november 27, 2012

Julia Quinn: Mint a mennyben

Marcus!
Mrs.Royle megkért, hívjalak meg, Bricstanba erre a hétvégére. Kisebb vidéki vendégségét tervez, négy fiatal hölgy lesz jelen, akiket említettem, engem is beleértve és négy fiatalember az egyetemről. Könyörgöm, ne fogadd el a meghívást. Nagyon feszélyezve éreznéd magadat, és feszélyezettségedet látva én is feszélyezve érezném magamat, a bűntudat mardosna. Őszinte szeretettel Honoria. 

Honoria Smythe -Smith és Marcus Holroyd csak régi barátok, gyakorlatilag együtt nőttek fel. Azóta Honoria bájos ifjú hölgy lett, Marcus pedig nem átall úgy viselkedni társasági körökben, mint egy regényesen vonzó, ámde mogorva költő. A srácot mítosz veszi körbe, melyet az elsőbálozó lányok epekedő pillantásai éltetnek, Marcus viszont utálja a bálokat és úgy általában utálja az embereket. ( Már most szimpatikus.) De Honoria tudja, hogy azért van ez, mert nem szeret idegen emberekkel csacsogni, azon egyszerű oknál fogva, mert fél, és többre értékeli a vidéki életet, meg a lovaglást, mint keringőkre tipegni olyan nőkkel, akiket csak a vagyona érdekli.

A történetet én úúúgy untam, hogy az már döbbenetes, merthogy szerintem ebben a történetben nem történik különösebben semmi. Persze már csak azért is megérte elolvasni, mert hol másutt olvashatunk ilyen elegánsan fifikás neveket, mint: ( mondjuk ki együtt) Honoria Smythe-Smith vagy Marcus Holroyd. ( tiszta eksztázis) De viccet félretéve fárasztott ez a könyv, nagyon fárasztott.

Egyrészről ott vannak a Smythe-Smith lányok, akik nem hogy nem tudnak hegedülni- ez egyébéként poén-, de egyszerre beszélnek! Hányan is voltak? Minimum öten csacsogtak a nagy büdös semmiről! Pedig amúgy aranyosak voltak, meg minden, de tudjátok ez volt az a szituáció, amiről már régebben is beszéltem, hogy van egy pont, amikor beszélhet nekem akár a fülembe is valaki, de én nem bírom egyszerű érdektelenség miatt követni. Na mindegy, a lányok elbeszélgettek, hogy jöjjenek az úrfik, meg hogy milyen szalagot tűzzenek a hajukba, hogy mit fognak hegedülni, meg hasonlók, amikre már akkor sem emlékeztem, de nem volt ezzel semmi baj. Csak nem kötött le az egész.

Honoria nem volt túl meggyőző főhősnő, bár aranyos volt, amikor egy fegyvernek látszó tárggyal a kezében - amit kevésbé vicces formában ásónak neveznénk- elindult az erdőbe, és még én sem értettem, mit is akar szegény. Nem akarok poénokat lelőni, de a csaj vakondtúrást ásott. És akkor jött ez a szegény Marcus és kificamította a bokáját, amiből odáig jutottunk, hogy a srác beteg lett, nagyon beteg, Honoria meg elment ápolni. És vagy százötven oldalon át csak ápolta szegényt. És ez megint olyan unalmas volt... Kivéve egy részt.

Képzeljétek el, hogy egy lányregényben hosszú oldalakon át egy műtétet olvashattok, ami borzasztó és horrorisztikus- és nagyon vicces.Ugyanis Marcust sürgősen meg kellett műteni, ami annyit jelentett, hogy szerencsétlent kikötözték a saját ágyához, és elkezdték egy szabó ollóval cincálni. Konkrétan kivágtak dolgokat belőle. A srác meg visított, meg üvöltött, meg ezekkel felváltva néha rapszodikusan nevetett. Hangulata, akár egy görög dráma. :) ( Igazából kedvelem a pasit. )

Mindezek után, meg hogy elviselte a legendásan diszharmonikus és mindenféle konszonanciát mellőző Smythe - Smith zeneestet- melyet normális ember csak füldugóval képes elviselni, igencsak arra gondoltam: ez a srác megérdemli a lányt. Még akkor is, ha az utolsó fejezetekben úgy letámadja szegényt, hogy a megszeppent Honoria Smythe Smithen ruha sem marad. Puff neki.

Julia Quinn: Mint a mennyben
- visszavittem a könyvtárba így nem tudom, hány oldal-  ( közben elolvastam a molyon, hogy 360)
Gabo, 2012

Szerintem 5/10

1 megjegyzés:

  1. Ó, pedig az eleje alapján azt hittem valami jó fog kikerekedni belőle, de akkor ezek szerint nem érdemes időt szánni rá. (Mondjuk a borító alapján gyanúsan az a kategória, amire inkább nem :D)

    VálaszTörlés