olyan meglepő, hiszen a romantika gyümölcse a szex, vagy a gyerek? , szóval azt gondolom, hogy elég puritán és álszent dolog lenne, ha azt mondanám, ez rossz dolog.

A szex jó dolog, csak legyen célja, funkciója, meg legyen normálisan megírva. A Jóbarátokban volt egy olyan rész, amiben Rachel megkérdezte Ross anyját, aki sikeres szexregényeket írt,  hogy mégis hogyan lehet jó erotikus történeteket írni, a válasz meg valami olyasmi volt, hogy semmi extra, csak keressen pár szinonimát a nemi szervekre, és minden oké lesz. Na hát szinonimát láttam már sokat - :D- ezt se értsétek félre, amennyiben lehetséges-, de tényleg van a férfiaknál ugye a farok- ha nagyon vagányak akarnak lenni - meg van a gránitkemény acélrúd, meg ha archaikus trubadúr regényt olvasol fallosz vagy vágyai dárdája, meg a fene tudja mi, - különösen szeretem, amikor nem írják le, miről van szó,csak utalnak rá, olyan kellemesen bazsalyogva, mint a sekrestyés nénik, hogy: betette, kivette, idetette, odatette, de hogy mit, azt ránk bízza a szerző. Női nemi szervek meg szerintem még ennyire sincsenek nevén nevezve, ilyen a vágyai barackja, meg a rózsabimbó, meg a vágya középpontja, és a többi és a többi.

A szexnél ugye elég fontosak a hangutánzó szavak, de kifejezetten irritál és primitív, ha egy könyvben olyat olvasok, hogy ... idézem... OH. Ez egy jó nagy Óh-t vált ki belőlem, meg azt, hogy becsukom a könyvet, és rövid időn belül elajándékozom.

Hogy kissé elcsépelt legyek, fontos még a méret is, én azt gondolom, hogy ha túl hosszú a szexjelenet, az baromi unalmas (és megerőltető). Karen Chance például elég botrányos szexjeleneteket tud írni: az egyik problémám vele az, hogy olyan pasikkal háltatja a főszereplőt, akikhez bottal sem nyúlnék, a másik meg hogy mániája a nőnek az információ adagolás, de egy ágyjelenetben komolyan mondom ne akarjon már a kétszáz éves háború történelmi adatairól regélni, szeretem a történelmet, de ez hervasztó. "Ó, Mircea, de jól csinálod! Persze kedvesem, kétszáz évvel ezelőtt, amikor apámat legyőzte a török pasa, blalblabla..." Öt oldal múlva még mindig csak az előjátéknál jártunk, és ez uncsi. Kell a körítés, de azért néha a tárgyra kellene térni. Aztán ott van Julia Quinn, akit köztudottan imádok, de a szex az nála kérem megint csak zavarba ejtő. Nem csak a sok ó, meg é, meg í miatt, hanem valahogy hiányzik a szenvedély, meg a tűzijáték az ágyjelenetekből- még akkor is, amikor akció van, az olyan... suta?  Moning viszont a Tündérkrónikákban, ha szexről ír, az meglepően jól sikeredik. Még akkor is, ha nála is, és általában minden könyves pasinál a méretek hatalmasak, a technika pedig mindig minden szituációban tökéletes. ( Globális távolságokból nézve a dolgot ez elég unalmas, de nem hibáztatom a szerzőket, hiszen ki olvasna olyan pasiról szexkönyvet, akinek problémái vannak ezekkel a tulajdonságokkal?)

Olvastam egyszer egy cikket arról, hogy a Detroit romjairól készült fényképek - és maga a Detroittal kapcsolatos katasztrófaturistáskodás- egyenlő a pornográfiával. Baromi érdekes megközelítése volt a társadalmi folyamatoknak, és én is elgondolkoztam azon, hogy ez az eléggé éles és provokatív társítás mennyire állja meg a helyét. Ugye az, ha csak lefényképezel egy romot, és azt mondod, ez mennyire romantikus és tragikus, csak egy kiemelt, kizoomolt szelete a valóságnak, nem mutat és nem is akar mutatni semmiféle komplexitást, hogy hogyan jutottak idáig, hogy mi volt, vagy mi lesz, csupán egy kiragadott botrányos, a maga nemében gyönyörű pillanatát örökíti meg a városnak. A pornográfia is egy eltúlzott valóságként próbálja kiragadni a szexet, sőt azon belül magát a nyíló rózsabimbót és az acélrudat. Na most alapvetően egy pornó könyv, vagy szex könyv azért  ferde és káros az én felfogásom szerint, mert azt az illúziót nyújtja, hogy egy történetet ad, csak felfogását tekintve mindezt szexin teszi, de pont az a gond, hogy az ilyen könyv valóban nem koncentrál semmire, csak az akcióra, és nem foglalkozik a történetvezetési  lyukakkal, vagy csak az írónak nincs ingerenciája mindezeket befoltozni. Ungabunba van, aztán ennyi.

 A szex izgalmas, de  szexkönyvek unalmasak. A helyzet az, hogy az első szexjelenetnél még ugyan-ugyan átjön dolog erotikus volta, de tökre bealszom a folytonos kufircoláson, mert én ennél sokkal többre vágyom: nem csak a könyvben, de egy kapcsolatban is. Na most igazán szexkönyvet hármat olvastam. Kettő sajnos BDSM könyv volt, egy pedig a tündérmesék szexváltozata. Ott volt minden, és pezsdítő lehetett volna a változatosság, de úgy éreztem olvasás közben, hogy gyermeki énem szemét le kell takarnom, nehogy lássa ahogy Aranyhaj meg a három báró... a fantáziátokra bízom, hogy mit csinálnak. Vannak azért jelenetek ezekből a könyvekből, amik szó mi szó beleégtek a retinámba, ugyanis az van, hogy jó a fantáziám, ilyen téren is. Micsoda vallomás!

Azon gondolkodom, hogy a szexkönyvek célja valószínű az, hogy élvezetet okozzanak, és ilyenkor mindig körbe írjuk, hogy "ja jó volt, mert jó volt a pasi", na most pont ezekben a könyvekben a pasi akár egy zacskót is húzhatna a fejére , mert nem azon van a hangsúly. De miért nem úgy értékeljük a szexkönyveket, hogy elérték-e a céljukat? Nyilván nem arra lennék kíváncsi a molyon, hogy kinek lett orgazmusa és hányszor - miről írok basszus-, de tény, ahogy a szexmeséket is úgy értékeltük egymás között barátnőmmel, hogy az volt a jó, amitől picit bepárásodott a szemünk, vagy inkább nevezzük nevén a dolgokat, az a szexmese volt a jó kis túlzással, amitől hatalmas nagy kedvem támadt letámadni az első pasit, aki szembe jött velem, és a fogaimmal letépni róla a nadrágot. Még szerencse, hogy az ilyen könyvet az ember nem nyilvános helyen olvassa... Ha ezt nem éri el egy szexkönyv, akkor igazából funkciótlan, felesleges, és egyáltalán idő- , pénz és papír pazarlás :)).  

De persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a szex vagy akár az erotika, mint olyan, nem csak az élvezet funkcióját tölthetik be. Számos irodalmi mű foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit indíthat be a kapcsolatokban a szex vagy akár annak hiánya. Bagatellizálhatjuk az érzelmeket, vagy akár a vágyakat is, de mégis ezek a mozgató rugói az életnek, vagy akár az egész társadalomnak. És itt nem az egy kaptafára íródó erotikus pszicho thrillerekre gondolok, hanem igazi klasszikusokra. 

Szexkönyvek kapcsán mindig előjön az általam gyűlölt mamipornó kifejezés, amit csak akkor fogok elfogadni, ha a pasis pornós dolgokat papi pornónak nevezzük, mert akkor is joga van minden nőnek pironkodás ÉS magyarázkodás nélkül ilyet olvasni, ha ez nem tetszik bizonyos csoportoknak. A pasiknál ez természetes, a nők meg szégyenkezzenek miatta? Én nem tudok ezekkel a könyvekkel azonosulni, és nem tartom jó dolognak, ha valaki csak ilyet olvas, de ha ilyenre vágyik valaki, igenis olvashasson ilyet mindenféle gúnyolódás és élc nélkül.

És a végére, ha már kérdéseknél járunk, még egy vallomás: nekem egyetemista koromban A NAGYBETŰS kult sorozat a Szex és New York volt, ahol - szerintem- együttesen jó arányban van szó szexről és New Yorkról, és ennek tisztelegve minden szemérmes és nem szemérmes olvasómat arra biztatok, hogy anonim módon játsszon el a kérdéssel. Vajon milyen a jó szex a könyvekben? A részletes, mindenre kiterjedő leírásokkal teli, vagy a sejtelmes típus, amiben a saját fantáziánkra bízzák a folytatást? Akarunk-e harmadik lenni az ágyban, amikor olvasunk, esetleg oda képzeljük magunkat a szereplők helyébe, vagy megelégedünk azzal is, ha picit belesünk a kulcslyukon? Bárhogy is legyen a szex örök téma forrása, álszent dolognak tűnik elfordulni tőle, szerepe van a szépirodalomban, a szórakoztató irodalomban vagy akár a ponyvában. Hogy milyen szerepet vállalunk, nem igazán a könyvön  múlik, hanem önmagunkon. Hiszen a könyv is, és maga a szerep is választás kérdése. A mi választásunké...

 Ha van kedved, kommentelj, posztolj, de ha nem írsz most semmit, kivételesen nem haragszom meg ;).
Azért bátorság, csajok!

A képek forrása: Pinterest

A témázás további szexuális ragadozói: 

Nima, PuPilla, Zakkant, Bea

Csatlakozott :

Nita

szeptember 29, 2016

Az ajánlások margójára - avagy hurrá, én is témázom!!!

Forrás

Köszönöm, Anyukámnak, hogy könyvet dugott a kezembe, amikor nem tudtam, mit kezdeni magammal. Köszönöm nővéremnek, hogy délutánonként felváltva olvashattuk a meséket. Ők ajánlották, amikor már kiszáradt a szájuk, hogy olvassak talán egyedül. Köszönet ezért magamnak, hogy megtettem.
Köszönöm Pogány tanár úrnak, hogy csúcsszuper irodalom órákat tartott, és csak néha rémisztett el a kötelező olvasmányokkal. Az ajánlott listával nem foglalkoztam egy percet sem, mert ezek az ajánlások is kötelezőnek tűntek.

Köszönet a barátoknak, akik nem ajánlottak semmit sem. Ekkor indultam el azon az úton, hogy ha már ők nem beszéltek könyvekről, akkor majd én beszélek. :)
Köszönöm a sok-sok bloggernek, akik fölösleges illúziókat tápláltak bennem, miszerint el tudom olvasni a világ összes könyvét. Köszönöm, hogy mikor rájöttem arra, hogy ez lehetetlen, - és egyre inkább a saját igényeim szerint szelektáltam -, nem sértődtetek meg.
Külön köszönet Nimának, aki által volt egy masszív félév, amikor urban fantasy hősökkel álmodtam és álmodoztam: most is jól esne egy Pritkin, aki fegyverrel kényszerítene az edzésre, vagy egy instant JZB a beépített szekrény polcára. Ha nem lenne hangulatom hozzá, csak letakargatnám egy terítővel. :)
Azt hiszem Ameadeának köszönhetem, hogy bár már nem voltam gimis, az egyetlen vámpíros könyvvel, amiért rajongani tudtam, újra beiratkozhattam az iskolába. Sajnos a Vámpírakadémia az utolsó könyv, amiben azonosulni tudtam a tini szereplőkkel....

Köszönet nővéremnek, hogy akkora Gyűrűk Ura rajongó, mint a ház, és mindig arra késztet, hogy arról álmodozzam, újra olvasom az összes létező Tolkien könyvet.

 Köszönöm Szilvamagnak, hogy felébresztette bennem a reményt, a hitet és a bizonyosságot, hogy van még minőségi romantika.... Julia Quinn rengeteg ismerősömet meghódította, mióta megmutattad nekem. ;)

 Köszönöm a könyvtárnak, hogy roskatag polcáról pont a lábam elé ejtett el egy James Herriot könyvet. Minden egyes sorát élvezem a könyveinek.

 Köszönöm az ismeretlen lánynak, aki egy magazinban Hesse könyvet ajánlott, és a gyaktanáromnak, hogy aznap olyan unalmas órát tartott, hogy jegyzetelés helyett inkább pont ezt a padban felejtett újságot olvasgattam.

És köszönet még sok-sok embernek, akik most talán névtelenek, de személyük úgy egybe mosódott az ajánlott könyvvel, mintha csak a történet társ szerzői volnának...

Ha jól belegondolok, az ajánlások olykor rosszul sülnek el. Pislogok és habogok, hogy most épp miért nem jött be az adott könyv, hogy mégis csak jó, de nem érzem, hogy hozzám illene, ó igen, ez is sokszor előfordul. Nem tudom, mit kellene mondani, ha az ajánlott könyv egyáltalán nem jön be. Köszi a könyvet, rémesen rossz volt...? Vagy mondjak egy kétértelmű alig vártam, hogy kiolvashassam mondatot?

De talán a lényegen még a rossz élmény sem változtat. Hogy amikor ajánlok, vagy amikor ti ajánlotok valamit, az olyan, mintha megmutatnánk egy rejtett kis szegletünket. Hé, ez nekem nagyon bejött, és ajánlom, hogy neked is bejöjjön, különben... Nem, nem erről van szó... Amikor ajánlunk egy könyvet, egy cikket, egy regényt, akkor azt szeretnénk, hogy a másiknak is ugyanolyan jó legyen, ugyanolyan örömet, ugyanolyan élményt okozzon, mint amit mi éreztünk olvasás közben. Egy ajánlás, az nem csak egy vélemény. Véleményt bárhol olvashatsz, de egy ajánlás, az valami olyasmi, mintha azt mondanák neked: gondolok rád, fontos vagy számomra. És innentől kezdve, talán lényegtelen is, hogy mennyire jött be...Szerintem az sem fontos, hogy az ajánlást rögtön megfogadd. Én mostanában csak felírogatom őket. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is most, egyszer majd jól fog jönni ez a lista. Ott lesznek, mint biztos receptek valamilyen különleges élményhez.

Nekem amúgy az a tapasztalatom, hogy amikor ajánlott könyvet olvasok, nem egyedül olvasom a könyvet. Sokat gondolok olvasás közben arra, aki a történetet az utamba irányította.

És olykor kifejezetten jó dolog közösen olvasni.

Ebben a körben részt vettek:


szeptember 24, 2016

Mi hír felétek? :)

Megfogadtam, hogy nem fogom ismételgetni magam, és mivel újabban mindig olyan dolgok jutottak az eszembe a blog kapcsán, amiről már regéltem, így önkényesen és visszafordíthatatlanul konok módon tartottam magam az elhatározásomhoz. Nyilvánvalóan magában rejti ez az elhatározás, hogy kéthavonta fogok írni egy posztot, de azt is magába foglalja, hogy akár hétszer egy héten. ( Utóbbi nem esélyes. ) 

Mint látjátok kissé változott a dizájn, ennek azért is volt fontos szerepe, mert ha véletlenül úgy esne, hogy nem írnék többet, szerettem volna, hogy valami normális sablonnal búcsúzzak el. Másrészről úgy voltam vele, hogy ha meg mégis tudnék időt szakítani erre a hobbimra, akkor olyan felület fogadjon, ami nem túl tolakodó, kicsit jellemző rám, és mégis otthonos, akár egy tengerpartra néző kis ház. 

Az ilyesféle idealizált képek miatt néha tucatembernek érzem magam. Például szerettem volna leírni, hogy ez a nap tökéletes a takaróba burkolózós filmnézős, könyvolvasós délutánra, meg hogy annyi teát vettem az őszre, hogy nincs hely már hová pakolni, de azt hiszem a legtöbb könyvesblog ezekkel a gondolatokkal van tele így október táján. Én viszont most szeretnék picit kitűnni. :P
Forrás: Pinterest

A blog címe megváltozott, és alapjában véve azért változtattam meg, mert mostanában van pár dolog, ami jobban érdekel, mint a könyvek, és ha írni fogok, akkor valószínűleg ezekről is szeretnék írni. Szóval, ha okos leszek és ügyes, majd lesz a fejléc alatt egy menüsor, ahol külön fogom választani a könyves és nem könyves tartalmakat, hogy könnyen eligazodhassatok, és ha mondjuk nem érdekelnek csak a könyvek, akkor elegendő lesz majd oda kattintani. Viszont előre szólok, hogy nagyon lassan változtatgatok, tanulom is ezt a sablonszerkesztős dolgot, meg mivel kevesebbet ülök a számítógép előtt, ezért talán majd az év végére ez is meglesz. 

Persze az az állítás, hogy minden könyvesblog a kockásplédről ír így az ősz elején nem akadályoz meg abban, hogy leírjam, imádom a fehér szőrös takaróm, ami most igen, itt csücsül a hátamon, és úgy nézek ki vele, mint egy jegesmedve, vagy mint ezerszőr, vagy mint valami medvebundában gubbasztó eszkimó asszony, és lassan előkerülnek a gyertyák és mécsesek, amik mellett olyan jó csak úgy lenni. Nem olvasni, nem beszélgetni, hanem csak úgy élvezni a pillanatot. 

Az ősz engem mindig aktivitásra késztet. Nem vagyok az a típus, aki siránkozik, mert nincs meleg, kifejezetten szeretem az őszi időjárást, még az esőt is, és ha nem tart sokáig a köd sem rossz, és annak is megvan a maga romantikája, hogy sötétben ér haza az ember. Ősszel szoktam írni. Ősszel, és mindig van egy tavaszi fellángolásom is, de most nagyon reménykedem benne, hogy kitartunk egymás mellett, a múzsám és én... 

Amiért pedig tollat ragadtam, az csupán annyi, hogy ... Sokszor kérdezitek tőlem, épp mit olvasok, és sokszor mondom azt, hogy jelenleg semmit. Tudom, hogy totál kiábrándító vagyok, de most épp a lassan vagy semmit olvasós időszakomat élem, és néha komolyan lelkiismeret fordalásom van, hogy nem azt mondom, hogy " figyi, egy olyan baromi jó könyvet olvasok, a címe... és az egész izgalmas és csodálatos, trátrá, trá... ", szóval néha teljesen cikinek éreztem ezt, de most kifejezetten élvezem, hogy ez van, hogy más is van, és hogy ilyen vagyok. Tisztára, mint valami renitens könyvesblogger :D.

Mi hír felétek? Hogy vagytok, kedves - még megmaradt olvasóim? Remélem, jól ment sorotok, míg nem találkoztunk. Néha úgy vagyok vele, hogy annyit beszélek, hogy nem bírom abbahagyni, néha meg csak ülök, hallgatok, és bámulom az embereket. Szívesen meghallgatnálak titeket is. Gyűjtöttetek már idén vadgesztenyét? Egyik nap épp munkából hazafelé menet majdnem fejbe kólintott egy gesztenye, azóta hordok a táskámban egyet. ( Jó lesz vele a szerelmespárokat megdobálni. ) Csak vicceltem ;).


június 27, 2016

Az élet nagy kérdései: meddig tartod magadnál kölcsönkapott könyvet?

Nem tudom, észrevettétek-e, de kezdek szépen lassan új rovatokat bevezetni! (Juhééé! Hát nem izgalmas???)
Na most az élet nagy kérdései rovat pontosan arról szól, mint ahogy elneveztem. Fontos kérdéseket teszek fel. Számomra fontos kérdéseket. 

Ha szeretnétek megnyugtatni, felhergelni, választ adni, nyomjatok egy kommentet a kérdés alá. 

Ha nem, vagyis ha azt szeretnétek, hogy örök bizonytalanságban szenvedjek, hát nyugodtan hallgassatok ;)

A mai dilemmám a következő:  a kölcsönkapott könyvek. 

Meddig tarthatod magadnál? Egy év, két év... Két év már ciki? Addig amíg vissza nem kérik? :) Addig, amíg elfelejtik? Van valami végső határ, amikor már muszáj visszaadni? Szabad olvasatlanul visszaadni?



Én egy elég renitens könyv kölcsönző vagyok. Teljesen örülök annak, ha kölcsönbe kapok könyveket, komolyan vigyázok is rájuk, de valahogy mindig hátrébb szorulnak az olvasmányi listámon. Félek, hogy van valami szabály, miszerint rögtön el kell olvasni az ilyen könyveket, és rögtön hosszú levelezést kell folytatni a könyv gazdájával arról, hogy ez mennyire nagyon jó. ( Vagy nem jó. ) 

Szóval, van valami etikett ezzel kapcsolatban, amit ti alkalmaztok? Van valami sorvezető? Nehogy azt mondjátok, Ti sosem kaptok kölcsön könyveket...

június 26, 2016

Borít-óó...

Az történt, hogy...



Nemrég egy netes beszélgetés közepette felvilágosítottak arról, hogy aki annyira szereti a történelmi romantikus regényeket, mint én, annak már rég hallania kellett volna Lisa Kleypasról. Hát most mit mondjak, én sosem hallottam róla. Viszont ha már szóba került, vettem a jelet, és előjegyeztem az írónő egyik könyvét a könyvtárból.

Tudni kell, bár brit tudósok nem foglalkoztak vele, hogy aki romantikus irodalmat olvas, az nem hülye. Ugyanakkor személyes tapasztalat, hogy ez a zsáner szinte a leghígabb, az ember többször húzza el a száját, mondván, hogy de béna, mint hogy szempillát lebegtetve örülne a szituációnak, hogy végre egy jó romantikus regényt olvashat. Nálam az arány körülbelül úgy alakul, hogy minden harmadik- esetleg negyedik regény, amit megszeretek, úgyhogy én úgy számítom, hogy saját ízlésvilágomnak a romantikus regények kb 30-35 %-a felel meg.

Finnyás vagyok.

És sajnos sok tekintetben sznob. Amikor Nima nemrég írta, hogy őt mennyire fel tudja húzni a borítók milyensége, akkor én azt gondoltam, hogy engem meg pont nem izgat annyira ez a téma. De aztán jött az ominózus pillanat, amikor letették elém Lisa Kleypas regényét, amikor kicsit elhatárolódtam. Vagyis nagyon. Vagyis majdnem azt mondtam a könyvtárosnak, miközben a hátam mögött állt jó pár ember, hogy neeem, ezt a könyvet nem én jegyeztem elő.

Mi a problémám ezzel? Egyrészről ha meglátok egy ilyen borítót, akkor azt érzem, nem én vagyok a célközönség. Ahogy minden regény típusnak, a romantikus regényeknek is van egy evolúciós folyamata. Emlékeztek, mennyire kiakadtam Moning romantikus könyvén- pedig Moningot imádom-, mert annyira giccsesen ódivatú volt? És ezek a borítók igenis azt jelzik, hogy a romantikus könyvek ugyanolyan bárgyún romantikusak, mint régen. Elhiszem persze, hogy csak azoknak a lányoknak valók, akik szeretnek a rózsaszín fellegekben úszni, tiszta sor, nem kell mindenkinek olvasnia őket. De ahogy letisztultak, humorosak és ( általában) giccs mentesek lettek ezek a regények, úgy kellene a borítóknak is fejlődni.

A sci-fi borítók miért nem ugyanolyan igénytelenek, mint régen? Miért nincsenek még most sem bögyös macák a fantasyk elején? Szóval kicsit pislogtam, meglepődtem - tényleg? ezt jegyeztettem elő???-, elhatárolódtam, aztán sóhajtottam egyet, és úgy vittem át a városon, hogy eltakartam a könyv elejét.

Miért nem tudok egy városon úgy keresztül menni, hogy takargatom ezeket a könyveket? Nyilvánvalóan komplexusom van. Nem tudok azonosulni rózsaszín lelkemmel... Vagy még inkább azzal nem tudok azonosulni, hogy ennyire leegyszerűsítik ezeket a könyveket, illetve a nőket, akik ezeket olvassák.

Amúgy azt is vállalom, hogy sznob vagyok. Én a Julia Quinn könyvek borítóit szeretem, ahol semmi nincs, csak valami stilizált háttér, meg a cím, vagy mondjuk a KMK iránya is tök jó, a régi korhű ruhák, vagy azokba bújt modellek képei.

Nekem nem kell olyan kép egy könyvre, amitől émelyegni kezdek, mert úgy érzem, lenyeltem egy pillanat alatt két kiló vattacukrot. Azért mert nem kell olyan regény, amiben a szereplők úgy beszélnek, hogy "kibomlott szenvedélyünk virága ajkaid rózsás halmain." És ez a könyvborító számomra ezt sugallta. Kicsit kibújt belőlem a gaz feminista, aki harcol azért, hogy a nőket akkor is számba vegyék, amikor épp álmodozni akarnak egy harcos marcona grófról. Vagy az abroncsos kényelmetlen ruhákról. Szabadítsuk ki a mellbimbókat! Olvassunk szégyen nélkül romantikus könyveket! Le a nőket sújtó előítéletekkel! ( Ámde, az a nagy büdös helyzet, hogy nem vagyok sem feminista, sem harcos. )

Visszatérve az előző körbeposztra- ha nem blogolnék, nem ismernék a blogom miatt olyan embereket, akik meg tudnának említeni egy-egy írót. Én a büdös életben nem olvasnék amúgy Kleypast vagy hasonló regényeket. Mert butának tűnnek. Mondjuk, hogy kevesebb lenne-e az életem, azt nem tudom, mert még bele sem olvastam, csak füstölögtem most egy kicsit. És pedig ez a borító nem is annyira botrányosan rossz, bizony mondom, vannak ennél jóval ízléstelenebbek is. 

A legtöbb ember számára a romantika egyenlő a giccsel, határozottan tiltakozom. Számomra egy jó romantikus regény tele van jó dialógusokkal, humorral, replikákkal és persze a boldog véggel. 

Amúgy meg, HAJRÁ MAGYAROK! :P

június 25, 2016

június 22, 2016

Egy kis személyes- változnak az idők...

Még emlékszem, ahogy megszületett a Zenka szerint a könyvek blog első posztja, ahogy botladoztam a freeblogon, senkit és semmit nem ismerve... Az első posztok között volt egy kép, könyvlapokból vágtak ki egy lányt, aki könyvlap-faleveleket sepert, és teljesen odáig voltam, azért a hangulatért, hogy " ez most tetszik nekem, és igen van egy könyvesblogom, amibe betehetem, és yeee! ", szóval a freeblogos korszak csupa örömködés és idealista romantika volt. Önmagamra találtam, és mások is rám találtak, és a találkozások kora tele volt információ cserével, könyvek ajánlgatásával, megbeszélésével - ami kapcsán eszembe jutott, hogy régen mennyire befolyásolható voltam, és hogy mennyire mellé lőttem pár könyvvel, vagy hogy mennyi minden volt, amik talán ma már másképp történnének, de ki tudja? Lehet ugyanúgy történne minden...

Az első dolog, ami eszembe jut, az a vámpíros könyvek. Nagy divatjuk volt régen, és én is megvettem jó pár sorozatot - pl. True blood-, amik csalódást nyújtottak. A Twilight sorozatot azért olvastam el, mert olyankor mindenki Twilightot olvasott, és az elején még tetszett, aztán a második résznél jött az elmegy kategória, majd a végére én is dühös trollként csaptam le Edwardot a képernyőre, és hát szegényt nem kímélték a blogposzt alatt kommentelők sem.

Aztán eszembe jutott most Zafón is, akiért totál odáig voltam- hidegrázósan, remegősen, párás tekintettel olvastam a sorait-, és mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy a könyvei túl hatásvadász stílusban íródnak, eléggé koncepció nélküli lezárásuk van, és most kicsit elhatárolódom attól, hogy Zafónt olvassak, pedig ő ugye régebben "a mindenki felett" kategória volt. Újra biztos nem olvasom a könyveit, és az olvasatlan regényén sem gondolkodom.

Régen eléggé népszerű posztokat gyártottam a Fejős könyvekről, amikről lehet most sem gondolnék mást, de talán már nem vesézném ki ennyire őket- nemrég beleolvastam egy Fejős könyvbe, és hát... még mindig voltak problémáim, de inkább nem harcoltam vele, becsuktam, és a történetnek itt vége szakadt. ;)

Hatalmas számlákat okoztak a könyvvásárlásaim... Legtöbbször összegyűjtögettem a blogokról, hogy milyen könyveket szeretnék, aztán havi egyszer vásároltam SOKAT. Nagy részüket, még most sem olvastam ki, és jelenleg nagyon-nagyon-nagyon keveset költök könyvekre. Tavaly kb. tíz könyvet vettem, plusz mínusz egy-kettő.

Az évek során egyre lassabban olvasok :), és ezt élvezem. Régen csak úgy faltam a sorokat, megjegyzem nagy szerepe volt ebben a blognak is, de már akkor is tartottam magam ahhoz a belső szabályhoz, hogy attól, még hogy egy könyv most jelent meg, semmivel sem jobb, mint egy régi... Úgyhogy régen sem voltak népszerű - " én olvastam ki először ezt a könyvet, és most megmutatom nektek a tutit"- posztjaim, és nyilvánvalóan most sem lesznek. 

Apropó új könyvek- régen reciztem, aztán elkezdtem renitens módon nem recizni. Ó, emlékszem, volt olyan hét, amikor minden nap könyvet hozott a postás- kisebb konteó kör alakult az utcában, hogy mivel foglalkozhatom, netalán illegális piramisjátékkal? - , aztán véget vetettem ennek az áldatlan állapotnak. Ez saját vállalás volt, egyszerűen eljutottam odáig, hogy nem megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, hanem feladatnak- irányított szándékkal- , és miután elkezdtem könyvekről más fórumon cikkeket írni, rájöttem, hogy a recizés nem az én asztalom. Mindig elveszve éreztem magam reci írás közben, olyankor eltűnt a játék, maradt az objektivitás és a feladat. ( Úgyhogy mindig döbbenten bámulom azokat, akik évek óta csak reciből blogolnak, le a kalappal előttük, én biztos nem bírnám. )

Öhm, régen sokkal inkább felhergeltek a blogvilág kétes ügyletei. Recikérdések, moly, blogturné, álompasi, mindenféle hülye - és korrupt- szavazások, hogy írhat ilyen posztot valaki???, de hülye!, de mégsem hülye!, most akkor ki a hülye?! típusú gondolatmeneteimmel volt tele a blog vagy a facebook chat,  amit most kicsit megmosolygok, de persze vállalom... Viszont most már nem szeretnék még egyszer belekeveredni egy hobbi által okozott érzelmi válságba - mert pl. sosem felejtem a nagy Outlander háborút, amikor azért nem tudtam élvezni az Upponyi szorosban tett kirándulást, mert folyton azon törtem a fejem, hogy mivel replikázzak az ellentétes tábornak.

Azt vettem észre, hogy idővel a blog, mint olyan háttérbe szorult, és egyébként eléggé görcsös lettem és mechanikus: mindig akartam valamit mutatni, csak hogy mit, azt annyira nem tudtam magamnak sem megmondani, nem hogy nektek - szóval igen, elkezdődött a vég, amikor egyre és egyre kevesebbet írtam.

Régen sokfélét olvastam, sajnos egyszerre többet is, és így nem tudtam teljes figyelemmel összekapcsolódni a könyvvel. Most sokkal kevesebbet olvasok, és azt vettem észre, hogy szeretem egy téma, helyszín, korszak köré gyűjteni az olvasmányaimat. Tavaly a napfényes Itália volt soron, télen India megrögzött szerelemese voltam, mostanában pedig besikerült több könyv, ami a huszadik század eleji Párizsról szól.

Egyre inkább értékelem azokat a könyveket, amiket régen unalmasnak tartottam. Olyasmiket, mint mondjuk Harris könyvei, amik leginkább hangulatokat, korszakokat örökítenek meg, valami olyasmit, hogy milyen lehetett akkor és ott élni, miket gondolhattak az akkor élők, milyen lehet itt és ott, meg amott a világ... 

Régen például ha nem is csíptem minden urban fantasyt, de elnevetgéltem rajtuk, mostanában kezdem felvenni azt az attitűdöt, amit korábban másokban kifejezetten utáltam, hogy most izé, most ez most komoly? Sikerült is eladni nagyon sok urban fantasyt, mert a büdös életben nem fogom újra elolvasni őket- remélem, hogy kivétel marad a Cassie Palmer sorozat és a Tündérkrónikák-, viszont ( színházakba illő,  teátrális sóhaj) jajj!!, nem vagyok benne biztos .

Régen annyira dühös voltam egy YA-kat szidó cikk miatt, hogy emlékszem könnybe lábadt a szemem :D - HAHHH! - , most meg mihelyt elolvasom, hogy tizenhat éves a főszereplő, messze elteszem a könyvet és még csak esélyt sem adok neki. Nem akarok tudni róla, nem akarom látni, és egyébként is minekkk??? Na ilyen gondolataim vannak, a tizenéves szereplőkről. Ambivalens dolog viszont, hogy még most sem adtam fel, hogy befejezem az egyik ötletemet, ahol elég ifjúságiak a szereplők :P ( Egyébként ez is, meg az urban fantasy-s dolog is rossz szokás, illene legalább a könyvek elejébe olvasnom. )

Régen szórakoztattak a tökéletes szépfiúk, kinevettem magamat és a nőket is, hogy ezt a sémát bepuszilják, de ma már kifejezetten bosszantanak a sematikus "szépfiú vagyok és minden helyzetben kemény, mint a cövek" szereplők. Már nevetni sem tudok rajta, egyszerűen szánalmasnak tartom. ( Talán ezzel párhuzamos az urban fantasy utálatom, mert ugye ott ált. ilyen pasik ugranak ki minden bokorból. )

Régen tudtam azonosulni a szürke karakterekkel, tetszett, ahogy látom a folyamatot, miközben lesz valaki belőlük- most a kiver a víz az ilyen regényektől.

Régen érdekelt, hogy mit olvasnak nagyon sokan, és én is el akartam olvasni az ilyen könyveket, hogy legyen véleményem- mostanában teljes mértékben hidegen hagy a hype. De ez azt jelenti, hogy VALÓBAN hidegen hagy. Nem azt, hogy ha valamit hype-olnak, akkor az már rossz és nem olvasom el, mert ez ugyanolyan káros, mintha csak azért olvasnád el, mert divat. Én inkább elolvasom a tartalmat, és eldöntöm magamban, hogy akarom-e vagy sem.

Határozottan kezd kialakulni bennem egy érdeklődési séma, és legtöbbször aszerint választok könyveket. Utazás, vagy legalább valami olyan történelmi regény, ahol gondot fordítanak a világra. Fantasy jól kiépített világgal. Történelmi romantikus - a humorosabb, vagy kicsit sötétebb fajtából. Családregény. Életrajz. Ilyesmik. A krimi még most sem a szívem csücske, viszont az idők során megbarátkoztam a scifivel.

Elég sok könyvről nem írtam a blogon, - amit régen el sem tudtam volna képzelni- , és igazából élvezem ezt a szabadságot, azt hogy nem jegyzetelek és nem fogalmazom a posztomat olvasás közben. Emlékszem a blog fénykorában még zuhanyzás közben is posztot fogalmaztam, és ez már kezdett frusztráló lenni :P - de sajnos ezzel az is jár, hogy most, ha bejegyzést írok, olyan, mintha megint felhúztam volna a tanuló cipőmet, és úgy érzem vissza kell szoknom.

Mióta nem írok blogot, sokkal bénábban fejezem ki a való életben a véleményemet. Amikor sokat blogoltam elég akkurátusan tudtam az egyik vagy a másik oldalra állni, most meg pár pillanatra leblokkolok. Vagy csak annyit mondok, hogy " aha az jó könyv", vagy hogy " aha, az nem"... Ez azért elég szomorú, higgyétek el. 

Régen izgattak, a " mi a kedvenc könyved, ki a kedvenc íród" típusú kérdések, most a falra mászom tőlük. 

Régen nagyon sok blogos barátom volt, most azt gondolom, sokan lemorzsolódtak, ami az élet része, de persze ez is szomorú dolog.

Régen sem tudtam blogsablont csinálni :). Most sem tudok.

Régen imádtam Pritkint és Barronst, és könnyedén szerelembe estem a főhősökkel, remélem, ez így is marad... Vannak pillanatnyi szenvedélyeim, de azért már őket is sokkal jobban megválogatom. 

Régen azt gondoltam, hogy az olvasás egy nagyon-nagyon-nagyon fontos dolog, most egyezzünk meg annyiban, hogy fontos dolog.

Régen sokkal nagyobb volt bennem a bizonyítási vágy, most már jóval kisebb...

Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy ne csak a könyvekről írjak, most úgy érzem, egészen más dolgokról is írnék... 

Szóval alakulnak a mércék, és átterelődött a hangsúly. Mit is írhatnék még...

 Nálatok mi változott?

( Előbbi alapvetés a 2009. júliusától kezdődő könyves blogos időszakomról szól.) 

A témához csatlakozott:


Mint mindig, várjuk a csatlakozókat- akár kommentben is!!! 

A fagyira a vendégeim voltatok ;)
 

április 18, 2016

Valahol egy párhuzamos dimenzióban.... / ha én regényhős lennék


Valahol egy párhuzamos dimenzióban Zenka egy dombtetőn ücsörög és azon gondolkozik, most beverjen-e egy maflást a királyi fodrásznak, aki különösen idétlen kontyot tornyozott a feje búbjára. A ruhája elszakadt, a topánja sarka rég letörött, mert igazán, nagyon nem tehetett mást, minthogy elszökött az éjféli bálról, annyira megrémisztette a sok-sok hajbókoló vendég. Mit lehet most tenni, fújtat egy nagyot, hiszen már kinőtt a mesékből, rég feltörte már a lábát az a fránya üvegcipő, ráadásul nyomában a királyi testőrség, hogy visszavigyék a palota díszes falai közé. Nem, oda soha többet nem megy. 
Unalmasnak és üresnek tűnik az arannyal díszített szobája, a folytonos semmitmondó pomádé, a pacsuliillatú udvarlók, unalmasnak tűnik, hogy mindenki csak a nyafka királylányt látja benne, mellesleg bosszantó, hogy az ő szavát soha senki nem érti meg, hiába ült sokszor éjfélig is a királyi könyvtárban, hiába tanulmányozta a csillagokat, vagy hogy hogyan értekezett sok-sok filozófus. Kiábrándítóan okoskodó a világ, és az ő -üres? női? - okoskodása meg nem érdekel senkit sem. Hatalmas szélvihar éri el a dombot, és a hideg levegőhullám lebontja feltornyozott haját, aminek nagyon-nagyon örül, sőt - gondolja magában mosolyogva-,  még annál is jobban. Legalább a leomló hajkupac eltakarja a messzeségben porzó királyi testőrség lovainak apró foltját.
- Na jó, én most megyek- mondja teátrálisan az almafának, ami bosszantó módon nem válaszol az égvilágon semmit. De azért útra kel. Még csak a harmadik fordulónál jár az erdő közepén, melyről sokan azt rebesgetik, hogy mértanilag is, "de tényleg teljes mértékben kerek", amikor megérkezik egy páncélos lovas, korántsem olyan fénylő páncélban, amiről a mesék írnak, és korántsem udvarias módon elállja az útját. Hősnőnk mindig is vágyott a kardforgatásra, de sajnos nincs más fegyvere, mint a legyezője, és - milyen az élet-, azt sem tanulta meg illő módon kezelni. Mégiscsak- morfondírozik, miközben a páncélos hatalmas csattanással és egy igazán nem mesébe illő böffentés közepette leugrik lováról-, mégiscsak van ennél a lovagnál egy kard, amire nagyon fáj a foga. Jobban kell neki, mint a kedvenc krónikásának következő meséje, pedig azt is nagyon régóta várja már, és a kancellária csak a jövő évre ígéri... 

Volt idő, amikor Zenka a mókás kérdéseiről volt híres. Ha valaki tanácsot kért tőle, hát felvetett pár lehetőséget, ami közül választhattak a vállalkozó kedvű udvarnokok és udvarhölgyek, és a lehetetlenebbnél is lehetetlenebb lehetőségek közepette mindig rátaláltak a válaszra. Futhatna, ez lehetne a leglogikusabb lépés, ha épp nem érezné azt, hogy földbegyökerezett a lába, márpedig a földbe gyökerezett lábak nehezebben mozdíthatóak, mint a banyák parkolópályára állított seprűi. El is csábíthatná, ha értene az efféle mesterséghez, de a kastélybeli élet nem kedvez az ilyenféle praktikákhoz, még akkor sem, ha a lovag "csöppet" daliásnak tűnik. Jó hát, gondolkozik továbbra is, miközben a lovag kötelet fog a kezébe- még is mit akarhat egy kötéllel?-, mit tennének a hősök a mesékben? A kedvenc történeteiben lovagok küzdenek a sárkánnyal, vagy testőrök küzdenek a morcos ellenséggel, maszkos útonállók rabolják ki a gazdagokat, hogy szétosszák zsákmányukat a szegényeknek. Lehetne haramia, az igazán illene hozzá gondolja, miközben a lovag csomót köt a csuklójára, - mégis mit képzel?- és maga után rángatja- mégis hogy gondolja? És mégis miért térdel le elé, mindazután hogy megkötözte, ilyen ámulattal?
- Ez eredeti gyémánt? - kérdezi a  csöppet daliásnak tűnő a karperecére nézve. 
Na most hősnőnk már hallott a feminizmusról, sok mindenben egyet is ért vele, de abban nem, hogy egy nő bármire képes lehet. Nyilvánvalóan nem elvárás egy hercegnőtől a verekedés, de ahogy a tanítók tanították, minden csak a szerencsés csillagállás kérdése, és Zenka csillaga most a karkötőjén tündöklő gyémánt. Nagy levegőt vesz tehát, és egy harcos amazon tigrisugrásával az előtte térdepelő lovagnak ugrik- a kedvező kimenetelt rábízza a földben pihenő kövekre. Piff-puff. Coff-Kopp. Ezzel is megvolnánk.

Nem sokkal később, amikor Zenka a lovag trágyaillatú páncéljában lovagol a csodálatos és nehéz karddal a kezében, tovább gondolkozik. Mit is tehetne... nemrég arról olvasott könyvet, hogy egy űrhajóval a Marson felejtettek egy felfedezőt... lehetne akár felfedező is, vagy ha most már páncélja és lova is van, lehetne akár maszkos igazságharcos is, vagy maszkos női bandita, vagy akár testőrnek állhatna, vagy nyomozhatna akár a Sherlock Holmes nevű nyomozóval is... Ám de...

- Hé, te ló, merre vágtatsz?


Talán csak hagyni kellene, hogy a ló elvigye valamerre. Az is jóféle kalandnak tűnik, gondolja, aztán az üvegcipőt a lombok közé dobja, egyiket a másik után. A lényeg, hogy mostantól ő irányít. De legalábbis a nyeregben van.



Fenti szösszenetet a témázás keretein belül írtam, és mint tudjátok bárki csatlakozhat az adott témához úgyhogy írjatok! DE ha nincs is kedvetek csatlakozni, akkor még kommentben megírhatjátok, milyen karakter lennétek és milyen történetben, ha választhatnátok.Nagyon kíváncsi vagyok mindenkire! ;)

Aki még témázott - a témához méltatlanul kevesen, de semmi gond:

március 20, 2016

Pár dolog, amit a könyvekben találtam

Rigolyás posztot akartam írni, de tényleg, viszont közben elkalandoztam egy számomra sokkal izgalmasabb témára, úgyhogy most figyeljetek! 

Nem szeretem a túl apró betűket és kifejezetten utálom, ha a miniatűr betűket hajszálvékony lapokra nyomtatják- nem vagyok hülye, tudom, hogy azért van, hogy az ezer oldalas könyvek ne nyomjanak tíz kilót-, ettől függetlenül nem olvasok ilyen könyveket, csak mert NEM, és ugyanígy vagyok a nevetséges borítókkal is, hogy bár a tartalom engem sokkal jobban érdekel, de egy olyan könyv, amit egy izzadságtól csepegő felfújt, kigyúrt férfi testtel akarnak eladni, nem tud izgalomba hozni, és csak a legnagyobb rábeszélés mellett érintem meg a könyvet. Egyszerűen gáznak tartom, nem is akarok tovább magyarázkodni. Amit nem szeretek még, az kérem az az eset - :P- , amikor valamilyen felfoghatatlan módon sikerül szamárfület hajtania valakinek egy puhaborítós könyv borító lapjára! - na ezen ki szoktam akadni-, továbbá azon is, ha valaki leeszi a könyvet, és szerencsétlen telis tele van kajafolttal. Ez egy picit.. nem is tudom eldönteni, hogy undorító-e, vagy csak szimplán felháborító?

Kép az Eat-Pray-Love moziból

Ebből a témából kiindulva jött a következő, miszerint én is leettem egy könyvemet, mégpedig Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek könyvét, de annyi fagyit evett az első etapban, hogy nekem is kellett belőle, és hát milyen lett a 42. oldal? Természetesen sikerült rápotyogtatni a fagyit, de bőven.

Na és akkor, emiatt az incidens miatt gondolkodtam el azon, mit találtam én ez idáig a könyvekben. Mit felejtettem  vagy mit felejtettek mások már ott? 

Nézzük csak találtam már: vonatjegyet, színházjegyet, listát, hogy milyen ruhát pakoljak a bőröndbe be, préselt margarétát, préselt ibolyát, használatlan papírzsebkendőt és préselt pipacsot, verset, amit egy másik könyvből másoltam ki, mert annyira tetszett, be nem fejezett levelet, amit a barátnőmnek írtam, levelet önmagamnak, hogy pár fontos dolgot sose felejtsek el, préselt rózsaszirmot- még mindig van illata-, madártollat, listát a kedvenc dolgaimról, pár évvel ezelőtti bevásárló listát- alig vettem meg róla valamit , a telefonom nagyon keresett pin kódját, fényképezőgép jótállását, elkallódott, nagy címletű papírpénzt, szentelt búzafűt- természetesen préselve, - agyonnyomott szúnyog kiszáradt múmiáját, halott katicát- nem én voltam!-, régi karácsonyok illatát a kisimított csillogó szaloncukorpapírral, kilapított mikulást, könyvjelzőt- ebből rengeteget, csoki fagyi elfogadhatatlan nyomát, pókot, ami rám ugrott, miután kinyitottam a könyvet, ötleteléseket blogbejegyzés/regény/novella témára, egyéb más olvasónaplószerű jegyzeteket, rajzokat, a tíz évvel ezelőtti kedvenc táblás csokim papírját, fekete hajszálat- az a gáz, hogy vörösesszőke vagyok- görrr, - az aktuális jó szám előadóját, címét, amit olvasás közben hallottam a rádióban, őszi falevelet, négylevelű lóherét- hogy a szerencséből maradjon az utókornak, egy teljesen más könyv kiesett oldalát, képeslapot/levelet, amit olvasás közben kaptam. Találtatok még valami mást? Írjátok le a poszt alatt. 
( És persze ne higgyétek, hogy az összes könyvemben van valami, azért nagy arányban üresek. )

Ma van egyébként a tavasz első napja! És a boldogság világnapja is az ENSZ jóvoltából. Jó alkalom ez arra, hogy új dolgokba kezdjünk, nem igaz? Én például úgy döntettem, többet fogok sportolni és megpróbálok többet mosolyogni- sőt mi több, nevetni! No meg elültetek pár fűszernövény magot...

Forrás:beatinglikeamothswings.tumblr.com

március 17, 2016

A végtelen történet


Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.

A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival,  nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.

Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet:  ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.

A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő.  Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben,  vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.

 Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel,  most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott."

A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.

"Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van."


Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:

FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)


Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!

" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "

Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.

Fuhur és Átráskó
És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.

Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?



Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:

AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....  

Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...

Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van  világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia  bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)
Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...

A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.

Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy  elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.

Szőrszörény és Barnabás
- A Valódi Vágyamat? - ismételte Barnabás megilletődve.- Hát az mi?
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.

Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.

Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)

Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.

De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)

Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.


március 08, 2016

március 07, 2016

Mi a baj Coelhóval?


Az égvilágon semmi baj nincs Coelhóval. 

 Annyi könyv van. Keress olyat, amelyik téged szólít meg, éld a saját életed, és hagyd azokat, akik másként szeretnének szórakozni.


Jól mondja a maki!

Nem kell mindenkinek szeretnie a szerzőt. Abba fektess végre energiát, amit szeretsz, és a hatszázadik fölösleges utálkozó poszt helyett, szerintem mindenki olvasson valamit, ami neki jó.
Persze, ehhez a témához is lehet csatlakozni, de szerintem teljesen felesleges. 

( Ez volt az anti-témázós poszt) Biztos mindenki várt már egy ilyet. :)

Akik valószínűleg a témát a másik végén fogták meg:
Nima
PuPilla
Bill



február 15, 2016

Témázós vég- tag- avagy ötletek, amikről nem volt kedvünk írni.

Egy kis kulissza titokkal kezdek. Szóval a témázást leszervezni nem nagy teher, de olykor nem a legegyszerűbb. Van úgy, hogy senkinek nincs ötlete a következő havi témához, van úgy, hogy rengeteg ötletünk akad, van úgy, hogy hiába szavazunk, szavazat egyenlőség alakul ki, és olykor-olykor kampányolni is el kell kezdeni, hogy egy ötlet a témázás újabb állomása lehessen. 

A legújabb témázós kör- azokhoz az ötletekhez kapcsolódik, amikre nem, vagy csak kevés szavazat érkezett. Jöjjön hát a vég- (tag), a  kiszavazott témákhoz készített kérdésekkel...

Hangulat kép- Forrás: Pinterest
"Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat" címen futott kérdések- nyilvánvalóan túl kedvesek és szemérmesek vagyunk, hogy ilyenekről sokat írjunk :)

- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem? 

Amit leginkább utálok az a sznobság, amikor valaki álszent intellektuel módon fitymálja a könyveket, és az esetek többségében messze érződik az erőltetettség és az önámítás...
Ami még idegesít, az az angol nyelvű poszt címek, rovat címek, - más idegen nyelven még nem láttam hasonlót-, lehet, hogy ez nagyon "trendi", de nem nálam. Közeli ismerőseim tudják, mit gondolok a dologról, nem vagyok annyira gonosz, mint azt első olvasatra gondolnátok, icipicit kedvesebb vagyok :) Ha ilyet írtok, azért ne vegyétek a szívetekre, én sem teszem azt- szóval hamar túllépek a kezdeti irgum-burgum gondolatokon, de azok tagadhatatlanul jelen vannak.
Ami még fájdalmas a számomra- az a külföldi blogokról szó szerint átemelt rovatok- ezt nyilvánvalóan azzal lehet leginkább fokozni, ha még az angol rovatcímet is megtartják :D - ilyenkor az a legvalószínűbb, hogy nem olvasom el ezeket a posztokat, de azért ha van miért, szóval ha okot ad rá a blogger, nem leszek előítéletes, visszatérek a blogra.
Még mindig nem kedvelem a megrendelésre írt posztokat, illetve ha látni, hogy egyszer sem olvasta végig a posztot a blogger, - befejezetlen mondatok, helyesírási hibák, gondolat hiánya stb, stb-, na ez azért nem zaklat fel, mert már ritkán kísérletezek új blogokkal... Régebben sokkal több ilyen rigolyám volt, úgyhogy fejlődöm, azt hiszem...

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?
Lásd a fenti kérdést. Illetve ha egy könyv nagyon nem érdekel, akkor nem olvasom végig a posztot, max belekezdek.
Ja, és a moly találkozók sem érdekelnek :P

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?

Hát ez attól függ, hogy mit látok :) - legtöbbször nyomok egy piros ikszet, és megpróbálom elfelejteni az egészet :) , olykor elújságolom egy barátnak, aki meggyőz arról, hogy jól gondolom, amikor azt gondolom, hogy hülyeség ilyeneken rágódni, szóval semmiképp nem tartom meg a méltatlankodást.

"Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?"- meglehet tényleg lerágott csont volt a téma?

 - Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?
Alapvetően az a bajom a kötelezőkkel, hogy elég nyomorúságos attitűdöt tükröznek. Pfff. Ha arra akarjuk felkészíteni gyermekeinket, hogy nyomorult életük lesz, hát tőlem olvassák a Pál utcai fiúkat, meg a hasonló regényeket. Pacsirta... Úúúú. Gogol, Goriot apó, Kisködmön. Jó, jöhetnek ezek is, de jobb lenne, ha inspirálóbb regényeket is olvashatnának a gyerekek. Vagy ha lenne választható variáció, és közös foglalkozások között megbeszélnének minden regényt. Játékos irodalomórát mindenkinek! Kellene változtatás, ez biztos.

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?
A Pál utcai fiúk traumatikus élmény volt, az Aranyember úgy szintén, és a Tündérkert is... Jóval több pozitív élményem volt egyébként...

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?
Szerettem az ókori eposzokat, a Shakespeare drámákat, A Noszty fiú esetét Tóth Marival, A három testőrt, az orosz klasszikusokat, a Csehov drámákat- ja és abszolút kedvenc volt általánosban a Tüskevár!

" Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek":- szerintem ezt a témát azért nem szavaztuk meg, mert egyrészt a többiek kemény csajok, akik nem bőgnek semmin sem- másrészt meg azért, mert túl meg kell nyílni ehhez a témához. Nem mindig van kedve az embernek az ilyenhez...

- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?
Pfff... Nemrég írtam a blogban, hogy sírtam valamin, de fogalmam sincs, hogy min :)!

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?
Passz- nem lepődöm én meg már semmin :) - úgy értem azon, hogy valami meghat.


- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?
Alapvetően könnyen megkönnyezek bármit, csak bele kell élnem magam. Egy reklámon is tudok sírni, nem kell hozzá olvasmányélmény. Néha nem is a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól morzsolok el egy könnycseppet- csak ne hogy azt higgyétek, zokogok vagy ilyesmi, szolidan és nőiesen teszem :), semmi túlzásról nincs szó.

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?
A szomorú témájú könyveket el szoktam kerülni, és a tipikus száz zsepis történeteket meg hatásvadásznak tartom, és kifejezetten utálom, ha azt veszem észre egy filmben vagy akár könyvben is, hogy az író annyira nagyon azt akarja, hogy sírjak. Na tudod mikor. Az én életemet hatásvadászatból nem nyomorítják meg. Ezért nem kedvelem például Nicholas Sparks könyveit sem, meg a többi hasonló felépítéső, hype-olt regényt.


Aki még válaszolt:

Többiek a témában:

Csatlakozók:
Zakkant
Bubu
Theodora
Katacita
Colourful Fantasy