március 12, 2013

Émile Ajar: Előttem az élet

  Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. Ismerek egy csomó kiskrapekot az én esetemmel, akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást. Ha majd törvény szerinti nagykorú leszek, lehet, hogy terroristának állok, repülőeltérítéssel meg túsz-szedéssel, mint a tévében, hogy követeljek valamit, még nem tudom, mit, de biztos, hogy nem nyalóka lesz.

Tegnap este végig pörgettem ezt a kicsi, sárga könyvet- képzeljétek, csak 236 oldal !-, próbáltam gondolatokat fogdosni a szavak közül, hogy átjöjjön, mennyire különleges és mennyire működik. Működik, annyi biztos. Már az első bekezdésnél felegyenesedtem olvasás közben, megszimatolva az újdonságot, a tavaszt, tudva, hogy ez itt most más lesz, mint amit bárhol -bármikor olvashatok, mert az élet az ilyen, mindig eléd kerülhet valami, amire még akkor sem számítottál, és ezt felismerni, na ez aztán jó dolog.

Abban az időben egy Arthur nevű esernyő volt a legjobb barátom…

A történet főhőse Momo, azaz Mohamed, egy neve nincs- nincs keltezésem-, kora nincs arab fiú, akit három évesen bedugtak Rosa mama Belleville-i, kurvagyerekeknek fenntartott szülőtlenpenziójába, vagy ha úgy jobban tetszik, bömböldéjébe végleges jogcímen. Momo nem tudja hány éves, kik a szülei, csak azt, hogy van. A strikkes nők nagyon nehezen tudják megtartani a gyereküket, mert ezt erkölcsi okból tiltja a törvény, mondja Momo, s hát Rosa mama sok kiskrapekra vigyázott ott havi apanázsért cserébe, no de ő is megöregedett, megjárta a II. világháború alatt Hitler koncentrációs táborait, strikkelt jó húsz évet a jó hírű negyedekben, és valamikor szép is volt, csak most öregen csúnya, és egyre nehezebben megy a hatodik emelet. 

A zsidók ugyanolyan emberek, mint a többiek, de azért még nem szabad haragudni rájuk.

Azért emelem ki, hogy csúnya, mert Momo is szeret erről beszélni. Hihetetlen, hogy mennyire szeretni való ez a majdnem ellenszenves kiskölyök, hogy mennyire bátor és mégis mennyire esendő, hogy mennyire felnőtt tízéves korára. A könyv gyakorlatilag Momo és Rosa mama kapcsolatáról szól, meg arról, hogy hogyan élhet egy utcagyerek egy nagyvárosban, hogy hogyan látja sajátos világképében a hétköznap embereit, azokat a rétegeket, akikre mi rá sem nézünk, a hétköznapi ember csak elfordítja az arcát. Momo cseppet sem antiszemita, mint mondja, ő nem tudja mi az, ő még nem tapasztalta sose sehol. Nincs olyan oldal, ahol ne találtam volna egy jó idézetet, olyan vagányul és kifordítottan, tesze-toszán és nyakatekerten mégis pontosan és igazul megfogalmazva. Képzeljetek hát el egy kisfiút, aki azért szaladgál át az autók előtt, hogy érezze az embereknek mégiscsak fontos.

 Becsuktam a szemem, de az se ért semmit, ugyanott voltam és ez automatikusan így van, amíg él az ember.

Rosa mama tehát már öreg, mégis nyakán a kurvagyerkek hada, köztük Momo a legnagyobb, aki megpróbál segíteni a zsidó asszonynak, persze nem csak jó téteményből vagy erkölcsi megfontolásból, hanem csak mert jónak látja. Rosa mama viszont egyre csak betegebb lesz, és Momo nem tudja, mit tegyen, elhagyni nem tudja az öregasszonyt, mégis lassan lépnie kell, nem élhet az utcán, azt meg már jól megtanították neki, hogy egy férfinak a segge szent, szóval nem akar belekezdeni akármilyen munkába. 

A történet során Momo barátait is megismerhetjük, pl. az afrikai bevándorlókat, akik egy panelban egész birkát sütnek nyárson vagy épp sámántáncot járnak, vagy például rögtön a történet elején a selyem fiú N'Da Amédée urat, aki azért lett analfabéta, mert túl hamar lett valaki, s aki mert túlságosan is valaki volt, a csatornában végezte levágott ujjakkal. Vagy ott van pl. Katz doktor, aki megpróbál a szegényeken segíteni a maga jovális természetével, vagy épp az egyik kedvencem a transzvesztita Lola asszony.

Nem fogok virágot vinni a sírjára, de szenegáli férfiban sose láttam Lola asszonyhoz fogható családanyát, tényleg kár, hogy a természet meggátolta. Igazságtalanság érte őt, és boldog kiskrapekok vesztek el benne. Még örökbe se vehetett egyet, mivel a tranvesztiták túlságosan mások és azt sose bocsátanák meg nekik. Lola asszonynak néha majd meghasad a szíve emiatt.

Vagy ott van például Hamil úr, a vándor szőnyegárus, aki nagy ember, de a körülmények megakadályozták, hogy az legyen. Ott ül a kávéja mellett, Victor Hugo könyvön nyugtatja kezét, és boldognak látszik, mert olyan ember volt, aki kevéssel is beérte. 

Momo története a stílusa miatt élvezetes igazán, s mert nevén nevezi a dolgokat. Sajátos szóhasználata van, amitől pontosabban nem fogalmaz semmi, s bár csak a saját életéről, az eltelt tíz évéről mesél, mégis az ember picit elszégyelli magát, amikor olyan dolgokról mesél játszi őszinteséggel, amiket a legtöbben érzünk vagy átlátunk, de mégis könnyen elmegyünk mellette, mert abba belegondolni már kellemetlen.

Sokan kritizálták a regényt azzal, hogy csak összedobott szavak halmaza Momo beszéde, de annyira egyértelműen hülyeség ez, hogy kedvem lenne nagyot hahotázni. Momo nyelvezet zárt rendszer, annyira zárt és sajátos és annyira ártatlanul igaz, hogy kedvem támad benne élni, kedvem támad az ő szavaival a fals normáknak fityiszt mutatni. ÍGY NI: ( és most képzeljetek valamit ide.)
Az első fejezet után már fel sem tűnik, sőt szórakoztatóak a szójátékok, az utcai zsargon, a bulvár és a szakszavak összeválogatott rendszere, ami még hitelesebbé teszi az egész történetet, hisz egy utcagyerek, aki nem járt sosem iskolába, hol másutt tanulhatná meg a világ dolgait? Az jutott az eszembe, hogy Momo például az éhségmenetet csak úgy írná le szimplán, hogy az emberek felmentek a nagyvárosba, mert éhesek voltak és az éhes ember nem akar mást, csak enni. De mi mit látunk? Hogy micsoda politikai kampány az egész és milyen szenzációhajhász az egész banda, minek teszik ezt, hisz semmire nem jó ez az egész, holott tényleg az az igazság, hogy sok ember mégiscsak ezt érzi hó végén-elején-közepén, az éhséget. Momo kimondaná, nem moralizálna rajta, és nem komplikálná túl a dolgot, csak kimondaná a dolgok velejét. Értitek, mire gondolok...

Momo története lehetne egyszerű, de egyáltalán nem az. Egyetlen ilyen sorban lévő gyerek sorsa sem az.  És mégis az a fantasztikus a könyvben, hogy a témától függetlenül nem nyomott, hanem tele van szeretettel és hétköznapisággal. Momo szemüvegén keresztül ez a passzív, kiúttalan világ is annyi humort és keserédes ízt hagy maga után, hogy az ember csak bólogatni tud: igen, ez a kifordított koszos kabát mégiscsak van és létezik, és igenis ebben is vannak jó dolgok. A poszt végét pedig megint csak egy Momo-féle megállapítással zárom:

  Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.

Remélem, neki - nekik-sokaknak sikerül/t. 


6 megjegyzés:

  1. Én hangoskönyvként hallgattam, Rudolf Péter előadásában és valami eszméletlen jó volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenki ezt mondja, de én eddig nem is tudtam, hogy van olyan! Pedig Rudolf Péter nekem hatalmas nagy kedvencem, biztos nagyon jó.

      Törlés
  2. Én is nagyon szeretem, és szerintem erre a könyvre keresve sem találhattak volna jobb embert, úgyhogy ki ne hagyd! Megéri!

    VálaszTörlés
  3. :o Pont most rendeltem meg! :o Ezek szerint jó döntés volt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, szerintem szeretni fogod :)

      Törlés
  4. Életem egyik meghatározó könyvélménye volt, kiskamasz koromban, most ismét találkoztam a történettel.

    VálaszTörlés