december 15, 2012

Oda-vissza, avagy: Egy hobbit utazása

Élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit.

 Ez a hobbit igen jómódú hobbit volt, és úgy hívták, hogy Zsákos. A Zsákosok már időtlen idők óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon tisztelte őket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert sohasem bonyolódtak kalandokba, és sohasem csináltak semmi váratlant: mindig lehetett tudni, hogy egy Zsákos mit válaszolna valamire, meg sem kellett tőle kérdezni. Ám ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos mégiscsak kalandba keveredett, és egészen váratlan dolgokat művelt, meg mondott. Lehet, hogy szomszédai nagyrabecsülését elvesztette, de nyert - nos, majd meglátjátok, nyert-e valamit a végén...

Zsákos Bilbó egy reggelen magas, csúcsos, kék föveget és szürke köpönyeget viselő öregemberbe botlott. Nem tudhatta, hogy az öreg, kinek bozontos szemöldöke még a kalapja karimájánál is jobban kiugrott, pont Gandalf volt, és hogy a mágus épp olyasvalakit keresett, aki alkalmas lenne részt venni egy veszélyes kalandban...
- Egyszerű, békés népek vagyunk mi, semmi kedvünk holmi kalandokhoz - mondta Zsákos Bilbó pipafüstöt pöffentve. - Csúnya, bosszantó, kellemetlen dolgok azok! Még az ebédet is le lehet késni miattuk!
S aztán másnap, pont tea-időben, megjelent nála tizenhárom törp. Volt is nagy kapkodás, szegény Bilbó azt sem tudta, hová lépjen. És estére, - ő sem értette hogyan, talán az anyai ágon örökölt izgága Tuk-vére miatt- , úgy esett, hogy Bilbóból betörő lett: olyan bátor kalandor, akinek célja az volt, hogy egy dühödt sárkány barlangjába lopakodjon be, s hogy ellopja annak féltve őrzött kincsét.
Nyilván azt már tudjátok, hogy nagy Gyűrűk Ura rajongó vagyok; emlékszem kisebb traumát okozott az elolvasása után, hogy már vége van a könyvnek, és vissza kell térnem az unalmas hétköznapokhoz. No de mégiscsak együtt tudok érezni a bölcs hobbitokkal, mert kalandozni mégsem lehet valami kellemes, a puha ágy, meg a finom étel is fontos, úgyhogy mielőtt belekezdenék bármiféle meggondolatlan dologba, úgy döntöttem, magam elé idézem Zsákos uramat, és mélyen elgondolkodom...
Mert hányszor kívánta Bilbó, hogy bárcsak otthon lenne a pipájával, meg a teaforraló kellemes szörcsögésével együtt, és ő mégiscsak ment és ment úttalan utakon; vége nincs erdőkben bolyongott; megküzdött hatalmas pókokkal; harcolt a vérszomjas goblinokkal; kicselezte az őt majdnem agyontipró, de szerencsére nagyon buta trollokat; kimentette barátait a tündéket börtönéből; fura barlangjáratokban kóborolt, ahol fura lényre talált; fára mászott a farkasok elől - pedig hobbit lévén tériszonya volt-; tutajon menekült- holott még úszni sem tudott; és mindezt miért? Hogy megpróbáljon elvezetni - maga sem tudta, hogyan-, 13 kincsre és bosszúra szomjazó  konok törpét a gonosz Szmóg sárkány barlangjába.

 A meseregény a Gyűrűk Ura előzménye, melyet Tolkien a gyerekeinek írt, ezáltal másabb a nyelvezet, és másabb a stílus, mint amit a nagy trilógiánál megszokhattunk. De azt kell mondjam, pont ezért olyan bűbáj a könyv. A mesélő folyton megszólítja  hallgatóságát, ezáltal mi sem tétlenkedhetünk: hisz ki tudna ellent állni olyan információknak, amit mondjuk Bilbó vagy a törpök sem tudnak, de nekünk éppen a fülünkbe súgtak? És ki ne bosszankodna, amikor az író galád módon olyan helyen szakítja meg a történetet, és tér át egy másik szálra, ahol épp valami hatalmas kaland készülődik? Hát lehet közömbösen olvasni ezt a mesét? Megmondom én a választ: nem lehet.
Tolkien soraiban igazán érezni az írás örömét. Itt semmi nem erőltetett, a cselekmény egészen kalandos (a trilógiában sokkal drámaibbak a harcok), a karakterek jóval mókásabbak, ráadásul a mese egészét átszövi a játékos humor, ami számomra az egészet még kedvesebbét teszi.

