április 29, 2012

Tudod, voltam én már olyan sráccal, aki harapott… persze csak átvitt értelemben


Első benyomások.
A könyv igencsak vaskos, 525 oldalas, könyvtári példány. Csak azért vettem ki, mert megláttam rajta Meg Cabot nevét. Mondhatjátok rólam, hogy előítéletes vagyok, de nekem Cabot meg a vámpíros szexkönyvek valahogy nem illenek össze. Márpedig a borító, melyen egy fej nélküli vörös ruhás nő fekszik kereszttel megbillogozott fakaróval a kezében, mintha csak szexcsatára várna valakit- no meg a cím, Olthatatlan vágy, - szóval mindez azt sugallta, hogy Meg Cabot írt egy szexkönyvet. Huhúú, ha csak egy picit hisztériásabb hangulatban lettem volna, levegő után kapkodom, DE mindenkit megnyugtatok: nem voltam abban.


Előélet-priusz, hasonlók:
A könyvet úgy másfél hónapja olvastam, viszont megint csak olvasónaplót készítettem, mert nem igazán tudtam, mit gondoljak róla. Ismeritek Meg Cabotot? Egy hercegnős regényhez, és a blogjából készített összefoglaló – jellegű könyvéhez volt eddig szerencsém, és úgy érzem, egészen ambivalens módon viszonyulok hozzá. Nagyon aranyos és vicces ő, de valahogy néha annyira felületes és buta, hogy legszívesebben megsimizném a buksiját, és azt mondogatnám neki, hogy „ jajj, drágám”. J Kábé ez az a sztereotípia, amit le akartam vedleni, mielőtt a vámpíros szexelős könyvéhez nyúlok.
Aztán láttam, hogy a könyvre azt írták, 16 éven felülieknek ajánlják. Na akkor már végleg nem tudtam, mire gondoljak.

Olvasás közben:
Lucien pedig nézte, ahogy Meena ott áll, olcsó, fekete ruhájában, fiúsan rövid hajjal. 

Az első száz-százötven oldal olvasása közben teljesen ledöbbentem. Számomra ez a könyv annyira fura, hogy egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak róla. Most ez komoly? Vagy önmaga paródiája? Ez itt, amit olvasok, ez most micsoda?
Cabot annyira amerikai, én még életemben nem olvastam olyan könyvet, amin ennyire éreztem volna, hogy mennyire más az én világom, nézeteim, életem preferenciái, mint az olvasott regénynek. Ez nem gond, ha a témát látjuk másképp,és most sem gond, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy mindamellett, hogy totál odáig voltam, amiért olyan szereplőket alkotott, akiknek pl. rés van a foguk között vagy aki munkanélküli, sorozatfüggő, álmodozó, mégis annyira felületesen szemléltette a világot, hogy egyszerűen nem győztem pislogni. Ilyen nem létezik, komolyan. Körülbelül a felét el kellett olvasnom, hogy megszokjam és elfogadjam ezt a stílust, ami lehet bohókás, lehet mondani rá, hogy ugyan már fiataloknak szól, de annyira rémségesen felületes, hogy szavakat nem találok. Ha ez a könyv egy ember volna, azt mondanám,hogy aranyos, de KÖSZÖNÖM NEEEEEEMMMMM….

De mivel a könyv az könyv, ezért tovább olvastam.

A történetről:
Jajj, hát a történet eleje olyan izgalmas! Meena Harper, aki olyan mint egy manó, és mivel olyan, mint egy manó, rövid a haja, értitek, mert ha nem, az első száz oldalon legalább ötször kihangsúlyozzák nekünk, úgyhogy légyszi jegyezzétek meg, mert én nem fogok az írói eszköztár eme kellékével élni- , szóval Meena Harper egy szappanopera kreatív szerzője, és mindenféle fontos dolgot csinál, például internetről gyűjt ötleteket a sorozat következő részéhez - hümm-.  Egy nap Meena arra a hírre sétál be az irodájába, hogy a szomszédos csatorna vámpírsorozatát követve, a szappanoperáját teljesen átírják, vámpír stílben, ő meg teljesen pipa, mert hogy idézzem őt: hímsoviniszta szörnyeteg minden vámpír. Ez annyira jó nyitás, hogy nagyon.
Na de a folytatás:
amikor  kisétál kutyájával New York hajnali utcáira, rá kell jönnie, hogy a vámpír stíl nemcsak a képernyőre lopta be magát, ugyanis – kapaszkodjatok meg-, miközben, Jack Bauer
a dolgát végzi az egyik kadedrális mentén, megtámadja őket egy gyilkos  denevérraj. ( nem nevet, Jack Bauer a kutya)
Ez annyira sokkoló, hogy még többször idézik fel a könyvben, mint főhősnőnk rövid haját. Olyan hisztérikusan, miszerint: DE MEGTÁMADOTT EGY RAJ GYILKOS DENEVÉÉÉRRR! Könyörgöm, valaki kaparjon fel! Nem bírom felfogni, hogy megtámadott New Yorkban egy gyilkos denevér raj!!! Egy gyiiilkooosss denevér raj!!! Egy! gyilkos!  de!-ne-…! És az a vicc, hogy össze is kaparják a csajt. No de ki? Kérem a tippeket..
 
Jaj, tudod, hogy a horrorfilmekben meg a tévében a rém vagy a sorozatgyilkos a láncfűrésszel mindig a gyámoltalan szép lány után ered. Annyira szexista. De a vámpírok a legrosszabbak.

