november 28, 2015

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

 Első mondat:
 Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna...

Ez a harmadik Sarah Addison Allen könyv, amit olvasok- ne is keressétek, nem írtam a másik kettőről- , de ez volt az egyetlen regénye az írónőnek, ami valóban elvarázsolt. 
A barackfa titka  az egyik kedvenc regényem lett. Biztosan újra olvasós, és biztos, hogy meg is veszem magamnak, ezt a hangulatos, olykor kicsit borzongató, de mindenképpen a fényről, a barátságokról, a titkokról szóló könyvet. ( És itt most köszönetet mondok a blog szponzorának, a könyvtárnak - örök hála, hogy beszerezték, mert különben sosem olvastam volna el. )

A történet két, a harmincas éveiben járó lányról, a gazdag család sarjaként jótékonysági rendezvényekkel foglalatoskodó Paxton Osgoodról, és a kicsit álmos, szabályszerű életet élő Willa Jackson barátságáról szól. Willa egy romlásba dőlt régi, előkelő család sarja, ükapja hajdanán a hegy tetején hatalmas kúriát építtetett, s a pompás épületet Blue Ridge Madamnak nevezték el. A ház már lassan kísértet tanyává válik, amikor az Osgood család úgy dönt felújítja, és fogadót nyit benne. 
Paxton ugyanakkor gőzerővel szervezi a helyi nőegylet megalakulásának 75. évfordulóját, melyen a két lány nagyanyja a díszvendég, s épp ezért Willa is kap egyet a díszes meghívókból.  Hogy mi történt a múltban, miért szólal meg folyton magától a bolt csengője, miért érezni barack illatot, és miért viselkednek olyan furán a madarak, csak egy-egy apró részlete a titoknak, amelyet egy régi, görbe barackfa alól előbukkanó csontváz tetéz be. De a történet nem csak a múlt rejtélyeiről szól, hanem arról a folyamatról, ahogy Paxton, "a királylány", és Willa, az "iskola mókamestere" megismeri önmagát, és végre ki mer lépni a nagy világba.

Bevallom nektek, hogy három oldalt írtam piszkozatban arról anno, hogy mennyire nem jött be a Csodálatos Waverley-kert, és hogy mennyire nem értem, mit szeretnek Allen regényében, de úgy tűnik, hogy ez a könyv mégis csak rajongóvá tett. Persze itt is megvolt az a tipikus déli hangulat, de szerencsére nem éreztem azt a felemás érzést, mint a Waverley-kertben. Az ódon ház hangulata, a régi korok emlékei, a hatalmas tölgy elültetése ♥, és a románcok kibontakozása olyan klasszul voltak megírva, hogy mindenkinek, aki kedveli a családregényeket, a misztikát, a háztáji varázslatokat egy kis romantikával fűszerezve, csak ajánlani tudom. Ennek a történetnek volt ritmusa, mindig kaptam egy rakat új ingert, ami miatt tovább akartam olvasni, mindig felmerültek új kérdések, amikre választ akartam kapni.  A két főszereplő hiába különbözött egymástól annyira, mindkettőt megszerettem, és a szerelmi vonalon is kifejezetten tetszett, hogy végre nem machó, kockás hasú férfiakról volt szó, hanem hétköznapi emberekről, akik ugyan teljesen hétköznapi módon udvarolnak, de azt úgy írta le az írónő, hogy bele borzonghatunk akár egy pillantásba is.  Nagyon régen olvastam már ilyen hangulatos történetet, és nagyon rég szerettem ennyire az aktuális regény szereplőit.

Azt kell mondanom, nagyon jó volt olvasni, kifejezetten élveztem az információ adagolás dinamikáját, és volt a könyvben persze tagadhatatlanul jó sok vonás, amit még a Waverley-kert kapcsán sem tudtam volna vitatni Allentől. Az egyik a hangulat, a másik, a hús-vér karakterek, akiknek igazi és nem mondvacsinált életük és problémáik vannak, a harmadik pedig, hogy olyan jeleneteket szerkeszt meg az írónő, amiket az ember nem győz visszaolvasni.

Nem is írok többet, aki szereti a hasonló történeteket, mindenképp olvassa el. 

Sarah Addison Allen: A barackfa titka, 2014, KMK, Aranypöttyös regény

november 24, 2015

Karen Marie Moning: A felföld ködén túl

Nem tudom, tudjátok-e - de most, hogy szólok, nyilván megtudjátok-, hogy Karen Marie Moning, aki előtt már számtalanszor leborultam képzeletben a Tündérkrónikák sorozat miatt, kezdetben romantikus regényeket írt. Moning romantikus regénysorozata ráadásul a skót felföldön játszódik, és az első rész tapasztalatait levonva valószínű, minden rész egy csupa szép, csupa izmos- félmeztelen, tehát csak szoknyát, vagy még azt sem! hordó- pasi körül forog, akik kívülről ugyan morcak, de belül mind romantikus lélek, akik foggal-körömmel, turbadúrköltészettel vagy bármi más módon, de megszerzik az aktuális kisasszonykát. Orgazmus nélkül kérem itt nőszemély nem maradhat.

Hogy Barrons mit szólna ehhez a regényhez, inkább hagyjuk ezt, - egy pillanatra azért elképzeltem, hogy kikötözöm és felolvasom neki- de mint tudjuk, nincs az a kötél, ami bármitől visszatartaná, másrészről meg akarom én, hogy Barrons szenvedjen? Most komolyan, akarom? Nem, hogy is tehetnék ilyet. 

Tudjuk persze, hogy Barrons, nem kimondottan romantikus típus, de sosem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár, hiszen - hiszitek vagy sem-, ha kellően nyitott szemmel olvassuk ezt a regényt, megtalálhatunk benne pár, a Tündérkrónikákra jellemző vonást. Előre szólok ugyanakkor, hogy ezek az apró szegmensek itt még csak kidolgozatlan, néha következetlen ötletmagok, ráadásul Moning nem is szentel nekik túl nagy figyelmet, így ahelyett, hogy kapnánk valami romantikus, de vagány sztorit, kapunk tőle egy nagy, habos-babos, kicsit sablonos, romantikus slamasztikát.

A felföld ködén túl egyébként biztosan több akart lenni kezdetben, merthogy Moning belecsempészett egy időutazós szálat, és egy tündéres kerettörténetet, amitől kezdetben számomra kicsit a Szent Iván éjjelre emlékeztetett, de aztán gyorsan átváltottunk minden romantikus mizéria tárgyára, minden férfi nagy-nagy dilemmájára: a mikor fekszel már le velem kérdésre. És higgyétek el, ez a kérdés ebben a könyvben vérre ment.



*HOGY LESZ EBBŐL SZERELEM?*
Most hétfő este van, és már megint megelőzött a BTK a posztolásban, - meg Nima is, csak mondom-,  szóval teljesen el vagyok szontyolodva, és most úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy leinnám magam teával a történetmesélésre koncentrálnék, inkább csak kivonatolom a jegyzeteimet. 
( Ha érdekel, hogy miből szoktam dolgozni, olvasd tovább, ha információkra van szükséged, ott van mondjuk a Nima poszt. )

Enyhe spoiler alarm, ha mindenképp óvni szeretnétek erkölcseiteket, vigyázkodjatok!

Szóval, történetünk főhőse bizonyos Hawk, egy morc, de belül érzékeny várúr,   akiről a regényben sokan és sokszor nyilatkoznak, és én nem általkodtam összegyűjteni róla pár dolgot. Itt van például az első információ, amit megtudunk róla a könyvből, egyenesen a tündér királynőtől:

"Azt mondják, a férfiassága még félárbocon is irigységet keltene a legnemesebb ménben is. Azt mondják, ha áll az árboc, kilopja a nők eszét a testükből, elorozza a lelküket." 



És higgyétek el, az ilyenféle hírnév senkinek nem hoz sok jót, történetünk főhősére például féltékeny lesz maga a tündérek királya is, aki két dolgot tesz, hogy szegény Hawk elbukjon. Egyrészről keres egy nőt neki, aki nem fog behódolni sem az árbocnak, sem a vitorlázásnak, másrészről meg küld egy legendásan fifikás ellenfelet, egyenesen a tündér világból. (Ajjaj, szegény Hawk.)

Maga az írónő, egyébként így mesél róla: Sidheach James Lyon Douglas, Dalkeith harmadik earlje áthágott a szobán. Nedves hajából széles mellkasára csorgott a víz. Hasizma kettős bordázata közt egyetlen folyócskába egyesült a sok vékony patakocska. Holdfény szivárgott be a nyitott ablakon, ezüstös derengésbe vonta bronzbarna bőrét, és az úgy ragyogott, mintha olvadt acélból öntötték volna.

Egyébként ilyen szempontból kedvelem Moningot. Mert legyen az egy délutáni lovaglás, vagy egy izzadság csepp útja, de akár a tücsökciripelés, vagy a bútorok elhelyezkedése, az írónőnek sikerül mindig egy kis adag spirituszt, egy kis hétköznapi romantikát, érzékiséget csenni a jelenetbe. Majd azért mutatok még  példákat. De térjünk vissza Hawkra.

A legjobb barátja például ezt mondja neki: Mi a fenét művelsz te az ágyban a lányokkal, Hawk? (Igen, mert hát a srác sportot űz a vitorlázásból.)

Aztán történik egyszer csak, hogy Grimm, az előbb említett legjobb barát lát egy hulló csillagot, és azt kívánja, hogy Hawk találjon egy lányt, akiért majd eleped, csak ez epekedés ne találjon fogadtatásra. (És tudjátok mit, igaza volt Grimmnek.) A tündérek is osztották ebbéli elképzelésemet, és kerestek is neki egy lányt, Adrienne-t, igaz a mi világunkból, akit át is repítettek téren és időn át, egyenesen az úr ezerötszáztizenharmadik évébe, Comyn várába, ahol arra kötelezték, hogy Hawk menyasszonyának dublőrje legyen. Azt, hogy Hawk miért köteles elvenni őt, és hogy miért van szüksége Comyn uraságnak, egy eladósorban lévő lányra, direkt nem árulom el. Csak szólok, ez nem egy informatív poszt lesz.

 A kandalló háromembernyi magas volt felágaskodott, hogy megcsókolja a mennyezetet és végignyújtózkodott a fal keleti felén. ( Ümmmf...)

Hawk persze az egészről semmit nem tud, és közben így dicséri magát:  az örök romantikus, aki seregeket kábított el a költészetével és a csáberejével.
Illetve később, miután azzal hencegett, hogy vagy ötezer csajjal lefeküdt: Csapodár, csaló, szabados, ó és van egy egészen szép jelző is: rosszéletű. Szóval ilyen véleménnyel volt magáról.

Történetünk másik főhőse: Adrienne de Simone kinek lába alól kikoptak a rózsaszín fellegek.
Csak ennyit mond Hawkról: - Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával és csak az enyém. ( És még a felét sem tudod, Adrienne!)

Felmerül tehát gondolom nálatok is a kérdés: hogy lesz ebből szerelem...

Pedig a pasi egy idő után így néz rá:  Hatalmas éhes farkasként.  (Értitek...)

És később meg ilyeneket mond neki: Te lány, kitől tejszínt leső macskaként gyengül el a férfi, elvihetlek oda, mit másként álmodban tudsz csak elérni!


 (Akarunk mi ilyet hallani? Kérdezem én, akarunk mi ilyet???)  Adrienne nem akart.
- Rémálmomban- morogta Adrienne.

És még ott volt Adam Black is. A tündér rivális, aki meg ilyeneket mond magáról, válaszolván arra a kérdésre, hogy:
- Adam, ki vagy te? 
- Én vagyok az a férfi, akire egész életedben vágytál.
Ami azért elég tág fogalom, nem? ( De hogy őszinte legyek, akár még működhet is. )

Szóval lesz ebből szerelem???

Hawk természetesen szenvedett az elutasítástól, hiszen rájött, hogy Adrienne szenvedélyes, temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtmény. És az emberek általában megbecsülik, ha egy temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtménnyel van dolguk.

Aztán később persze megváltozott a helyzet. Ezek ketten elkezdenek cívódni, és ezeknek a szituációknak se eleje, se vége nincsen.
 - Ilyen megátalkodott némberrel még nem találkoztam.
- Nekem pedig nem volt még soha szerencsém nálad sekélyesebb, javíthatatlanabb ficsúrhoz! S mindezt Adrienne úgy mondja, hogy tudomással bír, gyakorlati tapasztalatokat is szerezve, Hawk  tökéletes ajkáról. (Mondom nektek!)

Mi fog még itt történni? Hogy jutunk odáig, hogy...
... Adrienne kétségbeesetten ezt susogja
De hát tetőtől talpig maga a tökély. Dávid és a görög istenek és a pán mind aránytalan gnómok hozzá képest. Maga a palackba zárt testiség, kidugaszolva.

Vagy eztÓ te jó ég, micsoda remek példány ez a férfi!, vagy ezt: Ez a gazfickó túl szép volt, hogy igaz legyen.

Még úgy is, hogy Hawk kedvenc mondása ez idő tájban, annyi, hogy : a kezemhez szoktatlak.
 ( De drága...)


Adrienne szunnyadó pszichéje igencsak megküzdött a kérdéssel, és ebben én is csatlakoztam hozzá.

Most akkor Hawk egy  túlméretezett, arrogáns, önhitt vadbarom... vagy egy arrogáns, galambagyú, nyamvadék, neandervölgyi marha?

És mit mond közben hősünk legjobb barátja Adrienne-ről, csak mert nem feküdt le férjurával? Asszonyom, igazi szívtelen vasszűz vagy! Nem okoztál neki mást csak fájdalmat.( Imádom a srácot, de azért ez kicsit tipikus, nem? )

Szóval ilyen szórakoztató párbeszédek után, mint:

-Te anyaszomorító! - sziszegte a lány
-Anyaszomorító - ismételte a férfi elgondolkozva. - Talán valami bajod van az anyámmal?

Kérdezem én, lesz ebből szerelem?

Előfordulhat, hogy a könyv végén Hawk felrepítette Adrienne-t egyenest a csillagos égbe, megpörgette a fénylő bolygók között, végigcsúsztatta a tejúton, átperdítette egy szupernóvává robbanó csillagon a naprendszer egyik végétől a másikig, hogy megcsodálja a teljes világmindenséget?

Szeretnéd tudni? Sajnos nem árulhatom el a végét, úgyhogy ha igen a válasz, akkor nosza, kezdd el a regényt olvasni ;)

Ezen a könyvön tagadhatatlanul látszik, hogy Moning első regénye, és bevallom nem teljesen az én világom, de ha egyszerre akartok szórakozni és nagyon romantikázni, akkor a ti könyvetek lehet, ráadásul tényleg érdekes látni, ahogy kezd kiforrni a Tündérkrónikák ötlete és világa a sorozatban. Hiszem, hogy lesz még jobb, és hogy nem ájultam el teljesen tőle, az szerintem azért van, mert már túl sok romantikus regényt láttam. Vagy ahogy Adrienne mondta a regény egyik során...

Hawk,
Te csodaszép férfi, miért is nem találkozhattam veled, mielőtt az utolsó illúzióm is szertefoszlott?


Hát így jártam gyerekek. De azért még engem is meg lehet győzni bármiről.  Tudjátok mit, a következő részt -ami állítólag a kedvenc szereplőmről, Grimmről szól - szunnyadó pszichém például egészen elkezdte várni. :P

- Hallgass, te leány!

 ( Ugyan már Hawk... )

november 05, 2015

Mércék

 PuPi, Nima, Bill és én picit témáztunk - nem is akármiről - , a mércékről. 
A csatlakozókat természetesen szívesen várjuk.


Általában a könyveket önmagukhoz mérem. Legalábbis olvasás közben. Minden könyv ígér valamit az első felütésben, az első pár fejezetben, vagy akár a témában, és ha nem kapom meg, amire számítottam, amit tehát ígért számomra a könyv, akkor bizony csalódott vagyok, és mindig arra gondolok, hogy " ugyan már, ez a könyv jobb LEHETETT volna".

Ilyenkor egyébként lelketlen kritikusnak érzem magam. Nemrég olvastam egy elég népszerű könyvet, amit szinte mindenki az egekig magasztalt, de én csak azt gondoltam olvasás közben, hogy " de ugye lesz benne valami extra?" Pedig kedves kis könyv volt, meglehet, csak el kellett volna engednem magam, mégsem lettünk jó barátok, mert én azt HITTEM, hogy jobb lesz. Karakteres sztorit ígért az alapsztori, mélységet, erősebb világkidolgozást, mint amit kaptam.

Szóval a könyv leginkább önmaga által okoz számomra csalódást. Nem szeretek colstokkal mérni, nem is szeretem versenyeztetni egymással témákat, könyveket, zsánereket, egyszerűen csak szeretném, ha az adott témát az adott műfajnak megfelelően igényesen bontaná ki az író.

Eszemben sincs összehasonlítani a Háború és békét a Gogo girl sorozattal, nyilvánvalóan vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyikre vagy épp a másikra vágyom majd. Nem bonyolítom ezzel túl az életem.

Egy dolog egyébként felmerült bennem. Bizonyos regények között annyira érezhető a szinkronicitás - mondjuk ugyanaz az alaptéma, hasonlóak a szereplők, ugyanaz a regény célja, rendeltetése stb- , hogy óhatatlanul teszek olvasás közben egy megállapítást, melyik is a jobb. Melyik fejtette mondjuk ki jobban a témát. Szóval nyilvánvalóan hasonlót, a hasonlóhoz mérni, ebben van ráció, de még mindig azt gondolom, hogy a regények csak akkor hüppögnek a polcokon, ha nem tudták beváltani a hozzájuk fűződő reményünket, és ilyenkor bizony méltatlanul bánunk egyikkel-másikkal. Ilyenkor talán örökbe kellene adni a nem hozzánk passzoló történeteket. Hiszem, hogy minden könyvnek szüksége van jó gazdára. A kutyáknak, meg a macskáknak is, de ugyanígy van a könyvekkel... Hiszen a jó könyv felemel.

Mondjuk, most talán kicsit eltértem a témától?