június 01, 2014

100 név, egy lista

Az egyik kedvenc könyvem Ahern szivárványos regénye -  azóta gyakorlatilag bár volt már a kezemben az írónőtől más regény, olvasatlanul került vissza a könyvtárba. De íme itt a kivétel, amit sokan az írónő egyik legjobb könyvének tartanak, az Életed regénye - angolul One Hundred Names- , ami fokozottan alkalmas volt arra, hogy visszahozza a könyvekbe vetett hitem. Ráadásul valóban nagyon jó ez a regény.

Kitty Logan újságírónő elkövet egy hatalmas fiaskót - egy tanárt hamisan azzal vádol, hogy viszonyt folytat a diákjaival- , aminek hatására karrierje kettétörik, az emberek folyamatosan zaklatják, ráadásul ekkor tudja meg, hogy mentora és legjobb barátja Constance halálos beteg. Az utolsó beszélgetésük során kerül szóba Constance titkos projektje, egy lista, amin Kitty száz nevet talál, mindenféle magyarázat nélkül. Kitty élete összeomlik, állásából kirúgják, s mikor barátnője is meghal, úgy érzi, nem maradt más, minthogy teljesítse Constance utolsó kívánságát, megírja tehát a titkos sztorit. De ki ez a száz ember? Mi a közös bennük? Hogyan lehet megtalálni őket két hét alatt? Első lépésként Kitty előveszi a telefonkönyvet, de túl egyszerű próbálkozás ez ahhoz, hogy megtalálja a megoldást, főleg úgy, hogy nem hisz benne senki. 

Nagyon szerettem ezt a könyvet, a sors küldte hozzám, vagy fogalmam sincs, de elég sok dologban nyújtott személyes élményt, ami miatt rögtön a vásárlólistám élére keveredett. Tudjátok mostanában megrögzötten hiszem, hogy nem hiába kerülnek elénk dolgok, és most követem az apró kis jeleket, megnézem azokat a dolgokat, amiket véletlenül - akár idegenek is - ajánlanak, és ez a könyv, hogy bent volt a könyvtárban, és ott árválkodott a felső polcon, szóval az egy jel volt. Na persze nem kell hinni az ezotériában, hogy értékelhessük ezt a könyvet, de nekem volt pár jelenete, ami annyira szívhez szóló volt, hogy annyiszor visszaolvastam őket, hogy már attól tartottam, nem érek az oldal aljára sosem. Ez egy megható, fordulatos regény, amin lehet nevetni, de lehet akár sírni is, és ami mindig tart magában egy kis feszültséget ahhoz, hogy ne tudd hamar letenni.

Persze nem mindenkinek ajánlom. Szerintem nagyon hasonlít a P.S. I love you-hoz, mert igazából egy nézőpontot ad arra, hogy hogyan is lehetne az életet élni, és - tudom, Nima szerint Ahern túl sokat akar adni, túlságosan tündibündi stílusban- de nekem nagyon jól esnek ezek a regények, mert nem üresek, azon kívül, hogy szórakoztatnak, adnak is valamit. 

Nagyon szeretem azt a látásmódot, ahogy Ahern a regényeit írja. A karakterei teljesen hétköznapiak, és a fenébe is, ez annyira ritka, ráadásul bármi legyen is velük, mind valahogy érdekesnek tűnnek. Szeretem Ahern dialógusait is, nincs bennük semmi extra, de mindig megmosolyogtat valamivel, és ebben a regényben valahogy együtt van meg ez a békés, mosolygós érzés a szomorúsággal, a céltalansággal és a megfeneklettség érzésével. Kifejezetten tetszik, hogy ez a könyv is csak érintőlegesen foglalkozik a romantikával, nem az áll a történet középpontjában, hiszen arról szól, hogy áll össze a sztori, s hogy hogyan talál vissza önmagához a főhősnő, Kitty Logan.

Az hogy mi lett Constance hagyatéka, nem árulnám el. Igazából sokszor sejtettem a megoldást, de nem akartam megfejteni magam, én úgy olvastam ezt a regényt, hogy mindent apránként fejtettem meg Kittyvel. És annyira jó volt tyúklépésben a megoldás felé tipegni.

Ez az egyik legklasszabb könyv, amit mostanában olvastam, minden riportalanyt a szívembe zártam, és együtt izgultam velük a könyv végén szereplő kiránduláson. Nem írok szuperlatívuszokat a regényről, mert azt talán nem érdemli, de olyan könyv ez, amit gondolatban átkötöttem egy szép szalaggal, úgyhogy aki kedvet érez hozzá, és szereti a hasonló témájú regényeket, nosza oldja ki. Szerintem igazi ajándékot talál benne.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése