április 08, 2017

Anne Tyler: Az ecetlány

Gyerekkoromban a Makrancos hölgy rendkívül mulatságosnak tűnt. Később, amikor női öntudatra ébredtem(??) izgalmas ellentéttel izzott a régi lelkesedés az újonnan érzett felháborodással együtt. Egyszerre szerettem és gyűlöltem a Makrancost, a történetet olvasva egyszerre éreztem a karakterekben, sőt magamban is a megszelídítés vágyát és a leigázottság kiábrándító erőtlenségét. Mert mi légyen az ember lányával, ha már nem makrancoskodhat, ha férje nem társa, hanem Ura, Parancsolója lesz, és akkor most tényleg, mire vágyik egy nő? Szabadságra, hogy legyenek önálló gondolatai, hogy legyen véleménye, hogy vállalhassa érzelmeit, vagy egy biztos támaszra, egy férfire, aki igazgathatja lépteit? 

Szóval jó kis kérdések ezek, amikkel felületes módon személelve Shakespeare talán nem is foglalkozott... Talán csak mulattatni akarta a Globe nézőseregét, azt akarta, hogy térdüket verve hahotázzanak az ott lévők, és a kornak megfelelően nem moralizált feminizmusról, meg női önrendelkezésről. Vígjáték lévén felnagyított két karaktert, belepakolt jó sok jellemkomikumot, és előidézett jó pár robbanást, ahogy ez a két konok, rátarti, de szerintem minden tekintetben szeretetre éhes ember egymásnak feszül. Később, amikor megpróbáltam a szereplők miértjeit megfejteni, amikor gondolatban motivációt és előtörténetet kerestem a döntéseikhez, és megpróbáltam kitölteni ezt a karikírozott szereplő gárdát, már láttam, hogy a történetben nem csak Petruchio győz, és Katherina nem egyértelműen a vesztes fél. Láttam, hogy ez a két "őrült" alak megérdemli, kiegészíti, kiválasztja egymást, és a történet minden sallang és vicc nélkül talán arról szól, ahogy egymáshoz csiszolódik két fél. Persze nem akarok idealizálni semmit, ez az én saját interpretációm. Viszont most már nem becsülöm le, és nem sajnálom Katherinat, mert biztos vagyok benne, hogy tud ő magára vigyázni, és elég okos ahhoz, hogy tudja a másikat befolyásolni. Szóval eljutottam idáig, a történet értelmezésében, és már újra él a szeretet és szerelem Shakespeare irányába.

Semmiképp sem hagyhattam ki ezt a könyvet tehát, ami a Hogarth Press Shakespeare- projektjének harmadik darabja- Jeanette Winterson Az időszakadék és Howard Jacobson Shylock a nevem című regényei után. ( Ez után a regény után mindkettő felkerült a várólistámra.)

A történet szerint Kate egy szórakozott tudós, Mr. Battista lánya, aki épp áttörést érhet el az autoimmun betegségek gyógyítása terén, de a kutatás veszélybe kerül: lejár Mr. Battista segítőtársa, Pjotr Cserbakov kutatói vízuma, és félő, hogy egy új asszisztenssel a kutatást már nem tudná időben befejezni. Dr. Battistának van is egy szuper ötlete, a zöld kártya érdekében, hozzáadja az oroszhoz makrancos (?) lányát, így végre őt is kihazásítja, és a kutatás is folytatódik. Ámde Kate kezdetben nem igazán rajong a házasság gondolatáért, ráadásul hamar kiderül, hogy Pjotrnak formabontó elképzelései vannak arról, hogy is fognak élni azután...

Na kérem szépen, ez a könyv egy kilúgozott Makarancos történet volt. Kezdem ott, hogy Kate nem is volt igazán makrancos. Antiszociális volt, ez tény, de korántsem őrjöngött, nem volt pimasz, nemhogy kezelhetetlen nem volt, hanem igazából simán hagyta, hogy az egész családja rajta élősködjön. A történet másik szereplője pedig Pjotr, nem egy provokatív, hetvenkedő hozományvadász, hanem egy kultúrájából kiszakadt, csak a tudománynak élő, kissé merev férfi. Alapvetően az írónő sokat elvett az eredeti, túlzó karakterekből, amitől kicsit megtévesztve éreztem magam, miközben olvastam, és vártam , hogy majd lesz valami, ami jobban emlékeztet az eredeti történetre.
De rá kellett jönnöm, hogy ennek a regénynek nem az a célja,  hogy megmutassa, ahogy ez a két ember összecsiszolódik: nincs tigrisbukfenc az ágyban, asztal borítgatás, vicsorgás, meg mindenféle provokáció. Ez a történet igazából arról szól, hogy mi lehet Shakespeare felnagyított, karikírozott karakterei mögött, hogy mi az a motiváció, ami miatt Kate amellett döntött, hogy családi nyomásra feladja önmagát, a szabadságát, és gyakorlatilag egy idegennel házasságot köt.
A stílus gördülékeny,  a humor kifejezetten jó,  a szereplők egyediek. Még a hangulata is tetszett a történetnek, noha volt bennem egy kis szocreál érzet az olvasása közben - valószínű Pjotr miatt. De be kell valljam, hogy akárhányszor visszagondolok erre a könyvre, annál jobban szeretem és értékelem, amit benne találtam. Kicsit olyan könyv, ami egyrészről könnyed olvasmánynak tűnik, és talán túl rövidnek is- elvártam volna több jelenetet a házasság utáni életről-, de miután elolvasta az ember, rengeteg dolgon elgondolkodik. Na jó, én elgondolkodtam.

Például lehet-e haragudni egy apára, aki csúnyán fogalmazva a tudomány érdekében áruba bocsátja a lányát? Mi mozgatja a férfit, amikor hümmög, és nem enged be senkit a gondolataiba? Mennyire lehet vonzó az, hogy kikerülsz egy kalitkából? Elegendő a vonzerő arra, hogy megkockáztass egy másikat? Lehetsz-e annyira magányos és kilátástalan, hogy mindent feladsz?

Ebben a könyvben én kifejezetten azt élveztem, hogy érezni a két főszereplő magányát és szeretet éhségét, hogy igazából hétköznapi embereket faragtak a kezelhetetlen Katából és Petruchióból, talán már túlontúl hétköznapit. De még ebben a regényben is ott a kérdés, hogy mit akar a nő valójában? Szolgálni? Vagy a szolgálat az nem is szolgálat? Mi késztethet egy nőt arra, hogy feladja korábbi elveit, és egy teljesen más értékrendnek behódoljon? És mit akar egy férfi igazán? Parancsolni? Vagy csak ott állni a kormánykerekénél a viharban? Mi van ha kicsit mindannyian Makrancos Katák vagyunk? Hisz mindannyiunkat meg kellett kicsit szelídíteni. Csak ugye kiválasztottuk, hogy ki az ehhez legmegfelelőbb személy. Nem kapunk ebben a regényben egyértelmű választ, Kate döntését illetően, és persze érezni lehet, ahogy a két főszereplő érzelmileg el kezd közeledni egymás felé, de nem látjuk itt sem tisztán a motivációkat.

Nem árulok el titkot, hogy a könyv happy enddel végződik. Mondtam is Szilvamagnak, hogy örülök, hogy azok ketten a regényben, ugyanolyan makacsak, konokak, mint a regényben végig, és mégis sikerült nekik. Kár, hogy keveset kaptunk abból, hogy hogyan is történt ez meg. De ettől függetlenül számomra ez egy nagyon kellemes, gondolatébresztő olvasmány volt, aminek elolvasása után kötelezőnek éreztem a klasszikus történet szinte összes filmes feldolgozását megnézni.


Anne Tyler: Az ecetlány
Kossuth Kiadó 2017
SHAKESPEARE ÚJRA sorozat
254. oldal 

Tízből nyolc kísérleti egér a laborban.

15 megjegyzés:

  1. Én elolvastam a másik kettőt (írtam is róluk, de ezt most nem azért írom, hogy olvasd el, csak hogy már kifejtettem róluk a véleményemet, és lezártam magamban), és akkor úgy döntöttem, nem érdekel a többi rész ebből a sorozatból.

    A Shylock a nevem kimondott csalódás volt, és bár Az időszakadék sokkal-sokkal jobban tetszett, mégsem tudott megfogni. És ahogy most elolvastam a posztodat, azt hiszem, jól döntöttem. :)

    Kilúgozott, igen. Bár én a kiherélt szót használtam, de ez is jó szó. :) Nem kellene az eredetiekhez hasonlítanom őket, de sajnos, nem tudtam elvonatkoztatni tőlük, azokat kerestem az átiratokban óhatatlanul. Talán túlzott elvárás ez tőlem, de úgy gondolom, lehetett volna ezt jobban is megírni. Nem azt szeretném, ha az eredeti darabok modernizált változatai lennének, hanem, ha lenne bennük valami plusz. Nem tudom, szereted-e, de számomra a West side Story a pozitív példa, hogy lehet ezt jól is csinálni.
    (De mondjuk, a Rómeó és Júlia musical pl. borzalmas volt. Újabb nagy csalódás.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is pont ezt írtam Zenkának, amikor beszélgettünk róla, hogy ezt a történetet Tyler sajnos kiherélte :D De mentségére legyen mondva, hogy legalább humoros volt. :)

      Törlés
    2. Jajj, hát ha valamivel ki lehet kergetni a világomból az a Rómeó és Júlia. Nagyon nem szeretem.

      Úgy gondolom, hogy ebben a sorozatban nem az a cél, hogy mondern környezetbe helyezzük ugyanazt a sztorit, hanem hogy kicsit másképp meséljük el. Ettől függetlenül igen csak megnyeste a szereplők lényegi vonásait az írónő. De amúgy meg lányok, makrancos hölgyeket nem herélünk. ( Senkit sem :D)

      Törlés
  2. A makrancos ebben a kategóriában a kedvenc Shakespeare-em, ezért nem viselem el a kilúgozást. Nem kaptam kedvet hozz, Bea meg elvette a kedvem a többitől, szóval azt hiszem nem kezdek bele. :D És lehet ezt úgy is modernizálni, hogy kiderüljön, az összecsiszolódás után mi van. A 2005-ös feldolgozásban Shirley Henderson és Rufus Sewell elképesztően jó volt. Annál alább nem adom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan kegyetlenek vagytok, pedig tényleg ad valami plusszat a történet értelmezéséhez.

      Én most másodjára nézem azt a feldolgozást, oltári jó, a kedvencem, mondjuk két ilyen színésszel nem is lehetett mellé fogni :)

      Törlés
    2. Nem volt szándékos, örülök, hogy legalább te élvezted ;)

      Nekem mondod? Legalább 15x láttam, Sewell valami brutálisan szőrős... akarom mondani, férfias :D

      Törlés
    3. És a Zeffirelli által rendezett 1967-es filmet senki nem látta? Ne már! Pedig az az igazi. :)

      Törlés
    4. Természetesen láttam.:) Richard Burton és Elizabeth Taylor első ízben voltak házasok, és vibráltak a vásznon. Igen,. zseniálisak a klasszikus feldolgozás tekintetében utolérhetetlenek, de modernizálásban a 2005-ös viszi a pálmát ;)

      Törlés
    5. Ja, az volt a 1967-es! :D, azt én is láttam.

      Törlés
    6. Igen, az ;) meg sem lepődöm, alap. :)

      Törlés
    7. :O Azt a 2005-öst nem ismerem, de most már muszáj lesz megnéznem. A 67-es eredeti meg tényleg alap. :)

      Törlés
  3. Nem láttuk :D, de a szoknyás Sewell beleégett a retinánkba :D
    ( Természetesen azt is megnézem.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha még csak szoknya lenne... :D

      Törlés
    2. Hümm, lehet megnézem még egyszer :D

      Törlés
    3. Most a Sok hűhót semmiért nézem, de aztán, ha még fent vagyok, nálam is sorra kerül ;)

      Törlés