június 17, 2012

Gail Carriger: Soulless /manga/

  Alexia Tarabotti története nálunk nemrég jelent meg, és mivel a regény nagyon tetszett, amint tudomást szereztem a mangáról, éreztem, hogy ezt nekem olvasnom kell...
A mangák nálam mindig a kiegészítő kategóriába tartoznak, a vizuális élmények- pl. animék mindig megelőzik a sorban, és ez így van a regényekkel is. A manga szerintem töredékét éri el csak annak a hatásnak, amit egy jó regény elérhet, mégis ha nagy a rajongás, úgy vélem egy jó kis manga nem okozhat csalódást. Ez a manga sem okozott.

Persze nem mentem véletlenre, ilyen téren mégiscsak bizalmatlan az ember, ezt a remeket is PuPillától kaptam kölcsön, aminek azért is örültem nagyon, mert még soha nem rendeltem külföldről- gondoltátok volna?-, másrészről meg bár szeretek mangákat olvasni, mégiscsak a regény az én műfajom, de azért az ember megérdemel néha egy kis kitérőt.

A Soulles manga számomra másfél óra tiszta szórakozást adott, ami zanzásítva, de a regényhez hűen adja át a sztorit, benne voltak a kedvenc jeleneteim- pl. amikor Alexiáék a parkban sétálnak-, és ami igazán le lett rövidítve, az a szerelmes enyelgős vonal, de abból is kapunk azért elegendőt. Voltak vicces dolgok, pl. az utolsó jelenetekben " kitakarós technikával" nem láthattuk Lord Maccon erősségeit, de azért mi, akik olvastuk a regényt, mindent le tudtunk olvasni Lord Akeldama kaján arcáról, ami szerintem bőven elég :)...
A vicces jelenetek ugyanúgy hozták a humort, az ijesztő/nyomasztó jelenetek is a helyükön voltak, de azért lapozgatás közben azt éreztem, hogy valami mégis hiányzik.

Itt van például próbaként az első pár oldal: ha hozzápakolom a könyv szövegét, tökéletesen működik, nélküle viszont elveszíti a Carrigerre jellemző játékosságot és bájt. Ami szerintem az egyik legnagyobb erőssége a könyvnek:

Alexia Tarabotti kisasszony nem élvezte az estet. A zártkörű bálok a legjobb esetben is csak középszerű szórakozást jelentettek a vénlányoknak, és bár Miss Tarabotti közéjük tartozott, az ilyen eseményekből még ennyi örömöt sem tudott kisajtolni. 
Mindennek tetejében pedig, amikor visszavonult a könyvtárba, amely minden házban kedvenc menedéke volt, ott váratlan vendég helyett egy váratlan vámpírra bukkant...

Remélem értitek, mire gondolok. Azt a stílust, ami a könyv karakterét adja, na azt nehéz visszaadni pár buborékban. A mókás arckifejezések viszont némiképp kárpótolnak, ráadásul a poénok a tipikus mangás guvadt szemes és az ugyancsak mangákra jellemző felnagyított érzelmi megnyilvánulások mellett igencsak érvényre jutnak. Volt azt hiszem egy kép, amin vagy tíz percig nevettem, holott csak annyi volt benne, hogy Alexia meglátta Maccont, kiguvadt a szeme, aztán becsapta az ajtót, és felsóhajtott. Komolyan, még fél óra múlva is azon vigyorogtam...

No de a mangáknál mégiscsak az a mérce titka, hogy mennyire találták el a szereplők alakját, meg persze, hogy a rajzokon mennyire jönnek át a szereplők érzelmei. A Soulles manga nem tagadja meg a műfaját, a szereplők olyan tipikusan mangások - bocs, másképp nem tudom leírni-, ezek a rajzok bárhogy nézzük elég egy kaptafára készülnek, példának okán, szívem csücske, Lord Macconban semmi skótos nincs- kivéve, hogy kócos-morcos-, viszont van neki két olyan szexi szemöldöke, hogy nem tudtam mást az első jelenetek során tenni, mint ámuldozni, és Alexia teltsége is csak a kebelméreteiben jött le, a nagy orra meg végképp sehol, bár tetszett, hogy nem lett belőle egy címlaplányszerű szépség. Miss Hisselpenny bűbájos, de olyan érzésem volt, mintha már láttam volna valamilyen animében, akit viszont szerintem jól eltaláltak, az Lord Akeldama volt, nem tudta ugyan überelni Maccon szemöldökét, de azért majdnem sikerült. ( Sajnos nem találtam róla igazán jó képet a neten.)

Gail Carriger: Soulles / manga /
2012

7.5/10
a rajongók nem fognak benne csalódni, de előtte mindenképp ajánlom a könyvet. Közben amúgy készül a második könyv manga változata is, most még kicsit kivárok, ha az összes részt szeretni fogom, lehet összegyűjtögetem ezeket is.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése