április 01, 2017

V.E. Schwab: Egy sötétebb mágia


Képzeld el...

Minden fantasy világ azon áll vagy bukik, hogy mi olvasók mennyire tudunk bekapcsolódni a történetbe, mennyire érezzük komfortosan magunkat benne. Nem kell jól éreznünk magunkat ott, ahol épp vagyunk, de el kell hinnünk, hogy amíg olvasunk, mi is ahhoz a világhoz tartozunk. Ha nincs ez az "ott vagyok érzés", ha nem furdal a kíváncsiság, hogy mi történhet ebben az idegen világban velünk, az egész történet veszett fejsze nyele.

V. E .Schwab ebből a szempontból varázsló. Vonzódik az ajtókhoz - ezt már az Archívumból is tudjuk-, és le merem fogadni, hogy az utóbbi időben túl sok Trónok harcát nézett. Semmiképp ne gondoljátok azt, hogy ez egy remake, de tény, hogy az eddig szuper ifjúsági regényeket író Schwab bedurvult. Nyissz-nyassz. Csöpög vér, és a feszültség az oldalszámokkal fokozatosan nő, a szereplők pedig úgy hullanak, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nagy pislogások közepette, tényleg izgulok a főszereplőkért.

Tudjátok milyen, amikor olvasol egy regényt, és bármennyire agonizál a főszereplő, ti csak legyintetek egyet, mert a következő részben úgy is ott lesz. Na itt - legalábbis számomra- volt tétje a jeleneteknek. Tudjátok mit? Néha rendesen féltem, mi is fog történni a folytatásban...



Az egy sötétebb mágia világa magába szippantott. Már az első oldalakon tudtam, hogy jól fogom érezni magam benne, tetszett a világfelépítés, a négy részre, pontosabban négy dimenzióra szakadt világ, ahol mágikus falakat húztak, hogy elkülönítsék egymástól a mágiát és a káoszt. Tetszett, ahogy az írónő az információt adagolta: nem kaptunk hirtelen mindenre magyarázatot, de a főszereplővel a világok között utazva pontosan érezhettük, milyen elevenség és gazdagság van Vörös Londonban, milyen sivárság a Szürke világban, és milyen Kegyetlenség Fehér London falai között. Mindhárom világ mély benyomást tett rám. Éreztem a különbséget közöttük: amikor Vörös Londonban voltam- azt hittem- semmi gond nem érhet, nyugodtan lépkedtem a díszes palotában vagy a vásári forgatagban, és még az sem okozott gondot, hogy elhiggyem, mennyire gyönyörű a Temze, amikor vörös színű. Szürke London világa kicsit lehangolt, mindenütt érezni lehetett a kilátástalanságot, a korlátokat, na de Fehér London... Őszintén szólva volt pár jelenet, ami már-már túl sok volt nekem. El is gondolkodtam rajta, hogy Vörös Londonban mágikus bizgeréket árulnék, Szürkében valószínűleg régi mende-mondákat kutatnék, a messzi, elveszett mágiáról, a Fehér Londonban meg kinyiffanék két perc alatt. Na jó, lehet megélném a hatot is- ha nagy mázlim van.

Olyan jó, amikor az ember ilyeneken gondolkodik, nem? Úgy értem ilyen egy jó könyv, beszippant, és arra késztet, hogy elhelyezd magad benne ...

Forrás
A történet egyébként Kell-ről szól, aki Vörös Londonban él a királyi család fogadott fiaként, aki ebben a mágikus világban is kiemelkedő személyiség, vérmágus, azaz antari. Még ebben a burjánzó, mágikus világban is ritka kincs egy vérmágus, ugyanis ők az egyetlenek, akik képesek arra, hogy ajtókat nyissanak a világokat lezáró falakon, és így ők közvetítenek a különböző világok királyai között. Kell az egyik ilyen útja során bajba keveredik: azt a pusztító mágiát szabadítja ki, ami tönkretette az egykor virágzó Fekete Londont, s ezáltal egy kontrollálatlan, hatalmas erőt szabadít a világra. De nem egyedül harcol az egyre erősebb és rafináltabb ellenséggel, csatlakozik hozzá egy fiatal, tolvaj lány is, Lina, aki bármilyen kalandba belevág, csak menekülhessen Szürke London sivárságából.

Azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon-nagyon jó volt ez a regény. Nekem Schwab egyébként is nagy kedvencem, mert mindig nagyon érdekes, ötletes világokat dolgoz ki, a karakterei pedig mindig összetettek és érdekesek, szóval már alig vártam, hogy rávethessem magam erre a történetre is. Korábban azt hiszem, utaltak a Harry Potterre a könyvvel kapcsolatban, amitől eléggé elzárkóztam, de bizonyos pontokon emlékeztetett a komor HP-re is, viszont igazából a párhuzamot én csak ott találom, hogy fiatalok, de semmiképpen sem gyerekek harcolnak a mágiával mindkét regényben.  Sokkal érettebb könyv ez, mint amire elsőre gondoltam volna, és sokkal összetettebb. Olykor döbbenetesen véres, mert itt valóban sötét a sötét mágia, nem finomkodik, egészen félelmetes. A történet ráadásul tele van érdekes, egyáltalán nem tucat karakterekkel, akik még így, a trilógia első részének végére sem fedték / fedezték fel titkaikat. 

Persze nem csak a világkép és a szereplők miatt szerettem olvasni, hanem azért is, mert nagyon szolid volt a romantikus szál benne, ( vagy talán nem is volt?), és ez most egyáltalán nem hiányzott. Ami pedig kifejezetten tetszett, hogy nem volt kiszámítható: persze hagytam is magam sodorni a történettel, de tényleg volt benne pár fordulat, ami egészen meglepett.  Schwab szerintem nagyon ötletes alkotó, és azt szeretem benne a legjobban, hogy  még a mellékszereplők is olyan klasszul vannak megformálva, mintha maguk is főszereplők lennének. A karakterek nem feketék és fehérek, történetük, múltjuk van, érdekesek, még akkor is, ha csak rövid ideig szerepelnek a történetben. Külön kiemelném Rhy herceget, akiben izgalmas kettősség, hogy élvhajhász de mégiscsak felelősségteljes, vagy Hollandot, a para - antarit ( tényleg féltem tőle), és persze a Fehér trón ikerpárját. Hát az ő karakterüket Martin is megirigyelhetné...

Egy szó mint száz ez a regény egy izgalmas, véres kalandot ígér egy sötétebb mágiáról, mint amit megszokhattunk. ( Vesszenek az unikornisok! ) Már csak az a kérdés, akartok-e kalandozni? :)

Főleg, hogy viszonylag új hír, de ezt a regényt is meg fogják filmesíteni és most izgulok, mert ez a történet az, amit vagy nagyon jól, vagy nagyon feledhetően lehet filmvászonra varázsolni.

A könyvet minden esetre én nagyon ajánlom, - trilógia ugyan, de önálló kötetként is megállja a helyét, ami újabb piros pont.  Ennek a történetnek a hatására újra kalóz szeretnék lenni, úgyhogy remélem, hamar jön a második rész. Újra fogom olvasni, és ha kicsit is ismertek engem, tudjátok, hogy ez nálam mekkora nagy szó. 

 V.E. Schwab: Egy sötétebb mágia
Ventus Libro Kiadó 2017
437 oldal

Értékelés: 10/10 vércsepp a hófehér kövön



5 megjegyzés:

  1. Két éve hallgatom, mennyire elképesztő, szóval megvettem az első két részt angolul. Itt figyelnek már egy ideje, de akkor talán olvashatnám is. Csak az van, hogy nem vettem kézbe, mikor senki sem ismerte, most meg mindenki ezt olvassa, és mindenki szerint zseniális. Na ilyenkor szoktam elkezdeni félni...
    De örülök, hogy tetszett. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én tegnap kezdtem, de még nem sokat mondhatok. Az alapötlet jó. Viszont megértem a félelmedet, az agyondicsért könyvek jelentős része nekem nagyon nem jön be.

      Törlés
    2. Ó, Drágáim! Most ki a francot érdekel, hogy kik mit gondolnak a könyvről?? Ne befolyásoljon a könyv sikere, az én véleményem sem, a lényeg az, hogy kezdd el, és hagyd, hogy a történet utaztasson. Nekem sosincs elvárásom, ha elkezdek egy regényt, nem kezdek el úgy semmit, hogy annak nagyon jónak kell lennie. Nem, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, vágyom a történetre, és kizárok minden PR-t, meg véleményt.
      Szerintem nem kell ezen pörögni. Ha tetszik, akkor jó, ha nem, akkor biztos lesz könyv, amit szeretsz majd. Ne legyen már szégyenbélyeg egy könyvön az, hogy sokan szeretik. Amúgy szerintem itt nálunk nincs is túl hype-olva, külföldön mondjuk nem tudom mi a helyzet...

      Szóval csak azt akarom mondani, hogy vegyétek lazán az egészet. Engem sosem érdekelt semmi olvasás közben, csak élveztem és kész. Méricskélve, fenntartásokkal kezelve nem lehet elmerülni semmiben.

      Na jó befogtam :)!

      Törlés
    3. Teljesen igazad van, Zenka, túl sok blogot olvasunk. :D Nekem egyelőre tetszik, kicsit Diana Wynne Jones a párhuzamos világokkal, ami már jó pont. Meglátjuk. ;) Gördülékeny a stílus, ennyi már kiderült. :)

      Törlés
    4. Jajj, Diana Wynne Jonest is mennyire szeretem ♥ :D

      Törlés