Hát persze, hogy egy vámpírral. És mivel ebben a regényben kifejezetten fontos szerepe az adott személy frizurájának- például olyan arany igazságokat mond Cabot benne, hogy sose higgy a vasalt hajúaknak!!! - , fontos kiemelnem, hogy Lucien Antonescu , - aki mellesleg egy nagyon idős vámpír, és  ráadásul Románia történelmét tanítja a Bukaresti Egyetemen- , szikár, jóképű és a lényeg: magas barkóval rendelkezik.
Lucien egyébként miután megmenti a csajt a gyilkos denevérrajtól – úgy hogy ballonkabátban ráveti magát :D - , szóval Meena agyán enyhe agymosást végez.
* Őszinte vallomás: mindig is vágytam egy ilyen mondatot leírni *
No de nem jár sikerrel, mert amikor később egy partin találkoznak, kiderül, hogy idézem: Meena friss volt, mint egy rózsaszál, és Lucien le akarta tépni. Hát ööö…A következő mondat amúgy még zavarba ejtőbb: Mert rájött hamar, hogy a lány fejében uralkodó hangzavar nem az elmebaj jele volt… Annyira édes, nem?


- Mikor lesz a hangverseny?
- Azért kérdezed, mert szeretnéd tudni, mikor fogom megint letépni a ruháidat és a tegnapihoz hasonló, szégyenteljes szexuális cselekményt végrehajtani rajtad, amtől még édesanyád sem kapna levegőt, ha valaha megtudná?

A szextől nem kell félni, amikor a lényegre térnek elhomályosul a kép és vége. Van szex, nincs szex, aztán kiderül, hogy volt szex.

Attól függetlenül, hogy a történet apró elemei meglepően frissek és eredetiek, a párbeszédek darabosak. A sztori meg olyan, mint egy ház, amit legóból építettek. Kész darabokat használ, ráadásul olyanokat, ami bármelyik gyerek összegyűjthet a tévéből, könyvekből, innen –onnan.
Nem is nagyon értem amúgy, hogy az elbeszélés is egy szerep, vagy Cabot megmaradt ennél a szintnél. Nem bántani akarom, szórakoztató ez, csak fura. Tudományosan is megvizsgálnám a kérdést, annyira érdekes. Én amúgy tényleg azt hittem, hogy végre egy vicces kombinácót olvasok a vámpírokról, de Cabot annyira jelen van a sztoriban, szinte átvette az irányítást, hogy nem lehet tőle eltekinteni. Konkrétan úgy ír, mint egy bezsongott 17 éves lány, hagy ne mondjam már, hogy bután, jó? És folyton azt vizionáltam olvasás közben, hogy minden jelenetnél ott van Cabot, és vigyorogva bedugja a képbe a fejét. Komolyan rosszabb volt, mint mikor Nalini Singh a begóniákról mesélt a behatolásgátló géllel lezselézett karzaton.

A történet másik szála, hogy egy híres vámpírvadász, akit Alaricnak hívnak, és csak a könyv felénél derült ki számomra, hogy fiatal és vonzó, és van egy zavarbaejtő kardja, amit Szutyok úrnak neveznek- nem, vagyok perverz ugye, ha valami más is eszembe jutott? - , na szóval van ez a pasi, aki meg akarja ölni Lucient, akit viszont az egész vámpírklán meg akar ölni, mert épp hatalmi harc folyik, és mivel Meena olyan szuper, hogy nem csak a fő vámpír szeretője, hanem különleges képessége is van, minthogy meglátja mások halálát, szóval nagyon belekeveredik a dologba. Cabot amúgy Alaricról így ír: jóképű volt, már ha az a magas, szőke, izmos típus bejön neked, aki ízlésesen öltözik és enyhe német akcentussal beszél. Egyszerűen imádom a csajt, annyira...

A sztori leggyengébb pontja egyébként nem a felületesség. Mert az bizonyos fáradtsági fokon, és ha esetleg fogékonyak vagyunk a humorra, még el is fogadható. De én úgy gondolom, hogy nagyon sok jelenet nem más, mint primitív szituációs gyakorlat. Ismeritek a szitut, amikor ezredjére sem történik semmi, és nem értitek, miért olvastok ti ilyet?
 Lucien megfogta a karját és gyengéden az ellenkező irányba vezette. – Erre gyere, mutatni akarok neked valamit.
Meena meglepődve elmosolyodott.
- Tényleg? Mit?
Aztán rájött, hogy Lucien csak távolabb akarta vinni két férfitól, akik az épület előtt vitatkoztak . :D

Hát olvastatok már ilyet? 

Pedig ez még semmi sem ahhoz a jelenethez képest, amikor a vámpírok először rátámadnak Meena-ra, és Bernard atya a karácsonyfa angyalkás csúcsdíszével gyilkolja a vámpírokat, miközben a csaj a vámpírspecialista zsoldos kapitánnyal, azaz Alariccal a kutyákon rögeszmél...

És mindez semmi ahhoz a jelenethez képest, amikor a történet tetőpontján  Meena egy kolostor tetején áll, a falon felfelé másznak a gyilkos vámpírok, a levegőben röpködnek a gyilkos denevérek, de neki telefonálni támad kedve, és miközben a legnagyobb csata zajlik ezt a beszélgetést olvashatjuk- nem viccelek, ez teljesen komoly:

- Lucien? Te vagy az?
- Meena. Jól vagy?
- Ó velem minden rendben... De ne haragudj, nem hallak jól. Hogy vagy? Rettenetes a vétel.
- Nem, te ne haragudj, nincs elég térerő. Várj egy picit. Most? Jobban hallasz?
 - Ó - sóhajtotta a lány. Mikor meghallotta Lucien hangját, elöntötte a forróság. 

Tudom mit gondoltok, igazatok van...

Szóval ezt a regényt komolyan venni lehetetlen, de viszont úgy van megírva, hogy az ember zavarba jön még attól is, hogy nevet rajta. Nem is tudom, mit gondoljak. Tényleg... Akik nevetni akarnak egy olyan sztorin, amit komolyan kellene venni, de lehetetlen komolyan venni, azok uzsgyi, olvassák el, másoknak viszont nem nagyon ajánlom- kivéve ha kíváncsi természetűek, és fogékonyak a jó poénokra- mert azért a humort még mindig lehet a történetben értékelni. Persze nem mondom, hogy nincs ennél humorosabb könyv...

 Meg Cabot: Olthatatlan vágy
Ciceró,  talán 2011.

5/10 

rajongóknak és türelmes olvasóknak, akik vámpírokon szeretnének nevetni.

Kedvenc- kedvenc: szeretnék még kiemelni pár motívumot, mert egyszerűen muszáj leírnom nektek. Ezek viszont már nagyon Spoileresek- kérek mindenkit, hogy csak kellő megfontolással lépjetek a továbbra...


1. Jack Bauerről kiderül, hogy VÁMPÍRKUTYA, azaz különleges állat, mert megérzi, hogy vámpírok járnak a közelében.
2. Meena egy fa kötőtűvel várja a hálószobájában a vámpírokat :)
3. TOP idézetek, amiken én nagyon röhögtem- a posztba már nem fértek bele:
 - első csók Alariccal:
" Régen nem csókolózott olyan férfival, akinek van szívműködése és folyik a vér az ereiben…"
- Meena hisztizik, és veszekedik a Sötétség Hercegével- értsd Lucien:
"  Hát ez bájos! Majd dobni fogsz, ha megvénülök, mint a többi hapsi?" :DD
 - ugyanaz a veszekedés végkövetkeztetése, melyben Meena megindokolja, miért kellene szakítaniuk: 
 "nem lehetek mindig ott, amikor tüzet okádsz az emberekre" :D

4. a világirodalom legjobb Drakula jellemzése - mint mondtam Cabot mindig kiemeli a lényeget, szóval:
 "hosszú, vészjósló, fekete bajsza volt, és gombszeme." 

Mindenkinek jó éjszakát :).

április 26, 2012

Beszéljünk róla: te hogyan olvasol?

...Az előbb megcsípte az orrom hegyét egy szúnyog.

Vajon ezt Shakespeare hogyan mondta volna?...
 
 Nem tudom, hogy írjam le nektek, mert ha egyszerűen csak ide biggyesztem, akkor az még számomra is nyálas, meg giccses lesz, de az van, hogy én nagyon-nagyon-nagyon szeretem a magyar- de még az idegen nyelveket is, és ha a betűkön át lehet súgni, hát megsúgom, pszt!  hogy egészen szerelmese vagyok a szavaknak.
Huhh, jó, tudom, ciki ilyet írni, - de ígérem, a nehezén már túl vagytok.

 Ma van ugye Shakespeare egyik lehetséges de minden bizonnyal majdnem szülinapja, - technikai helyesbítés, a ma az tegnap, azaz tegnapelőtt-előtt volt, bizonyos április 23-a, no de Shakespeare szülinapja pontosan úgy sem ismert - és mivel az agyamba égett még általános iskolában, hogy ez a fura nevű férfi rendelkezett a világon a legnagyobb szókinccsel- amúgy nem tudom, azóta így tanítják-e, - gondoltam stílszerű lesz végre befejeznem ezt a piszkozatot.

Tudjátok például, hogy mi a fene az a retorta , vagy hogy mit köt meg, aki kravátlit köt meg? Az van, hogy ezzel a poszttal biztosan kiverem a biztosítékot, mert nem csak szentimentális, hanem közhelyes is leszek, amikor azt mondom, hogy igen is igaz, hogy az olvasás nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, és nemcsak a lexikális tudásra. Valószínű persze, hogy mások nem állnak meg olvasás közben egy teljesen gerinc bizsergető kifejezés láttán, és nem libabőröznek, ha valahol meglátják azt a szót, hogy valóban, de én tényleg nagyon odáig tudok lenni egy-egy szép kifejezésért. Szeretek például megállni a mondat közepén, megízlelgetni az adott szó ritmikáját, hanglejtését, mintha csak bort kóstolgatnék, szeretném megfejteni az eredetét, a szó titkát, megérteni önmagában és benne a szövegben, és szeretnék jelentést adni neki, olyat, amit mindenki ismer, és olyat amit rajtam kívül senki.


Szóval mostanában, ha olvasok, és meglátok egy szokatlan, ámde érdekes vagy szép kifejezést, akkor lejegyzetelem az épp kezembe eső papírra, felírom az oldalszámot, rákeresek a neten, néha az idegen szavak szótárában, vagy megkérdezem a körülöttem lévőket. Szerintem szórakoztató dolog új szavakat tanulni, még szórakoztatóbb másokkal tippelni, mi is lehet, vagy mire használták régen, vagy egyszerűen csak ráeszmélni, hogy jéé, tényleg van ez a szó - és ilyenkor olyan jó tudni, hogy ismerem.
Nem akartam erről beszélni, de mindegy is: hát nem szörnyű dolog, hogy egyre sekélyesebben és egyszerűbben beszélünk? Lassan már csak klaviatúrán fogunk tudni írni, és előfordult már párszor, hogy egy öt-hat évvel fiatalabb emberkének fogalma sem volt, hogy miről beszélek, mert ő sosem hallotta, vagy ha igen, nem igazán érdekelte, mit is jelent az általam használt szó.
Amikor én kicsi voltam, mindig bonyolultnak tűnő szavakat kellett felolvasnom, hogy tesóm a gépírást gyakorolhassa. Ha egy szó hosszú volt, hát addig olvastam, amíg szépen ki tudtam olvasni, de nem az volt benne az élvezet, hanem az, hogy utána ki kellett találnom, hol használhatják, mit is jelenthet.
Talán innen jön, de megfigyeltem, hogy teljes mértékben és visszavonhatatlanul vonzódom a régi kifejezésekért, vagy ha hallok egy tájnyelvi szójárást a vidékünkről, azt megpróbálom beemelni az írásaimba, szeretem felemlegetni, hogy így is mondták, meg úgy is, és amúgy néha annyira szomorúan cseng, ahogy kimondom ezt a szót: mondták... Értitek, vége, nem használják többé, pedig mennyiszer hangzott már el a vár fokán, meg a bérceken - jójójó, szentimentalizmus kikapcs, tudtam én, hogy nem kellene annyi Kölcsey verset olvasnom, vagy csak a piacon, a divatszalonokban, a paplan alatt sugdolózva... Picit mintha kihalna egy faj, egy faj, amit betűkből hoztunk létre. 
De persze ez a nyelvi fejlődés velejárója, kell, hogy a nyelv frissüljön, muszáj kirostálni a nem használt szavakat: manapság már a külföldi szavak a divatosak, azok a trendiek, meg a menők, az a cool ember, aki asszmondja, hogy lájkolom, meg úgy köszönünk, hogy háj, szóval ez egy jelenség: igazából elfogadom, mert én is akaratlanul használok hasonlókat, de ez akkor sem jelenti azt, hogy el kellene feledni a nyelv szépségét, és én akkor is azt mondom, hogy a nyelv akkor szép, ha ízes, ha érezni rajta az elbeszélő egyéniségét, ha érezni rajta a történelmet, a jelent és a múltat. Hogy honnan jöttünk, hogy honnan származunk és hová tartunk. De nem akarok tovább filozofálni. Van különbség pl. egy Joanne Harris regény és egy YA regény között, aki már olvasott mindkettőből, jól tudja ezt.

Nem tudom, hogy ki hogy fogja fogadni, de ezentúl, ha olyan kifejezést találok, ami nagyon tetszik, azt le fogom ide írni, - vagy legalábbis ezt tervezem, s bár a mostani - szórakoztató - könyvek nem törekednek a nyelvi igényességre, én mégis azt mondom, hogy - ez itt a reklám helye- nem szégyen az olvasmányaink szavait megmustrálni, mert nem csak a ruha öltöztet, hanem az is, ahogy beszélünk, és egy igazán jó könyv olyan, mint egy betűkből formált kabát. Elbújtat, megóv, megerősít. Már nyelvileg :).- de tényleg abbahagyom, csak még egy pillanat-

Nem vagyok semmiféle nyelvőrző csoport tagja, de szerintem fontos, hogy ne csak idegen nyelveket tanuljunk, hanem hogy a sajátunkat is... Nem kell, nem is lehet mindent olvasni, de ha valami elénk jön, szerintem az a normális, ha tudjuk mi is az... Úgyhogy, az így írnak ők rovat picit átalakul, és olyan idézetek lesznek benne, amikben különleges nyelvi ínyencségekre ( is ) bukkanhatunk. Képpel, magyarázattal, hasonlókkal... Néha csak a hangzás miatt, néha csak mert megtetszett, szóval nem lesz mind ilyen "hű de ismeretlen" szó, mégis én szeretnék ügyködni ezzel. Nem tudom, mennyire lesz igény rá, de engem érdekel a dolog, úgyhogy így lesz és kész. :)

Kíváncsi lennék amúgy, ti hogy olvastok... Utána néztek, ha valamit nem értetek? Van úgy, hogy teljesen elbódít egy kifejezés, annyira, hogy nem is olvastok tovább, hanem csak úgy ízlelgetitek? Szerintetek, most melyik írónak van a legnagyobb szókincse? Mostanában tényleg leegyszerűsödött a nyelv, amit használunk? Van ennek az egész posztnak értelme?
Egyébként meg:
üdvözöl titeket a fogalmazás válságban szenvedő Zenka

április 21, 2012

Amanda Quick: Különös kérő

Nem, nem akarok beszélni arról, milyen hetem volt... Pff... Az van van, hogy egyszerűen nem volt jó hetem, annyira leszívtak a mindennapi dolgok, hogy amint hazaértem, és teletömtem a bendőmet, csak feküdtem az ágyban, és megpróbáltam nem gondolni arra, mi lesz holnap. Aztán az egyik nap eszembe jutott Amanda - majdnem Danielle Steel népszerűségű - Quick ízléstelen arany borítós könyve - a borító volt ízléstelen, nem a könyv- , amit még a könyvtárból hoztam ki pár hete. Amanda- majdnem Danielle Steel- Quick amúgy nagyon népszerű a könyvtárunkban, mint megtudtam, és amúgy kapisgálom, hogy miért.


Nemrég, amikor Alexia Tarabotti történetét olvastam, ajánlották nekem Quicket, mondván, hogy ott is mókás vénkisasszonyokról írnak, és hát nem tudtam ellent állni a kísértésnek, még akkor sem, ha nem fűztem a könyvhöz  sok reményt. De gyerekek, ez a könyv jó volt! Nem tudom, hogy csak azért, mert rendesen zsibbadt állapotban volt az agyam, vagy csak mert annyira csípem a régi korokban játszódó humoros női történeteket, de én azt mondom, hogy ez a könyv tökéletesen azt kínálja, amit ad, egyéféle iparos munka. Nincs benne semmi extra, minden a helyén van, szórakoztató, leköti az embert, ha hasonlóra vágyik, és amit külön kiemelnék:

- nincs benne szóvirág! - ííí, az első oldalakon fel is tűnt, hogy valami hiányzik a hasonló könyvek stílusát felidézve, de ebben a könyvben egyetlen egy ajka, mint a rózsabimbó sincs, és ez hatalmas nagy meglepetés volt.

- van benne viszont egy krimi szál, amire meg nem is számítottam, és bár az elejéről tudni lehet, ki a hunyó, és nem is volt olyan nagy durranás az egész, viszont a nyomozás során elvitt az írónő olyan szálak felé, amik teljesen elfelejtették velem, hogy mindent tudok, és még az is érdekelt, hogy fog az egész kiderülni. 

" Éppen ezért kérem, küldjön hozzám egy olyan tiszteletre méltó úriembert, aki megfelel a fenti kívánalmaknak, s akinek megjelenése nem feltűnőbb, mint egy főtt krumplié. " 

A humor egyébként itt-ott nekem annyira bejött, hogy lassan idézgetni fogom a könyvet. A történet elején például főhősnőnk, nevezetesen Charlotte Arkendale személyi titkárt keres, és mivel azzal keresi a kenyerét, hogy a fiatal jómódú hölgyek megbízása alapján kinyomozza, a kérő hozományvadász, netán szerencsevadász-e, olyan titkárt keres, aki nem feltűnő, akivel nyugodtan kérdezősködhet a bordélyházakban, a kaszinókban, meg egyéb, a férfiemberek számára kellemes klubbokban.
Az állásra jelentkező Baxter St. Ives, viszont nem felel meg a kívánalmaknak, mégpedig azon triviális indok miatt, miszerint egyáltalán nem olyan, mint egy főtt burgonya... ( Hatásszünet )
Túlságosan felkelti főhősnőnk figyelmét, s ösztönei azt súgják, a férfiben hatalmas szenvedélyek ( :) ) lappanganak. Baxter St. Ives viszont mindenképp szeretné megszerezni az állást, mivel titokban Charlotte után nyomoz, úgyhogy empirikus tapasztalatait elővéve, érvelni kezd, ő bizony olyan unalmas és jellegtelen, akár a főtt krumpli...
Bevallom ez a nyitás annyira tetszett, úgy értem, ki ne vágyna egy ilyen pasira? Na de Charlotte-ot nehéz becsapni, s csak a vállalkozás többi tagja nyomására veszi fel a férfit, aki természetesen minden téren megfelel majd a tökéletes titkár kvalitásainak...

Mostanában külön követelmény számomra a könyveknél, hogy ne legyenek tökéletesek a szereplők. Külön köszönet azért, hogy itt Baxter szemüveges és Charlotte-on kívül senki nem veszi észre, milyen nagyszerű férfi, ráadásul leginkább a kémia foglalkoztatja - kábé olyan, mint egy retro Pritkin , amúgy írtam már Pritkinről?- , és Charlotte sem egy álomszép nő.
A főgonoszunk mondjuk tökéletesen gyönyörű, de hát ha a lelke gonosz :D, megbocsátom a természet ebbéli szeszélyét. Az is tetszett a sztoriban, hogy mindenféle tudományos utalásokat olvashatunk a kémiára vonatkozóan, meg hogy Charlotte ugyanolyan kis minden lében kanál főhősnő, ami ehhez a történethez kell, ugyanakkor a könyv felétől Baxter fél oldalankénti " Ördög és pokol" felszólalása az idegeimre ment. Tetszett, hogy van benne misztikus vonal is, igazából gyengém ez a tudomány kontra varázslás/jóslás témakör, és tetszett a krimi szál, - azt nyomozták ki , hogy ki ölte meg az egyik nagy étvágyú vagyonos hölgyeményt, s hogy milyen szimbólum található a " nagy életerővel" megáldott modellekről készített aktok sarkában- , de persze gondolhatjátok, hogy Baxter és Charlotte között kialakul egy szenvedélyesebb kis affér is, ami már csak értelmezés kérdése, hogy szerelem, tudományos kísérlet vagy csak liaison.
Nah, aranyos kis könyv ez, nem bánom, hogy elolvastam, persze nem is olyan nagy szám, de százszor jobb, mint egy Fejős best off. Mondjuk az már más tészta, hogy kivettem Quick egyik másik könyvét is, és az annyira nem kötött le, hogy letettem húsz oldal után, de ez nekem tetszett, jó volt.

Amanda Quick: Különös kérő
Maecenas 1998

Ez számomra egy erős 6/10-es könyv. Kevesebb butaságot olvastam benne, mint általában a vámpírkönyvekben, no persze a Soulles kategóriákkal jobb.

április 15, 2012

Ilyen is van...

Még a múlt héten megnéztük az Éhezők Viadalát filmen ( egész korrekt filmfeldolgozás, kivéve, hogy picit elbagatelizálja a történet erőszakos voltát, de most nem ez a lényeg ) , és utána pár nappal később sikerült megnéznem az Arany iránytűt is, amiből olyan klassz álmom lett, hogy csak na:

Szóval ott tébláboltam a viadalon az erdőben, a nyakamban meg egy ilyen daimónnal - akit nem láttam, csak a gondolataimban hallottam- , és arra gondoltam, hogy baromira nem érdekel engem a viadal, inkább ejtőzöm az őszi napsütésben, és élvezem, ahogy a talpam alatt csörren a sok levél, meg pattog a sok vékony faág. Mondja erre a daimónom: - Ez nagyon jó így, nem kell foglalkoznod a sok hülyével, akik egész nap csak lógatják a lábukat a fákon, meg harcolnak ezerrel a tévénézők kedvéért.  Vissza válaszolom, hogy: - Jóhogy!
Erre szórakozásból elkezdek lődözgetni a nyilammal, csak úgy hülyeségből, és látom, hogy valami nem oké, mert a könyvben úgy volt, hogy pár próbálkozás után már ügyesebb leszek, mint Robin Hood, de valami nagyon nem jön össze. Ahogy mondani szokták: a jeges félelem öntötte el elmémet, összeszorult a torkom. Magyarul: azt gondoltam,  Vááá! Mi lesz, ha jön valaki? Damión is berezel persze, belekapaszkodik a nyakamba: - Na most akkor másszunk inkább a fára fel? Azt válaszolom a magabiztosság látszatát fenntartva nagyképűen, hogy: - Hülye lennék. ( Elvégre vesz a kamera. )
Erre elém ugrik Cato a bokrok közül.
- Ne mozdulj - mondom neki. Nevet. Pimaszul és pökhendien. Naná, hisz bolond - gondolom. Olyan izmos, meg magas és szép... ráadásul valami kés lóg az oldaláról.  Daimón nyöszörög. Kis idő múlva rájövök, hogy én is.
- Csak tájékoztatlak, hogy az előbb kilőttem egy őz szemét!!! - vicsorgok felé, Catot valami miatt ez a tény nem hatja meg. 
- Most mi legyen? - kérdezi a daimón. Olyan kicsi, vékony a hangja, féltem, mi van, ha Cato éhes,  még megeszi...
Kilövök egy nyilat, három méterrel célt téveszt. Kilövök egy másikat, de azt meg már nem is látom, hová repül.
- Ennek nem így kellene lenni! - nyüsszögöm a daimónnak.
- Szóljak a rendezőnek?
- Neeee! Inkább kupán vágom a nyíllal.

- Hamarabb fog fejbe csapni
- súgja.
- Akkor mit csináljak?
- KÓCOLD ÖSSZE A HAJÁT!!!

- Hümm...
- gondolkodom nagy komolyan. - Hümm... Nem is beszélsz hülyeséget!
Erre eldobom a nyilat és szétterpesztett ujjakkal elindulok az eszelősen vigyorgó Cato felé.

ÉS BOLDOGAN ÉLTEK, AMÍG... :) 

A filmről csak annyit írok, hogy szerintem baromi jó szereplőket választottak, Peeta - Katniss különösen tetszik, viszont Katniss sosem evett jóízűen, és kevés volt benne a légpárnás űrhajó. :) Amúgy rendben volt, de hatalmas nagy fanatizmust jelenleg nem váltott ki belőlem, talán majd még egyszer megsasolom. 
Az Arany iránytűt tudom sokan nem szeretik, de nekem tetszett, úgyhogy el is fogom olvasni a sorozatot, talán karácsony felé, akkor szoktam vágyni a hasonló történetekre. Egyébként meg: úgy szeretnék egy daimónt. :)

április 13, 2012

Beszéljünk a hype-ról!

Szeretem a rajongókat. A visszafogottakat, azokat akik villámot rajzolnak az arcukra, azokat akik azt írják egy könyvről, hogy annyira de nagyon -nagyon - nagyon! Egyszerűen szeretem, hogy van ez az élmény. Hogy sokan szeretnek egy könyvet. Hogy nézhetek egy csomó paródiát a könyvadaptációról a youtube-on. Hogy egy csomó mókás képet találok, ha rákeresek a guglira. Hogy egy csomó posztot olvashatok ugyanarról a könyvről. Hogy nemcsak gumipókot, hanem vámpírfogat is kaphatok, meg varázslósüveget, meg hercegnő tiarát, ha alaposabban rákeresek a neten. Meg egy csomó mókás bögrét. Én szeretem, ha felkapnak egy könyvet, mert ez azt jelenti, hogy sokan olvasnak valamit, és ez jó dolog.

Gyakorlatilag utálom a hype fogalmát is. Ez egy rosszindulatú fogalom. Benne van, hogy valamit túlértékelnek, leginkább cinikus szövegkönyezetben látjuk, de attól még, hogy valamit sokan szeretnek, még nem hazudnak a képünkbe, attól még, hogy leírom, hogy annyira de annyira de annyira..., attól még szerintem rendben van a dolog. Most miért ne írná le valaki, hogy szeret bizonyos könyvet? Nem értem én ezt. Persze a hype a marketingre is utal, ha minden reggel Fejős ordítja le a fejedet, hogy leszünk barátnők?, miközben lefelé gurulsz a mozgólépcsőn, az nyilván hagy maga után egy kis agresszív tiltakozó rohamot- miszerint neeem leszek!- no de, maradjunk csak a blogoknál, meg a magánvéleményeknél.

A hype egyik oldala tehát a rajongás, ami szerintem abszolút pozitív. Van egy másik oldala is, hogy túl nagy elvárásokat szül. A hype-olt könyveknek ÓRIÁSInak kell lennie, nem akármilyennek, hisz ha kedvenceli mondjuk két millió ember, akkor  rögtön azt várjuk, hogy mi is kedvencelni fogjuk. Fárasztó dolog ez, hiszen a nagy rajongás és a nagy elvárás általában keserű szájízt ad, és véleményem szerint ha egy ilyen könyv csalódást okoz, azt sokkal mélyebb csalódásnak éljük meg, mint egy átlagos kis könyvnél. Persze ilyenkor az ember forradalmárnak érzi magát, és jó leírni, hogy márpedig az a történet olyan sablonos, mint a paneltömbök télen, no de kérem, az mégiscsak hiba lenne, ha nem próbálnánk ki. 

Most mondhatjátok rólam, hogy bort iszok, és prédikálom a vizet, mert én aztán nem tagadom le, ha nem szeretek egy könyvet, legyen akármilyen népszerű, de ez a nem szeretés nálam sosem a hype-nak, hanem a könyvnek szól. És itt esünk sokszor hibába, mert ha valaminél nem találjuk a csodát, hát akkor ösztönösen törünk és zúzunk, és először arra gondolunk, hülyék vagyunk, aztán meg megörülünk, más negatív kritikáját látva, hogy mégsem vagyunk azok. Viszont: valószínű akkor, hogy mások sem, nem? :) 

Szóval ha én nagy rajongást látok, akkor mindig büszke vagyok, hogy észre vehetem, értitek, hogy van, és szeretnék a rajongás részese lenni, és örülök, hogy valaminek ilyen nagy hatása van. Annak már nem örülök, ha egy könyvért bizonyos filmszínészek miatt rajonganak, a sikoltozást meg hasonlókat megvetem, de én meg úgy érzem, ha van még ennyi álmodozó, akik ennyire tudnak szeretni egy történtet, akkor még nem is olyan rossz a világ. 
Szóval szerintem meg jó a rajongás, és örülök mindenkinek, akit utolér, és remélem még sok mindent fogok így szeretni, és sok mindent fognak ennyire szeretni. 

Az egyik kedvenc énekesnőmet most kezdik felkapni, erre a rajongói azt mondják, most már nem a miénk, nem kell... Csak mert népszerű. Hát ez sem normális dolog, nem?
És persze estem már én is pofára - agyon reklámozott meg dicsért könyvvel- , de azért a népszerű dolgok nagy része szerintem megérdemli a figyelmet, bármennyire is kommersznek érezzük őket. Nem kommersz, mert ha olvasod és tetszik, akkor csak a tiéd.

Szóval én meg azt mondom, mindenki írjon csak a Szent Johannáról- úgy sem olvasom el, mert nem érdekel :D- meg akármiről, ami szerinte jó vagy rossz, mert úgy is azok olvassák el ezeket a dolgokat akiket
1.) a könyv érdekel, mert még nem olvasták el, és szeretnék tudni, te mit gondolsz róla 
2.) már elolvasta, de mégis szeretné tudni, hogy te mit gondolsz róla.


Ez az én véleményem, és a tiéd?
Valóban olyan rossz, esetleg bosszantó, ha egy könyvért-filmért annyian rajonganak?

A posztot Nima bejegyzése nyomán írtam :). Amire mindez nem válasz, csak gondolat röptetés - micsoda szófordulatok születnek itt a végére! Írjatok valamit ti is!

április 09, 2012

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Képzelj el egy olyan könyvet, ahol magával ragadnak a képek, ízek és illatok. Ahol te is sorban állsz a jegyszedő pult előtt, és te is megkóstolhatod a fahéjas kakaót és az ehető papírost, ahol megcsodálhatod a jégvirágokat, vagy kóborolhatsz a csillagokkal teli labirintusban. A történet nem egyszerű, néha az időben ugrál, olykor a mélybe veti magát, mint az artisták, az orrod előtt...
Néha mozdulatlannak tűnik, lassúnak, akár a porond előtt álló lélegző szobor. De minél inkább megfigyeled, minél többet tudsz meg róla, egyre inkább magába vonz. Csupa vágy és színes kelme, csupa elragadtatás, csupa hamisság az illúziónak tűnő valóság mögött.
Az éjszakai cirkusz végig megtartja rejtélyes varázsát, minden másodlagos benne, még a varázs párbaj és a két  főszereplő is. Hogy hogyan válik a háttér főszereplővé, magam sem tudom, de működik a dolog. Ha olvasod, te is a részéve válsz, de csak mint külső látogató, az igazi titkokat a cirkusz megtartja magának, mint ahogy a szereplői életét is csak úgy ismerheted meg, mintha titokban bekukkantanál az egyik csíkos sátor ponyvája mögé.

A könyv önmagában véve gyönyörű. Vaskos, nehéz, keményfedeles,  a lapok pereme fekete, minden fekete-fehér rajta, - akár a cirkuszban a ponyvák, a kosztümök, a föld - , s élénk színfoltot csak egyet láthatunk benne, egy vörös sálat, aminek még jelentősége lesz. Ha kinyitja a gyanútlan olvasó, szinte belezuhan a fekete -fehér cirkuszi ponyvában, s lassan, ahogy elfogyatkozik előtte a sor, beléphet a fekete, csillagokkal szegélyezett útra. A történetet leginkább az fogja élvezni, aki szeret bolyongani egy ismeretlen, rejtélyekkel teli világban, s talán még az sem kell a rajongáshoz, hogy szeresd a cirkuszokat.

 Az éjszakai cirkusz sötétedéskor nyit és hajnalban zárul. Az írónő a fejezetek elején elkalauzol egy-egy sátorba, máskor más nézők szemén át látjuk a dolgokat, s csak igen ritkán tudhatunk meg olyan titkokat, amiket a beavatottak ismernek. A cirkusz, amely szerencsére mellőz minden cirkuszos-bohócos klisét, a semmiből tűnik elő valamelyik város mellett,-  előre sosem tudni, hogy hol, valamint hogy meddig marad - , s nemcsak azért hozták létre, hogy az embereket szórakoztassa, hanem elsődleges célja, hogy egy különös verseny színtere legyen.
A helyszín tehát a cirkusz, az időpont a 19. -20. század fordulója. Két mágus tanítványának, az illuzionista szerepbe bújó Celiának valamint a cirkusz titkárának, Marconak kell bemutatnia benne, milyen varázslatokra is képesek. Ám a szabályokat egyikük sem ismeri, s lassan nemcsak az ő életüket, hanem a cirkuszt létrehozó és abban szerepet játszó emberek életét is behálózza a mágikus viadal. A verseny látszólag láthatatlan kis csodákból tevődik össze. Ha Celia kialakít egy újabb varázslatos sátrat, arra Marco valami mással válaszol, s lassan, ahogy egymással verseng a két fiatal egyértelművé válik, hogy nemcsak a cirkusz vagy a verseny, hanem annál sokkal erősebb, a szerelem köti össze őket.

A sátrak útvesztőiben a látogatók megcsodálhatják magát a mágiát, ami viszont nem az ifjúsági fantasykban megszokott mesés varázslatokhoz hasonlóak, hanem inkább egyféle mágikus realizmus, abból is az a típus, melyet könnyedén el lehet bújtatni az illuzionista trükkjei vagy épp egy körhinta mögé, de mégis minden néző tudja, hogy ezek a dolgok mégsem hétköznapiak, hanem van bennük valami megfoghatatlan és csodálatos.
S a könyv olyan érzékletesen ír le minden egyes jelenetet, minden egyes ruhát, szobát, varázslatot, hogy az ember szinte maga előtt látja részleteiben, fényében, tapintásában az anyagokat. Hiába lesz belőle film, ezt nem fogja tudni visszaadni. S a mágia nemcsak a sátrakban lakozik, hanem sokszor a szavakban is, nem csak a fantáziára, hanem a mondatokra, szavakra is rá lehet csodálkozni.

Ámde az Éjszakai cirkusz sem tökéletes könyv. Akik szeretnének mindenre választ kapni, hát csalódni fognak; ugyanúgy akik azt hiszik a borító alapján, hogy ez egy YA könyv; nem akciódús, valóban fura  - bár szerintem bizsergetően egyedi - a szerkesztése, karakterei életének csak bizonyos szegmenseit ismerhetjük meg - amit picit én is sajnálok. Amit hiányoltam, az a végén a csúcspont volt, nem hittem, hogy ennyi lesz a tűzijáték, aztán rájöttem, hogy a könyv nem is ezt szeretné elérni, hanem egy helyet akar adni, nekünk olvasóknak, ahol mindig örömmel kóborolhatunk.
Igazából azt hiszem én is afféle reveur leszek, néha nyakamba kötöm a piros sálat- vagyis hogy a lapok közé tűzöm a piros könyvjelzőt- és újra és újra belépek ebbe a világba. Szerettem a szereplőit, és szerettem benne lenni, és igen, ez a könyv valahogy azt az érzést adta, mintha nekem is cilinderem lett volna, meg vörös sálam, mintha valóban én is egy - ugyan név nélküli- szereplő lettem volna a sok közül, aki tátott szájjal bámészkodik a festékkel leszórt ösvényeket járva. Engem elvarázsolt, csak azt sajnálom, hogy vége lett. De tényleg, még szívesen olvastam volna...

Erin Morgenstern: Éjszakai Cirkusz
2012 Libri

9/10 
 

Kedvenc-kedvenc: Friedrick Thiessen, Marco - abszolút az a férfi főhős, akit én nagyon kedvelek- , Celia ruhái, a Pixi-Dixi páros, éjféli vacsorák, a hangulat teremtés, kívánságok fája, csokis pattogatott kukorica, meg úgy minden, még a hibái is.

 (( Csak zárójelben merem leírni, hogy a csókjelenetek legendásak :) ))

Képgyűjtemény a könyvhöz itt nézhető.  ( megéri ide kattintani)

Remélem, hogy az írónő, még sokat, és hasonlókat fog írni - és persze nagyon várom a filmet.

április 01, 2012

Sötétedéskor nyitunk és hajnalban zárunk...

Az van, hogy  most rejtélyeskednem kellene, hogy kitaláljátok, mit olvasok, no de nem tudom megállni, hogy ne írjam le, mennyire beleszerelemesedtem ebbe a könyvbe itt. Az ára tudom, elég borsos, de annyira szép, hogy amikor kinyitottam a kartondobozt, amiben hozták, hát csak pislogtam, és gyorsan meg is mutogattam mindenkinek, hogy nézzék meg, mennyire nehéz, meg mennyire igényes, meg mennyire khm... varázslatos. És olyan fura, mert folyton puhaborítós könyveket veszek, de ehhez azt hiszem kell a kemény tábla. Vaskos, nehéz könyv, fekete a lapok pereme, fekete fehér a borító, ha kinyitjátok fekete fehér cirkuszponyva fogad, majd beleszédültök, mintha tényleg csak bekukkantanátok egy cirkuszi sátorba. A borító elején csupán egy vörös sál a szín, ami ugyanakkor visszaköszön a könyvjelzőben - mintha csak Celia sálja lenne- , a nagyobb részeket csillagképes elválasztó oldalak vezetik be, és ez csak a külcsín.
A tartalom pedig ugyanilyen érdekes és varázslatos, nem az a nyomasztó cirkuszi hangulat köszön vissza benne, a fogalmazás nagyon szép - ne feledjük Rakovszky Zsuzsa fordította- , az elbeszélés furán objektív, mégis olyan hangulatot tud teremteni az írónő vele, hogy többször is azon kapom magam, hogy az apró kis jeleneteket újra olvasgatom, a cselekmény pedig- mindeddig, mert azért jelezném, hogy még nem olvastam ki, sőt, nemrég kezdtem csak- nem kiszámítható, érdekes, és egyáltalán nem szirupos. Húú, hát teljesen szerelem van, remélem a végéig kitart- mert már most fontolgatom, hogy újra elolvasom...