szeptember 21, 2014

Minden jó, ha a vége jó?

Nemrég kaptam egy levelet kedves ismerősömtől, ahol szóba került, mint téma, a regények vége. Mivel az én regényem jelenleg a se füle, se farka állapotában van, arról nem mesélhetek... No de szerintem baromi érdekes kérdés ez a maga drámai módján,
szóval hogy: milyen a jó vég?

Kép innen
Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége. 

Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...

Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy. 

Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem. 

A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább. 

Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.

No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni... 

És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )

Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben.  A dolgok folyton változnak, higgyétek el.

Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.

Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.

Punktum.
SHARE:

szeptember 18, 2014

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, egy befolyásos tolvajcsalád leszármazottjaként, száz évvel az ötödik világégés után. Winie gyerekkora óta űzi a tolvaj mesterséget: apja mind a verekedésre, mind a különleges fegyverek használatra megtanította a lányt, aki egy pillanatra sem bizonytalanodik el, akármit is kell eltulajdonítania.
Egy nap titokzatos pletyka üti fel a fejét a városban, melynek során a legendás mesterkulcs nyomára bukkan a Langton család. A mesterkulcs, egy órára emlékeztető bonyolult szerkezet, kinyit minden zárat, bevisz minden titkos helyre, birtokosa bármit ellophat. Winie, hatalmas áldozatot hoz, hogy megszerezze a csodás szerkezetet. Bálba indul...

Vivien Holloway neve nem ismeretlen az internet világában, - és nagyon remélem, hogy másutt sem-, ő egy nagyon szimpatikus ifjú írónő, akinek nem a Mesterkulcs az egyetlen megjelenésre váró regénye az évben. Már olvashattunk tőle urban fantasyt - Pokoli szolgálat- most egy kalandos steampunk(?) regényt kaphatunk tőle, mely úgy igazából szerintem olyan, mint egy a hölgyeknek íródott egyéjszakás kaland -  kapunk benne egy belevaló ámde sok tekintetben bizonytalan főhősnőt, sok humort, némi kalandot és egy igazán ötletes már-már mesebeli szerkezetet, mely nagy valószínűséggel a továbbiakban jócskán fel fogja rázni a regény szereplőinek életét. De ez a csodás élmény, melyet a regény ad nekünk, sajnos eléggé rövid életű...

Számomra egy regény értékét sok tekintetben a történet hangulata adja. Ebben a regényben igazából a gondtalan szórakozás örömét éreztem, élveztem az olvasását, sokat nevettem is rajta, de meg kell mondjam, mindezt inkább a sztoriba fűzött helyzet -, és jellemkomikum adta, nem pedig a számomra oly fontos kidolgozott világkép. Engem a regény leginkább egy viktoriánus romantikus történet hangulatára emlékeztetett, és nem éreztem semmiféle világégést vagy válságot, ráadásul hiányoltam a steampunk regények masináit és magát a steampunk hangulatot. Persze itt is volt egy-két gőzgép, volt mesterkulcs is, bizony, voltak utalások a az elmúlt sanyarú időkre, de ezek igazából csak fűszerek voltak ahhoz, hogy megszínezzék az amúgy erős karakterekre, jó párbeszédekre és jó ötletekre épülő sztorit.

Nagyon szeretem Winie Langtont, mint karaktert. Az apja fiúként nevelte, - mert születését megelőzően fiúra számítottak-, ez erősen hat a személyiségére, de Winie más tekintetben is erős hős, és véleményem szerint szükség van az ilyen női karakterekre. Megismerhetjük persze Winie családját is, a tolvaj hagyományokat, a lány csábítási praktikában jártas nővérét, és végül a vélhetően férfi főszereplőt is, akiről még csak nagyon keveset tudunk, de már nagyon várom, hogy még közelebbről megismerhessem. 

Be kell valljam, hogy azért vagyok nehéz helyzetben, mert a Mesterkulcs kisregény, cselekmény tekintetében ami történik, azt nem szívesen lőném le, két óra alatt simán kiolvasható, és számomra ez édes kevés. Szóval jó, amit tud nyújtani, élvezetes, aranyos, valóban jó olvasni, de én úgy éreztem, hogy éppen belemelegednék a sztoriba, amikor már vége is lett. Olyan... hűha, ennyi volt ? érzéssel tettem a könyvet le. Nyilvánvalóan ez a csalódott érzés belőlem fakad. Nem tudok jelenleg hozzászokni a kisregény-folyam gondolatához, én tartósabb élményre vágyom a regényeket illetően, de akár még működhet is ez a rendszer.  Viszont annyi bizonyos, hogy nagy kedvvel fogom olvasni a következő részt, hiszen már most alig várom, hogy a kezembe vegyem. De addig még olyan sok időnek kell eltelnie...
SHARE:

szeptember 15, 2014

Túl az Óperencián...


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
"Túl az Óperencián- avagy szeretjük még a meséket?"



Szóval ha egyszer majd nem leszek gyerek, akkor nem fogom szeretni a meséket. Nem lesz kötelező vasárnap reggeli program, hogy mesét nézve reggelizzek, nem fogom megnézni a Grimm mesék összes feldolgozását a tévében, és nem fogok szentimentálisan sóhajtani  a hatvanadik Hamupipőke-átváltoztatós, nagyon-nagyon buta film alatt.

Ha majd nem fogom szeretni a meséket, azt hiszem nagyon szomorú leszek.

Félreértés ne essék, nem kell szeretni a meséket mindenkinek, de ez a világ, az a világ, ahol én speciel rajongok értük, én úgy vagyok ÉN, hogy minden tekintetben imádom őket.

Van pár meghatározó élmény az életemben mesék terén. Az egyik, ahogy felütöttük az egyik kopott mesekönyvet, amiben vagy száz mese volt, felolvastunk egymásnak, aztán eldöntöttük, hogy jó volt-e vagy sem. Elég komoly megbeszéléseink voltak, minden egyes történet után. Néha még össze is különböztünk: megbeszéltük, hogy hogy lehet ennyire hülye ez meg az a boszorkány, és hogy mennyire zseniális a parasztlány, hogy pont káposztát tett a feje helyére, amikor megszökött... Paráztunk is pár történeten, pár mesén meg jót nevettünk.

A másik élmény az a családi diavetítés: Öreg néne őzikéje, magyar népmesék, az örök klasszikus, Süsü, énekeltük, felolvastuk, szavaltuk a Zengő ABC-t, nevettünk Gulliveren, akárhányszor ismételtük ugyanazt a tekercset, nagyobb élmény volt, mint bármelyik 3D-s mozi. Elárulok egy titkot: a Süsü királyfijába azon nyomban beleszerettem, ahogy elénekelte a " karom erős, szívem vidám, nincs ilyen királyfi tán" dalt. Annyira macsó volt... :))

Azt szeretem a mesékben, hogy a mesék tele vannak játékossággal. Ráadásul a mesékben minden megtörténhet, a korlátlan szabadság ez, ahol végtére minden kaland jól végződik. A meséket el lehetett játszani, fel alá lehetett szaladgálni az udvaron, mert én bizony szálltam a széllel, bárki bármit mondott... Én voltam Nils Holgersson, nem egyenesen vadlúd voltam - mind a mai napig szeretnék vadlúd lenni és repülni Lappföld fölött!

A mesék indították be a fantáziámat. Minden egyes pillanatát imádtam a mesélésnek, szerettem, ahogy eljátszhattam utána a meséket, de amit a legjobban szerettem, az az volt, hogy utána tovább gondolhattam őket... Igazából ma is ezt élvezem a legjobban. Teljes figyelmemet annak szentelem, hogy átéljem és továbbköltsem a klasszikus meséket. A mai napig el tudok időzni egy-egy mesebeli elemen vagy szereplőn. Olyan fura dolgokon, mint például...

Miért olyan gonosz a tavitündér? Tudniillik a tavitündér elveszi a halászok gyerekeit, aztán elválasztja a szerelmeseket, ott guggol a tó fenekén és mint a cápa filmben, a cápa, csak arra vár, hogy lecsapjon... De miért teszi? Tragikus sorsa lehetett, nem? Vagy csak szimplán azért teszi ezt, mert ő a tavi tündér? Foglalkozási ártalom a gonoszkodás?

vagy...

Miért vasorrú a bába? Miért bába? Ha vasból van az orra, akkor kerülnie kell mindent, ami mágneses? Nagyot koppan a falon, ha leesik a seprűről? És mit csinál egy mágneses viharban?

És mennyire fantasztikus építmény lehet a kacsalábon forgó palota? Értitek, kacsa lábon! Leborulok az építész előtt!

Üvegpalota, meg ahol a kurta farkú malac túr, királylányok, akik megérzik a legapróbb borsószemet, farkas, aki beöltözik nagymamának. Ez való nekem! :D Lehet lyukas itt-ott kicsit a magyarázat, de hé, jó fantáziám van, a lyukakat ezer variációval kitömködöm.


( Diana Wynne Jones: Vándorló palota - Miyazaki mese - tuti befutó  nálam)

Igazság szerint nem szeretem tudományosan elemezgetni a meséket. Amíg nem tudtam meg, hogy pl. a búj-búj zöld ág dalocska miről szól, vagyis nem világosítottak föl, hogy mi is az a zöld ág, sokkal jobban szerettem énekelni azt a dalt is. De tény, hogy a mesékről is leolvasztva a mázat, elég fura történeteket kapunk és én ezt is élvezem, a bennük rejlő kontrasztokat.

A Jancsi és Juliska über félelmetes mese, képzeljétek csak magatokat bele, vagy inkább ne! Valaki elzárja a gyerekeket és hízlalja őket, csak hogy később megegye. Grrr... Hófehérke mindig olyan bárgyúnak tűnt a szememben, Hamupipőke a nő, aki tud fejlődni, a törpéket utáltam, Csipkerózsika unalmasnak tűnt, de sebaj, volt még több ezer mese helyette! A magyar népmesék meg egyszerűen játékosak, viccesek.

A mesék régen elhitették velem, hogy bármi lehetséges. És ezért örök hála és imádat jár nekik. Nem tudok úgy mesékről beszélni, hogy ne mosolyognék közben. Nem is akarok másképp mesélni. Szeretek mesélni, imádom a kérdéseket, amiket felvetnek bennem, imádom tovább gondolni az egyszerűbb történeteket. Annyi minden megbújik egy mese lapjai között. Titkuk kifürkészhetetlen, a legapróbb sarokban is megbújhat egy ismeretlen vagy épp ismerős lény.

A mese számomra az a műfaj, amiben a legtöbb fantázia van. Emlékszem, amikor hosszú idő után elolvastam Michael Ende-től Momo-t, ledöbbentem, mennyire játékos is a műfaj. Szinte elvarázsolt az apró részleteivel, amik mind bájosak voltak és egyszerre félelmetesek és időn túliak. Ha az ember szereti a meséket, akkor ott dorombolnak a mesebeli lények a szürke hétköznapokon is. Persze én tágan értelmezem a mese fogalmát, számomra a mesebeli alapokra épülő fantasy is ez a kategória, csak a szimpla mesék a gyerekeknek szólnak, a fantasyk meg a felnőtteknek.

És tudjátok, mit szeretek a legjobban? Mesélni. Nemcsak meséket... Azt is szeretem, amikor leülsz a barátoddal egy fárasztó nap után a kávézóban, és azt mondja neked: milyen napod van, mesélj nekem. :)  Szóval emberek, meséljetek! Ha unjátok a tündérmeséket, hát meséljetek másról.
A világ jobb hely lesz a sok-sok mesével...

Akik nem rémültek meg a vasorrú bábától és témázásba fogtak:

PuPilla
Miamona
Andi
Tigi
Reea
Nima
Ilweran
Magnolia
Bea
Patricia

 És persze a témához most is csatlakozhattok blogbejegyzéssel, kommentekkel, ahogy akarjátok!
( Ha posztot írtatok, kérlek jelezzétek valamilyen formában, és ne feledjétek a linkcserét!)
SHARE:

augusztus 21, 2014

Majd mindjárt írok egy normális posztot is, de előtte... (még Jace mondani akar valamit)...

... szóval volt-e már veled úgy, hogy olvastál,  - teljesen mindegy, hogy mit - , és teljesen magába szívott a történet, és tudtad, hogy valami nagyon jó, nagyon izgalmas, nagyon ütős jelenet következik...
És amikor már körmödet rágva vártál a katarzisra, mert tudtad, hogy tényleg mindjárt jön, mindjárt itt lesz, és mert tudtad, hogy a következő pillanatban  zúzza le Voldemort Harry Pottert, kapja el a gyűrűlidérc Frodót, ugrik rá a hercegkisasszonyra a gonosz várúr, üti fejbe a prérifarkast bunkósbottal a gyalogkakukk, szóval akkor valahogy mindig bekúszott a szépen felépített álomvilágodba a valóság, és bár nem haragudtál rá, mégis rándított rajtad egy nagyot, épp hogy az előbbi állapotodból kiessél...
Volt már veled ilyen?

Ilyesmi történt velem ma délelőtt, - bár nálam ez valahogy mindig így történik, (legalábbis elég gyakran)- , hogy a képzeletbeli katarzisomat folyton pofán vágja a való világ, jelezve, hogy "basszus, én is itt vagyok, és én vagyok az úr, hiszen még inkább ott vagyok előtted, mint a lapokon az a másik..."


Mivel most lehet, hogy ez az egész kicsit meredek, a gyakorlatban is leírom:

Könyv, Üvegváros, - ez a Végzet ereklyéinek (eredetileg) utolsó kötete, mert ugyebár én most ezt olvasom, meg ezen nyüsszögök hetek óta- , gondolhatjátok, mennyire nagyon benne létezem. Ja és figyelem, úgy fogom leírni a posztot, hogy nem lesz benne spoiler, viszont aki már olvasta még inkább képben lesz!  De a lényeg, hogy annál a jelenetnél járok, amikor Jace bekopog Clary ablakán holdvilágos éjszakán, és mondani akar neki valamit. Még egy kis értelmező rendelkezés: ez egy full-romantikus  jelenet.

Na szóval.
Olvasok, kint az udvaron, de nagyon. Előtte két nappal " véletlenül " már ehhez a részhez lapoztam, aztán nagy hirtelen  - némi ijedtség árán- be is csaptam a könyvet, és ma, amikor megláttam,hogy közeledik a fent említett oldalszám, addig ültem a napon, amíg el nem jutottam a várva- várt részig.
Szóval: Jace zörget az ablakon. Clary az ágyában fekszik, besüt a holdfény. Ó, végre - sóhajtok.

Jace kinyitja a száját, ezt gondolatjel jelzi.

- Mi jót olvasol? - kérdezi valahonnan egy hang. Ismerősnek ismerős, de valami nem stimmel, mert egyáltalán nem olyan, mint Jace hangja.  Felpillantok, ja a szomszéd, a kerítés túloldaláról. Eltűnődöm azon, hogyan kerülhetett az az ember oda, mindenesetre nem kicsit morcos vagyok, mert Jace-be fagyasztotta a szót. Arra gondolok basszus, és azt mondom:  ó, hát ez csak egy ilyen... összefoglalom két mondatban, milyen sztori. Aztán elkezdünk beszélgetni. Oké, gondolom közben, de figyu már, Jace ott áll az ablakban nyitott szájjal a holdfényben, és már régóta arra várok, hogy mondjon dolgokat nekem, szóval, mi lenne, ha mondjuk holnap folytatnánk?..., de persze tovább beszélgetek.

Szétszéledünk.

Visszalapozok, - ilyenkor a megfelelő beleéléshez szükségeltetik a korábbi események újbóli átélése. Szóval az előző két oldalt újra elolvasom. Jace megint zörget az ablakon, és megint besüt a holdfény. Tisztára romantikus ez a fiú. Claryvel lokalizáljuk, hogy az ott tényleg ő, és nem a szomszéd. Megkönnyebbülünk, hisz a mai világban akárki lehet, és a srác megint kinyitja a száját, kiröppen a gondolatjel, ééésss... jön ugye a dongó darázs, aki miatt majdnem a földre ejtem a könyvem, olyan gyorsan ugrok egy nagyot. Mondok pár csúnya szót, amiben jelzem, hogy baromi rossz időben jött, aztán a biztonság kedvéért arrébb telepedek. Oké, döntöm el, nem olvasok vissza csak mondjuk tíz sort.

Tehát holdfényes éjszaka van, valaki az ablakon zörög, és én tudom, hogy Jace az. Azt is tudom, hogy be fog jönni, hogy Clary lokalizálja, hogy ő az, és hogy ki fogja nyitni a száját. Gondolatjel, satöbbi, gondolom, és gyorsan a szavakra ugrik a szemem. Jace azt mondja, hogy... Én meg azt gondolom, hogy hűha..., és mondaná tovább is, de leül mellém tesóm beszélgetni, és a kutya-macska is mellénk telepedik, én meg megpróbálok nem morcosnak tűnni. Beszélgetünk, elég sokáig, és én arra gondolok közben, hogy oké, végül is tök jó ez, meg meleg van, meg tavasz, de ott van Jace valahol kimerevített képpel, gondolatjelet szopogatva a szájában, én meg majd meggebedek, hogy végre megtudjam, szerencsétlen mit akar mondani.

Aztán megebédelünk, mellesleg nagyon finom az ebéd, és kerek egy óra múlva kinyitom a könyvet, ott, ahol épp tartok, még mindig a holdfényes éjszakában, ahol Jace zörget negyedszer, vagy harmadszor?, de mielőtt megszólalna sipítozni kezd a fejemben a vészfék, és körbenézek.
Sehol senki.

Oké, mondom magamnak, nem is kell már visszaolvasni, magamban hadarom az egész szituációt, tehát holdfény,  éjszaka, meg Jace, aki valamit nagyon el akar mondani...Én meg olvasom, olvasom, de közben már azon kuncogok, hogy ha tényleg ott állna, biztos úgy kezdené: bakker, lehet neked bármit mondani?!?, aztán persze tovább is folytatná, hogy... De szerencsére gyorsan elkanyarodik a gondolat, és végre megint csak a könyv van, valahol nagyon messze a dongó, meg én.

* Közkívánatra a poszt leporolva, újra publikálva - és majd keresek neki egy megfelelő helyet is*
SHARE:

augusztus 20, 2014

Egy régi, egy új?

A hétfői téma kapcsán nézelődtem a blogom bejegyzései között, amikor rájöttem, hogy voltam olyan galád, hogy a freeblogról kimentett posztjaim közel felét nem publikáltam ide. Pontosan ebben a megvilágosodott pillanatban írt rám Szilvamag, hogy volt nekem valami olyan posztom, amiben mindenki megzavart olvasás közben, és hogy jó lenne újra olvasni. Válaszoltam neki, hogy "jaja, volt valami ilyesmi", aztán találgattunk...

Na most...


Pontosan ez volt az a perc, amikor észrevettem, hogy kaptam olyan kérdést is az Ask-on, amit nem a program generált - üdvözítő pillanat, ugye? - , és itt is csak azt tudom mondani, hogy nem tudom, kik írtak, de abban a pillanatban, amikor elolvastam a kérdéseket, legszívesebben megölelgettem volna a kérdezőket- pedig ha valaki, akkor én nem vagyok az az összeborulós típus.

Tudom, hogy nem vagytok hülyék, kedves olvasók :),  tudom, hogy látjátok, hogy nem írok ide sokat. Püff... Mondhatnám, hogy egyszer minden véget ér, DE: még nem jött el ez az idő. Szóval azért néha még navigáljatok el az oldalra.

Történt pár dolog, amiről most röviden szeretnék írni. Az egyik, hogy hosszas - évekig tartó- gondolkodás után beruháztam egy olvasóra. Picit idegen elemnek érzem, miközben a kezemben tartom. Sőt. Néha elkap egy  érzés, hogy a jövő egyik hideg szilánkját tartom a kezemben, egy kiszakított képet egy olyan világból, amiben nem szeretnék élni. Talán a gyerekeim gyerekei már nem is látnak papírkönyvet, talán megszűnnek a csodás, félhomályos könyvtárak, mert már helyettük is csak digitális adatbázisok lesznek, ahonnan harminc napra letölthetjük az aktuális ebookot, és ezért csakis én vagyok a hibás.  Volt egy pillanat, amikor a Scar világába képzeltem magam, - a padlón ültem egy teherszállító űrhajóban, kinéztem az ablakon a körülölelő sötétségre, aztán nekidőltem a szegecselt űrhajó falának és ezt a kicsi monitort bámultam. Arra gondoltam, reader-en iszonyat jó lehet scifit olvasni, mert a reader számomra scifi elem. Mint ahogy már jeleztem, konzervatív lány vagyok. És hát nem az lenne a világ rendje, hogy a readerem ennyire hamar megszeressem. De majd lehet írok még a további tapasztalatokról...


Másik dolog, most a bloggereket kérdezem:  ti el szoktátok a régi posztjaitokat olvasni? Ahogy az egyik munkatársnőm szokta mondani, katasztrófa. :) Ezeket én követtem el? Komolyan azt írtam, hogy ..., és hogy nem vettem észre ezt vagy azt az elírást?  Kicsit most úgy érzem, jó lesz a régi bejegyzéseket kicsit ráncfelvarrni - persze én örök elégedetlenkedő vagyok, de persze tudom, hogy az ember mindenben napról-napra fejlődik. Úgyhogy kijavítgatva pár hibát, kikerülnek majd a régi, piszkozat formában heverő írások...

Apropó írás. Katasztrófának tartom, hogy jelenlegi regény-tervem olyan témában és olyan elemekkel íródik, hogy még a közeli ismerőseim sem olvassák majd el! Szörnyű, szörnyű, mégis mibe vágtam a fejszém? Amikor azt írtam, meséket akarok írni, akkor olyan történetekre gondoltam, amik hangulatukban idézik a meséket, amik magukba vonják az olvasókat, és amik álmodozásra késztetik őket. Azt szeretném, ha a történeteimet olvasva érezzétek az arcotokon a szelet, és panaszkodjatok, hogy nyomja a borsószem a feneketeket, hiába vetették meg az ágyat hat matraccal. Azt akarom, hogy együtt olvassuk azt a fránya reader-t az űrhajóban. Szóval... arra kérek mindenkit, hogy bízzon bennem. Persze, lehet, hogy csak a legközelebbi ismerőseim olvashatnak majd tőlem, de  - mivel bezártam az írós blogom, mert egy blogra sincs elég időm, nem hogy kettőre-, ha majd ide írok, mert elakadtam a sztoriban vagy bármi segítséget kérek, bizony számítok rátok! ( Felkiáltójellel!)

És még egy közérdekű dolog: ha bárkit megérint, érdekel az aktuális témázás, nosza írjatok posztot! Külön örülünk, ha más blogok is csatlakoznak. ( Annyi kérésünk lenne, hogy amennyiben írtok, bármelyikünknek - akár nekem- jelezzétek, és intézkedünk, hogy a bejegyzés linkje kikerüljön a többi poszt közé. Legyen minden egy helyen. És az mindegy, mikor csatlakoztok a témákhoz, ezek mind nagyon érdekes kérdések, bármikor szívesen olvasunk róluk.)

SHARE:

augusztus 18, 2014

Könyvek, amiket a sarokba hajítottam... ♥


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
Olvasás közben mi dühít fel egy könyvben?

 Mielőtt mindenki azt gondolná, hogy én egy barbár vagyok... ( igen, van önkritikám, elgondolkodtam egy pillanatig), szóval: nem, nem vagyok az.

Életemben - úgy hiszem, kétszer hajítottam, más szóval dobtam a sarokba könyvet. Egy alkalommal áldozatom a két és fél téglányi Európai Unió joga című rezümé volt, - már most tudom, hogy minden olvasóm, minden vád alól felmentett, és ez annyira jó érzés!  -, DE azért elmondom akkor is, hogy pár perccel az ominózus dührohamom után, amit mélységes és csillapíthatatlan vizsgadrukk és kétségbeesés indokolt, szóval felpattantam, megsimogattam a könyvet, és azt mondtam neki:"Drágám, ha ez a vizsga - oké pótvizsga- sikerülni fog, én bizony a nyáron elolvasom minden betűdet. " A vizsga sikerült, de be kell valljam, az átolvasásra azóta sem tudtam erőt venni magamon.


Második könyves dobálkozásom pedig még csak nem is tényállásszerű, hiszen nem is a sarokba dobtam a Dorian Gray arcképét, hanem egy vérszomjas puli fejéhez vágtam, - ahogy azt anno megírtam még a freeblogos blogban-, mégpedig azért, hogy ne marcangoljon szét egy ártatlan, a szomszédba átszökött kutyust. Ahogy a medvékről köztudott tény, hogy szeretik a mézet, úgy legyen köztudott mostantól, hogy a pulik nem rajonganak a klasszikusokért, különösen utálják Oscar Wilde-ot. Ez itt egy Zenka féle bölcs tanács volt...

Az van, hogy képmutató dolog azt hinni, hogy minden könyv tökéletes, szőröstől -bőröstől, ahogy van, minden nyomdahibájával együtt. Én nem irigylek senkit, aki mindenért rajong. Igenis van alkalom, amikor egy könyv megérdemli a vagdalózást, de persze leginkább nem fizikálisan, hanem tudjátok, vannak ezek a képzeletbeli rongálások, amikor ott van ugyan a kezemben a könyv, de én látom a képzeletbeli röppályáját: most elindult, igen, elhagyta a táv felét!, már nem bírja sokáig, óh, igen, a gravitáció, vonzza, lefelé, vonzza a sarok felééé, és végül igen, igen, igeeen! PUFFF!!!
( stadionnyi ováció)



Az alábbiakban ezeket az eseteket írom le, amikor megérdemelné a könyv az ominózus PUFF-ot.  *gyakorlati példákkal*: 

1.  "SZENT ISTEN! EZ A PIZZÁS FIÚ!"
avagy: FELKIÁLTÓJELEKKEL KIFEJEZETT EMÓCIÓK!!!!
Igen, igen... Első helyre került, mert amint meglátom, kiveri nálam a biztosítékot!!!!!!!!!!!!
Kell a felkiáltójel, szép dolog, szép, de az érzelmi kitörést nem csak ezzel lehet jelölni.
Vagy ahogy ezt egy régi posztban leírtam:

"Ilyeneket mond neki, például: " Szent Isten! Ez a pizzásfiú!", vagy hogy: "Nick, te varázsolsz! Aki a szemedbe néz, gyógyíthatatlanul szerelmes lesz!..." És ilyenkor bőszen gondolkodtam azon, hogy most ezt vajon komolyan kellene-e vennem, vagy normális dolog, hogy én ezeken a mondatokon fetrengek a röhögéstől. Őszinte leszek, egy idő után úgy döntöttem, totál mindegy."


2. "Ajka úgy nyílt ki, mint a harmatos rózsabimbó" - avagy Isten veled, TRUBADÚR KÖLTÉSZET!

Beszéljünk most kicsit a nőkről. Vannak nők, akik azt hiszik, tudnak írni. Ez egy olyan paradigma, ami eszméletlenül felcseszi az agyam, - ha nincs így. Az a női író, aki azt hiszi, hogy azért lesz az értéktelen ponyvájából SZÉPIRODALOM, mert olyan kifejezéseket merészel leírni, mint, hogy - vigyázat, idézem:

"Morgana nem tudta, de a férfi ádáz küzdelmet vívott az ágyékában lakó karmos szörnyeteggel."
 vagy
"A bánat hullámai egyre sűrűbben gyűrűznek a csendben."
vagy
"A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok."

Szóval az ilyen írónőknek üzenem, innen itthonról, hogy a középkorban vége lett a trubadúr költészetnek ez pedig itt a huszonegyedik század!!!! Basszus.

3. "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, rámennék!"
Harmadik helyen a nők, de lehet, az emberiség nagy - és bármennyire is tagadják - létező, bomlasztó ellensége: a női ostobaság. 

Logikátlan? Nevetséges? Tudományosan bizonyított, hogy támadja az agysejteket? Ahhh, de olyan jól hangzik.
Figyelem példát is írok:

"Aztán a következő jelenetben Nick kitámolygott a szobájából, és elújságolta a családnak a hírt, tudjátok, hogy nemsokára elutazik és fényember lesz XD, miközben óvodásokat megszégyenítő módon tömködte magába a félig kész palacsintákat, és persze egyszerre kiabált és mosolygott, és képes volt elengedni a füle mellett azt a már-már legendás, és többször idézett - egy átlagos családi háztartásban minimum egyszer minden testvér között előforduló mondatot - , komolyan nem lepődnék meg, ha egyszer valaki ilyen szöveget nyomtatna a pólójára- miszerint:  Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm rámennék! XD Nektek elárulom, hogy picit tényleg féltem, hogy a Shirley névre hallgató lány a következő jelenetben ráugrik a fiúra, de szerencsére, mint ahogy azt egy újabb felkiáltójeles mondatban kifejezte, elment tőle a kedve! Hát izé..."


4. FOOGD BEEE! - avagy az írói kiszólások.
Ó, Anyám, gondolkodtam, hogy előrébb teszem ezt skandallumot, mert egyszerűen, egyszerűen, egyszerűen, nem bírom elviselni, ha egy író annyira hülye, hogy nem veszi észre, kiesett a szerepből és már a saját kis instrukcióit olvasom a regényben.
( Jellemzően ezek is női írók, bár ez nem jelent semmit sem, mert én leginkább női írókat olvasok. ) Én személy szerint szeretek egyedül lenni a regényben, nem szeretem, ha mellém telepedik egy nyomulós írónő és elmondja kiről mit gondol. Hát noormáális? 

"Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszer csak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tett folyton, amit a karakter ugyan megjegyezhet, de neki, mint írónőnek kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája lenyűgözte a lányt”, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?"

5. Tökéletesen, szívdöglesztően, gyönyörűséges-
Szóval... Nem a Twilightot akarom szívatni, de nyilván elárul valamit egy lányról, ha élete szerelméről ennyit tud csak mondani. Vagy az írónőről. Esetleg mindkettőről. 
Írhatnám persze, hogy " arcvonásait a legnemesebb gránitból metszették ki a művészek, teste harmonikus és izgató", stb, stb.




Tudjátok mit gondolok én, ezekről a tökéletes, ám üres szereplőkről? Hogy az irodalom kudarcai. Lehetnek YA szívtiprók, lehetnek urban fantasy duracell macsók, mind olyanok, mint a papírmasé figurák, hamisak, élettelenek, kibontatlanok, üresek. Sőt, majdnem mind ugyanolyan!  Ilyenkor nem a szereplőért rajongunk, lányok. Hanem azért, akivel megtöltjük azt! A saját vágyálmainkba vagyunk szerelmesek. Akkor meg már miért nem magunknak írjuk a sztorit? 

 6. Borító - mizéria.
A borító öltöztet, de mi van a ha vetkőzik? Hümm...
Vagy mint ahogy ezt egy régi könyv kapcsán megírtam...
"nem tudok mást mondani, ha romantikusra vágysz, vedd a kezedbe, de ez meg itt milyen már..."




9. Fehér kardigánt vett fel, fekete blézerrel és bézs színű nadrággal.
Igazából van párja is, amikor is azt olvasom: a BMW - X4-ével tíz másodperc alatt gyorsul fel 200-ra. Vagy nem tom milyen automata fegyverét, mellyel nem tom mennyi lőszert lőhet ki, felcsatolta.

Ezek a dolgok szerintem senkit nem érdekelnek. Én rosszul vagyok tőlük.

10. Sorozatos elírások - avagy vesszen a kiadó. :)
Szóval az a véleményem, hogy a kiadók törekedjenek a tökéletesre. Nem hördülök fel egy vagy két elírásra, de ha azok sorozatosak, ha szereplők cserélődnek fel, ha helyesírási hibákkal van tele, vagy ha ilyen elválasztást látok... " szerenc-se", az nem túl szerencsés.

Biztos van még pár rigolyám, de a leglényegesebb kritikus tényezőket már olvashattátok. Amúgy nem vagyok egy kötekedő alkat, sokk kell, ahhoz, hogy kikészítsenek. A legtöbb esetben nyilván nem éri meg dorbézolni. A legtöbb esetben elegendő valami olyasmi is, mint ez...


Akik a második témázás merényletében részt vesznek:


És persze kis csapatunk mindenkit szeretettel vár, a témához csatlakozhattok blogbejegyzéssel, kommentekkel, ahogy akarjátok! ( Csak jelezzétek, hogy írtatok, és csatoljuk a posztjaitok linkjeit)
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig