január 03, 2016

Kétségek, na azok voltak, nagyon...


Tesóm reggel megkérdezte, hogy mi a fene az a katamennialbion.com? - Mert hogy folyton azt hozza fel a gép, amikor be akar lépni a gmail. fiókjába...

És ez eszembe juttatta, hogy nem is írtam, mennyire hatalmas nagy félelemmel töltött el az, hogy ezt a vicces kis történetet az emberek elé tárom. Az összeszorult gyomor csak egy dolog volt, mielőtt publikáltam. Ott volt még az állandó bizonytalanság, hogy mit fognak most ezek után gondolni rólam az emberek, hogy majd összesúgnak a hátam mögött, hogy valami miatt lesajnálnak, mert nem az ő szájízük szerint írtam, mert nem írtam tökéletesebben, mert túl laza voltam, és feljött egy csomó blokk, amivel meg kellett küzdenem nap mint nap... 

Az ember szeretheti, amit ír, kell is szeretnie, de kezdetben nagyon nehéz nem úgy gondolni az írására, mint egy gyámoltalan, kedves kisgyerekere, akit ott felejtesz az emberek között. Szeretni fogják vagy bántani? Elhanyagolják és elmennek mellette? Melyik a jobb? Ha elhanyagolják, vagy ha nekimennek? És ugye én, aki négy éve folyton csak lebeszélem és lebeszélem magam az írásról, - pedig nem is akarok mást, csak szórakozni közben-, szóval én most megküzdöttem ezekkel az aggodalmakkal, minden egyes nap, amikor beléptem a postafiókomba, minden egyes pillanatban, amikor felnevettem, mert nem emlékeztem az aktuális részre, és új élményként fogadhattam, minden pillanatban, amikor megláttam, hogy Reea kommentet írt- Úristen! Mit akarhat???- , na ilyen dolgok foglalkoztattak engem. 

Blogot írni sokkal könnyebb, mások írásait kritizálni...- vajon kritizáltam őket? - , mások írásait értékelni, boncolgatni semmiség, mert ott elbújhatunk a könyv mögé. Azt mondom, figyi, ez csak egy vélemény, és túllépek mindenen. Ó, ez annyira egyszerű. De írni, az olyan személyes élmény, még akkor is, ha ez most épp egy laza, humoros gyakorlatként született meg, szóval olyan személyes élmény, amit igazán átnyújtani - legalábbis az én részemről- csak képzeletbelei piros masnival lehet. 

Forrás

Szóval örülök, hogy ez a történet azokhoz jutott el, akikhez el kellett jutnia. Örülök, hogy bár minden nap meg kellett küzdenem a kétségeimmel, bennem volt a meggyőződés, hogy Kata sztorija rátalál majd arra az olvasóközönségre, akik lazulni akarnak és kikapcsolódni. És nagyon örülök, hogy ezt az - olyan hülye szó, hogy kitárulkozás!-, szóval hogy ezt a lépést, ami számomra szinte egyforma volt a bungee jumpinggal - mert hát elvileg annak sincs veszélye, de mégis hozzá járul, hogy a félelmünkkel szembe nézzünk-, szóval hogy sikeresnek könyvelhettem el. Örülök, hogy fellélegezhetek, hogy a gyomrom is fellégezhet, és hogy újra vigyorogva gondolhatok a karácsonyi történetemre - ami egyesek szerint nem is volt olyan karácsonyi!- , de a reakciókról majd kicsit később írnék, és az a posztom sem lesz uncsi, ezt megelőlegezhetem. 

Viszont a cím nemcsak a karácsonyi sztoriról szól. Érdekes, mert amikor az ember váltani akar, szerintem az első lépcsőfok, hogy elnémítsa a kétségeket. Nem is szabadna írnom a kétségekről, manapság valamit kitalálsz és holnap már meg is valósul, de azt is elárulom, de csak súgva, hogy amikor megállapítottam magamban, hogy nem akarom tovább a blogot úgy írni, mint régen, megint csak jöttek a kétségek, hogy mégis hogy képzeled ezt?, és társai. És akkor arra gondoltam, hogy az a legjobb az egészben, hogy nem képzelem sehogy. Hogy hagyom, hogy kiderüljön, ez az érzés, hová vezet. Hogy nem stresszelek, és nem kínzom meg a gyomrom sem, mindenféle görcsöléssel, mert akiket érdekel, hogy miről írok, úgy is fognak olvasni, akiket meg nem... Hát fogok én szenvedni mások elvárásai miatt? Az a helyzet, hogy nem... Meg kellett húzni az életemben a határokat, és az a helyzet, hogy az életemben az elsődleges mérce, bárhogy is nézem, én vagyok.

Szóval kétség az van, de azért van, hogy tovább lépjünk. Hogy átlépjünk felettük. Mert könnyen átszökkenhetünk, csak szerintem az van, hogy kell hozzá egy adag bátorság, és annak a tudata, hogy a szökkenéssel bizony biztos talajra lépünk. Én úgy érzem, - ahogy másokkal beszélgetek a terveikről-, 2016 sok ember életében változást hozhat. Keressük az értékeket, keressük önmagunkat, itt elárulom - Nima posztjára utalva-, hogy életmódváltásba kezdek én is, és alig várom, tele vagyok energiával és örömmel, hogy VÉGRE TORNÁZHATOK , és jógázhatok, és teázhatok- bár már régóta teázom, de mindig jó új teákat kipróbálni ;)-, és rendbe szedhetem ezeket a hülye csombékokat, amiket akár kétség formájában, de én kötöttem magamra az évek során. 

Hát, most ennyit szerettem volna írni, azzal hogy majd még folytatom... Pedig megfogadtam, hogy rövidebb posztokat gyártok. ;)


2 megjegyzés:

  1. Én nagyon szerettem a történetedet, és még olvastam volna tovább. :)
    Sok sikert az életmódváltáshoz meg a teákhoz. :)
    És írjál, amikor és amiről kedved van.

    VálaszTörlés