szeptember 20, 2013

Calderon avagy hullajelölt kerestetik

Első mondat: Genius Calderon meghúzta a ravaszt, de a lézerfegyver felmondta a szolgálatot...

Abba a hibába keveredtem, hogy elolvastam a könyv végén lévő méltató véleményeket - könyvesblogger ilyet soha ne tegyen, különben elveszíti a saját hangját- , és szóval igen, megtörtént: krákoghattam, torokköszörülés még minden, de nem tudtam írni egy normális mondatot sem a könyvről. Na pedig ez az a regény, amiről érdemes írni, főképp azért, mert ...

Hogy lehet, hogy vannak olyanok, akik a Calderont még most sem ismerik? Pont leveleztem az egyik blogos ismerősömmel, mire megkaptam a kérdést, hogy oké, olvassam, de mondjam már meg, miről szól ez a regény? És akkor ledöbbentem és eldöntöttem, hogy megpróbálok a könyv mellett kampányolni.

Olyanokat írtam neki - amúgy ( most beavatlak titeket) - , hogy figyi ez nagyon jó könyv, ezt olvasd el. Meg olyanokat, hogy fúú és ott van benne az az ipse, aki mindig öngyilkos akar lenni, de nem úúgy, hanem amúúgy, tudod, olyan viccesen. Meg olyanokat is, hogy:  és képzeld van benne az a vagány japán csaj, szamuráj ősökkel, ő tuti tetszeni fog,  és hogy tök jó, mert mindig történik valami, meg nem kiszámítható... Meg olyat is írtam, hogy figyi, ez az ŰRBEN JÁTSZÓDIK!!!, és fogalmam sincs, hogy miért kiabáltam közben. :) Nyilván lelkesedésből.

Szeretném előrebocsátani, hogy bár nem voltam szabatos és elegáns, de jó munkát végeztem.

Történetünk főhőse tehát, bizonyos Calderon, egy főnemes, aki ifjú is mellé, meg gazdag, annyi gond van viszont vele, hogy minden áron meg akar halni. Nem sül el a lézerfegyver, hirtelen más dolga akad, nem néz ki elég jól, hogy meghaljon, aztán meg a temetést is ki kell valahogy fizetni. Eldönti hát, hogy kapitánynak áll, és mivel főnemesként kiemelkedő tehetsége van mások befolyásolásában, meg is kapja egy hatalmas űrcirkáló kapitányi posztját.
A helyzet csak azért faramuci, mert Calderon mindig ellógott az űrcirkálók vezetéséhez szükséges kadéti órákról, ráadásul tapasztalata sincsen, főnemesként nem is dolgozhatna, belekeveredik egy nála nagyobb összeesküvésbe, képtelen elszakadni az egyik kadétlány, név szerint Taina Tives narancsillatától, és mindezek mellett igen nehéz dolog egy főnemeshez méltó halált összehozni.

Az a helyzet, hogy most is le kell írnom, ez nagyon jó könyv, szóval ezt olvasd el. De ha szabatosabb véleményt is szeretnél olvasni, elmondom, hogy...

Szerintem a Calderon, mint regény erőssége a humor. Nem is, nem is. A regény erőssége a karakterek. A két főhős, Calderon illetve Taina Tives olyan eleven egyéniségek, hogy ha nem lenne a történet már önmagában is élvezhető és fordulatos, akkor is szeretném a könyvet. Calderon, az elkényeztetett ficsúr, aki mégsem az, aminek látszik, alapvetően meghasonlott karakter. Nekem fura volt egyébként, hogy egy alapvetően tragikus vonalat, tehát hogy Calderon meg akar halni, humorba öltöztette az írónő, de aztán tisztult a kép, - amit most nem akarok leírni nektek-, igazán tetszett, hogy a humor mögött is volt valami kézzelfogható és hétköznapi és komoly dolog, még akkor is, ha ez csak töredéke a történetnek. Taina Tives a japán kadétlány pedig egy erős női harcos karakter, aki nem borul le Calderon nagyszerűsége előtt, aki nem lesz hirtelen végletekbe menően szerelmes... és ez végtelenül tetszik és imponál nekem. Nem, ez a karakter okos, erős és méltó társa nemcsak a játékban, hanem személyiségében is Calderonnak. Ez pedig egyébként elég fura, a regényekben valahogy mindig eltolódik a hangsúly a két főszereplő között egyik vagy a másik irányában, de itt ezt nem éreztem.
A regény humora nekem nagyon bejött, alapvetően pont azt a vonalat képviseli, amit én kifejezetten szeretek, intelligens, spontán, cseppet sem erőltetett.
A cselekményvezetés pedig azért jó, mert Calderon olyan kiszámíthatatlan szereplő, hogy sosem tudni, mit tesz. Általában pont a realitás ellenkezőjét választja és alapjában véve annyira őrült ez a karakter, hogy szerintem nem lehet nem szeretni, de ha akarjátok, hát próbáljátok meg utálni őt, de úgy is tudom, hogy nem fog menni...

Van egyébként egy kritikai megállapításom is. Először nagyon meglepődtem, hogy mennyire csajos ez a könyv- egyébként nem kifejezetten az, szerintem simán elolvashatja bármelyik férfi is, de azért vannak kifejezetten női szíveknek szánt jelenetek benne, ez így van, ezt nem szabad letagadni. De ugyanakkor számomra- és itt most nem kell mindenfélét beleképzelni a dologba-, szóval számomra a romantika lehetne sokkal árnyaltabb is. Jó -jó, nyilván átjött a két szereplő közötti zizegés, ezzel semmi gondom nincs, de azt gondolom, hogy ha a karakterábrázolás csillagos ötös és ötös a történet is, a romantika valahogy elmaradt ettől... Picit úgy érzem, hogy On Sai nem érzi magát olyan otthonosan az ilyen lányregényes közegben és mintha magára erőltetné ezt az attitűdöt. Nagyon érdekes, hogy a történetben szinte mindenben van egy kis árnyalatnyi humor, de a romantikus részeknél, úgy értem, a full romantikus jeleneteknél, nem éreztem ezt az laza örömöt.
Viszont határozottan úgy érzem, hogy a regény javára vált, hogy Calderon és Taina között nem csak játékpajtási kapcsolat bonyolódik, és úgy érzem, hogy kellett egy ilyen regény, ami fellazítja a sci-fik és más fantasztikus regények közegét, szabályait és hangulatát. Ezzel a könyvvel remekül lehet szórakozni, kikapcsol és ellazít, és szerintem sok tekintetben szükség van a magyar irodalomnak ilyen, a műfajok közötti átmenetet képviselő regényre. Mert mi olyan vaskalaposok vagyunk. Fúúj, ez nem is sci-fi, fúúj, mi az, hogy ilyen komolytalan, fúúj, miért nincs több romantika benne... Miért ne lehetne írni könyvet egyszerre nőknek és férfiaknak, úgy, hogy egyszerre legyen benne romantika, humor, meg kalandos cselekmény? 

Azt hiszem, már elég sokat írtam, nagyon várom a folytatását, ami hamarosan talán már a könyvesboltokban lesz. Ja és persze hogy figyi ezt olvasd el, és fúú ott van az az ipse, meg hogy az űrben játszódik? Azt mondtam nektek? Értitek, a ZŰRBEN játszódik, ott az a jóképű, identitás válságban lévő kapitány, meg a kis szamuráj-hősnő, aki meg akar szabadulni egy tradicionális házasságtól, csillagok meg csillagrombolók, meg bálok, meg párbajok, csaták és hajófoglalások, plusz nagyon sok humor..., meg ugye ott van a játék is, aminek meglehet pont az írónő az egyik mestere. Próbáljátok ki, olvassátok. Én mondom...

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik, Könyvmolyképző Kiadó, 2012., 286 oldal 
szerintem:  9/10
SHARE:

szeptember 19, 2013

Kedves történet a szekrényekről...

Jönnek a könyves posztok is, csak épp náthás vagyok és itt vacogok a takaró alatt, úgyhogy hoztam egy történetet, amit nemcsak PuPillának ajánlok, de neki mindenképpen.
Simon Bloodworth tündérszolgája váratlanul és szinte a semmiből került elő. Felajánlotta szolgálatait, és azt kérte, hogy szólítsák Alabárdnak. Ma már minden iskolás gyerek tudja, hogy nem szabad egy tündért felfogadni anélkül, hogy alaposabban utánanéznénk, honnan származik, és meg ne próbálnánk kideríteni, ki is ő, és pontosan miért jött el Tündérországból. Már az is gyanús, hogy egy harmadrangú angol mágus szolgája akart lenni...


... Egy szép májusi napon 1310-ben Bloodworth éppen távol volt otthonról, amikor a felesége felfedezett egy magas szekrényt a konyhában- egy olyan helyen, ahol azelőtt nem állt szekrény.  Megkérdezte Alabárdot, hogy hogyan került oda, mire a szolga azt felelte, hogy ő vitte oda a szekrényt, ami valójában mágikus bútordarab. Megsajdult a szíve, ha látta, hogy Mrs. Bloodworth és lányai reggeltől estig mosnak, söpörnek, főznek és takarítanak, miközben - az ő véleménye szerint - inkább azt érdemelnék, hogy egész nap égkövekkel díszített ruhában üldögéljenek hímzett párnákon, és édességeket falatozzanak. Mrs. Bloodworth úgy gondolta, van abban valami, amit Alabárd mond. 
.... Alabárd azt mondta neki, ha belép a szekrénybe, egy varázslatos helyen fogja találni magát, ahol egy-két varázsige megtanulásával máris elérheti, hogy minden munka egy pillanat alatt el legyen végezve, mindenki első pillantásra csodálatosan szépnek lássa, aranyhegyek jelenjenek meg a semmiből, amikor csak kívánja, és hogy férje engedelmeskedjen neki, és így tovább. 
- Hány varázsige van? - kérdezte Mrs. Bloodworth. 
- Körülbelül három- vélte Alabárd. 
- Nehéz őket megtanulni?
- Ó, dehogy! Nagyon könnyű.
- Hosszú ideig kell ottmaradnom?

- Nem, egyáltalán nem, a misére már vissza is érhetne. 
Aznap délelőtt tizenhét ember lépett be a szekrénybe, akiket soha többé nem láttak Angliában. Közöttük volt Mrs. Bloodworth és a két kisebb lánya, két női és két férfi szolgálója, valamint a bácsikája és hat szomszédja. Csak Margaret Bloodworth, az asszony idősebb lánya nem akart menni. 
... Kétszáz évvel később Martin Pale Tündérországban utazgatott. Egy ősöreg és nagy hatalmú tündérherceg, Magyaltopán Jeromos kastélyában talált egy hét-nyolc év körüli, nagyon sápadt és csontsoványra fogyott embergyereket. A kislány azt mondta, hogy Anne Bloodworhtnek hívják, és úgy két hete jöhetett át a tündérek világába. Azonnal kiosztották neki a munkát: rengeteg mocskos edényt kellett kisúrolnia. A kislány azt is mondta, hogy az érkezése óta szorgalmasan súrolgatta az edényeket, mert ha végez, visszamehet az otthonába, és viszontláthatja a szüleit és a testvéreit. Úgy számolta, hogy egy-két napon belül el is indulhat.  

Muhaha!! 

Suzanna Clarke- A hollókirály 69. oldal ( mindenki utálta a lábjegyzeteket a könyvben, szerintem azok voltak a legérdekesebbek ;) )
SHARE:

szeptember 15, 2013

Dobáld ki!



Egy ideje teljes mértékben ki voltam akadva arra, hogy soha semmire sincs annyi időm, mint amit szeretnék. Minden csodálatom azoknak, akiknél csillognak a polcok és szín szerint sorjáznak a tökéletesen vasalt ruhák, akik egyszerre tudnak háztartást vezetni, dolgozni, szórakozni, sportolni, tanulni... Kicsi vagyok én ehhez. Persze próbálkozni még próbálkozhatom, nemde?
Én nagyon sokszor foglalkoztam már gondolatban azzal, hogy vajon tényleg igaz-e a mondás a bezáruló ajtókkal kapcsolatban. Hogy tényleg kinyílik-e az a másik, esetleg ott terem-e egy ablak, ahonnan láthatom a következő utam. Jöttek a válaszok, hogy persze, persze mindig jön valami, de a valami, na az egy eléggé bizonytalan fogalom, ahhoz, hogy ezt elfogadhassam baromi nagy bizalom kell a jövőre vonatkozóan, ami nem minden esetben van meg nekem. Tudom, nem így kellene lennie, ezen is dolgozom rendesen.
Ne ijedjetek meg amúgy, mert nem akarok átmenni Coelho-ba. De azt gondolom, hogy az embernek időről-időre meg kell újulnia. Nem helyes, ha valami mellett csak azért tartunk ki, mert megszoktuk. Ez megmutatkozott a közelmúlt eseményein is. Ami nem megy, azt ugye el kell engedni, ami leszív, ami nem ad energiát, örömöt, azzal valamit tenni kell. És tényleg, valóban jönnek a régiek helyébe új dolgok, nem kell attól félni, hogy ha valamit otthagysz, hát üres leszel.

Jött ugye a Moly. botrány, ami arra volt jó, hogy megvizsgáljam magamban a " nincs élet a Moly-on kívül" perspektívát, amit a múlt héten jó sokan sulykoltak, szerintem teljesen feleslegesen. Egyrészről nem vagyunk óvodások, másrészről meg...

Elmondom nektek, hogy van élet a Moly. után. Sőt, lehet meglepődtök, de létezett az élet akkor is, amikor épp agyhalott állapotban rajta lógtunk. Nem a konfliktusról akarok írni most, hanem arról, hogy közben mi alakult ki bennem.

Egy ideig maradtam az oldalon - korlátozva persze - és bámultam, mi történik ott. Őszinte leszek, azt figyeltem, hogy lesz az anarchiából megint példás rend, hogy szivárog vissza az oldal a régi kerékvágásba. Örültem is neki, meg nem is, de leginkább már nem érdekelt. Úgyhogy mivel nem jutottunk dűlőre, és nem volt kedvem arra várni, mikor törölnek illetve próbálnak végre velem kommunikálni, töröltem tehát magam és az a vicc, hogy az utóbbi napokban tényleg éreztem valami változást. Mintha lekerült volna rólam egy lepel. Egy vizes lepedő, hogy érzékeljétek a súlyváltozást.

Az ember teljesen betokozódik bizonyos szituációkba és ott reked benne, pedig ha folyton egy helyen állunk, nem lépünk semerre. Ez egyértelmű, tudom, hogy te is tudod. Ezért nem is bölcselkedek többet.

Szerintem mindig ideje van a nagytakarításnak. Helyet kell adni az újnak, a másnak, a kisebb-nagyobb változásnak. Az utóbbi napokban én ezt tettem. Tárgyak, ruhák, tagságok, kapcsolatok. Megvizsgáltam őket. Jó dolog-e takarítani? Baromi fárasztó.
De mindig jobban érezzük utána magunkat.
SHARE:

szeptember 10, 2013

Napi hangulat

Ide is leírom, hogy iszonyatosan fáradt vagyok, és most szépen bevackolódom egy jó vastag kabátba, szekrénybe, könyvbe :) Örülök, hogy elindult valamiféle párbeszéd-féleség vagy mindez csak szimuláció? de még mindig azon az állásponton vagyok, hogy inkább Narnia.

Amikor gyerek voltam - egyébként- pont emiatt a könyv miatt féltem a szekrényektől :D
Tiszta horror: beszélő hódok, meg hó, meg gonosz boszorkány, meg farkasok, meg oroszlán, meg minden ... 
SHARE:

szeptember 07, 2013

És akkor a polcról visszaintegetett Bridge, avagy a könyvtárban jártam...

 Ilyen is volt... Régen volt.

Pár napja újra beiratkoztam a könyvtárba, és ha ezt a posztot pár napja írom meg, biztos sokat olvastatok volna a könyvtárról, meg a könyvtárosnénikről, de úgy tűnik ezt most megúsztátok :D. A lényeg a lényeg, hogy felkutyagoltam a könyvtár meredek lépcsőin - csak én érzem úgy, hogy minden könyvtárba magasan felfelé vezet az út? :)-, azon tűnődve, mekkora sikerélmény, hogy a ruhatáros néni hűlt helye miatt a táskám is felvihetem, amikor is egy ismerős hölgy megkérdezte, mit is téblábolok az ajtóban...
Az első gondolatom az volt, hogy azon nyomban visszazavarnak a táskával és sikerélménnyel együtt, de miután bájvigyorral kijelentettem, hogy szeretnék újra visszatérni a könyvtár kötelékébe, az ismerős hölgy hirtelen nagyon kedves hölgy lett. Ki is jelentette, hogy ő ismer engem, és bár nyolc éve a lábam nem tettem a városi könyvtár közelébe, ő még mindig tudja, hogy ki vagyok. Bevallom, ez a tény valamilyen fura módon felmelengette a szívemet, az sem zavart volna, ha a kedvenc táskámra csúnyán pislog.

Aztán megbeszéltük, hogy mennyire rossz nekem, hogy ennyit kell fizetnem egy fél évre, meg hogy semmi nem változott, és miközben az adataimat pötyögte, fixírozni kezdtem a nemrég visszahozott könyveket. Nem jártam sikerrel. Viszont várólistára tettettem pár Edith Wharton könyvet, merthogy most nagyon vágyom a Vigasság házára, meg az Ártatlanság korára, és ekkor már éreztem, hogy mégis jó nekem, mert ez a dolog, tagsági díj ide-oda, mégiscsak klassz dolog.

Úgy járkáltam a könyvek között, mintha nem is egyedül lennék. Először is Dün jutott az eszembe, arra gondoltam, most biztos büszke lenne rám - folyton a fejemben volt (ha már messziről megláttam magát az épületet) az a Dün-féle karc, hogy gyerünk-gyerünk a könyvtárba :) - , meg hogy akkor én most kiveszem a Kaméliás hölgyet, de aztán annyi Molyos karc, meg könyv jutott az eszembe, hogy elképzeléseimet sutba dobva kapkodtam a fejem jobbra-balra.
Találtam pár nagyon szép kötésű könyvet, óvatosan körbenéztem, látja e valaki, és megsimiztem. (Miből lesz a könyvfetisiszta :)...)
 
Aztán az egyik polc tetejéről ott integetett Bridge, Nick Hornby féle könyv formájában lóbálta a lábát - kissé anarchista módon, hisz minden könyv decensen állt, de a Hornby könyv a tetejükön feküdt- és mivel nagyon csípem a Hornbyt és persze Bridge-t is, szépen elcsakliztam valaki előtt...

Aztán arra gondoltam, hogy kiveszem "Heloise szépfiúját", de Maupassant ezen könyve túl népszerű a Pattinsonos Bel ami miatt, úgyhogy abból csak egy szakadt példány volt bent- talán az utolsó példányért visítozó tinédzserlányok harcoltak meg, és aközben szakadt el- úgyhogy azt is otthagytam.

Nagyon akartam Márait, de úgy látszik, Márait még mindig sokan akarják, úgyhogy pont az a könyv, amire vágytam nem volt sehol, és amúgy is elcsábultam Merle felé ( még mindig a fejemben van a Védett férfias bejegyzés, ala Amadea), viszont kis hezitálás után úgy döntöttem, most mégsem nőuralomra vágyom, úgyhogy elsasszéztam egy másik polc felé.
A másik polcon megláttam Spiró Fogságát, de hát az egy hosszú könyv, most nem mertem kivenni, és láttam Vaszary könyveket is, biztos, én vagyok az egyetlen, de egy vörös szöszmókra asszociáltam a láttán, és amikor csillámos rózsaszín könyvek csillogtatták csábosan felém csillámjaikat, a szívem kicsit gyorsabban vert, a Pupillám kitágult és pillangók szálltak a gyomromban azt a kérdést szajkózva,  hogy ugye, hogy netalán a hercegnőről szólnak, aki neveletlen?, de sajnos nem arról szóltak. :(
Végül öt könyvet vettem ki, ebből kettő nem is regény, de azokra is kíváncsi vagyok. A hatodikat az orrom elől szedték el, úgyhogy jajj annak, aki helyettem Vavyan Fable-t olvas, Lobo legyen vele, vagy valami jótündér, mert különben... ( csúnyán néz).

De íme, itt légyen akkor a kölcsönbe vett öt könyv:




Most nézzétek :), írhatom én nektek, hogy nem lesz hosszú meg könyvtáros a poszt, és mégis tessék, csak csacsogok, és csacsogok, a könyves kihívásaim meg megint sehol sincsenek, -csak egy szúnyogcsípés az orromon--holott már a szülinapi bejegyzés is azért íródott, hogy meséljek róluk...

De legalább felkeltem a figyelmet. (muhaha :D)
Ja, és arról már nem is írtam, hogy a könyvtárt úgy kellett elhagynom, hogy a család utánam is jött, és nyilvánosan megfeddtek, amiért olyan sokáig voltam...
Ugyanis Zenka, úgy ment be, hogy csak pár perc, beiratkozik, levesz két könyvet a polcról, és már rohan is!

Na de mit lehet csinálni, az ember nem figyel az időre, ha ott sétál a régi/jó ismerősök között...
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig