Hozzám viszonylag későn jutott el Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozata, amiről nyilván írni fogok, hiszen a nyár erről a sárkányos-romantikus, veszélyekkel teli világról szólt.
Bevallom, nem voltam túl lelkes, amikor elkezdtem olvasni, hiába hallottam nagyon jó visszajelzéseket a regényről. Úgy gondoltam, hogy ez is csak egy hype, ami miatt most a csillárról is sárkányok lógnak, és tényleg, ahogy nézem a kiadók előjegyzési listáit, hát igen, most sárkány lázban égünk, ami ellen nem tiltakozom, mert eléggé kedvelem a sárkányokat.
Szóval szerintem a blogokon már végig robogott a Yarros vonat ( copyright @zakkant?), és valószínűleg mindenki tud erről a sorozatról, aminek egy része olyan vastag, mintha két ipari téglát összeragasztanánk, és aminek betűi még így is olyan aprók, hogy kifolyik a szemem, mire egy fejezet végéhez érek. De amire én nem számítottam, az kérem szépen az volt, hogy az írónő úgy berántja az embert ebbe a világba, hogy ezen tűnődtem a buszos utazás közben, hogy nem tudtam elaludni egy izgi fejezet után hosszú ideig, vagy hogy előfordult, hogy egy értekezlet közepén is azon tűnődtem, hogy oké, hogy ezt meg azt kell majd tennünk a következő negyedévben, de a következő fejezetben mégis mi fog történni??? ( Kétségbeesett sóhaj. )
Való igaz, hogy a Negyedik szárny, azért jó, mert minden fejezetben történik valami, ami miatt tovább akarjuk olvasni. A főszereplője egy kicsi lány, Violet, akit én különösebben nem tartok egyedi karakternek, de lehet, hogy nem is kell annyira egyedinek lennie, mert a lényeg az, hogy működik vele a sztori. Kicsi, okos, ha szigorúan a könyv lapjait nézem, nem egy világszépe, de tudom, az AI generált fotókon már teljesen más a szitu. Szóval Violet a regény elején valami furán szadista próbára indul, ahol csak azok a jelentkezők mehetnek iskolába, akik nem zuhannak le egy jó magas mellvédről. Jó mi? :D Hát bevallom a regény elején nem tudtam, minek szurkoljak, hogy leessen vagy hogy fennmaradjon...
És nyilván nem zuhan le, hiszen nélküle nem tudnánk még több ezer oldalt olvasni erről a világról, de az a vicc, hogy még így is szurkolunk neki. Jól van ez megírva, még akkor is ha, néha azért ez a regény is túlírt. Violet tehát lovas lesz, sárkányon lovagol, nem valami almásderes igavonón, de ahhoz, hogy idáig eljusson, még nagyon sok mindenen kell átmennie. A katonai iskola ugyanis azon az elven működik, hogy a gyengékre a háborúban nincs szükség, ezért azoknak így vagy úgy, de ki kell hullania. Ennek megfelelően a kicsi, gyenge, írnoknak készülő lány, akinek anyja egy tábornok és ezért rengeteg ellensége van, szóval ezért Violet folyamatosan veszélyben van. Főleg hogy pont abba a kadétba szeret bele, akibe nem kellene. De hát ha itt olvasol most, már rutinos lehetsz az ilyen ügyekben, tudjuk jól, ez már csak így szokott lenni.
Nem akarom leírni a cselekményt, mert szerintem azért ez egy cselekményközpontú regény, de azt kell mondjam, hogy elolvastam kb 2200 oldalt Yarrostól, és tényleg jó volt ebben a világban elbújni. Izgalmas, csajos regény ez, és a sárkány szereplőktől teljesen odáig vagyok. Férfi főhősünk és meggyőző tud lenni, úgyhogy ha valaki a romantikus vonalra kíváncsi, tényleg szuper a kémia a két szereplő között, bár én kicsit tovább húztam volna a nagy egymásra találást.
Szóval nincs különösebben okom kritizálni a regényt, mert nagyon szerettem benne lenni, szerettem Basgiathot, szerettem a kadétokat, ezt a katonai vonalat is, azt ahogy felfedeztük Violettel az apró titkokat. Nem volt kedvem a hibákra figyelni, állítólag sok a félre fordítás az első könyvben. Eltűntem ezzel a regénnyel egy kalandos, romantikus ködben, ahol hallottam felettem elzúgni a sárkányok szárnyait.
Mi kell más? Igazad van, nem kell ennél több szerintem sem.
Mindenesetre most a harmadik rész előtt egy kis szünetet tartok. Szeretném kiélvezni a folytatást is, és nem akarom megunni a világot.
Vigyázat, itt ólálkodik az asztalomon holmi tündérenciklopédia. Igen, úgy látszik újra kezdődött az életemben a fantasy vonal... Csöppet sem bánom.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése