július 30, 2015

Sir Philip? Az én Sir Philipem?

Nehéz szavakat találni erre a könyvre, ugyanis a regény első felét szó szerint utáltam, míg a második felét egyszer csak el kezdtem élvezni...

Felmerül tehát a kérdés, most mi tévő legyek?

Persze már korábban megfogadtam, ha ezentúl egy könyv nem fog tetszeni, nem fogom szétcincálni, de nem tudom letagadni azt a döbbentet, ami ennek a regénynek az elején fogadott.

Először is, őszinte leszek, ez - ahogy az írónő is írja- egy csajos könyv, melynek értékét csak azok a csajok látják, akik szeretik a rózsaszín, naiv lányos történeteket. Senki más nem, de ők, mint Julianne Donaldson rokonlelkei, minden bizonnyal imádni fogják. ( Ti. az írónő a rokonlelkeinek ajánlja a könyvet.)

Másodszor, hát én az első pár fejezetet olvasva azt hittem, hogy ez a könyv egy tizenéves, kezdő író legeslegelső fanfictonje regénye. Enyhén szólva nem a fogalmazásmód az, ami segített túljutnom az első megrökönyödésen. Amikor az első százhetven oldalt olvastam- a könyv egyébként 314 oldalas Kmk-s szerkesztésben -, szóval a könyv első felében a legpozitívabb dolog, amit magamban megfogalmaztam, az az volt, hogy ez a könyv rendkívül egyszerű. És folyton ez a szó lebegett előttem olvasás közben. Egyszerű, - lapozgattam, múltak a fejezetek- még mindig egyszerű, - és ezt követően is- 1Xűűű... Őszinte leszek csalódás volt.

Adott egy lány, aki nem bízik magában, mert van egy tüneményes ikertestvére, és ez a lány, név szerint Marianne a regény egészében kisebbségi komplexusban szenved. Adott az ikertestvér, aki meg akar szerezni egy gazdag és vagyonos vidéki urat, és adott ugye a gazdag és vagyonos vidéki úr, aki meg menthetetlen szerelmi vágyban szenved majdnem az utolsó lapokig. A történet cselekményét egyébként leírhatnám ezzel az egy mondattal: Marianne a regény kezdetén még Bathban tengeti a napjait, ámde nagyanyja, akinél apja távolléte alatt vendégeskedik elküldi egy vidéki birtokra, Edenbrooke-ba, ahol barátra / és, ahogy az a hasonló regényekben szokott történni/ szerelemre talál. 
Ugye tényleg egyszerű?

Kicsit szenvedek, most hogy le kellett írnom, miről szól a regény, mert valljuk be, nem szól azért olyan sok mindenről. A könyv első fele, az végül is nem is tudom, miért íródott, mert az egészben annyi történt, hogy Marianne és Sir Philip egymásra talált és együtt könyvtároztak meg vágtattak a zöld mezőkön, meg beszélgettek, és körülbelül ennyi volt a cselekmény. De, mindezek mellett folyton nevettek- szerintem a folytonos vigyorgás roppant idegesítő és Sir Philip folyton - szó szerint idézem- kajánul vigyorgott, ami szerintem roppant modortalan viselkedés. Számomra unalmasan, gyerekesen és érdektelenül volt tálalva ez a szerelem, de úgy hiszem, sok embert el fog még bájolni az ifjonti, tiszta szerelem virágba bomlása - (ha lelkesítő posztokat akartok olvasni, ott van például a blogturné. )

De egyet szeretnék leszögezni: soha senki ne higgye, hogy ennek a könyvnek bármiféle köze van Austenhez, ezt csak az gondolhatja, aki Austenben csak is a báli ruhákat és társadalmi miliőt értékeli.  Ezt muszáj volt leírnom.

Szóval jött a fordulópont a százhetvenedik oldal környékén, amikor végre megjelent Cecily, főszereplőnőnk csodaszép ikertestvére, és végre elkezdődtek a bonyodalmak. Ami tulajdonképpen Marianne szenvedését hozta előtérbe, de mint tudjuk, semmi nem olyan romantikus, mint a szerelmi bánat, kivéve talán egy dolgot: amikor az agyon idealizált és roppant idegesítően, olykor szinte már bugris módján - neem, amúgy aranyos volt- vigyorgó férfi főhős elkezd erőlködni, hogy végre vegyék már észre. És ez, drágáim, roppant jól esett, jó volt olvasni, hogy végre a pasi erőlködik kicsit, és azt hiszem ez az élmény mentette meg az egész olvasmányt. Ez a könyv naiv, rózsaszín csoda. De a maga módján szerethető. Úgymond el kell engedni az elvárásainkat és egészen jól szórakozhatunk rajta.

Szerintem- mondom, szerintem, mert mások biztosan mást fognak írni, és nekik is igazuk lesz -, ennek a regénynek az élvezetéhez kicsit fel kell adni az elvárásainkból, felnőttből vissza kell mennünk ábrándozó tinibe, és akkor olyan szinten élvezni fogjuk, hogy a könyv akár a kedvenceink közé is férkőzhet. Apropó felnőttek- a könyvet aranypöttyös- felnőtteknek szóló-  címkével adták ki, de én úgy gondolom, a történet körülbelül a tizenévesek- húszas évek elején járó hölgyeket fogja lekötni, és persze azokat az álmodozó nebáncsvirágokat, mint mondjuk amilyen én vagyok. 

Összegezve az érzéseim, azt kell mondjam nektek, sajnos a könyv borítója - ami tagadhatatlanul gyönyörű - engem kicsit megtévesztett. Azt hittem ez egy komolyabb, kissé komorabb hangvételű könyv lesz, nem egy habkönnyű történet, ami szórakozásnak kiváló, de csak abban az esetben, ha nagyon-nagyon szereted a hasonló témájú könyveket. Kitartást lányok, ahogy haladunk előre, egyre jobb lesz.

Julianne Donaldson Edenbrooke- 6,5/10 Könyvmolyképző Kiadó - Aranypöttyös könyvek-, 2015

7 megjegyzés:

  1. Hála istennek, hogy ezt megírtad! :D Annyi bájolgó értékelést olvastam róla, hogy ez nem a szokásos romantikus történet meg hasonlókat, hogy romantikus könyveket utáló énemet félretéve elgondolkodtam az elolvasásán. Amitől nyilván agybajt kaptam volna, de így most megmentettél ettől az élménytől. Köszönöm! :D

    VálaszTörlés
  2. Az úgy volt, hogy én megrendeltem ezt a könyvet, aztán a sok cuki vélemény miatt elrettentem tőle, plusz pár emberke aki bújja az amazon és egyéb oldalakat, és riasztottak, hogy bizony ez a könyv annyira nem lesz jó. Így lemondtam róla és most az értékelésed után már 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem az én könyvem.

    VálaszTörlés
  3. Ahh, utálok embereket lebeszélni könyvekről... Szerintem a reménytelenül romantikus álmodozóknak telitalálat ez a regény, és ha ilyen hangulata van az embernek, biztos szeretni fogja. De tény, hogy én sokkal többet vártam a regénytől. Azért írtam róla jókat is :D, csak... ezek a fránya elvárásaim.

    VálaszTörlés
  4. Én hálás vagyok neked. :) Legalább eszembe jutott, hogy nem szabad romantikust olvasnom, mert idegbajt kapok tőle. :D Reménytelen romantikus álmodozó meg végképp nem vagyok, bár álmodozni azért szoktam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De nem szabad általánosítani ám ! Igenis vannak jó romantikus regények, többségüket ugyan csak a reménytelenül romantikus lelkes imádják, de hidd el, van romantikus regény, ami a magad fajta két lábbal a Földön állok típusnak is bejön, és amint rájövök melyik az, szólni fogok neked. ;)

      Törlés
    2. Régen sok romantikust olvastam, pl. Victoria Holt regényeit sorban, de már idegesít a sablonosságuk. Jude Deveraux-tól meg most is szívesen olvasnék, mert ő a romantika mellett vicces és kalandos is, de ami magyarul megjelent, mindet elolvastam, és nem szeretek angolul olvasni, hiába érteném.
      Ha találsz olyat, ami szerinted nekem is bejönne, istók uccse, elolvasom. :)

      Törlés