És persze ebben a könyvben olvasható a már-már legendás jelenet, amikor is a sötét barlangban bolyongva Bilbó belebotlik egy ártalmatlan, apró gyűrűbe és gyanútlanul a zsebébe süllyeszti azt: hűűű... És itt, igen itt játszik találósz kérdészeszt  Gollammal, aki annyira félelmetes, hogy most is, amikor a posztot írom, körbenézek, nem settenkedik-e amott a sötétben...
Viszont itt is megjegyzem, hogy mivel Tolkienről van szó, nem ússzuk meg a hosszú tájleírásokat, amik - bárki bármit is mondjon-  nagyon is kellenek. Hisz ezek a szereplők hatalmas utakat járnak meg, úgy érzékeljük a tájat, a hangulatot, az időt, ha ezeket a leírásokat is megszeretjük.
Az az igazság, hogy ha én gyerek lennék, miután elolvastam ezt a történetet, biztos azt mondanám, hogy ha nagy leszek, hobbit leszek :)..., vagy valami ilyesmi. De amikor én gyerek voltam, akkor vadludak hátán jártam a világot, meg kardoztam, mint a három testőr, meg homoksütit készítettem, csak úgy, és senki nem szólt arról, hogy ilyen csudás veszélyekbe is keveredhet az ember. Kicsit úgy érzem magam most, mint akit átvertek...
No de Tolkien Hobbitja, vagy más néven A babó, még felnőtt (!?) fejjel is fantasztikus olvasmány, számomra ez is kedvenc lett, ugyanúgy, mint a komolyabb folytatása. Tolkient igazából nem szeretem dicsérni, úgy is megteszik mások helyettem, de azért kivételes az az író, aki ennyire érteni tud mind a gyerekek, mind pedig a gyereklelkű felnőttek nyelvén.
És hát ez a történet is véget ért, megjártuk az utat oda-vissza, és most is azt gondolom, hogy jó lenne még kalandozni kicsit, vagy ha mást nem, hát kardozni egy jót D’Artagnan módra, esetleg homoksütit készíteni a házi, csokis mignon helyett. De hát vannak dolgok, amiket ma már nem tehet meg az ember, mert elvileg felnőtt. Szóval vannak dolgok, vagy mégsem?

J. R. R Tolkien: A hobbit
Európa Könyvkiadó, 2006

Gondolataim olvasás közben: bárki, bármit mond, gyönyörű ez a könyv, és nemcsak a gyerekek számára.
És, hűha, nem is írtam nektek még arról, hogy ez a könyv tele van Alan Lee fantasztikus illusztrációival, az oldalai olyanok, amiket nemcsak olvasni, hanem simizni is szeret az ember, a mérete pont olyan, mintha a végtelen történet könyvét nyitná ki, már csak nézegetni is élvezet. Az első oldalon TÉRKÉP van, ami egyből vakmerővé teszi az embert. Gyorsan ide egy térképet, ahol be van jelölve, hol vannak sárkányok, pókok, tündék, rögtön útra kerekedek.
A cím: Bilbó adta ezt a címet az útinaplójának, én kicsit átfordítottam ( a könyvben "egy hobbit vakációja" volt), de mintha úgy rémlene, hogy a Gyűrűk Urában már ezt a kifejezést használja Frodó.
Kedvenc- kedvenc: vagyishogy a leginkább kedvenc, ahogy kezdődik. Így akarok én is mesélni.

Értékelés: 10 / 10


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése