Voyage, voyage

 Hát úgy történt, hogy elfelejtkeztem a saját magam által szervezett (?) témázásáról. Úgyhogy sűrű pironkodással olvastam PuPilla posztját, hogy felélesztettem a témázást, mert közben meg annyira leszívott ez a hét, hogy hát ... így sikerült. Nem írtam meg a posztot. 

Pedig nagy terveim voltak még egy hónappal ezelőtt, ugyanis kitaláltam, hogy én egy világutazó naplóját fogom elolvasni, mondjuk egy néprajzkutatóét. Az olyan izgalmas lehet, ahogy lejegyzeteli, ahogy eveznek az Amazonason, aztán megjelennek az első dzsungel lakók, utána lerajzolgatja a kunyhóikat, meg az öltözködési szokásokat, fegyvereket. A végén talán megeszik a kannibálok, és csak pár csont marad utána, meg a napló. Nem fontos, a lényeg, hogy utazzanak benne, és megfelelően kalandos legyen. Szóval ez az egész olyan érdekes lett volna. De csak lett volna, mert a könyvtár épp zárva volt az elmúlt hónapban, és én nem tudtam kivenni semmi hasonlót. 

Aztán azon gondolkodtam, hogy melyik utazós könyv volt rám a legnagyobb hatással, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt más, mint Vernétől a Grant kapitány gyermekei. Itt az egyik borítója, hát nem menő?

"Lord Glenarvan Duncan luxus yachtján ifjú feleségével, Helenával és Mac Nabb őrnaggyal skót otthona felé tart. Szórakozásképp levadásznak egy pörölycápát, amelynek a gyomrában palackpostát találnak, amely ugyan három nyelven íródott, de töredékes. A palackban talált üzenet alapján indulnak a regény hősei megkeresni és megmenteni Grant kapitányt, aki valahol a 37. délkör mentén vélhetően hajótörést szenvedett."

Forrás a Wikipedia, mert hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, de szégyellem nem megírni rögtön ezt az elmaradt posztot. Szóval elindulnak Dél-Amerikába, átkelnek az Andok hágóin, keresztül szelik Patagóniát, és közben olyan érzés volt olvasni, mintha én is ott jártam volna velük. Egy különösen izgalmas részben például egy hatalmas kondorkeselyű emel fel a magasba egy gyereket, emlékszem utána mindenfélét elolvastam Patagóniáról, meg a kondorkeselyűkről. A könyv egyébként Ausztráliában és a Csendes-Óceán térségében folytatódik, amire abszolút nem emlékszem, és most el is gondolkodtam, hogy újra kellene olvasni. 

Na de hogy másképp nézve, miért volt ez a könyv nagy hatással rám? Hát mert iszonyú csúnya a kézírásom. Igen, kedves olvasó, teljesen jogos, hogy logikai bukfencet érzel, de el is magyarázom, hogy jön ez az egész ide. Szóval mivel iszonyat csúnya volt a kézírásom- magyar tanárom szerint még egy fiú is sokkal szebben ír - , így gimnáziumban a hét minden napján ki kellett másolnom egy oldal szöveget egy általam választott regényből. Na ez volt a Grant kapitány gyermekei, és ezért emlékszem csak az első, Dél-Amerikai részre, mert hogy szerencsére nem jutottam el a másolásban Ausztráliáig. A magyar tanárom úgy gondolta, addigra már sokkal szebben írok, és amúgy is menthetetlennek tűnnek a "betűkapcsolásaim", úgyhogy a további kézírást már nem erőltette. Hála az égnek, hogy nyomtatott betűvel írom a blogot :). 

Ez csak egy random kép Olaszországról. 

Még egy dologról szerettem volna írni, mégpedig egy tényleg utazásról szóló sorozatot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A Kulinária kiadó ( Stahl könyvek ) gondozásában jelent meg anno Marlena de Blasi három regénye, az Ezer nap Velencében, Ezer nap Toszkánában, és Ezer nap a palotában címmel, és ezek méltatlanul elhanyagolt regények. Szerintem ezekkel tényleg a bőrödön érzed az olasz napfényt, az orrodban a szicíliai citrom illatát, és tuti biztos, hogy kedved támad elkészíteni pár ételt, amit ezekben a regényekben olyan élvezetesen elfogyasztanak. A kulcsszó itt a szerintem. Mert mások szerint ez a regényfolyam teljesen unalmas. 

Nos kinek mi? Nekem amúgy ha van kedvenc könyves helyszínem, az Skócia, ha látom a fülszövegben ezt a szót, én már röpülök is a kassza felé. De még egyik könyvre sem mondtam volna, hogy ez annyira megragadta volna a skót felföldre vágyó lelkemet.  Szóval ez még várat magára, és az is, hogy a bőrömön érezzem a skót ködöt, és szidjam az esőt, amiért nem látom a csodás elhagyatott várakat, a morc felföldi martalócokat és a kísérteteket. Hát igen, romantikus lelkem van, gótikus lányregényeken nevelkedtem. 

Szóval ennyi lett volna az én utazásos, csapongó posztom. 

De nézzünk meg más úticélokat, a többi blogger, bizony biztos jó kis helyekről írnak. 

Pupilla, Dóri, Anett, Eszti, Andi, Ilweran, 

UI: ne haragudjatok, de tényleg kiesett a fejemből, hogy posztot kell írni ezen a hétvégén! Hát ennyire futotta most tőlem ebben a témában, mindenkinek jó nyaralást, ha még váratna magára, ha pedig már az otthon kényelmét választjátok ezen a szép kánikulai napon, legalább olvassatok valamilyen klassz helyről. 

Természetesen továbbra is várjuk a csatlakozókat!  

Búú!

( Forrás )

Violet Evergarden, az anime, amit mindenkinek látnia kellene

 Nem szeretném, ha a Van nincs remény a boldogságra anime ajánló után mindenki leírná a műfajt, mert azért gondolom, hogy ide többségében nem a hardcore anime rajongók járnak. Szóval ajánlanék egy olyan sorozatot, ami tavasszal engem meggyötört, kifacsart, néha összetörte a szívemet, de mindemellett segített kikerülni egy jó kis magamba zuhanásból. A Violet Evergarden a Netflixen található, a sorozattal kell kezdeni, aztán lehet folytatni a nagyfilmekkel, amikből ha jól emlékszem három van. 

Ha picit is vágytok a gyönyörűen rajzolt, cseppet sem sablonos mélabúra, nézzétek meg ezt a sorozatot, mert tényleg nem fogjátok megbánni. 

Violet Evergarden egy árva, akit különleges képességei miatt a hadseregben fegyverként használnak. Soha nem tanították, soha nem kezelték emberként. Egy napon Gilbert hadnagyhoz kerül, aki a háború legvéresebb csatáiban vesz részt, és Gilbert bár megsajnálja a lányt és próbál segíteni neki, mégsem tesz semmit az ellen, hogy a gyerek Violet mellette harcoljon. Gilbert neveli fel, ő meg mint egy hű kiskutya, mindenhová követi, és közben elkezdenek egymáshoz tartozni, valamilyen megfoghatatlan módon. Aztán egy csatában csapdába kerülnek, és Violet nem tudja megmenti a hadnagyát, hiába próbál meg erőn felül mindent. Violet elveszíti két karját, és egy robotszerű protézist kap, miutan Glibert hadnagy felrobbant egy erődítménnyel együtt. 

Vége a háborúnak, az emberek lelkileg összeroskadva próbálnak tovább élni. Violetet a hadnagy régi cimborája veszi védelme alá, ahol megtanul gépelni, és levélíró lesz belőle. A levélíró szakma akkoriban megtiszteltetés volt, hiszen sokan nem tudtak írni, vagy ha tudtak is, nem tudták kifejezni, mit akarnak mondani. Violet pont ezért választja ezt az utat. Gilbert hadnagy, az utolsó csatában, mielőtt elküldi magától, azt mondja neki, szereti. De Violet nem érti, mit jelent az hogy " szeretni". Ahogy egyre több tragikus sorsot ismer meg, és egyre inkább megérti, hogy a szeretet mennyi módon, mennyi formában jelenhet meg két ember között, egyre inkább átérzi, mit jelent embernek lenni, és nemcsak egy harci robotnak. Violet élni kezd, úgy hogy közben megérti, milyen az, ha fáj a szív. 

Milyen kis szentimentális poszt lett ez, ugye? Tényleg teljesen érzelgőssé teszi az embert ez a sorozat, de higgyétek el, ez a legkisebb mértékben sem hatásvadász történet, szerintem pont azért, mert a keleti (japán) gondolkodásmódot tükrözi. És tényleg annyi ki nem mondott szó van köztünk, emberek között. És annyi olyan helyzet, amikor a szavak közelebb hoznának minket. 

Az anime rajzolása gyönyörű, ráadásul egy klassz kis világot alkottak nekünk, ami kicsit emlékeztet Miyazaki városképeire, de nem ezen van a hangsúly. Itt inkább a társadalom fájdalmára helyezik a figyelmet, arra, hogy a háború véget érhet fizikailag, de a lelkeket már meggyötörte, és nehéz újra talpra állni. Minden rész egy levélről szól, amit Violet ír, aki tényleg meg tudja ragadni leveleivel a megrendelők érzelmeit, és közben gyógyít. A sorozatban visszatérő motívum, hogy a megrendelők elmondják, milyen benyomásuk volt Violetről, amikor meglátták. Gyakran egy marionett babára emlékezteti őket, egy gépszerűen működő, szinte nem is emberi lényre. Aztán a levelekkel minden megváltozik. 

Már csak az a kérdés, hogy a levelek Violet szívét is meggyógyítják-e. 

Én nagyon nagyon megszerettem ezt a történetet, és kifejezetten szerettem annak szereplőit. Nagyon bíztam benne, hogy Violet egyszer boldog lesz, és hogy a birodalom is a háborúk után nyugalomra talál. 

Ez nem egy klasszikus romantikus történet, ez egy történet a ki nem mondott szavakról, amik nagy hatással lehetnek ránk. Csak hagynunk kell, hogy éreztessék erejüket. 

Na jó, én mindent megtettem. Tényleg, ha kicsit is felkeltette valamikor az érdeklődéseteket nézzetek bele! Szerintem ez egy nagyon igényes, szép és értékes sorozat. Érdemes megnézni. 

/ A sorozat  Kana Akatsuki történeteiből készültek, a Kyoto Animation vitte filmre őket. /

Kagylós mese

 Volt egy kagyló a tenger mélyén, ami az egyik mély hasadékban talált egy igazgyöngyöt. Nagy erőlködés folytán megszerezte a gyöngyöt, majd letette egy levél közepére, és elhelyezkedett mellette. Gondolta biztonságban lesz így a kagylóhalászoktól. 

De aztán jött a kagylóhalász, és felmarkolta a kagylót, miközben a lendületével elsöpörte az igazgyöngyöt, ami újra legördült a hasadék mélyére. 

A kagylóban nem volt igazgyöngy...

Hogy mit jelent ez a kis történet? Hogy számomra mit jelent, még nem tudom.  

Spoiler! A szerző szerint: gyakran azért nem találjuk meg az Istent, mert tudjuk, hol keressük. 

Anthony de Mello kis könyveiben rengeteg hasonló történet olvasható, a hitről, az életben felbukkanó kérdésekről. Szeretem csak úgy kinyitni őket, és épp azt a történetet elolvasni, ahová elsőnek pillantok. A mai volt ez, a fenti kagylós mese. 

 Spirituális útkeresőknek erősen ajánlott lefekvés előtt, helye ott van az éjjeliszekrényen, és tudom, nemcsak én hiszem így. 

Fenti "mese" a Szárnyalás-ból való, egyik legjobb ajándékom volt annak idején a diplomaosztómra. 

Nincs remény.

 Olyan rég írtam már paprikás posztot, és ezt is csak azért írom le, mert az imént fejeztem be a Van remény a boldogságra ( My happy marriage) című netflixes animét, és olyan szinten felhúzott, mint már nagyon régóta semmi sem. 

Viszont elszoktam az indulatos posztok írásától, és most is azzal kezdem, hogy tudom, tudom, tudom, hogy a keleti kultúrák másképp működnek, mint a miénk, tudom, hogy konzervatívak, hogy a nők társadalomban betöltött szerepe is ( valószínű ) más, mint itt... 

De most tényleg?

A Van remény a boldogságra első ránézésre egy nagyon nyálas animének tűnik, és elég nagy előítélettel kezdtem bele, de mivel voltak benne azért izgalmas jelenetek is, és érdekes volt a társadalom, amit az anime bemutatott, még reménykedtem, a kezdeti pár rész csalódása után is. 

A történet lényegében annyi lenne, hogy női főhősünk Miyo elég cudarul van tartva apja villájában, míg mostoha testvérét tejben-vajban fürösztik, addig ő cselédként szolgálja ki a saját a családját. Elég sztereotíp nyitás, úgy értem láttunk már elégszer ilyet, de gondoltam én, hogy nem baj, innen lesz szép látni, ahogy főhősnőnk fejlődik. Egy minimális spoiler, hogy Miyo-ról azt hiszik, nincs semmilyen természetfeletti képessége, ezért tartják értéktelennek, de ahogy az lenni szokott a történetekben az ilyen emberekkel, kiderül, hogy mégis van, és nem is akármilyen. A képességei pedig szépen lassan előtörnek, ahogy csatlakozik, újdonsült jegyeséhez, a szívtipró Kudou Kiyokával. Hála az Istennek, a történetben vannak azért izgi részek is, mert hogy mindenféle démonok jelennek meg a fővárosban, ahol Miyo vőlegénye a démonellenes osztag vezetőjeként gyilkolássza a gonosz természetfelettit. Miközben Miyo mit csinál? Hát főz rá. Takarít. És minden dologért elnézést kér. 

Ha lehetne mintázni az életképtelen főhőst, hát az a szememben Miyo lenne. Egy katasztrófa ez a nő. Tudom, keleti kultúra meg minden, ha pofán vágják az embert, akkor is hason csúszva kell elnézését kérni, de ez a Miyo, értitek, ez ezt az egészet szereti. Az első évadban még úgy voltam vele, hogy igen, belenevelték, hogy semmit sem ért, nem mer kibontakozni, nem mer beszélni, nem mer gondolkodni. De nem, ennek szinte egy önálló gondolata sincsen. 

Nem segít ebben a történet narratívája sem. Míg minden szereplő képes a normális emberi kommunikációra, addig Miyo a két évad összesen 26 részében - szerintem- egy darab összetett mondatot nem nyögött ki. Félreértések elkerülése végett: az a Miyo sem, aki már tudatában van annak, hogy szeretik, hogy vannak barátai, hogy van egy menő képessége, hogy megtudta, a családja történetet, hogy a jegyese nem is tagadja, hogy odáig van érte. Mondjuk, hogy ez miért van, nem nagyon értem. 

Mindenesetre ott van Miyo, és amit mond egész két évadban az ennyi:

- Oh... ( Nincs tovább.)

- Értem... ( Közben amúgy nem érti. )

- Nagyon szépen köszönöm!
- Nagyon sajnálom!
- Kudo San...., ...., én.... ( nincs tovább.)  Ez rengetegszer. 

- Kudo San! ( Nincs tovább, de van helyette könnybe lábadt vizenyős tekintet. )

2025-t írunk, és basszus ez egy felfejlődött női főhős kommunikációja. Értem, hogy Miyo senkinek sem érezte magát, de ott van Jane Eyre, több száz évvel ezelőtt megírt karaktere. Ő is élhette volna úgy az életét, hogy mindenki lábtörlője, mégis fejlődött, és nem tette!

Egyik kedvenc jelenetem az első évadban - spoiler- amikor a főhősnőt majdnem agyonveri a mostohanővére meg a mostohája, megérkezik a jegyese, hogy megmentse, és az az első mondata Miyonak, miután levágták a kötélről: - Kudou San, köszönöm, hogy ilyen nagy utat tettél meg értem. 

Szóval ne mááár!

Az a vicc, hogy a második évadban valóban kifejlődik a képessége, de azt sem érti, állandóan vezető kell neki mindenhez, amikor sodródik az eseményekkel megtesz pár dolgot, de ez lényegében nem túl nagy dolog. Ezeket sem sosem magáért teszi, hanem meg akar valakit menteni, mert hogy ő kedves, és egy kedves ember az ilyen. Passzívan szenved, aztán valami majd csak lesz. Miyo a második évad végén még mindig életképtelen. Még egyszer mondom, ő egy női főszereplő. Aki odáig jut a történet végére - spolier-, hogy nem kíván foglalkozni a képességével, és megegyezzik az eddig morc és jó képességű katona jegyesével, hogy bizony ők egy másodpercet nem akarnak egymás nélkül élni, és az erdő közepén fogják életük végéig a cseresznyefa virágszirmait számlálni. Ennyi az igényük. Teázgatni naphosszat a tornácon, az időjárásról beszélgetve, az anime előzményei alapján valahogy így:

- Kudou San..., én...

- Miyooo. 

-Kudou San... 

- Igen, párás az idő. 

- Ah....

Na jó, befejezem, váltsunk optimistára. Gondolom én, hogy még lesz folytatás... Nem hinném, hogy ebben a démonokkal teli, nem túl barátságos világban el tudnak bújni mindenféle kötelesség, meg ártó szándék elől. Vagy ha ez tényleg a vége ennek a történetnek, egy katasztrófa az egész. Könnybe lábadt szemek, gyerekes güggyögés, toporgás, és egy jó történet ígérete, ami abszolút nem valósult meg. 

De hogy valami pozitívat is mondjak, egész jók a mellékszereplők, és gyönyörű a rajzolás. 

( Nem vagyok gyakorlott anime néző, szóval bocsánat, ha nem megfelelően fejeztem ki magam a poszt írása közben. ) 

Újra TÉMÁZUNK!, és ez elég is ahhoz, hogy elmondjam...

 

Pár bloggal újra összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztokat. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül ugyanarról a témáról. 

Mostani témánk nem más, mint:

Hello!, Szia! Mizu? - avagy mi történt velünk, mióta nem témáztunk...

És mivel a témázás lényege, hogy azonnal leírd, ami csak eszedbe jut az adott kérdésről, elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk a szerelemi válságról... 

Annyi romantikus regényt olvastam már, és sosem gondoltam, hogy a szerelem mint olyan, úgy fejbe kólint majd, hogy mozdulni nem bírok. De így volt, egy teljesen átlagos napon, egyszer csak betoppant az életembe a férfi ( nevezzük így), és hiába nem akartam, minden olyan filmszerűen romantikusnak tűnt. RÁADÁSUL ez egy olyan sztori volt, amiben én voltam a főszereplő, gondolhatjátok...

Nem akarok nyálasnak tűnni, csak annyit mondok, hogy megvolt a kezdeti összepillantás, a "hű, most ő jóképű?" révedezéstől, az "annyira édes, hogy elájulok" szakasz, átestem a "fapofát vágok, hogy nehogy lássa, hogy odáig vagyok érte" fázison, de a "Te jó Isten, most nem tudja, hogy odáig vagyok érte?" krízisen is, illetve megvolt ez az aranyos csetlünk-botlunk a másik előtt, zavarba jövünk,  vagy elakad a szavunk a másikra pillantva dolog is. Szóval kerülgettük egymást jó ideig, kicsit romantikázgattunk, és aztán a férfi - ellentétben a romantikus könyvekkel -, nem engem, hanem mást választott. 

BUMM. 

Forrás

Mivel a témázás engedi a gyors témaváltásokat, és ez itt egy (elvileg) könyvesblog, leírom, hogy mindez újra a könyvek felé fordított, azaz a szerelmi válságom megoldotta az évek óta fennálló olvasási válságomat. Mert hogy valahogy ki kellett gyógyulnom belőle, tudtam, hogy nem élhetek úgy, hogy mindent NEKI szeretnék elmesélni, és amúgy is annál többet, hogy a szobámban fekszem a takaró alatt és a plafont bámulom, nem is csináltam semmit. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy lefedem a gondolataim egy képzeletbeli vasfedővel, és nem hagyom, hogy bármiféle gondolat berepüljön, ami a FÉRFI felé terelne. 

Acélfedő kellett, a vasfedő pár képzeletbeli romantikus pillantástól elkorrodálódott... 

Úgyhogy kezdetben sorozatokat néztem, de azok nem kötöttek úgy le, aztán elkezdtem OLVASNI. Én, aki volt olyan év, hogy EGY DARAB könyvet olvastam összesen, azt is kínkeservesen, és akkor is olyat választottam, ami szétmarja a lelkem. Szóval újra elkezdtem könyvet olvasni, mégpedig kalandosat. 

Forrás

Aztán a kalandos regényről kiderült, hogy FULL ROMANTIKUS. Ami bizony eléggé szétmarcangolt, de egyben nyomott is a sebre pár apró tapaszt. Merthogy ha Feyre-nek sikerül egy alakváltó szörnyetegbe beleszeretni, és utána kiállni egy gonosz tündér három próbáját, miközben egy másik sötét tündér is folyton kerülgeti, és mindjárt vége a világnak, és csak Feyre mentheti meg, szóval akkor mi a fenét kesergek én, itt a feudális Magyarországon, egyedülálló nőként, az egyre nyomasztóbb világválság küszöbén... Miért is panaszkodom? Körülbelül 6-7 éve nem is nagyon olvastam kifejezetten romantikust, mert untam őket, most meg romantaziztam, amely kifejezést ki is húzok, mert gyűlölöm, de ez van, kedves olvasóim, nincs mit tagadni. Gyenge voltam. Kiolvastam Sarah J. Maas-tól 5 jó vaskos könyvet egy huzamban. 

ÉS ANNYIRA JÓ VOLT. 

Nem untatott, nem húzott fel, nem éreztem, hogy felesleges időtöltés, régóta nem éreztem ilyet, hogy olvastam, és színtiszta élvezet volt. 

Persze ne áltassuk magunkat, menekülés is. Belesüppedés egy másik világ problémáiba. 

És ha már válság, és menekülés: olvastam egy cikket, miszerint a nők hajlamosak disztópiákba és fantasyba menekülni a világválságok idején. Megmondom őszintén, olyan elégedetten mosolyogtam, mikor végeztem, mert ezt látom magamon is. Ukrán válság, Trump vámpolitika, nagyurak zebrái, társadalmi morál süllyedése, látom ám én a jót is, de ma már végignézel egy híradót, és lejössz az életről... Viszont azt olvasni, hogy valahol még rosszabb, vagy arról olvasni, hogy valaki még kétségbeejtőbb helyzetből is kikeveredik, felszívja magát, és még szerelmes is lesz! Na az, van olyan nyugtató érzés, mint egy másfél órás jóga. 

Nem mintha csak ilyeneket olvasnék, egyre inkább szeretem a kortárs verseket, és a történelemről, társadalompolitikáról szóló nonfiction könyveket is. De a mesék örök kedvencek lesznek, így olvasok azokból is bőven, főleg meseterápiás gyűjteményekből. 

A tervem pedig az évre megírni 10 saját mesét vagy ha úgy tetszik mesés történetet, és év végén oda szeretném adni a barátaimnak, szeretteimnek, meg annak, aki kéri. Ha a terveim megvalósulnak, akár illusztrálva. 

Na de addig, ha már újra elkezdtem, olvasni fogok. Ha pedig olvasok, az is lehet, hogy ide is írni fogok. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Régen nagyon rápörögtem a tervekre, most hagyom, hogy az élet vezessen. 

Ajánlom olvasásra a többiek posztjait is!  És természetesen várjuk, hogy ti is csatlakozzatok. Tudjátok, posztban vagy kommentben ;)! 

Dóri

Nima
Ilweran
Eszti

Pupilla

Zakkant

Andi

Csatlakozott hozzánk: 

Nita! 

Heloise!