Lauren Oliver: Delírium

"Elképesztő , milyen hatást tudnak kifejteni a szavak: szinte széttépik az embert."

Képzeljetek el egy olyan világot, ahol a szerelem betegség. Ahol szeretni, bármit vagy bárkit, bármiféle érzelmet kinyilvánítani főben járó bűn. Ahol nem lehet nevetni- mert az már a delírium jele. Ahol 18 éves korukban az emberek önként kisüttetik az érzelmeket az agyukból. Ahol csak a szaporulat miatt párosodnak, miután kiértékelik őket és egy listáról kiválasztják a jövőbeni társukat. Képzeljétek el, hogy nincs zene, nincs irodalom, állandóan razziáznak, ellenőrzik az embereket. Mert a szeretet veszélyes, mert a szerelem először felemel, aztán megöl, mert az érzelmek azok, amik megváltoztatnak minket, kilibbentenek az egyensúlyunkból, kivetkőztetnek önmagunkból.
Ilyen világban játszódik ez a történet.

A Delírium egy trilógia első része, mégpedig egy YA történet első része, és azt kell, hogy mondjam, meglepően jó történet. Annyira jó, hogy részemről jobban tetszik, mint az Éhezők viadala, amit - ennek elolvasása után - úgy érzem kicsit túlértékeltem, bár egészen más a két könyv hangulata.

A történet főhőse Léna, aki nagynénjével és unokatestvéreivel él Portlandban, aki a könyv elején arra vár, hogy végre kiértékeljék és megtörténjen az operáció, amivel megmentik a delírium veszélyeitől.
Léna egészen hiteles karakter, és különösen tetszik, hogy itt nem azért az átlagos lány a főhős, mert azzal bárki könnyen azonosulhat, hanem azért, mert ez az egész történet arról szól, hogy az átlagos lány átalakul, megérti a dolgokat és felnő hozzájuk. Nem lesz a könyv végére különleges, nem lesz szupererős, nem nőnek vámpírfogai: még mindig egy alacsony, nem túl feltűnő tizennyolc éves lány lesz, és mégis lélekben egészen megváltozik. Felnő, felébred.

"– … Szerettem nézni a madarakat. Figyelni, ahogy felrepülnek erről az oldalról, és könnyedén átvitorláznak a határ fölött a Vadonba. Ide-oda, oda-ide, libegve, emelkedve, süllyedve. Órákig tudtam lesni őket. Szabadok voltak. Teljesen szabadok. Azt hittem, Portlandben senki és semmi nem szabad, de tévedtem. A madarak szabadok."

Pont ezért szeretem ezt a könyvet, mert annyi apró kis hangulat és rezdülés van benne, amit szerintem azok az emberek értékelnek igazán, akik kicsit befelé élnek. Van persze benne feszültség és akció is, a vége szerintem letehetetlen- nagyon ritkán csináltam ilyet, de például a legvégét nem is bírtam kivárni, előre olvastam ( és szerencsére nem értettem semmit sem) , na de a könyvben rengeteg olyan dolgot találtam, amiben magamat is felismertem- például a fenti idézetet-, amivel olyan könnyen  tudtam azonosulni, hogy talán pont emiatt nekem ez a könyv kedvenc lett.

Valahogy közhelyek nélkül szólítja meg az embert ez a történet, olyan dolgokról, amikről manapság csak közhelyekben beszélünk. Talán ezért is személyes és sokatmondó, legalábbis számomra.

Léna is persze megismer egy srácot, akivel szerelembe esik, közben pedig kijelölnek mellé egy másikat, akivel le kell élnie az életét. Közben pedig eltelik egy álmos nyár, ami nekünk azért érdekes, mert így ismerjük meg a világot, a felépített világképet, amit egyébként nagyon sajnáltam, de szerintem nem sikerült olyan hihetőre kiépíteni. A legnagyobb bajom az volt, hogy a világkép szerint Amerikában vannak vad területek és szabályozott területek: a vad területeken elvileg nem él senki, de nyilván kiderül, hogy ez nem igaz. A papírpénzen is az olvasható, milyen halálos a delírium, a szerelem, a mondókákat átírták, a Bibliát átírták, olyan, mintha minden ember fejét átmosták volna. Na de miért? Mi volt az a krízis, ami miatt az emberek nagy része azt mondta, basszus, süttessük ki az ideget a fejemből, mert nem akarok szeretni? Elhiszem, hogy voltak sokan, akiknek nem jött be a szerelem, akik kétségbeestek, meghaltak, de valljuk be, még ha nem is jön igazán össze, az emberek nagy része ezt nem vállalná. És az a gond, hogy a sztori szerint a nagy váltás kb. 60-70 éve történt, tehát nem olyan régóta, és azóta sikerült ennyire megváltoztatni egy évezredek óta rögzült és idealizált érzelmet? Mi lett a vallásokkal? Minden intézményt szétzúztak? Miért? Ki? És hogyan csinálta ezt meg? Nem tartom így, magyarázatok nélkül hihetőnek ezt a világot. Ha azt írták volna, hogy jó kétszáz évvel ezelőtt mindez megtörtént, azt gondolnám, helyes, elképzelhető, de így nekem nem volt hiteles.

Pedig Léna elbeszélésben a hétköznapok teljesen belém ivódtak, hittem neki, elhittem, hogy ő így él, de folyton azt gondoltam, hogy másrészről ez a világkép sántít. A szerelmi szál ráadásul szerintem egyáltalán nem giccses, egyenesen klassz, és azok a jelenetek, amikben a Léna megismeri a költészetet, vagy amiben Hanna kipróbálja életében először, milyen egy vad zenére táncolni, szóval ezek azok a jelenetek, amik miatt nekem a könyv nagyon emberi lett, és megtetszett.
Például, mi jut eszetekbe a költészet szóról? Mit gondolnátok róla, ha nem tudnátok mi is az? Hogy reagálnátok az első végtelenül szomorú dalra? Én szeretek ilyeneken tűnődni.

Nagyon kezdem kedvelni ezeket a disztopiákat, mert szerintem van üzenetük. Nemcsak arról szólnak, hogy a lány összejön a fiúval, puszi, pá, gyerünk. Rávezetnek arra, hogy a jelent értékelni kell. Ugyanakkor kezdem úgy érezni, hogy egyféle hamis elvárásokat is adnak. Szinte szentírásszerűen ábrázolják a szerelmet, az első szerelmet, aminek mindig igaznak és csodálatosnak kell lenni. Azért ez eléggé zavar, talán nem kellene ennyire idealizálni a dolgokat, mert a szerelem elmúlik, elfakul, talán erre is rá lehetne néha mutatni. Csak hogyne érje az ifjúságot váratlanul.

 "Néha meg mernék esküdni rá, hogy ha az ember csak nézi a dolgokat, csupán ül mozdulatlanul, és hagyja, hogy a világ létezzen körülötte, egy-egy másodpercre megfagy az idő, és a világ folyása is leáll. Ha pedig valahogy módot találnánk rá, hogy abban a másodpercben éljünk, akkor örökké élhetnénk."

Alapvetően az egész könyvnek van egy olyan bús-melankolikus hangulata, mint a nyári estéknek szeptember felé. Szeretem ezt, szeretem, ha egy könyv összekapcsolódik bennem valamivel, egy emlékkel vagy hangulattal, akkor már nem nagyon érdekelnek az apróbb hibák sem.
Szóval jó kis könyv ez. Lassan folyó, kicsit búskomor, érdekes. Akkor ajánlom igazán nektek, ha picit meg akartok állni, nem akartok nagy-nagy dolgokról olvasni, mégis arra vágytok, hogy picit belülről éljetek. Azt hiszem, én jókor kezdtem bele.
Nemrég pedig megjelent a folytatás is, amit nagyon akartam és rögtön, de úgy tűnik, még várnom kell rá.

Lauren Oliver: Delírium
Cicero, 2011

8/10

UI: Amadea, nagyon köszönöm a könyvet. Azt hiszem, nélküled nem olvastam volna. :)

Johanna Lindsey: Kalózszerelem

 Hát az úúgy volt... Elmondom nektek, hogy soha a kezembe nem vettem volna ezt a könyvet, melynek borítóján egy szolid ribanc és egy kandúros tekintetű " kalóz " látható, ha nem szólított volna le egy kedves-rendes-ismeretlen lány, miközben szemöldök ráncolva álldogáltam a könyvtár romantikus szekciója előtt. Nem tudom, hogy nézhettem ki - nyilván úgy, mint akire ráfér egy könnyed kalózos hancúr- , de azt mondta, ezt a könyvet olvasnom kell. És mi vagyok én, hogy elutasítsam a segítőkész idegeneket? Megköszöntem az ajánlást és kivettem a könyvet.

Na most a történet a klasszikus szűz lány kontra gaz kalózkapitány kombón alapszik, mégpedig megspékelve a " dugjunk? ne dugjunk" bocsánat tehát " szexeljünk? ne szexeljünk" hatalmas nagy és feszültségekkel teli konfliktusával, melyet az írónő olyan kreatívan és sokféle formában ír le, hogy az egész könyv jobban emlékeztet a sima és fordított szemekből összetákolt norvég mintás pulóverre mint egy bármiféle romantikus kapcsolatra.

De hogy megértsétek a könyvet, meg kell értenetek Bettinát- egyébként itt rontotta el az álgonosz kalózkapitányunk, mert hogy ő nem beszélgetni, csak folyton szexelni akart - és aki nem érti Bettinát, na az hamar gondban lehet.
Bettina - a félreértések elkerülése végett- nem az a fajta lány, aki átlátszó, vizes hálóruhában járkál, " túl sokat megéltem én már haver" arckifejezéssel, hanem egy elviselhetetlen, nyafogó, szexbombatestű francia liba, akinek fogalma sincs a világról és önmagáról is csak annyit tud, hogy mennyire bűnre csábító a teste, de ezt is elfelejti úgy kb. fejezetenként. Nem tudom, hogy lehet valaki ennyire hülye, mert elmondja neki az anyja, a dadája, a végtelenül becsületes - és ezért részemről már gyanús - kapitány, az 1. számú matróz statiszta, aki meg akarja erőszakolni, a 2. számú matróz statiszta, aki meg akarja erőszakolni, az 1. számú kalóz statiszta, aki meg akarja erőszakolni, az 1. számú férje, aki meg akarja erőszakolni, a kalóz, későbbi férje, aki meg meg is erőszakolta. Mégpedig drágáim, sokszor. Annyi erőszakot láttam én ebben a könyvben, hogy még számolni sem mertem.

Bettina amúgy számomra az antinő, folyton francia hozományszavakkal nyávog, mint pl. engedjen el capitano - , meg ne bámuljon így rám monsenior, és a többi, viszont teste oly gyönyörű, hogy nem mehet ki a fedélzetre soha, mert szépségével még egy eunukot is tűzbe visz, nem csoda hát, hogy a rumban gőzölgő kalózpasik úgy rácuppanak. De nem is ez a lényeg.
A negyvenedik oldalig Bettina, a drága affektálva elhajókázik leendő férjura felé, amikor is a negyvenedik oldalon megtámadják őket a kalózok, és a kalóz kapitány cserébe dadája életéért egy éjszakát kér a csajtól. Na most sitlizálom az első éjszakát: Bettina: - Ne monseinor, Tristán a kapitány: deee Bettina. Bettina: neeem, capitano,mit csinál maga VELEM? Tristán a kapitány: - Óh, Bettina, kussolj már, olyan szép vagy. Bettina kussol, aztán felébred, és elkezd sipítozni, hogy megrontották, Tristán kapitány meg dörzsöli a halántékát, mert hogy a csaj egyébként közreműködő volt.

Elfelejtettem írni, hogy Bettina szeme színváltós, ha nyugalmi állapotban van, akkor kék, ha pedig boldog, szeme, mint a tündöklő zafír. Na most Tristánunk sem hülye, mivel a sötétben lát  ( nagyon röhög), tudja, hogy Bettina élvezi a szexet. ÉS EZ MOST ITT EGY KARDINÁLIS KÉRDÉS. Kérem szépen.

Ugyanis, Tristan úgy dönt, megtartja a csajt, na de Bettina ezt nem akarja, és röpke 330 oldalon át- ami kb. egy fél évet mutat be - láthatjuk az előbbi jelenetet pepitában: nappal veszekednek, este lehanyatlik a pasi az ágyra, Bettina harcol karmol, csitt-csatt, pasi megcsókolja, szex- kamera elsötétül- hajnal, Bettina nyafog és hisztizik, ami miatt neki naponta kell szexelnie ezzel a Tristan gyerekkel. De ha harmincszor nem olvastam ezt, komolyan... Mintha az írónőnél beakadt volna a szalag, már előre röhögtem, amikor a vacsoránál tartottak :D, rosszabb mint a Szomszédok háromezredik epizódja, komolyan mondom.

De ami miatt nekem meghatározó élmény volt a könyv, az az erőszak fogalmának mélyen szántó és árnyalt bemutatása, amit ilyen módon még sehol sem láttam. Szegény Bettinát mondom minden létező pasi meg akarja erőszakolni, - mintha a világon minden pasi egy degradált barom lenne- és egynek sikerül a kapitánynak. Eddig remélem képben vagytok.

Na de mi számít erőszaknak? Igen, ilyen mélyen szántó kérdést teszek most fel, és nem tudom, hogy tudta annyi fátyolos tekintetű nő elolvasni ezt a műremeket, ennek tisztázása nélkül. Mert hogy olyan ez a regény, akár a Candide, azt hiszed hülyeség az egész, mégis ott van mögött az eszme. Hogy akkor most mi is történt Bettinával? Bettina áldozat? Bettina egy ringyó? Bettina egy naiv leány, aki hipp-hipp boldogságot szerzett, miközben a kalóz kapitány megerőszakolta? Mikortól romantikus az erőszak és mi az a határ, amikor már nem?

Mert Bettina még akkor is, amikor már vagy négy hónapja szoros hálókötelékben él pasijával és elrablójával, sem adja magát önként, hisztizik, karmol, rúg stb, aztán meg szépen elolvadnak a csontjai, és hagyja aminek történnie kell. Mondom, minden áldott este. És szegénykém minden áldott este azt mondja a támogatóinak, a dadájának, de még az anyjának is, hogy: mamman, engem erőszakkal tesz magáévá ez az ember, és ezek a nők, ezek úgy tesznek, mintha nem hallanák, és olyanokat mondanak neki, mint: drágám, hisz jóképű, fiatal, megvan minden foga, ad nekünk enni, bevisz a házába, hát mit vársz? No WTF?! Hát persze, hogy egy hisztis liba lett belőle, hisz senki nem érti meg. Senki nem akarja megérteni ezt a szerencsétlen lányt. Pedig, hé emberek, csak azt akarja, hogy valaki beszéljen vele! Hahó Trisztán, csak azt akarja, hogy egy éjszaka ne kérd a jussod, és kommunikálj vele. De nem, megy a történet a saját vonalán, egy sima - azaz éjjeli párnacsata-, egy fordított- azaz nappali hiszti és veszekedések. Szóval egy idő után már kezdtem sajnálni Bettinát, és elkezdtem szurkolni csajnak, még akkor is, ha változatlanul azt gondoltam sík hülye.

Most nem akarok belemenni a nemi erőszak komoly boncolgatásába, de eszembe jutott egyébként, hogy az egész könyv a tűzbe kellene, hogy kerüljön, mert olyan szépen megmagyarázzák, maga az írónő, hogy ez így helyes és jó, hogy kellően agymosás szerű  magyarázkodás lesz a vége felé az egész. Félre értések elkerülése érdekében írom csak le, hogy tudom, hogy ami itt zajlik, az nem nemi erőszak, mert gyakorlatilag a lány csak makacs, és nem bírja felfogni, hogy neki ez jó, ez a pasi kell, de senki ne mondja azt, hogy ez normális és romantikus dolog, főleg háromszáz oldalon át olvasni, hogy a csaj gyűlöli, de hát muszáj felmelegíteni a drágaságnak az ágyát. Amikor régen nekünk az egyetemen a hasonló bűncselekményeket tanították az egyik férfi tanár azt mondta, egy-két pofon simán belefér a szex előtti előjátékba, és már akkor elgondolkoztam, hogy itt a határok elég felháborítóan illékonyak, és naná, hogy nézőpont és végkövetkeztetés kérdése, hogy milyen regény születik egy ilyen vagy akár szado-mazo szexszerződéses könyv kapcsán, - lehetne ez dráma is, nem csak romantikus limonádé- de tény, hogy a könyv nem szól másról, minthogy egy csajt belekényszerítenek valamibe, amiről nem is érti, hogy mi is az egész, és ráhúznak egy negédes köntöst, miszerint ez a szerelem, és örüljön, hogy a kalóz nem a kétfogú Jack Sparrow.

És akkor itt jön be az egész témába végkövetkeztetésem, hogy a könyv nem más, mint egy buta női szexfantázia pepitában: tudjátok, jön a gonosz kalóz, aki kemény harcos az ágyban, és nem bánt minket, és vadregényes lesz minden, és ez valóban így vagy úgy, de izgalmas dolog. Ezt aláírom.
Ugyanakkor meg akaratlanul is ott van az bennem, hogy míg én úgy olvasom a könyvet, hogy tudom, ezek a szereplők nagyon szerelmesek és minden szép lesz a végén, de a könyvet úgy kellett volna megírni, hogy az a karakterek szemszögéből is hiteles legyen, nem csak az én mindent tudó rózsaszín ködös nézőpontomból. És így hiába szexfantázia az egész, és hiába csak egy buta női könyv- amin amúgy a témát kedvelők simán elszórakozhatnak- , de valahogy hibádzik és felháborít a dolog. Talán ha normálisan árnyalva lett volna a kapcsolatuk, nyilvánvalóan mást írnék ide, de így nem tudok. Írt már valaki irodalmilag igényes könyvet, ami szexfantáziáról szól? Kizártnak tartom. És megint előjön a vesszőparipám, hogy tudunk mi nők szépen és igényesen is a szerelemről írni, miért olvasunk hát ennyi buta könyvet? Tényleg nem tudom.

Johanna Lindsey: Kalózszerelem
Magyar Könyvklub, 2003
3/10

Kép, sabloncsere, valamint Pritkin az ágyban...

Mint látjátok, sablonváltás történt, aminek azért örülök nagyon, mert végre- végre! látszódnak oldalt a kommentek, plusz a régi sablonban nem működött pár dolog, ami ebben meg igen, és  Nekem nagyon bejött, az egész, egészen addig, amíg éjszaka arra a nem ébredtem, hogy valaki azt mondta álmomban, hogy úgy nézek ki a képen, mint a Tündérkrónikák képregényben Mac, én meg azt kiáltoztam, hogy de ez neeem igaz, és aztán elkezdtem félni az éjszaka közepén, hogy a könyvespolc, ami alatt alszom rám szakad. ( Erről pedig rögtön eszembe jutott Pritkin, aki mérgező üvegek alatt aludt és még sem félt egy csöppet sem. ) Úgyhogy az alvó Pritkinnel a lelki szemeim előtt újra elaludtam.

Azért ez nagy dolog, - már úgy értem, magamtól nagy dolog- , hogy meg mertem kérni Sansát arra, rajzoljon le álmaim írógépével, picit meg is ijedtem, amikor fényképet kért, de komolyan mondom, először kerültem ilyen helyzetbe, és aztán minden könnyen meg gyorsan ment, nekem meg nagyon tetszik a végeredmény. ( Sőt lehet lesz még egy, de ez amúgy hétpecsétes titok. )

Azt akartam még leírni, hogy mire nem jó egy sablonváltás, szegény Nima - szerintem- kétségbeesetten írta, hogy képtelen nekem találni sablont, amíg ilyen régimódi fixa ideáim vannak, mint slide nélküli fejléc, meg hosszú, elvágható posztok, és ezen akárhányszor eszembe jut, nevetnem kell, mert szerintem olyan jó így élni, a régimódi fixa ideáimmal - ami szerintem minden téren megmutatkozik rajtam, de azért nyugi, mindemellett modern személyiség vagyok. ((Vagy nem :). ))

Elolvastam tegnap a Delíriumot- hamarosan poszt- , igazából most picit morcos is vagyok, amiért nincs a környéken könyvesbolt, mert baromira kíváncsi vagyok, mi lesz a végéből. A délután lehet elmegyünk a városba nézelődni, majd megpróbálok nem toporzékolni, amikor nem látom a folytatást a könyvespolcokon, becsszó.

Na addig is kalandra fel!
( Írom ám a kalózos posztot is! )

Olvassatok Üstököst.

Bocsi, de annyira nyűgös vagyok, meg hisztis, meg fáradt, hogy képtelen vagyok bejegyzést írni, viszont itt van ez a poszt:
http://ustokosgondolatok.blogspot.hu/2012/10/visszafele-folyik-patak-avagy-az.html
amit mindenkinek nagyon ajánlok.
Szerintem olvassátok el :)))

Peter S. Beagle: Egy csendes zug

Volt egy pillanat, amikor ő és Michael teljesen mozdulatlanul álltak, lebegve, várakozva, ám mozdulatlanul, mint szélkakasok egy fülledt nyári reggelen, és Mr. Rebeck a fának támaszkodva érezte a durva kérget könnyű ingén keresztül, s azt kívánta, bárcsak így maradnának örökké, ő és azok ketten. Aztán az örökkévalóság elvonult, a varázslat kihunyt, és Laura futásnak eredt. 
 
Az első Beagle könyvem, amit egy elég nehéz időszakban olvastam, és teljes mértékében felforgatott és ugyanakkor mégis megnyugtatott. Tudom, elég ellentétes ez a két jelző, nem is tudom függetleníteni magát a könyvet az eseményektől. Tényleg úgy éreztem, minden mondat nekem szól, úgy van ott leírva, hogy közvetve segítsen nekem.  Olvastam, és azonnal elvarázsolt. Máig teljesen elképedek, amikor olyat látok, hogy más unalmasnak tartja, pedig akár még igaz is lehet.
 Én és a könyv: valahogy személyes kapcsolatot alkotunk. Tényleg mind a mai napig, ez az egyik kedvenc könyvem. 

 Az Egy csendes zug a temetőben játszódik, abban a temetőben, amit az író, az akkor még 19 éves Beagle az ablakból kihajolva minden nap láthatott. Én szeretem a temetőket, olyanok számomra, mint valami emlékpark, ahol mindig nyugalom van és csend. Még az emberek is halkabban pletykálkodnak... A történet tehát a temetőben játszódik, nem mozdul túl gyakran ki a kerítésfalak mögül.
Két szálon mozog, amiket egy durcás, beszélő madár, a holló köt össze.  ( Újabb kedves vonás, én szeretem a hollókat.) Laura és Michael a létezés és a halál határmezsgyéjén mozog, ami nem egy légüres tér, nem a jól ismert Menny és Pokol, hanem valami megfoghatatlan átmeneti állapot, ahol a lelkek élnek és éreznek, s egyszerre akarják megtartani és eldobni mindazt, amit adhat számukra még a lét.  Mindketten meghaltak már, mégis érzik, hogy még visszahúzza őket az élet: emlékeznek, vitatkoznak, várakoznak... Éreznek. A másik szál Mr. Rebecké, aki talán az igazi főszereplője a könyvnek. Mr. Rebeck magába húzódó férfi, aki csak a temetőben érzi magát biztonságban. Be is költözik egy kriptába, beszél a hollóval, és látja Laurát és Michaelt. Egy napon viszont találkozik egy barátságos özvegyasszonnyal, Mrs. Klapperrel, aki lassanként és óvatosan, de visszahúzza a férfit a falakon túli világba. 
Az a fura ebben a könyvben, hogy látszólag tényleg nem sok minden történik benne, látszólag mozdulatlan, mint egy angyal szobor, és mégis hatalmas változások történnek a szereplőkben. 
A szokásos sablonok mindkét szálon eltűnnek, s egyre inkább előtérbe kerülnek azok az intim pillanatok, amik általában csak a miénk, amiket senki nem jegyez fel, csak megmarad egy emlékben, egy haszontalan, de felejthetetlen pillanatban. Nagyon érdekes dolgokat boncolgat: a létezést, az élet értelmét, a félelmeket. A szereplői nem a legszimpatikusabbak, hétköznapiak, sokszor ellenszenvesek, de legalább emberiek és esendőek, amik néha annyira hiányoznak a fantasy műfajából. Nem egy könnyű, szórakoztató olvasmány, nem szegez a székhez, érdemes lassan olvasgatni, mégis van benne annyi humor, hogy olykor felnevessünk, annyi cselekmény, hogy újra és újra kézbe vegyük, annyi magány, érzelem és töprengés, hogy magához vonjon. 
Azoknak ajánlom, akik szeretnek elmélkedni, és nem félnek a temetőben... 

8/10
Delta Vision Kiadó, 2006

* a bejegyzést régen, másutt, kicsit más formában már olvashattad  

Karen Marie Moning: Új nap virrad

Szóval, gondolhatjátok:  hozzám is megérkezett. El is olvastam, nem olyan rövid idő alatt, mint gondoltam, de dupla annyira élveztem, mint reméltem. Karen Marie Moning megírta számomra " a sorozatot". Na persze nem kell ezt felnagyítani, nem fogom egész életemben ezt az öt könyvet olvasni, de azért még el fogom olvasni párszor. Urban fantasy kategóriában nekem ez a numero 1. Nem tudom, le fogja -e valaha taszítani egy másik történet a trónjáról, mindenesetre kíváncsi vagyok. Magas a mérce, azt hiszem, nagyon magas.

Macet a múlt részben ott hagytuk a szikla peremén, tudjátok, kétségbeesve sírt, meg olyasmit kiáltozott, hogy: neee! És azt kell, hogy mondjam, igaz hatalmas nagy cliffhanger volt ez, de igenis kellett. Azért jó ez a sorozat mert olyan furmányosan és játékosan fenn tudja tartani az érdeklődést. Sokat, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi is lesz az egész végén, sokat és még többet leveleztem erről Nimával, és a végén arra jutottunk, hogy úgy sem tudjuk meg. És ebben legalább igazunk lett.

Voltak tehát elvárások és féltem is, hogy nem fog megfelelni a könyv ezeknek, mert eddig még minden urban fantasynál találtam fenntartásokat. Nem akartam, hogy túl rózsaszín legyen, nem akartam, hogy tele legyen véres csatákkal, vitákat akartam, csavarokat, azt akartam, hogy kibogozódjon az a sok-sok kis jel, ami ugye mutatott valamerre, csak azt nem tudtam, hova. Féltem, hogy nem lesz logika a végében. Talán ettől féltem a legjobban. Féltem, hogy túl lesz írva a magyarázat, hogy elmúlik az a rejtélyes, sötét zugos, civakodós hangulat. És nem múlt el!
( Látjátok? felkiáltójelet alkalmaztam, én! Ez már jelent valamit :D )

Hogy milyen a Tündérkrónikák utolsó része? Kiszámíthatatlan. Pörgős és vicces. Szenvedélyes. Drámai, néha még meg is könnyeztem, csöppet sem rózsaszín. Homályos :). Az utolsó oldalig rejtélyes marad...

Mac persze elmozdul a szikláról, újra talpra áll, átkászálódik pár tündérvilágon, megtalálja az unsellie király fehér palotáját, egyre többet tud meg magáról. Sőt, - itt kapaszkodjatok meg- Barronsról is. De azt hiszem nem árulok el titkot, ha leírom, az úriember még mindig bosszantóan óvatos és rejtélyes.
 A falak pedig leomlottak, az árnyak eltűntek, az unselliek és emberek partizán harcot vívnak egymással, a Sinsar Dubh egyre erősebb lett.

Annyi minden tetszett a könyvben, amit most nem írhatok ide le. Gyerekek, olvassátok :). Lesznek még nagy-nagy-nagy meglepetések. És amit még kiemelnék, hogy ebben a könyvben valahogy a tipikus csajos fantasy könyvek egyszerűségén túljutva igazán klassz gondolatokat találunk. Ez a rész komolyabb, érettebb az átlagos urban fantasyknál.

Ebben a könyvben válik Mac igazán felnőtté, ebben a részben lesz olyan kiforrott karakter, ami kapcsán azt mondom róla: wow, nem akárki, nem egy csaj, akit olyan szerencsében rézsesített a sors, hogy egy szuperhős párja lett. Mac önmagában véve olyan gondolatokat fogalmaz meg, és olyan dolgokon megy át, amiért már megéri olvasni a könyvet. Amitől már Mac is picit mérce lett. Nehéz megírni egy karizmatikus főhősnőt... Azt hiszem itt sikerült.

És jön az új generáció is, Dani, akit annyira imádok. Haver... :D Én annyit nevettem ezen a lányon, majdnem megfulladtam egy almacsutkában, az egyik rész olvasása közben. Nagyon várom, mi történik vele.

Észrevettétek, hogy csak a lányokról írok? Hagy morogjon Rejtélyes Uraság, már annyi mindent írtam róla ebben a blogban.
( Ábrándos szemek.)

A történet, a cselekmény, a borító, minden tökéletes. Ha nem, az sem gond. Tervezek megszerezni minden Moning könyvet. Rajongó lettem, fanatikus. És csak annyit tudok írni a könyvről, hogy kedvenc, de nagyon. Nagyon-nagyon. Bárcsak ennyire élveznék minden könyvet.

Hamarosan újra olvasás, és lányok, ugye tudjátok: maradjatok mindig a fényben :) Szerezzetek MacHalo-t, gyakoroljatok a díszpárnákon...

Karen Marie Moning: Új nap virrad (10/10) ájtatos szemes nagyon kedvenc könyv
CorLeonis Kiadó, 2012

A kommentdoboz szomorú története

... hogy bármit teszünk, nem működik. :(

Mindenkitől ezer bocsánat, előbb - utóbb  talán megszokjuk a kommunikációt így is...