január 28, 2013

Három SEP könyvről röviden

Ah, mert nem járnak ilyen fickók sehol az utakon, nem toppannak be a szürke kis közértbe és nem koccan össze a fejünk, miközben széthulló papírjaimat szedegetjük össze a földről egy szürke esős hétköznap délután...

 Szóval miután a száznyolcvankilencedik nap is eltelt az életemből ilyen esemény nélkül, most mondjátok meg nekem, mi mást csinálhattam? Elővettem egy romantikus könyvet. Aztán három lett az egyből, gyorsan egymás után...

 A történetről: Annabelle Granger párkereső irodát nyit, s hogy fellendítse vállalkozását, megpróbálja ügyfélként becserkészni a Kígyó ( hehe) névre hallgató sportmenedzsert, polgári nevén Heath Championt, aki mellesleg a város legjobb hapsija --- a fülszöveg szerint...

Amire emlékszem: a könyvet untam. Annabelle a tipikus szegény és szerencsétlen lány vagyok, akit majd a szexis milliomos szépen a helyére tesz, - ó ez mennyire unalmas!-, Heath Champion meg - lehet valakit komolyan venni ilyen névvel? - nem nagyon értettem, miért Kígyó, mert hiszitek vagy sem, semmilyen " kígyósság" nem volt benne, nem csörgött, nem hörgött, nem volt különösebben szigorú sem, és én azt is képtelen voltam elhinni, hogy jó pasi, ezáltal most már biztosra vehetitek, hogy nem működött a kémia köztem, meg a könyv között.

Ráadásul valami nagyon visszataszító mellékszál volt egy tökéletes sznob nő meg egy maffiózó kinézetű sofőr között, ami már megint annyira uuunalmaaas! De volt pár jó pillanat, pl. a könyvben azt hiszem valakinek bekékül a bőre a regény végén, és van egy Pippi nevű gyerek, aki folyton mobil telefonokat rabol.

A történetről: Dr. Jane Darlington - most komolyan, ezek a nevek...- egy észkombájn, de sajna pasija nincs, és ketyeg a biológiai óra. Mivel úgy véli, sehol nem találná meg azt a pasit, aki intellektuálisan méltó párja lenne, a spermadonor meg nem kézenfekvő megoldás, el kezd keresni egy megfelelő egyedet, aki fizikálisan egy ász, de észben picivel az átlag alatt van.
Ki is nézi magának Cal Bonnert, a Chicago Stars híres irányítójátékosát, s egyszer-kétszer - elég fura módon- elcsábítja, azzal a céllal, hogy teherbe essen. Aztán egyszer csak mindent megtud a nagy Cal...

Amire én emlékszem: nah, erről a könyvről csak annyi jut az eszembe, hogy Jane kiszedi az összes patkót a Lucky Charmesból :D, na most ezen megint egy jót röhögtem, de titeket ez nyilván nem nyugtat meg. Jól van, jól van, vicces egy könyv, folyton civakodnak a főszereplők, azt hiszem a lány szégyenlős, a pasi meg intellektuálisabb, mint először hittük.
Érdekes módon a mellékszál sokkal jobban érdekelt, mint a fő, ebben Cal szüleinek a történetét olvashatjuk, szerintem baromi érdekesen és reálisan. Néha azt gondolom, Phillips sokkal jobban tud komolyabb témákról írni, pedig viccesen meg amúgy is zseniálisan ír a romantikus zsánerben, de ez a vonal... nyilván senkinek nem tetszik, de nekem nagyon. Hogy mi volt a jó benne? Az, hogy azt feszegette, mennyit érdemes feladnod magadból, hogy a társad olyannak lásson, amilyennek szeretne...

A történetről: Rachel egy tévés prédikátor özvegye, mégpedig egy olyan tiszteletesé, aki ellopta rengeteg ember pénzét, és mindenkit becsapott. Sajnos a sors fintora, hogy Rachel autója pont amellett a város mellett robban le, ahol a tiszteletes korábban ügyködött.
Rachel élete romokban van, egy fityingje sincs, ám van egy kisfia, akitől semmi pénzért nem válna meg.
Nagy nehezen munkát szerez Gabe Bonner mellett, aki nemrég veszítette el a családját, s miközben felújítják a Salvation melletti régi autósmozit, lassan elfogadják a múltat, a jelent, a jövőt, meg úgy mindent.

Amire emlékszem: ez egy baromi jó könyv, nekem már már túl érzelgős, de nem a negatív értelemben. Itt is megint az tetszik a könyvben, ami másoknak nem, példának okán a kis Edward, az, hogy mennyire törékeny- és hogy ez mennyire reális, komolyan miért akartok ti mindig tökéletes emberekről meg gyerekekről olvasni?-, az, hogy milyen nehéz elfogadnia Gabe-nek, hogy beleszeretett egy nőbe, és hogy kezd megkedvelni egy olyan fiút, aki ugyanolyan korú, de mégis teljesen más, mint akit elvesztett. Az a vicc, hogy egyszerre szentimentális, sírós és nevetős hangulatba kerültem a könyv miatt, ami annyira meglepett, hogy sokáig beszélni sem mertem róla. :)
A mellékszál is érdekes - lett volna-, ha nem lett volna olyan kiszámítható, csak annyit árulok el, hogy az alapszitu a tökéletes és gyönyörű és csodás testű és fantasztikus pap, valamint annak szürke ruhákba járó titkárnője. Annyi a baj, hogy Ethant a nagy átváltozás után jobban érdekelte Kristy melle, mint arca, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek. ( oh, bocsánat :D ).
Ami külön tetszett, az az Oprah hangján megszólaló Isten, igazából egy külön könyvet megérdemelt volna Ethan, nem kellett volna ennyire leegyszerűsítenie a szentem... De ez még így is nagyon jó könyv.

Összességében, ha túl szürkének találjátok a hétköznapokat, és senki nem jön szembe az úton, aki picit is felvillanyozna, ámde határozottan utáljátok és unjátok a szitut, nem fogtok csalódni Susan Elisabeth Phillipsben. Más esetben sem, de ilyenkor biztos.

január 15, 2013

Marissa Meyer: Cinder

A kedvenc mesém a Hamupipőke, szóval egyértelmű volt, hogy nekem ez a könyv kell. Aztán Fanni olyan jókat írt róla, hogy angolul is elkezdtem, de amint megtudtam, hogy év végén magyar nyelven is kiadásra kerül, rögtön félbehagytam és várakoztam.

Annyi bizonyos, hogy Hamupipőke történetből sok van, de egy sem olyan, mint ez.
Az is bizonyos, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni a történetből- bár most nyugodtan rám lehet szólni, hogy ne legyek keményszívű, de én bizony picivel többet vártam.

Viszont bármilyen gonosz is vagyok a könyvvel, azt a világot, amit megismerhettem benne, nagyon szerettem és szerintem Cinder aranyos, Kai egyenesen klassz, a kis Iko-t meg imádtam...-Szóval, hogy mi bajom van vele?  Talán annyi, hogy ennyire jó - és mégsem jó.

De inkább részletezem:
 A könyv nyitójelenete valami csoda. Képzeljetek el egy sürgő-forgó-zsibongó piacot, ahol özönlenek az emberek, mindenütt zaj, gyerekek szaladgálnak, vásárlók nézelődnek, de mindez nem a megszokott kép, hisz már a IV. világháború után járunk, ahol mindenütt andriodokat látunk, az égen netmonitorok meg hatalmas képernyők mutatják a nap szalagcímeit - köztük, hogy Kai herceg aznap mennyire dögös-, és itt tengeti napjait Hamupipőke, azaz Cinder, aki egy kiborg.
S rögtön az első jelenetben hogy-hogy nem, az ő bódéjához siet az álruhás herceg is, homlokába hullik ébenfekete haja, szeme rozsdabarna, modora kifogástalan- **szolid fan sikoly és monitor elé borulás-, csakhogy hercegünk pont azt a pillanatot választotta ki, az első találkozás időpontjául, amikor Cinder épp az újonnan szerzett lábát próbálja a helyére szerelni. Nehéz úgy egy jóképű herceggel bájologni, hogy kiborg vagy, és közben csak fél lábad van, mert a másik lábad épp az asztalon hever- álljatok most meg egy percre, és gondoljatok bele. 

Na most, hogy ezen túl vagyunk,  kérdezem csak meg tőletek, kedves - az utóbbi időben szűkszavú látogatóim-, hát mi ez, ha nem a legvadabb Hamupipőkés álmaink megvalósulása? Nem mintha én minden nap azon ábrándoznék, hogy milyen csavarral lehetne újra éleszteni Hamupipőke történetét - oké, most lebuktam - , de akkor is. Igazán büszke vagyok erre az ötletre meg feldolgozásra, meg arra is, hogy olvastam, főleg hogy...

Főleg, hogy a könyv  egyébként tök jól folytatódik. Kiderül, hogy mindenütt a világban, s történetünk helyszínén is,  tehát a Keleti Nemzetközösségben pestis szedi áldozatait, amire gyógyírt még nem találtak. S a Föld békéjét nemcsak a betegség, hanem a Levana, a holdhercegnő és a gonosz varázserővel rendelkező holdlakók fenyegetése is veszélyezteti.
Kai herceg és Cinder szerencsére nem ugranak egymásra, nekem kifejezetten tetszett, hogy a szerelmi szál mennyire hétköznapi- persze csak annyira, amennyire egy leendő császár és egy kiborg műszerész lány szereleme hétköznapi lehet :), de nincsenek benne sallangok, ez a vonal nem túl hangsúlyos, hanem olyan kis bűbáj az egész. Másrészről meg tetszik, hogy Kai herceg nincs túl idealizálva, hogy ő is csak egy fiú, és hogy Cinder nem egy passzív - kedves-rendes - "szürke egér vagyok" hősnő, hanem egészen belevaló lány. De a dolgok nem csak azért bonyolódnak, mert Cinder egy kiborg és ezt senki sem tudja, hanem azért is, mert egyre jobban terjed a halálos kór, s egyre erőteljesebben próbálja meg érvényesíteni az érdekeit a Földön a csupa holdbáj Levana.

Ez volt a mese, és akkor most leírom, mi nem tetszett: ezt a regényt meg lehetett volna írni egy könyvben. Nem kellett volna elhúzni, mint a rétestésztát, mert fordulat vagy nagy meglepetés a szemfüles olvasónak - főleg annak, aki két évet azzal töltött el, kicsoda Jericho Barrons -  nincsen, és elég hülyén jön ki, hogy az utolsó fejezetben megkapom a naagy leleplezést, amit már a második fejezet óta tudtam. Ez így elég komolytalan dolog.
Ezen kívül nagyon nem tetszik, hogy a regény negatív főszereplői olyanok, mintha lemásztak volna a diafilmekről, egyszerűen gonoszak és kész. Olyanok, mint Hókuszpók, aki meg akarja enni folyton a törpöket, de senki nem érti, miért. Cinder gyámja egyszerűen egy szemétláda, és ennyit tudok csak mondani a nagyobbik lányáról is, Levana hercegnő meg kissé emlékeztet az animék gonosz hősnőire, ami mondjuk engem nem zavar, mert én szeretem az animéket.
De ha már regényt írunk egy meséből, mégpedig ilyen vagány regényt, ami szinte teljesen szétszedi az alap ötletet, elvárom, hogy a gonosz szereplők ne egydimenziós utállak figurák legyenek. Engem mindig is az nyűgöz le, ha az író megérteti a negatív oldalt. Nemcsak a képembe vágja, hogy ilyen és kész.
Aztán vannak olyan jelenetek, amik szerintem teljesen banálisak. Ilyen párbeszédek is vannak benne például- figyelem, ez nem szó szerinti idézés- : - Megjavítottad a robotot? Válasz: Mi? - A robotot!!! - Jaaa, a robotot... Ja, azt nem. - Szóval az ilyen dolgokat én nem tudom értékelni.
Ott van a doktor is, akit meg azért utáltam, mert az összes jelenete időhúzás volt. Tudjátok, ő az a szereplő, aki gyakorlatilag a hírvivő szerepét töltené be, csakhogy mindig elkésik. Minden információ, amit mondani akar nyilvánvaló, abszolút nem ér semmit, és ezért nem szeretem őt sem. ( Amúgy lehet, hogy erről is Jericho tehet...)

És mégis ez a könyv olyan bizsergetően új ötleteket vonultat fel, olyan vicces dialógusai vannak, és olyan bizsergető már csak a folytatásnak is a lelki szemem előtt lepergő képei- pl. milyen lesz vajon a cipőpróba? - , hogy alig várom, hogy a folytatást olvassam.
Remélem, hogy legalább olyan jó lesz mint ez, sőt elvárom, hogy jobb legyen :). Amúgy komolyan elvárom. Nem akarom az írónőt sokkolni, semmi erőszak meg ilyenek, de legyen már jobb legalább egy picivel mint ez.
Mert az az igazság, hogy a regény az utolsó fejezetben jut csak el a bálig, amit én a könyv első harmadára saccoltam, és végteleneül csalódott lettem a végén, hogy ha a cselekményt nézem, nesze neked alig kaptam valamit. Nem csak az ötletben legyünk bátrak, hanem mindenütt próbálkozzunk már kérem szépen.

A világ tehát fantasztikus, a főszereplők ígéretesek és kedvesek, a jelenetek többsége is jó, de valamiért azt gondolom, hogy a cselekmény bizony lapos. Sokkal izgalmasabb is lehetne, és talán nem lennék ilyen kemény, ha a könyv végére egész történetet kaptam volna, sőt, talán teljesen odáig lennék meg vissza, viszont így csak azt mondhatom, hogy nagyon várom folytatást és nagyon remélem, hogy Meyer mer és tud is picit többet vállalni.
( Íme, egy gonosz boszorka lettem. )

Marissa Meyer: Cinder  
Kiadta: az Alexandra  2012 -ben
Oldalszám: 431
Szerintem: 7/10 

A könyvet még egyszer nagyon köszönöm Nimának!
És bocsánat, hogy megint ennyit írtam.

január 01, 2013

Könyvek, amiket várok avagy hová tűntek a Vámpírakadémia rajongók?

Tudom, hogy a cím nem nagyon értelmes, de majd mindjárt okosabbak lesztek.

Szóval, most olyan könyveket fogok ide biggyeszteni, amik megjelenése vagy veszélyben van vagy volt, és én rendesen sóvárgok utánuk. ( Igen...)

Első számú vágyaim tárgya:

Karen Marie Moning: Iced
Mennyire akarom? -Nagyon
Miért? - Mert a Tündérkrónikák folytatása ( és tudjuk, hogy az mennyire jó),
- mert Moning írta ( és amit ő ír, az jó)
- mert Dani a főszereplője ( és Dani jó --- aki rosszat ír róla, arra minimum kiöltöm a nyelvem)
- mert elolvastam az első három fejezetet, és teljesen odáig vagyok.

( a könyvet a Cor Leonis kiadó fogja kiadni, csak bírjuk kivárni)


Vágyaim tárgya továbbá - a második számú:

Diana Gabaldon: Voyager

Mennyire akarom?- Nagyon
Miért? - mert az első két könyvet is imádtam
- mert olyan hosszú, hogy angolul, lehet belecsavarodnék
- mert szeretem a kort, a stílust és a skótokat
- mert legalább azokat a részeket el akarom olvasni, ami a Claire-Jamie párosról szól
- és mert olyan függő vég volt a végén, amitől összeakadt a szemöldököm
- plusz szeretem nézegetni a polcomon a két téglányi könyveket.

( Az első két részt a Könyvmolyképző adta ki, várhatóan 2013-ban ez is kiadásra kerül.)



Akarom továbbá ezt a könyvet is, de nagyon:

Karen Chance:Curse the Dawn ( Cassandra Palmer #4)
Mennyire akarom?- Nagyon
Miért?- Mert telis tele van akcióval
- mert szerettem az első három részt
- mert Pritkin ( apró szívecske)
- mert nagyon reménykedem abban, hogy csak ámítás ez a Mirceás dolog, és ha nem jelenik meg, honnan fogom megtudni?

De, szerencsére meg fog jelenni a könyv a Cor Leonis kiadónál



És végül, de nem utolsó sorban, jöjjön a kérdésem.
Szóval:
Gyerekek, mi van veletek? 
Én emlékszem, hogy kezembe nem vettem volna a Vámpírakadémiát- mert vámpíros volt, ráadásul ifjúsági is- , de úgy két éve mindenki azt bújta és mindenki odáig volt érte. Ez tiszta sor.
Aztán megjelent Sidney és Adrian főszereplésével a Bloodlines sorozat első része, és aki olvasta, az odáig volt érte.
Komolyan mondom, Adrianért még az is odáig van, aki azt sem tudja, kicsoda. 
Amikor szavazni kellett az Agave honlapján, hogy Vérvonalak könyv vagy Megszólít a hold, ez a könyv nyert, Sidneyt többen jelölték a főhősnős versenyen, Rose ugyanebben a versenyben nagyon sokáig eljutott. Ennek a könyvnek lenne olvasó bázisa, de ti, igen, te is ott a képernyő előtt- és ne vágj olyan ártatlan képet-, ti nem mondtok semmit. Senkit nem érdekel, hogy megjelenik-e, senki nem sápítozik, és nem mond semmit az Agave. ( Oké, most hisztizek amúgy.) De ez olyan jó kis sorozat, és annyira megérdemelné, hogy kiadják, mert aki szerette a VA-t, márpedig sokan voltak, biztos, hogy ezt is szeretné. Szóval morcos vagyok. Megszoktam, hogy Adrian Ivaskov magyarul poénkodik, és megszoktam Mead stílusát, ami szerintem az egyik legjobb sallangmentes stílus az ifjúsági könyvek terén, szóval teljesen el vagyok kedvtelenedve, és csak mellékesen megkérdezem, hogy Vámpírakadémia rajongók, meg ti, akik régen ölre mentetek, hogy Adrian vagy Dmitrij, szóval ti most hol vagytok? ( Ráadásul olyan jó kritikákat kap a goodreadsen is. )
Senkinek nem hiányzik a folytatás???

Richelle Mead: The Golden Lilly ( Bloodlines #2)

( a könyvet talán az Agave adja ki- majd egyszer)

 befejeztem :)