Peter S. Beagle: Egy csendes zug

Volt egy pillanat, amikor ő és Michael teljesen mozdulatlanul álltak, lebegve, várakozva, ám mozdulatlanul, mint szélkakasok egy fülledt nyári reggelen, és Mr. Rebeck a fának támaszkodva érezte a durva kérget könnyű ingén keresztül, s azt kívánta, bárcsak így maradnának örökké, ő és azok ketten. Aztán az örökkévalóság elvonult, a varázslat kihunyt, és Laura futásnak eredt. 
 
Az első Beagle könyvem, amit egy elég nehéz időszakban olvastam, és teljes mértékében felforgatott és ugyanakkor mégis megnyugtatott. Tudom, elég ellentétes ez a két jelző, nem is tudom függetleníteni magát a könyvet az eseményektől. Tényleg úgy éreztem, minden mondat nekem szól, úgy van ott leírva, hogy közvetve segítsen nekem.  Olvastam, és azonnal elvarázsolt. Máig teljesen elképedek, amikor olyat látok, hogy más unalmasnak tartja, pedig akár még igaz is lehet.
 Én és a könyv: valahogy személyes kapcsolatot alkotunk. Tényleg mind a mai napig, ez az egyik kedvenc könyvem. 

 Az Egy csendes zug a temetőben játszódik, abban a temetőben, amit az író, az akkor még 19 éves Beagle az ablakból kihajolva minden nap láthatott. Én szeretem a temetőket, olyanok számomra, mint valami emlékpark, ahol mindig nyugalom van és csend. Még az emberek is halkabban pletykálkodnak... A történet tehát a temetőben játszódik, nem mozdul túl gyakran ki a kerítésfalak mögül.
Két szálon mozog, amiket egy durcás, beszélő madár, a holló köt össze.  ( Újabb kedves vonás, én szeretem a hollókat.) Laura és Michael a létezés és a halál határmezsgyéjén mozog, ami nem egy légüres tér, nem a jól ismert Menny és Pokol, hanem valami megfoghatatlan átmeneti állapot, ahol a lelkek élnek és éreznek, s egyszerre akarják megtartani és eldobni mindazt, amit adhat számukra még a lét.  Mindketten meghaltak már, mégis érzik, hogy még visszahúzza őket az élet: emlékeznek, vitatkoznak, várakoznak... Éreznek. A másik szál Mr. Rebecké, aki talán az igazi főszereplője a könyvnek. Mr. Rebeck magába húzódó férfi, aki csak a temetőben érzi magát biztonságban. Be is költözik egy kriptába, beszél a hollóval, és látja Laurát és Michaelt. Egy napon viszont találkozik egy barátságos özvegyasszonnyal, Mrs. Klapperrel, aki lassanként és óvatosan, de visszahúzza a férfit a falakon túli világba. 
Az a fura ebben a könyvben, hogy látszólag tényleg nem sok minden történik benne, látszólag mozdulatlan, mint egy angyal szobor, és mégis hatalmas változások történnek a szereplőkben. 
A szokásos sablonok mindkét szálon eltűnnek, s egyre inkább előtérbe kerülnek azok az intim pillanatok, amik általában csak a miénk, amiket senki nem jegyez fel, csak megmarad egy emlékben, egy haszontalan, de felejthetetlen pillanatban. Nagyon érdekes dolgokat boncolgat: a létezést, az élet értelmét, a félelmeket. A szereplői nem a legszimpatikusabbak, hétköznapiak, sokszor ellenszenvesek, de legalább emberiek és esendőek, amik néha annyira hiányoznak a fantasy műfajából. Nem egy könnyű, szórakoztató olvasmány, nem szegez a székhez, érdemes lassan olvasgatni, mégis van benne annyi humor, hogy olykor felnevessünk, annyi cselekmény, hogy újra és újra kézbe vegyük, annyi magány, érzelem és töprengés, hogy magához vonjon. 
Azoknak ajánlom, akik szeretnek elmélkedni, és nem félnek a temetőben... 

8/10
Delta Vision Kiadó, 2006

* a bejegyzést régen, másutt, kicsit más formában már olvashattad