március 20, 2016

Pár dolog, amit a könyvekben találtam

Rigolyás posztot akartam írni, de tényleg, viszont közben elkalandoztam egy számomra sokkal izgalmasabb témára, úgyhogy most figyeljetek! 

Nem szeretem a túl apró betűket és kifejezetten utálom, ha a miniatűr betűket hajszálvékony lapokra nyomtatják- nem vagyok hülye, tudom, hogy azért van, hogy az ezer oldalas könyvek ne nyomjanak tíz kilót-, ettől függetlenül nem olvasok ilyen könyveket, csak mert NEM, és ugyanígy vagyok a nevetséges borítókkal is, hogy bár a tartalom engem sokkal jobban érdekel, de egy olyan könyv, amit egy izzadságtól csepegő felfújt, kigyúrt férfi testtel akarnak eladni, nem tud izgalomba hozni, és csak a legnagyobb rábeszélés mellett érintem meg a könyvet. Egyszerűen gáznak tartom, nem is akarok tovább magyarázkodni. Amit nem szeretek még, az kérem az az eset - :P- , amikor valamilyen felfoghatatlan módon sikerül szamárfület hajtania valakinek egy puhaborítós könyv borító lapjára! - na ezen ki szoktam akadni-, továbbá azon is, ha valaki leeszi a könyvet, és szerencsétlen telis tele van kajafolttal. Ez egy picit.. nem is tudom eldönteni, hogy undorító-e, vagy csak szimplán felháborító?

Kép az Eat-Pray-Love moziból

Ebből a témából kiindulva jött a következő, miszerint én is leettem egy könyvemet, mégpedig Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek könyvét, de annyi fagyit evett az első etapban, hogy nekem is kellett belőle, és hát milyen lett a 42. oldal? Természetesen sikerült rápotyogtatni a fagyit, de bőven.

Na és akkor, emiatt az incidens miatt gondolkodtam el azon, mit találtam én ez idáig a könyvekben. Mit felejtettem  vagy mit felejtettek mások már ott? 

Nézzük csak találtam már: vonatjegyet, színházjegyet, listát, hogy milyen ruhát pakoljak a bőröndbe be, préselt margarétát, préselt ibolyát, használatlan papírzsebkendőt és préselt pipacsot, verset, amit egy másik könyvből másoltam ki, mert annyira tetszett, be nem fejezett levelet, amit a barátnőmnek írtam, levelet önmagamnak, hogy pár fontos dolgot sose felejtsek el, préselt rózsaszirmot- még mindig van illata-, madártollat, listát a kedvenc dolgaimról, pár évvel ezelőtti bevásárló listát- alig vettem meg róla valamit , a telefonom nagyon keresett pin kódját, fényképezőgép jótállását, elkallódott, nagy címletű papírpénzt, szentelt búzafűt- természetesen préselve, - agyonnyomott szúnyog kiszáradt múmiáját, halott katicát- nem én voltam!-, régi karácsonyok illatát a kisimított csillogó szaloncukorpapírral, kilapított mikulást, könyvjelzőt- ebből rengeteget, csoki fagyi elfogadhatatlan nyomát, pókot, ami rám ugrott, miután kinyitottam a könyvet, ötleteléseket blogbejegyzés/regény/novella témára, egyéb más olvasónaplószerű jegyzeteket, rajzokat, a tíz évvel ezelőtti kedvenc táblás csokim papírját, fekete hajszálat- az a gáz, hogy vörösesszőke vagyok- görrr, - az aktuális jó szám előadóját, címét, amit olvasás közben hallottam a rádióban, őszi falevelet, négylevelű lóherét- hogy a szerencséből maradjon az utókornak, egy teljesen más könyv kiesett oldalát, képeslapot/levelet, amit olvasás közben kaptam. Találtatok még valami mást? Írjátok le a poszt alatt. 
( És persze ne higgyétek, hogy az összes könyvemben van valami, azért nagy arányban üresek. )

Ma van egyébként a tavasz első napja! És a boldogság világnapja is az ENSZ jóvoltából. Jó alkalom ez arra, hogy új dolgokba kezdjünk, nem igaz? Én például úgy döntettem, többet fogok sportolni és megpróbálok többet mosolyogni- sőt mi több, nevetni! No meg elültetek pár fűszernövény magot...

Forrás:beatinglikeamothswings.tumblr.com
SHARE:

március 17, 2016

A végtelen történet


Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.

A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival,  nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.

Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet:  ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.

A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő.  Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben,  vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.

 Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel,  most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott."

A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.

"Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van."


Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:

FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)


Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!

" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "

Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.

Fuhur és Átráskó
És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.

Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?



Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:

AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....  

Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...

Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van  világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia  bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)
Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...

A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.

Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy  elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.

Szőrszörény és Barnabás
- A Valódi Vágyamat? - ismételte Barnabás megilletődve.- Hát az mi?
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.

Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.

Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)

Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.

De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)

Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.


SHARE:

március 08, 2016

Hogy mi a véleményem a szürke könyvről?


Még a tegnapi poszt írása közben találtam rá erre a képre, ami mindent elárul. Murr-murr. 
SHARE:

március 07, 2016

Mi a baj Coelhóval?


Az égvilágon semmi baj nincs Coelhóval. 

 Annyi könyv van. Keress olyat, amelyik téged szólít meg, éld a saját életed, és hagyd azokat, akik másként szeretnének szórakozni.


Jól mondja a maki!

Nem kell mindenkinek szeretnie a szerzőt. Abba fektess végre energiát, amit szeretsz, és a hatszázadik fölösleges utálkozó poszt helyett, szerintem mindenki olvasson valamit, ami neki jó.
Persze, ehhez a témához is lehet csatlakozni, de szerintem teljesen felesleges. 

( Ez volt az anti-témázós poszt) Biztos mindenki várt már egy ilyet. :)

Akik valószínűleg a témát a másik végén fogták meg:
Nima
PuPilla
Bill



SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig