2. Anna Gavalda: Édes életünk

Szerencsés ember vagyok, mert az idei évben sok jó könyvet olvastam. Ha statisztikailag nézzük, nem olvastam ugyan sokat, de azok majdnem mindegyike nyomott hagyott a lelkemben, vagy beburkolt, újra gyerekké változtatott, megnevetettet.

Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...

Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.

Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?

Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?

Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...

Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.

De most nem tudom, mi a lényeges.

A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?

Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.

Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.

Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.

Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.

Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.

Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.

Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.

Ennyi.

Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/

És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)

A könyv, amit jobb lett volna nem is olvasni...

Nem témázás ugyan, de felteszem a kérdést, és ha kedvetek van válaszoljatok. Melyik az a könyv, amit végig szenvedtetek, pedig tudtátok, jobb lett volna az elején abbahagyni? Van még rajtam kívül olyan fakír, aki végig olvassa a rossz könyveket?

Nekem rendkívül sok pozitív élményem volt a rossz könyvek kapcsán. Sokszor olvastam már rossz könyvet, és írtam belőlük jó posztot. Aztán úgy éreztem, hogy felnőttem, és úgy voltam vele, jobb ha átadom a folyton elégedetlenkedő szerepet másnak.

Az emberek egyébként fogékonyak a paprikás posztokra, az egyik legnézettebb posztom most is a Szürke ötven árnyalata miatt írt kifakadásom, ami miatt most kicsit úgy érzem, elnézést kell kérnem, de hirtelen felindulásból elkövetett poszt írás következményeként született. Nem gondolkodtam, csak írtam, ami a begyemben volt. ( Csak statisztikai mutató, hogy a "szürke posztra a mai napig 7086 google találat érkezett, és nézettség tekintetében a 8000-hez közelít.)

De mielőtt elmerülnék a paprikás posztok népszerűségében- amelyről külön posztban szeretnék írni- íme a könyv, nyári vállalásom első darabja

#1: Sophie Kinsella: A boltkóros férjhez megy - avagy a könyv, amit jobb lett volna nem olvasni

Alapvetően azt érzem, hogy túl nőttem ezen a könyvön. A boltkóros sorozatot azért kezdtem el olvasni, mert megtetszett a film, aztán az első részt egy barátnős hét után a vonaton majdnem ki is olvastam. Érzelmileg tehát kötődtem a sorozathoz, sokat nevettem rajta, és ha nem is tetszett benne pár dolog, úgy hittem, fog ez még fejlődni. 

A harmadik részre több mint egy év múlva került sor, és annyit biztosan mondhatok, hogy részemről ez a sorozat mostantól kuka. 

Fél évig olvastam ezt a könyvet. Tényleg, fél éven át ott feküdt az éjjeli szekrényem fiókjában, és ha olvasni volt kedvem, ezt lapoztam fel, majd olyan 40 oldal után általában úgy felhúzott, hogy elment a kedvem úgy unblock az olvasástól. Aztán hetekkel később csak folytattam. 

Nincs kedvem belemenni a részletekbe, úgyhogy inkább csak kilistáznám mik voltak, amik leginkább nem tetszettek: 

1.) Zéró karakterfejlődés: a sorozat főhősnője egy csajszi, aki folyton vásárol, és mindamellett szerintem a világirodalom egyik leghülyébb hősnője. Ezt komolyan írom, de tényleg néha -sőt gyakran- annyira hülye Becky, hogy az már fizikailag fájt. 

Néha kínomban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ilyen hülyék vagyunk, mi nők, vagy ennyire nincs igény egy okos női szereplőre?

És nem is az volt a gond, hogy Becky gyakorlatilag olyan, mint egy bárgyú, kallódó próbababa, hanem az, hogy a sorozat harmadik részére sem fejlődött egy picit sem. 

2.) Ez az a könyv, amit elég nehezen fogad már be a gyomrom, tekintve hogy eléggé felháborít a hétköznapi életben is a buta, felesleges, cél nélküli vásárlás, és eléggé bicskanyitogató volt látni, ahogy Rebecca Bloomwod hülyeségekre költötte a pasija fizuját, csak mert egy árva értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában arra vonatkozóan, hogy bármi mást csináljon a shoppingoláson kívül. 

3.) Ez az a könyvsorozat, ami tényleg nem szól másról, mint a vásárlásról, és elég nagy bökkenő az, hogy én a főszereplőnővel ellentétben nem szeretek vásárolni. ( Plussz ugye kissé feldühít mások impulzus vásárlása.)

Kép a filmből, amiben legalább fejlődött valamit Rebecca

4.) Ha belemagyarázom mégis szól valamiről: egy munkamániás, szeretet hiányos sérült férfi, és egy rém egyszerű nő funkciótlan, működésképtelen kapcsolatáról, amit az írónő az utolsó fejezetben leönt egy rózsaszín cukormázzal. Nem kell belemenni a dolgok mélyébe,  a kapcsolatbeli repedéseket úgy is eltakarja a glitteres esküvői fátyol. 

A könyvben gyakorlatilag alig beszéltek egymással a szereplők, mindkettő kisebb válságon esett át, de megbeszélni nem tudták, és még csak hajlandóság sem volt rá, hogy elmondják a másiknak, gond van. Becky ellenben vagyonokat költött el a közös bankszámla kárára, az csak mellékes volt, hogy a pasija teljesen összeomlott - nyilván, mivel semmit nem tudott a menyasszonyáról- teljesen más okból. 

5.) Ez az a könyv, aminek főhősnője nem csinál mást a vásárláson kívül, mint hogy hazudik mindenkinek, de mindenkinek. A pasijának, a családjának, a legjobb barátnőjének... Mindenkinek. Végig. Hazudik. ( Hülyébbnél hülyébb módon, és persze nem bukik le. )

6.) Mindezek után csak annak tudtam szurkolni, hogy Becky esküvője elmaradjon, erre spoiler lett neki kettő is, egy luxus esküvő, meg egy vidéki. Csak mert hülye, mert hazudós, mert más pénzét költi, és mert megérdemli. 

7.) Végül ez az a könyv, ami szólhatott volna komoly témákról: elhidegült anya-fiú kapcsolatról, kiégésről, életközépi válságról, és valóban a vásárlás mániáról, de ahelyett, hogy bármelyiket is egy icipicit megfogta volna az írónő, inkább viccet - sem - csinált belőle. 

Néha felnevettem rajta, de sajnálom, számomra ez a könyv kínszenvedés volt. Soha, soha többet boltkórost. Soha soha többet egy ilyen bugyuta női főszereplőt. Soha, soha egy ilyen buta végtelenül felszínes történetet.

Szóval így kapott nálam a boltkorós sorozat harmadik része 10 csillagból 2-t.  

 Maga a könyv témája is - ha a mai világot nézzük, ahol azért már egyre inkább teret hódít a zero waste és a tudatos vásárlás- eléggé poros. Nem hinném, hogy 2020 táján nagy siker lenne egy csajról szóló sorozat, aki képtelen a gondolkodásra és csak vásárol. (Vagy csak én vagyok idealista. )

 Ideje a tovább lépésnek.

De előbb még olvasnék pár kommentet a ti szenvedős könyveitekről. Persze csak akkor, ha volt olyan...

Ez a rendbontás most olyan édes!

Képzeljétek az van, hogy pontosan egy éve nem írtam ebbe a blogba.

Kicsit elégedett vagyok magammal szemben: nem írtam, mert nem volt mondanivalóm...

Ki kell amúgy dolgoznom magamból az egyik blogger azon bejegyzését, hogy milyen szánalmas, aki nem tudja tisztességesen abbahagyni a dolgokat, de én ilyen vagyok, érzelmileg túlságosan ragaszkodom a régi korok romantikájához, és nekem tényleg nagyon nehéz továbblépnem.
A régi blogolások hangulata számomra olyan igazán giccses, majdnem rózsaszín, csillámos, pillangókkal röpködő, csiklandós érzés, nehéz szavakba foglalni, mit is jelent. Ja, de mégis: boldogsággal töltött el. 

Egy hobbi így jó, így kell csinálni.

Van pár dolog, amit egyébként észrevettem:

- amióta nem blogolok, rosszabb a helyesírásom.
- amióta nem blogolok, sokkal nehezebben fogalmazom meg a véleményem.
- amióta nem blogolok, úgy érzem magam, mint a vöröspöttyös könyvekben az átlagos lány.
- amióta nem blogolok, azóta kissé passzívabb lettem.


Most tehát, hogy ezzel a poszttal rendbontó módon azt ünneplem, hogy egy éve nem ütöttem le a billentyűzetet a Zenka olvas oldalán, arra gondoltam, kihívás elé állítom magam.

Írni fogok, a következő 12 olvasmányomról... A szabályok a következők: újraolvasás nem ér, félbehagyni nem lehet. Köntörfalazni TILOS, mind általában, ezen a blogon. 

Most kicsit játszom, vissza tér-e a régi érzés. Lehetséges-e az időutazás egy blogban? Vagy csak a regényekben történhet meg? Kedves Olvasó, mit gondolsz, eleve elvetélt ötlet az egész?

Tizenkét könyv erre a kihívásra szerintem pontosan elegendő lesz. Aztán továbblépek, valahová, valamerre, valami felé. Hű, de izgi lesz!

Amit még most sem tudok...

PuPilla szerint már körülbelül nyolc éve csinálom ezt a könyvesblogos dolgot- direkt nem szépen fogalmaztam - , és mivel úgy sem ünneplem az évfordulókat, gondoltam antitézis gyanánt összeszednék pár olyan kritikus pontot, amit még ilyen távlatból sem tudok.

Forrás

1. Nem tudom, hogy igazából jó dolog-e amit csinálok... 
Előre leszögezem, blogolni akkor jó, amikor ilyenekre nem gondol az ember. De néha úgy érzem, kevés amit adok. Nem vagyok túl választékos. Nem vagyok irodalmi. Nem tudom szépen és ildomosan megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Zenkás vagyok... Jelentsen ez bármit.

2. Nem tudom normálisan leírni egy könyv tartalmát.
Komolyan, ez számomra a legnehezebb dolog. Néha még puskázni is szoktam, átmegyek más blogokhoz, hogy megnézzem ők hogyan írták le a fülszöveget, aztán látva, hogy másnak is ment, én is megírom nagy nehezen. A problémám az, hogy hol túl sokat akarok írni, hol keveset. Ráadásul fülszöveget szerkesztgetni olyan száraz dolog. Amint túl vagyok rajta, mondhatni szárnyra kapok én is. Sok hamarabb kész lesz a második rész.

3. Nem tudom, hogy egyes kifejezéseimtől nem dob-e hátast pár ember. 
Nemrég olvastam egy cikket a wmn, ahol már az is gond volt, ha szép napot kíván az ember, szóval fogalmam sincs, mit válthat ki, ha azt írom mondjuk, hogy" lövésem sincs", vagy ha azt írom egy cikkben, hogy " halljátok". Ciki azt írni, hogy ciki? Vagy ha olyan szavakat írok, amiket csak ezen a vidéken ismernek?

4. És mi van a szmájli jelekkel? 
Komoly ember nem tesz szmájli jeleket a blogjába, tudom jól. De olyan könnyedén megy, lebiggyeszteni a kettőspontot, aztán rá a zárójelet, és tessék, kész :), már vigyorgok is. Így könnyed és laza az írás. Tudom, hogy gyerekes dolog, mégis jó ezen a felületen így elengedni magam. De biztos vagyok abban, hogy ez másoknak elég furán jön ki.

5. Nem tudom kezelni a népszerűséget.
Ó, nem vagyok én népszerű, most is épp, hogy páran olvassák a posztokat... Soha nem voltam a bloggerek éllovasai között, amikor még kevés blog volt, akkor sem fértem be a legjobb húszba. De így vagy úgy, pont mikor épp szükségem van rá, visszakapom azt a pozitív energiát, amit a blogolásba fektetek. És ilyenkor, amikor kicsit is dicsértek, én nézek és pislogok, és nem mozognak az ujjaim a klaviatúrán, mert nem értem, hogy hogyan lehet ez... Ha szemközt lennénk pironkodva elbújnék egy sarokba, és onnan mondanám, hogy dehát... nem csináltam én semmi különöset...

6. Nem tudom kezelni a konfliktusokat. 
Szerencsére csak pár vita volt a blogon, ami nagyon izgi és szeretem őket, mert felrázzák az adott platform vérkeringését, de nem tudom, mit kezdjek ilyenkor a vitázó felekkel. Házigazdaként nem akarok egyik párt mellé sem állni, kicsit úgy érzem, mindenki vendég, aki ide jár, próbálok ide is, meg oda is közvetíteni, de úgy érzem, ilyenkor mindenki csalódik bennem.

7. Nem tudom, jó-e az, ha túlzottan lelkesedek.
Lelkesedni annyira jó, olyankor tisztára extázisba esik az ember. Mindemellett nyálas posztokat írni, olykor kínosan nyálasakat vagy túlzottan szentimentálisakat, nekem jó... Na de annak, aki ezt a blogot olvassa, illetve annak, aki nem részese ennek a delíriumnak, vajon milyen érzés lehet ilyet olvasni, na azt sohasem tudom...

8. Nem tudom, mire vágynak az olvasóim.
A irl világban sokszor sikerült úgy megbántanom embereket, hogy észre sem vettem. Sajnos nem tudatosan rá tudok taposni mások tyúkszemére, és hogy ez jó-e vagy sem, nem érdekel, vállalom. Viszont itt a blogon, amikor valamit, vagy valakit kritizálok, próbálok kedves maradni. Nem akarom, hogy rossz szájízzel menjenek el tőlem. Ami lehet, hogy nem túl szerencsés. Az ember nem akar midig pillecukrot enni, lehet hogy a kedves olvasó közönségem olykor igényel egy kis savanyú cukrot is. Vagy két kupica pálinkát, a legütősebb féléből.

9.+Nem tudom, hogy meggyőzzem-e Nimát a Tükörjáró sorozatról...
Ez most itt a legaktuálisabb kérdés... :))))

Kerstin Gier- Silber

Első mondat: " A kutya a bőröndömet szaglászta."

* figyelem, ez egy nem szeretem poszt* 

Épp az imént fejeztem be a regényt, és gondoltam jobb lesz hamarabb letudni a bejegyzést, nehogy túl sokáig bosszankodjak rajta. 

Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája számomra  a No.1 az YA tingli-tangli, romantikus, kedves-vicces könyvek között, de az összesített YA regények között is kiemelkedő helyet foglal el. 

Annyi jót hallottam a Silber sorozatról, gondoltam ennyi év kihagyás után- itt úgy értem, hogy asszem kb 3-4 éve nem olvastam VP könyvet-  esélyt adok neki. 

Sajnos csalódnom kellett benne. A Silber sorozat első része olykor kifejezetten bosszantott, összességében pedig egy közepes YA regény lett, amit csak az mentett meg nálam, hogy Kerstin Gier még nem felejtette el, hogy lehet az embert megnevettetni. 

Liv Silber élete nem egyszerű, tekintve, hogy édesanyját követve folyton új suliba kell járnia. Ráadásul anyja összeszerelmesedik egy londoni ügyvéddel, így Liv hamarosan fejest ugrik a mozaikcsaládok problémáiba, és hogy még bonyolultabb legyen az élete, az álmai is egyre furábbak. Legújabb sulija a számomra kimondhatatlan nevű elit suli, ahol négy szőke és gyönyörű srác ejti rabul a lányok szívét. Lassított felvétel szerűen járnak, és nekem a fiúk körülötti hype olyan, mint amit régen láttam az első Twilight filmben, ami baromi elcsépelt. De lépjünk tovább, a lényeg az, hogy Liv valahogy bejut a mostohatestvére álmaiba, és a srácokkal is egyre furább szituációkban  találkozik. Természetesen megtörténik a nagy szerelem is, és a rejtély kulcsa valami olyan dolog, ami - szerintem- elcsépeltebb már nem is lehet. De ugyan már Zenka, nem kell fanyalogni! Hiszen a srácok álmukban titokzatos folyosókon járkálnak, ahol minden ember álmát egy ajtó védi, és Liv társaival kifürkészheti az óvatlan álmodók titkait, megnézheti ki kivel és miért álmodik, és a regény vége felé egyre zűrösebbé válik - a nem mondhatom el, de úgy szeretném- kalamajka is. 

Ah, kicsit kegyetlen vagyok ezzel a könyvvel, mert lehet, hogy nem is volt olyan rossz, de eléggé gyengének tartom az Időtlen szerelem után. Az eleje még ígéretes volt, de a közepétől folyton arra gondoltam, hogy oké, látni, hogy Kerstin Gier írta, de számomra így is kevés. A rajongók nyilván megköveznek érte, de a Gossip Girl vonal szerintem nem túl eredeti, és ha lehetett még elcsépelt dolgot beletenni, na az a démonos dolog volt. A karakterek eléggé rendben vannak- bár a főszereplő lány számomra olykor iszonyatosan butának tűnt-, a tesója viszont nagyon jó fej, és tetszettek a mellékszereplők, sőt néha még a pasik is.

Nagyon nem tudom, mit kezdjek ezzel a sorozattal, mert több olyan ember, akinek az ízlésében megbízok, ugyanezt írta, hogy az első rész gyengébb volt, de sokkal jobbnak tűnt a folytatás. Adjak neki esélyt, vagy fejezzem be itt? Mégiscsak Kerstin Gier sorozatról van szó... De ami itt volt, arra biztosan mondhatom, hogy összességében nem tudtam érte rajongani, és gyengének tűnt.

Na mindegy, fiúk-lányok, olvassunk jó könyveket, amik inspirálnak és tűzbe hoznak! Éljen a szenvedély, így március 15. napján! ( Remélem, mindenki vette, hogy nem a szerelmi szenvedélyre gondoltam ;) )

Kerstin Gier- Az álmok első könyve

2017. Vörös pöttyös Könyv- KMK

326. oldal

10/ 5.5  ( jól lehúztam.)

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

 Első mondat: "Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom - taxisofőrök, fogorvosok -, azt felelem, hogy irodában dolgozom. "

Nagyon jó az idei év az olvasmányok szempontjából, és közülük is talán az Oliphant volt a legnagyobb meglepetés, amit csak magamnak köszönhetek.

Történt ugyanis, hogy december táján levélminta mániás lettem és a nagy év végi hajtásban túl lusta voltam utána nézni, miről is szól ez a könyv. Ott voltak a borítón a levelek, meg valami okos ember odaírta a könyvre a moly.hu-n, hogy ez egy chick lit regény, én meg azt hittem, hogy ez egy könnyed kis történet lesz, ahol a rózsaszín topános főhősnő majd utazik, lezuhan a repülőjével a dzsungel fölött, és beleszeret Tarzanba. Olyan intellektuel módon.

Magamnak köszönhetem tehát a meglepetést, amikor rögtön az első oldalon libabőrös lettem, pedig csak az előszót olvastam. Az idézet Olivia Laing: A magányos város című könyvéből való, és valahogy egyszerre steril és mégis szívsanyargatóan pontos definícióját adja a magány érzésének, hogy azon kaptam magam, újra és újra elolvasom.

" A magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő..."

Voltál már magányos? Emeltél már falakat magad köré? Történetünk főhőse Eleanor Oliphant egész életét a magányosság érzésével éli le. Fiatalkorában egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerül, sehol sem veti meg a lábát. Felnőttkorában egyedül él egy önkormányzati lakásban. Mivel kiemelkedően magas intelligenciája van, könnyedén lediplomázik, és a pénzügy területén munkahelyet szerez.  Senkivel nem beszélget, soha senkit nem szólít meg. Sehová nem jár,  már az is nagy esemény, ha egy mérőóra leolvasáshoz egy idegen ember belép a lakásába. Ha nem dolgozik, napok telnek el, anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. Eleanor mégsem savanyodott be. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden szerdán telefonon beszél, és az elejtett mondatokból már a könyv elején tudni, hogy anyuka azért van börtönben, amit Eleanorral tett. 

" Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Már a könyv elején érezhető, hogy valami nem oké, és nem csak azért, mert Eleanor ennyire ragaszkodik az anyukával folytatott szerda esti kegyetlen beszélgetésekhez. Olykor tényleg eléggé fura gondolatai vannak, de mégis egy-egy elejtett mondatával egyre rokonszenvesebbnek és viccesebbnek tűnik, ahogy kívülről vizsgálja a mai modern életet, az őt körülvevő - és be nem fogadó- társadalmat. 

"  Többször feltűnt már, hogy épp az állandóan sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. "

Tényleg, ahogy haladtam a regénnyel, egyre jobban megkedveltem a főszereplőt, nem nevettem, hanem szó szerint felröhögtem egy-egy gondolatmenetén, és persze olykor - amikor egy-egy eldugott mondattal, egyre többet tudtunk meg a múltjáról, és arról, hogy miért is lett ilyen - annyira összeszorult a gyomrom, hogy néha teljesen felháborodtam a még ki sem mondott történéseken. Nagyon ügyes az írónő, mert folyton azon gondolkodtam, mi történhetett a múltban, ugyanakkor szinte féltem kideríteni. És mégis mosolyogtam közben, és szurkoltam Eleanornak, hogy végre történjen vele is valami, ami kimozdítja, hogy ő is elkezdjen élni.

Szerencsére két dolog is történt a főhősnőnkkel. Az egyik, hogy egy elfuserált társas eseményen, ahol kötelező volt megjelenni, megtalálta magának " a férfit", akivel még anyuka is elégedett lehet, s hogy meg legyen a nagy találkozás, Eleanor végre elkezdett kimozdulni a komfortzónájából. 

A másik jó dolog pedig az, hogy Eleanor megismerkedett a munkahelyén -természetesen csak kényszerből - az informatikussal, Raymonddal, és ezután -nagy szerencséjére- Eleanor körül felgyorsulnak az események: megmenti Raymonddal egy idős ember életét, koncertekre jár, sőt szépségszalonokba is, és lassan-lassan leengedi a védelmet nyújtó falakat. Csakhogy ahhoz, hogy végre élni kezdjen, szembe kell nézni a múlt történéseivel is...

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy kerül ki a magány csapdájából Elanor. Annyira jó ez a regény! Nem szeretem különösebben családon belüli erőszakról szóló történeteket, de ez egy édes-bús, felkavaró és mégis nevetős regény, amit mindenkinek ajánlok. Nem chick lit regény. Nem arról szól, hogy Elanor szerelmes lesz. Arról szól, hogy egy ember, aki gyerekkorában épp, hogy túl élt, mennyire elszigetelheti magát minden jótól, ha nem tudja feldolgozni a történteket. Nagyon szeretem a másik főszereplőt is, Raymond, az egyik legnagyobb meglepetés a regényben, mert egy teljesen hétköznapi ember, és mégis ő teszi a legtöbbet Eleanorért, amikor különc viselkedése ellenére is a felszín alá néz, és a barátja lesz. Nekem nagyon-nagy élmény volt ez a regény, és hiszem, hogy mindenkinek nagy élmény lenne, ha belekezdenétek.

Engem egyébként hangulatában nagyon emlékeztet az  Amelie csodálatos életére, ott is egy magának való, de élni akaró, magányos, magának való nő tör ki a valóságba. Itt persze jóval nehezebb dolga van főhősnőnknek, de a történet végére tényleg eljutunk odáig, hogy nem kell többet aggódunk érte. Eleanor Oliphant köszöni, jól van! És milyen jó tudni ezt!

Ez Gail Honeyman első könyve, de ezek után figyelni fogom az írónőt, mert egy nagyon jó, okos, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet írt. Igaz kedvenc lett, el fogom még olvasni.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van!
Ventus Libro Kiadó, 2017
400 oldal

Yurkov Kovács Orsolya: Stíluserő

"- Halló, drágám! Éppen a Debenhamsbe tartok, és tudom, hogy itt szoktál reggelizni. Gondoltam, bekukkantok, és utánanézek, mikor akarod megcsináltatni a színeidet. 

- Anyu, már megmondtam, hogy nem akarom megcsináltatni a színeimet!

- Jaj, ne légy már ilyen begyepesedett, drágám! Meg kell nyilatkoznod! Nem lehet örökké a kispadon ücsörögni ilyen barnákban és piszokszínekben! " 

/Helen Fielding: Bridget Jones naplója 2./

Első mondat:
" Gondolkoztál már azon, miként lehetséges, hogy akadnak emberek, akik stílusosabbak a többieknél? "

Ezt a rövid könyvecskét (126.oldal) karácsonyra kaptam, méghozzá egy stílustréninggel együtt!, és bár még nem volt időm elmenni tréningelni egyet, a könyvet már elolvasgattam. 

Amikor megláttam az ajándékot, rögtön ez a jelenet ugrott be a Bridget Jonesból- nemhiába keményvonalas rajongó voltam-, no meg az, amikor tényleg elment, és a stílustanácsadók különböző színű kelméket téve az arcához, nem tudták eldönteni, hogy mégis milyen az ő színe. A végén, ha jól emlékszem, azért kiderült. 

Biztos, most eltanakodtatok azon, hogy mi szükségem lehet nekem stílustanácsadásra... Lelki szemeim előtt látom, ahogy elképzelitek, menyire bénán öltözködöm, csak akkor adhatnak valakinek ilyen célzatos ajándékot. De nem! Nem gondolom, hogy előnytelenül öltözködöm, vagy rosszul válogatom ki a ruhákat. Viszont az utóbbi időben rájöttem, hogy itt az ideje megváltoznom... Gimis korom óta egy a ruhaméretem, ami azzal járt, hogy soha semmilyen ruhát nem dobtam ki. A nyáron, amikor teljesen kétségbeestem, hogy a szekrényemben soha semmit nem találok, fogtam magam, és elkezdtem selejtezni a ruhákat. Három zsák a vöröskereszthez ment, egy zsák ruhát kidobtam. És még mindig van mit szortíroznom...

A módszerem az volt, hogy minden egyes ruhát felvettem, és megnéztem magam a tükörben. Jól áll? Kevésbé? Szeretem ezt viselni? Akarom én ezt? Fel akarom venni bármikor is??? Néhány ruhánál abszolút tanácstalan voltam. Aztán felmentem a pinterest oldalamra, és pislogtam egyet. Van ott egy tábla, ahol azokat a szetteket gyűjtöttem össze, amik nagyon-nagyon tetszenek. Egyik ruhám sem hasonlított arra, amire vágytam. 

Megpróbáltam kívülről nézni az öltözködésemet, és rájöttem, hogy az év 90 %-ban farmert hordok. Ez rendben volt régen, de most már zavart. Mert tudtam, hogy váltani akarok. Itt volt az ideje. Lecserélni a régi dolgokat. Nőiesebb ruhákra váltani... Na itt kezdődik a Yurkov-féle fordulat, mert rá kellett jönnöm, hogy a váltáshoz egy kis segítség kell. Szóval elkezdtem nézegetni a videókat, gyűjtöttem az ötleteket mindenfelé, és ellestem pár trükköt. És fura volt, mert ezek a trükkök működtek! Pedig azt hittem, hogy ezek bagatell, semmitmondó dolgok. És mégsem!

Az a legjobb abban, amit Orsi és a könyve képvisel, hogy nem azt mondja: ez a divat, vedd ezt. Hanem azt mutatja meg, neked mi áll jól, és arra biztat, hogy ne takard el, hanem vállald önmagad.

Számomra nagy fordulópont volt az életemben, amikor rájöttem, hogy nem fejezem ki úgy magam, ahogy szeretném. Pedig megtehetném. Mindenkinek van rá lehetősége, alkalma... Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, tök jó ez a fari, használni is fogom, de unom, és ez már nem én vagyok. Szóval ezóta nézegetem a hétköznapi divattal, a stílustanácsadással kapcsolatos oldalakat. 

A könyv egyébként eléggé az alapokat mutatja be. Tele van képekkel, nagyon jó a hangulata, de számomra inkább csak egy bevezető, egyféle ráhangolódás, ami arra késztet, hogy figyeljünk önmagunkra, és próbáljuk meg jól érezni magunkat a bőrünkben. Stílus alapelveket találhatunk benne, írnak benne pl. az alapvető színtípusokról, az alapvető öltözködési hibákról, arról, hogy az emberek gardróbjában a ruhák nagy része nem is illik hozzájuk. Olvashatunk visszajelzésekről, hogy mennyivel megnőtt az emberek önbizalma, miután ráéreztek saját stílusukra, hogy az öltözködés mennyire tükrözi a belsőnket, s hogy bár abszolúte nem a ruha teszi az embert, de mégis csak az adja az első benyomást. És az első benyomás naná, hogy fontos lesz. 

Szóval várom a tréninget, izgulok, mi az én színcsoportom :), kíváncsi vagyok erre a csajos napra, és szinte biztos vagyok abban, hogy segíteni fog abban, hogy az új ruhatáram hogyan alakítsam ki. Szerintem egyébként tavasz vagyok, de az is lehet, hogy a nyár jön ki. Testalkatra meg...hú, fogalmam sincs. Mindenesetre ez a könyv nagy kedvet ad arra, hogy kezünkbe vegyük az irányítást, és tegyünk egy lépést önmagunk felé.  De mégis csak van egy kis hiányérzetem a könyvvel kapcsolatban. Olyan, mintha csak az előételt kaptam volna meg. Az igazi válaszokat - akár tanácsokat- egy könyv ebben a témában nem fogja megadni...