július 30, 2015

Sir Philip? Az én Sir Philipem?

Nehéz szavakat találni erre a könyvre, ugyanis a regény első felét szó szerint utáltam, míg a második felét egyszer csak el kezdtem élvezni...

Felmerül tehát a kérdés, most mi tévő legyek?

Persze már korábban megfogadtam, ha ezentúl egy könyv nem fog tetszeni, nem fogom szétcincálni, de nem tudom letagadni azt a döbbentet, ami ennek a regénynek az elején fogadott.

Először is, őszinte leszek, ez - ahogy az írónő is írja- egy csajos könyv, melynek értékét csak azok a csajok látják, akik szeretik a rózsaszín, naiv lányos történeteket. Senki más nem, de ők, mint Julianne Donaldson rokonlelkei, minden bizonnyal imádni fogják. ( Ti. az írónő a rokonlelkeinek ajánlja a könyvet.)

Másodszor, hát én az első pár fejezetet olvasva azt hittem, hogy ez a könyv egy tizenéves, kezdő író legeslegelső fanfictonje regénye. Enyhén szólva nem a fogalmazásmód az, ami segített túljutnom az első megrökönyödésen. Amikor az első százhetven oldalt olvastam- a könyv egyébként 314 oldalas Kmk-s szerkesztésben -, szóval a könyv első felében a legpozitívabb dolog, amit magamban megfogalmaztam, az az volt, hogy ez a könyv rendkívül egyszerű. És folyton ez a szó lebegett előttem olvasás közben. Egyszerű, - lapozgattam, múltak a fejezetek- még mindig egyszerű, - és ezt követően is- 1Xűűű... Őszinte leszek csalódás volt.

Adott egy lány, aki nem bízik magában, mert van egy tüneményes ikertestvére, és ez a lány, név szerint Marianne a regény egészében kisebbségi komplexusban szenved. Adott az ikertestvér, aki meg akar szerezni egy gazdag és vagyonos vidéki urat, és adott ugye a gazdag és vagyonos vidéki úr, aki meg menthetetlen szerelmi vágyban szenved majdnem az utolsó lapokig. A történet cselekményét egyébként leírhatnám ezzel az egy mondattal: Marianne a regény kezdetén még Bathban tengeti a napjait, ámde nagyanyja, akinél apja távolléte alatt vendégeskedik elküldi egy vidéki birtokra, Edenbrooke-ba, ahol barátra / és, ahogy az a hasonló regényekben szokott történni/ szerelemre talál. 
Ugye tényleg egyszerű?

Kicsit szenvedek, most hogy le kellett írnom, miről szól a regény, mert valljuk be, nem szól azért olyan sok mindenről. A könyv első fele, az végül is nem is tudom, miért íródott, mert az egészben annyi történt, hogy Marianne és Sir Philip egymásra talált és együtt könyvtároztak meg vágtattak a zöld mezőkön, meg beszélgettek, és körülbelül ennyi volt a cselekmény. De, mindezek mellett folyton nevettek- szerintem a folytonos vigyorgás roppant idegesítő és Sir Philip folyton - szó szerint idézem- kajánul vigyorgott, ami szerintem roppant modortalan viselkedés. Számomra unalmasan, gyerekesen és érdektelenül volt tálalva ez a szerelem, de úgy hiszem, sok embert el fog még bájolni az ifjonti, tiszta szerelem virágba bomlása - (ha lelkesítő posztokat akartok olvasni, ott van például a blogturné. )

De egyet szeretnék leszögezni: soha senki ne higgye, hogy ennek a könyvnek bármiféle köze van Austenhez, ezt csak az gondolhatja, aki Austenben csak is a báli ruhákat és társadalmi miliőt értékeli.  Ezt muszáj volt leírnom.

Szóval jött a fordulópont a százhetvenedik oldal környékén, amikor végre megjelent Cecily, főszereplőnőnk csodaszép ikertestvére, és végre elkezdődtek a bonyodalmak. Ami tulajdonképpen Marianne szenvedését hozta előtérbe, de mint tudjuk, semmi nem olyan romantikus, mint a szerelmi bánat, kivéve talán egy dolgot: amikor az agyon idealizált és roppant idegesítően, olykor szinte már bugris módján - neem, amúgy aranyos volt- vigyorgó férfi főhős elkezd erőlködni, hogy végre vegyék már észre. És ez, drágáim, roppant jól esett, jó volt olvasni, hogy végre a pasi erőlködik kicsit, és azt hiszem ez az élmény mentette meg az egész olvasmányt. Ez a könyv naiv, rózsaszín csoda. De a maga módján szerethető. Úgymond el kell engedni az elvárásainkat és egészen jól szórakozhatunk rajta.

Szerintem- mondom, szerintem, mert mások biztosan mást fognak írni, és nekik is igazuk lesz -, ennek a regénynek az élvezetéhez kicsit fel kell adni az elvárásainkból, felnőttből vissza kell mennünk ábrándozó tinibe, és akkor olyan szinten élvezni fogjuk, hogy a könyv akár a kedvenceink közé is férkőzhet. Apropó felnőttek- a könyvet aranypöttyös- felnőtteknek szóló-  címkével adták ki, de én úgy gondolom, a történet körülbelül a tizenévesek- húszas évek elején járó hölgyeket fogja lekötni, és persze azokat az álmodozó nebáncsvirágokat, mint mondjuk amilyen én vagyok. 

Összegezve az érzéseim, azt kell mondjam nektek, sajnos a könyv borítója - ami tagadhatatlanul gyönyörű - engem kicsit megtévesztett. Azt hittem ez egy komolyabb, kissé komorabb hangvételű könyv lesz, nem egy habkönnyű történet, ami szórakozásnak kiváló, de csak abban az esetben, ha nagyon-nagyon szereted a hasonló témájú könyveket. Kitartást lányok, ahogy haladunk előre, egyre jobb lesz.

Julianne Donaldson Edenbrooke- 6,5/10 Könyvmolyképző Kiadó - Aranypöttyös könyvek-, 2015

SHARE:

július 27, 2015

Könyvek, amik hatással voltak rám- avagy hová jutottunk idáig?

Azt hiszem, van egy olyan naiv mondás, hogy amennyi könyv, annyi élet. Ami egész jól hangzik, de mégsem értek egyet vele, mert egyetlen könyv sem helyettesíti az életet. Az életet élni kell, nem olvasni... Abban viszont hiszek, hogy egy-egy könyv nagy hatással lehet rád, mint olvasóra. El kezdesz érdeklődni egy téma iránt, megnyit egy kaput egy új érdeklődési körre, új hobbi felé terel, segít átevickélni egy nehéz időszakon, megerősít vagy elbizonytalanít, elgondolkodtat olyan dolgokon, amik eddig nem érintettek meg semmilyen módon. Olykor egy-egy regény már annyira az életed részéve válhat, hogy minden évben elolvasod - társadul szegődik, régi ismerősként üdvözlöd, ha meglátod a polcon, néha még hiányzik is, olykor eszedbe jut belőle, egy-egy sor, ami lassan eggyé válik a saját tapasztalataiddal. Néha a könyv jel, hiszek ebben, utat mutat. Néha csak szórakoztat, baráti jobbat nyújt, megnevettet, gondolkodásra biztat, biztonságos kikötőt ígér, ha megneszeled a vihar szelét. Nem kell túl értékelni a könyveket, és talán nem helyes idealizálni sem őket, hiszen az életben annyi minden hatással lehet rád. De tagadhatatlan, hogy aki olvas, és szeret olvasni, azt biztosan megváltoztatta ha csak egy picit is, de alakította egy-egy olvasmánya. Lehet, csak annyiban, hogy a változás felé vezette. De ez is valami, nem is kis dolog, ugye?

Válhatnak a könyvek a személyiségünk részévé? Nemrég olvastam ugye az Austenland című regényt, ahol a főszereplő hölgy teljesen belegabalyodott Austen világába, úgy, hogy az már felforgatta a hétköznapi életét is, de ne feledjük azokat a borzongató képeket, ahol a negyvenes anyuka Edward Cullenes szobát készítettet magának, és szegény Pattinson fiú arcmását ölelgeti a kispárnán. De ezekben az esetekben azt hiszem, már nem a könyvről, hanem a könyvért való rajongásról van szó, ami kicsit elfajult a másik irányban, de igen, ebben is látható, hogy a könyveknek ereje van, úgy mint a kimondott szavaknak.

A mai témázás célja tehát nem más, mint összegyűjteni pár könyvet, amik hatással voltak ránk, mondhatni többé tettek, vagy egyszerűbben... kisebb-nagyobb szerepük volt abban, hogy Zenka, ma olyan, amilyen. Hogy érettebbé tettek? Vagy csak megutáltatták a sült zöld paradicsomot? Nézzünk utána...

Szinte már uncsi, de mindenhol leírom, hogy gyerekkorom legnagyobb hatású könyve a Nils Holgersson csodálatos utazása volt Selma Lagerlöftől. Hogy mit őrizgetek még mindig belőle? Azt hiszem sok tekintetben ez a mese okolható azért a mániámért, hogy folyton a vándor madarakat lesem, hogy imádom a gólyákat és a varjakat, és persze az állatok szeretete is meghatározó érzés, ami természetesen Nils előtt is megvolt, de ez a mese megerősített abban, hogy tiszteljem a körülöttem lévő élőlényeket és higgyek bölcsességükben, mert ugye, ha tudnánk, miről beszélnek egymás között... Egy vallomás: mindig megkönnyezem, amikor Nils visszatér a családjához, és egyszer csak nem hallja a vadludak szavát, hanem csak a szomorú gágogásukat.


Aztán most elárulok egy titkot, amit szerintem senki nem tud rólam... Tizenéves koromban a képes lexikonokért lelkesedtem. De nagyon! Annyira megszerettem pár könyvet, hogy néha még most is ellapozgatok párat, és elkap a vágy, hogy újakat vegyek, de aztán arra gondolok, úgy sem lesznek olyan jók, mint ezek a régiek. A kedvenc ilyen könyvem, A világűr képes atlasza, ami már vagy tizenötéves könyv, és még most is csodálattal tölt el. Ezért ismerek jó pár csillagképet, - ezért szeretnék mindenképp teleszkópot, ha majd felnövök, ez fertőzött meg azzal az eszmével, hogy egy csodálatos, komplex világmindenség a mi otthonunk, ami tele van válaszokkal, és sok-sok miért?-tel,  ami úgy tökéletes ahogy van, és ami annyi titkot rejteget, hogy az ésszel föl nem fogható. És ez annyira lelkesítő, átélni és érezni a végtelenséget, kutatni a titkait és érezni a rendet benne. Látjátok, mennyire lelkes vagyok? :) Na ezt, szorozzátok be tízzel, most ugyanis visszafogtam kicsit magam.  Volt egy vizsgaidőszak az egyetemen, ahol szinte minden este dokumentum filmeket néztem az Univerzumról, és emlékszem annyira lekötöttek, tátott szájjal bámultam a képernyőt. Azt hiszem emiatt a könyv miatt láttam már életemben több száz hullócsillagot - ugyanis igen, képes vagyok éjjel felkelni és kifeküdni a sötétbe- , és ezért kémlelem mindig az eget.

Aztán van még két könyv, amiről említést kell tennem ebből az időszakból, az egyik a Természet ABC-je, a másik meg a Gyógyító ételek, ártalmas ételek könyv. Ezek voltak számomra az unaloműző könyvek, amik tele voltak titkokkal, és nem tudom, hogy nem  jutott eszembe, hogy dietetikus legyek, mert én annyi mindent olvastam régen az ételekről, hogy meglehet pályát tévesztettem. Egyszerűen imádtam nézegetni, hogy miben milyen vitamin van, hogy hányféle paprika létezik a világon, voltak klassz esettanulmányok is, táblázatok, meg minden. Ezeknek a könyveknek a tárgymutatója is maga a megtestesült érdekesség, kérem szépen...

Gyerekkoromról még egy dolog jutott az eszembe, a már korábban megemlített Summa Theologica Aquinói Szent Tamástól. Skolasztika, logika, érvelések- imádom. Nem tehetek róla, szeretem a fura filozofálgató embereket, szeretem olvasgatni a téziseiket, persze csak könnyedén, mert két évig tanultam csak filozófiát és nem vagyok valami művelt a témában, de szeretek érvelni és levezetni  dolgokat, szeretem azokat az embereket, akik kérdeznek és közben nem válaszolnak, hanem elrévedeznek dolgokon, szeretek az ismeretlenről gondolkodni, vitázni, vagy csak bámulni ki a fejemből. Ellenben utálom, a szőrszál hasogatást, és azokat, akik nem is a kérdésre koncentrálnak, hanem csak meg akarják mutatni, mennyire okosak. Engem erőből senki nem győz meg, még akkor sem, ha ezerszer többet tud valamiről, de ez már nem a mai téma... Szóval ez a könyv a logika szabályainak megfelelően próbál bebizonyítani teológiai kérdéseket, például Isten létezését, és nem ebben a témában, de néha teljesen érzem, hogy én is így lépésről lépésre haladok az érvelésben, ahogyan ezt ebben a könyvben olvastam, például amikor egy zűrös határozatot fogalmazok... Tényleg logikusak a következtetéseim. :) ( Csak legyenek megfelelő bizonyítékok. )



Aztán itt vannak tinédzser korom kisasszonyos könyvei, a Bronte nővérek, Austen regényei, amiknek tagadhatatlan hatása volt rám. Önvizsgálatot tartottam, és azt hiszem van bennem egy kép egy férfi ideálról ezeknek a könyveknek a nyomán, amiről biztos, tíz emberből hét ember azt mondaná,  nem létezik, de a másik három, aki szereti Austent lelkesen jelentkezne, hogy de igen. Az igazság az, hogy szeretek keménykalapos úriemberekről álmodozni, szeretem ezeket a hősöket, és elalélok, ha csak egy tulajdonságukat másban felfedezem. Nincs mit tenni, régimódi lány vagyok, és ezt roppant módon élvezem.



Itt van a Gyűrűk ura is, ami olyan hatással volt rám első olvasáskor, hogy minden áron hobbit vagy tünde szerettem volna lenni- inkább tünde, mert nem bírnám a szőrös lábat, ellenben vonzanak a hegyes fülek - , de a Gyűrűk ura olyan hatással volt rám, hogy amint elolvastam az utolsó mondatot, rögtön újra akartam kezdeni, és járni akartam a földeket, és valami nagy dolgot akartam tenni. Egyszóval meg akartam menteni a világot. És képesnek éreztem magam rá...
Kis hatásszünet után mondhatjuk úgy is tehát, hogy a Gyűrűk ura kalandvágyóvá tett, és mindenkit kicsit irigykedve nézek, aki valóban kalandokat él meg. Ámde pont a Gyűrűk ura szól arról, hogy a legendák meg a szép mesék, azok a valóságban tele vannak félelemmel meg verejtékkel, sokkal kellemesebb azokról egy kandalló meg egy pofa sör mellett olvasni - vagy a moziban megnézni őket, mint megélni. A Gyűrűk ura kapcsán mindig eszembe jut az a lovagi eszmény, ami a regényben megjelenik, ami szerintem a mai világból nagyon sokszor hiányzik, és él bennem a regény nyomán egyféle érzés, a letűnt korok iránti nosztalgia. Eljött ugye az emberek kora, és a tündék csak úgy kivonulnak, mert eljött az emberek ideje, és annyira zenek, ahogy itt hagyják a világot nekünk.., és és miért?...igazából még most is szeretném ezt velük megbeszélni...

Aztán itt van Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában könyve, aminek az olvasása közben úgy éreztem, hogy nekem látnom kell Afrikát, éreznem kell a melegét, a narancssárga naplementéit, látnom kell a fákat legelésző zsiráfokat. A könyv gyakorlatilag egy független, erős nő visszaemlékezése arról, hogy vezetett egy farmot egy idegen kultúrában, egy idegen világban. Szeretnék én is ilyen talpra esett lenni, és jó lenne látni a világot. És tudjátok mit? Szerintem képes lennék rá...

Viszont annyira sok mindent írtam, és még olvasni is szeretnék este, úgyhogy befejezem itt a posztot. Eszembe jutott még ugye, szívem csücske, a Nyakigláb Apó, ami arra ösztökélt engem, hogy verseket és regényeket írjak, és hogy soha nem adjam fel az álmaim.

Itt van még Orwell 1984 -e, amit csak azért vettem a kezembe, mert akkor születtem, és ami miatt minden nap átfutom a politikai híreket, mert hát úgy érzem, ez egyéni felelősségünk.

És van még pár spirituális könyv, mint Brandon Bays Jelenlét című könyve, ami egyszer kihúzott egy akkor egészen mélynek tűnő gödörből, amiről később kiderült, hogy én raktam oda, vagy Eckhart Tolle Új Földje, amit még csak most olvasok, de tudom, hogy jó irányba vezet. Szeretem ezeket a könyveket, de azért próbálom úgy olvasni őket, hogy ne legyek spiri-ribi, csak akkor beszélek ilyen dolgokról, ha a másikat is érdekli, és próbálok nem idézgetni, hanem a saját tapasztalataimat használni. 

Eszembe jutott még egy könyv, most hirtelen, mégpedig Caitlin Moran Hogyan legyünk tökös csajok? könyve, ami nagyon elgondolkodtatott, és csak azért nem írtam róla, mert annyit gondolkodtam, hogy közben minden blogon poszt született róla - kivéve ugye az enyémet. Azt hiszem a legfontosabb következtetésem az volt, hogy én a büdös életben nem foglalkoztam annyit azzal, hogy hogyan legyek jó nő, vagy egyáltalán nő, mint Moran tinédzser éveiben. Én csak úgy elfogadtam, hogy nő vagyok, aztán kész,  nem filozofálgattam a menstruációs véremről, és igazából a pasikról sem, elfogadtam a társadalomban betöltött szerepemet, mondhatni kicsit csukott szemmel járkáltam, mert nem érdekelt a feminizmus és nem akartam mást, csak boldog lenni, emberként és nem kifejezetten nőként, és sokat moralizáltam azon, hogy talán most itt az ideje nemcsak a csajos dolgoknak élni, hanem azt is megvizsgálni, mit jelent csajnak lenni most. Szóval elgondolkodtatni, elgondolkodtatott. Hogy milyen következtetéseket vontam le? Annyi mindent írtam most magamról, szóval legyen ez most Titok! Így nagy betűvel...

Ebben a körben témázik méég

PuPilla
Miamona
Andi
Reea
Szee

és csatlakozott még ( hurrá!, hurrá!) Bubu Maczkó 
SHARE:

július 17, 2015

A zöld ötven árnyalata

Ha az ember felnőtt és kifestőt vesz a kezébe, nyilvánvalóan... 

Szóval szülinapomra vettem magamnak egy kifestőt. Örültem neki és eléggé izgatott voltam, még akkor is, ha tudtam, hogy a kifestőzés nekem valószínű téli elfoglaltság lesz, mert nyáron... olyankor túl sok tennivalója van az embernek. De simán el tudtam képzelni azt, hogy télen, amikor amúgy is sokkal hamarabb sötétedik, és az ember szeret begubózni, olyankor jó elfoglaltságot jelenthet meghallgatni egy klassz lemezt, és közben belemerülni egy képbe, ami az én saját színeim által válik igazi műalkotássá.

A cím kötelez, elő a zöld színeseket!

Mielőtt belemennék abba, hogy mennyire is túlzás vagy nem túlzás az általam használt jelző - lásd műalkotás-, hadd írjak le itt pár szabad asszociációt arra, milyen is lehet az, aki kifestőt vesz a kezébe - természetesen színezési szándékkal.

"Aki felnőtt korában kifestőzik, minden bizonnyal ráér."( Tagadhatatlan állítás, hisz ez idő alatt mást is tehetne. )
"Aki felnőtt korában kifestőzik, nyilván kreatív ember." ( Persze felmerül a kérdés, miért nem használja fel a kreatív energiáit másutt? )
"Aki kifestőzik, újra éli a gyerekkorát. "( Vagy legalábbis gyerekkorában biztos szerette a színezőket. )
"Aki kifestőzik, minden bizonnyal ideges- kifestőzni jó relaxációs módszer. "(Oké, de ehelyett akár meditálhat, sportolhat vagy csinálhat valami egészen mást.)
"Aki kifestőzik, nyilvánvalóan nem szexel. " ( Élelmes emberek tudniillik másra használják fel az értékes szabadidejüket. )
" Aki felnőtt korában kifestőzik szabad." ( Nem igazán foglalkozik mások elvárásaival.)


Amikor azon tűnődtem, hogy veszek egy kifestőt, tudtam, hogy nem nyaggathatok minden kósza szembejövő embert azzal, hogy milyet is vegyek, mert számíthatok arra, hogy nagyokat pislognak majd rám. Egész egyszerűen azért, mert az, hogy például "naponta kondizom", sokkal elfogadhatóbb indok a szabadidő eltöltésére, mint a "kiszínezek két házat meg három fát" dolog. Úgyhogy pár közeli baráttal nézegettem az újdonságokat: volt akkor már keleti mintás és vintage témájú, de nem adtak túl sok támpontot a kiadók, hogy ezen belül például mit találhatok a füzetekben. A Secret Garden ugyanakkor már régóta népszerű külföldön, így a google segítségével hamar találtam képeket a könyvből, és lassan rájöttem arra a tagadhatatlan tényre, hogy egye-fene, nekem ez kell.

Lassan, de biztosan kész lesz.
Van pár tapasztalatom a kifestőzéssel kapcsolatban, ezeket írnám most le.

Az egyik, hogy önmagában a kifestőzés engem nem köt le. Kell hozzá mindenképp valamilyen jó zene- netán egy kifestős soundtrack lista?-, vagy valami vizualizációs inger- pl. egy tópart?, kerti asztal-, esetleg társaság?-akikkel lehet beszélgetni közben. És meglehet, mert nyár van, de rám nem hatott olyan addiktíven, van amikor pl. egy darab virágot színezek ki, nem vagyok hajlandó órákig ülni egy kép felett, viszont szeretem látni, ahogy lassanként betöltöm a rajz fehér foltjait.

Viszont arra jöttem rá, hogy mikor az ember kifestőzni kezd, olyan szituációk elé állítja az embert a kifestő, hogy csak na. Bizony bambán pisloghatsz, hogy te nem ezt kérted. Pedig...

1.) Ugye jön az első kör, amikor el kell döntened, melyik képet szeretnéd elkezdeni. Felmerülhet itt a kérdés, hogy sorrendben mész? Vagy véletlenszerűen választasz képeket? És egyáltalán ki fogod színezni mindet??? ( Én véletlenszerűen színezek, az első, amibe belekezdtem, pont a könyv közepén volt.)

2.) El kell döntened, hogy hol kezdesz el színezni. ( Nem tűnik nehéz dolognak, de hidd el, az. Középen, az alján, jobb oldalt, bal oldalt? ) 

3.) El kell döntened, hogy filccel, színes ceruzával, esetleg mindkettővel fogsz-e színezni. ( Én a ceruzát választottam. )

4.) El kell döntened, hogy hagysz-e fehér foltot a képen. ( Ez számomra mérvadó kérdés volt, hiszen néha annyira jól nézne ki egy-egy fehér folt, de kérem, színezőről van szó... Tanácstalan vagyok.  )

5.) El kell döntened, hogy a zöld tizenkét árnyalata közül, amivel rendelkezel, melyiket választod az adott fűszálhoz majd. ( Ezen elidőzhet az ember. )

6.) El kell döntened, hogy szimmetrikusan színezel-e majd, tehát hogy a kép egyik fele ugyanolyan lesz-e, mint a másik? ( Először a szimmetria híve voltam, de úgy untam a képeket. )

7.) Hogy a kép mennyire lesz életszerű? Uncsizol és kék az ég, ráadásul zöld a fű? Vagy netalán bevadulsz, és átmész absztraktba? ( Kezdek átmenni absztraktba, csak szólok. )

8.) El kell döntened, hogy a képen belül szabályszerű színezéssel ugyanazt a dolgot, ugyanazzal a színessel színezed-e, vagy esetleg valamelyik másikkal? ( Magyarul, mennyire variálsz és mennyire maradsz szabálykövető. )

9.) El kell döntened, hogy csak a lyukakat töltöd ki, esetleg lesz egy háttered? ( Releváns kérdés, amiben a legtöbb ember döntésképtelen. )

Mint látjátok, iszonyú sok döntési helyzetbe kerülhet az ember, pedig nem is akar mást, mint relaxálni. De nagy levegő, az egész egy játék, lazán kell venni, és nem lehet elrontani sehogy sem a képet. Döntésképtelen színezők persze valószínű órákig ülnek, hogy mindent megtervezzenek, kiválasszák a színeket, és maximalistán szemléljék a végeredményt a hajukat tépve, hogy de én mohazööldeet akartaaam a baloldalon lévő fa harmadik ágának negyedik levelére! Mert van ilyen. Külföldön nagyon ráizgultak erre a témára, szinte verseny van az emberek között, ki készíti el a legszebben, legkreatívabban az adott képet. Szóval az, aki felnőtt korában színezőt vesz a kezébe, annyit mondok, ha versenyben akar maradni, hát az bizony legyen  legény a talpán. Mint minden hobbi, ez is megkívánja, hogy figyelj, hogy szórakozz, és esélyt ad arra, hogy másokkal versenyezz. Hogy a színezés relaxál-e, szerintem mindenképpen. De még mindig ott tartok, hogy számomra sokkal hasznosabb sétálni egyet, főzni valami különlegeset vacsira, kertészkedni, vagy csak úgy lenni :) . Nem bántam meg, hogy színezőt vettem, de mindezek mellett, én csak játszom vele, próbálgatom a színeket, ötletelek, mi működne jól itt és ott. A képeim nem lesznek professzionálisak, de nem is ez a lényeg. Én akár a baloldalon lévő fa harmadik ágának negyedik levelénél is abba tudom hagyni a színezést, ha épp nem köt le. 

Apropó színező. Johanna Basford: Titkos Kert-je szerintem azoknak telitalálat, akik szeretik a nagy részletes, virágos, leveles, fás mintákat. A képeken, - itt nézhetsz belőlük sokat -,sokszor ugyanazok a motívumok ismétlődnek, rengeteg a levél - jó ha van, sok-sok zöld színesed -, és ugyan találhatóak benne rovarok, meg kisebb állatkák, de témáját tekintve nem olyan változatos. Ha sokféle képet szeretnél, inkább keress valamilyen gyűjteményes színező könyvet. Viszont a könyv papírja vastag - egyetlen hibája, hogy középre érve bizony meg kell törni a könyvet, hogy mindenhez hozzá tudj férni-, és a tematika is aranyos. Elindulunk pl. egy labirintustól, a következő lapon már látunk egy kis ösvényt, előkertet, az azt követőn már a házat is, és amin én meglepődtem, hogy rajzolni is kell benne. Halljátok, rajzolni?! Az én ujjaim elszoktak a rajzolástól, szóval ezt a feladatot lehet, másra fogom bízni. 

Egy dolog biztos: megérte a régi ceruzákat összegyűjteni, hogy lenne amúgy 12 félé zöld színem? Aki szerint pedig, ha az ember felnőtt és ha úri passzióból éppen színező könyvet vesz a kezébe... akkor biztosan valamilyen... , annak csak annyit mondok, mindenki maga osztja be a szabadidejét. Punktum. A bejegyzés lezárva.
SHARE:

július 12, 2015

Osho és a bodyguard

Nos hát úgy tűnik, hogy Osho nem lesz a gurum. Nem mintha gurut keresnék- egyébként milyen lenne már, ha feladnék egy újsághirdetést: fiatal könyvesblogger humoros, gyakorlatias, szigorú, ámde nem túl szárazan fogalmazó, szeretetteljes, művelt, estébé, estébé gurut keres...
Na mindegy, félre a gurukkal.

Nem hiszem, hogy jelenleg egy hullámhosszon lennék Osho-val. Pedig elég sok helyen olvastam, hogy milyen nagy hatású könyvei vannak, de ez a könyv igazából nem győzött  meg arról, hogy a közel jövendőben újra Osho-t olvassak.

Amúgy nincs sok gondom vele... Valahogy úgy képzelem el, mint egy jóllakott Buddha szobrot, aki teljesen el van magával és harminc centivel a föld felett lebeg, miközben tanácsokat oszt. Nem is tudom, a könyv kb. 70%-a semmilyen hatást nem váltott ki belőlem, - kicsit olyan kioktató stílust éreztem a kérdésekre adott válaszokban -, de mondjuk volt pár fejezet, amit viszont duplán elolvastam, és teljesen odáig voltam tőle. De ebben a könyvben nincs meg az emberi lét útja, bármi is legyen az... Egyébként lehet rossz könyvvel kezdtem, nyilván nem ez a legkardinálisabb Osho mű, szóval teljes mértékben elfogadom, ha valaki azt mondja, Osho mennyire nagy hatású - jelenleg nekem nem az.

A könyv amúgy naagyon szép, azt hiszem azért vettem ki a könyvtárból, mert jó volt a marketingje-  tetszett a borító, - akár egy klassz háttérkép, nem? - , és új könyvnek tűnt, szóval gondoltam, ha már rengeteg könyvet ki lehet venni a nyári szünetre, ezt is kipróbálom.

Két gondolat nagyon tetszett a könyvből- és ezt a két dolgot most megosztom veletek- e tekintetben tehát nem volt felesleges elolvasni. Az egyik, hogy Osho azt mondja, ha passzív energiád van, szóval ha ott van benned az életerő, és te nem teszel semmit, akkor az az energia felborítja az egyensúlyodat. Mint mondja, ha hirtelen erős érzelmet érzel, amivel nem tudsz mit kezdeni, csinálj valamit, amivel levezetheted ezt az energiát. Pl. kezdj el ugrálni. ( Szerintem ez amúgy nagyon vicces- de valószínűnek tartom, hogy ezt valamelyik másik könyvében még jobban kibontja. )

A másik pedig, hogy azt mondja, az egyik legtisztább és leghatásosabb ima vagy meditáció nem más, mint a tánc. Igazából annyira magával ragadott ez a gondolat, hogy meg is néztem, milyen táncra gondol. Eszembe jutott például a druida köröknél táncoló szüzek képe :), vagy a dervis tánc, esetleg a hippik tánca az erdőben... Hát láttam a neten pár videót, amiket biztos jó volt átélni, mint résztvevő, de kevésbé regényes dolog, mint ahogy azt gondoltam.

Osho szerint a táncnak olyannak kell lennie, amiben nem korlátozod magad tánclépésekkel, egyszerűen csak átadod magadat a zene ritmusának és a létezés örömének. Táncolj úgy, mint a gyerekek, korlátok, szégyen vagy bármilyen gondolattársítás nélkül. 

Innen jön a cím társítása, ugyanis a " bodyguard" volt állítólag gyerekkoromban az én legkedvesebb dalom, amire mindig ugrálni kezdtem, bárhol voltam, bármikor hallottam meg. Nemrég újra megszereztem a dalt, és örömmel közölhetem, még mindig ugyanolyan hatással van rám. Nyilván spirituális körökben nem erre nyomják, de hé, nekem ez jön be... Minden ember más, legyen ez az én táncom...

 

Nem tudom, hogy ezek amúgy a videóban hogy bírják megállni, hogy fel ne pattanjanak és táncoljanak egy jót.


SHARE:

július 09, 2015

Hová jutottunk idáig?

Csuang -ce állítólag egyszer azt mondta:
- Képtelen vagyok megoldani a legnagyobb problémámat. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy lepke vagyok. Azóta kétségek gyötörnek. 
A barátja azt kérdezte tőle: 
- Miféle kétségek? Mindenki álmodik, nincs ebben semmi különös. Miért kellene azon aggódni, hogy álmodban lepke voltál? Mi van abban? 
Azt válaszolta erre: 
- Azóta kétségek gyötörnek, nem tudom eldönteni, hogy ki vagyok. Ha Csuang-ce álmában lepkévé változhat, akkor ki tudja - amikor a lepke elalszik, talán azt álmodja, hogy ő Csuang-ce. Akkor valóban én vagyok Csuang-ce, vagy csak a lepke álmodik engem? Ha lehetséges, hogy Csuang-ce álmában lepke legyen, akkor fordítva sem lehetetlen. A délutáni napsütésben, egy termetes fa árnyékában szunyókáló lepke talán épp azt álmodja, hogy ő Csuang-ce. Most akkor ki vagyok én? Egy álmodó lepke, vagy az álmodó Csuang-ce?

A kép saját! :P
 / Osho-Az emberi lét útja - 148. oldal/

                                                                                                                                                           Így írnak ők *1.
SHARE:

július 05, 2015

Júliusi kihívás

Szóval hirtelen felindulásból felregeltem a júliusi camp nano-ra. Ha-ha, tényleg vicces, mert alapjáraton nem vagyok az a típus, aki lelkendezik az ilyen " írjunk minél többet rövid idő alatt" kihívásokra. Én olyan szinten el tudok mazsolázni egy-egy jeleneten vagy akár karakteren, hogy előfordulhat az is, hogy akár hetekig nem írok le egy sort sem... De épp akkor láttam meg a camp nano-s hírlevelet, amikor valami írói kihívásra vágytam - vettétek a lapot ugye? Lézengtem a neten, írói kihívásra várva ( nagyon nevet) - szóval, fogtam magam és jelentkeztem. Hagytam, hogy vigyen az áramlat valamerre.



*Aki nem ismerné a NaNoWrimo-t, annak gyorsan leírom, hogy ez nem más, mint a National Novel Writing Month - Nemzetközi Regényíró Hónap? - , aminek az a célja, hogy az írni vágyó embereket kihívás elé állítsa: aki elindul, annak meg kell céloznia, az 50.000 szavas mércét- minimum ennyi szavas regényt kell írnia. Persze a "kell", egészen idézőjeles, hiszen olyan ez kvázi, mint egy maraton, ha célba érsz, akkor kapsz egy plecsnit, ha meg nem, hát mindenki tisztel-becsül azért, mert elindultál rajta. Na most a NaNoWrimo novemberben szokott lenni, ennek kistestvére a CampNano, ahol kvázi kemping sátrakban írsz az összesorsolt emberekkel, határidő a hónap vége, a cél pedig - fogalmam sincsen, mindjárt megnézem- oké, itt is 50.000 szó. :) *

Nem tudom, rosszul teszem-e, de nekem most csak az a célom, hogy próbáljak a hónapban minél többet írni, aztán olyan hosszú lesz az irományom, amilyen. Mindenképp szeretnék idén befejezni egy regényt, de leginkább azt célzom meg, hogy őszre kész legyek az aktuálissal, hogy aztán javítgathassam, és egy másikba kezdhessek.

Nem fogok egyébként ide jeleneteket vagy bármit kitenni, mert úgy veszem észre, hogy a szűkebb környeztem messze nem érdekli ez a hobbi :), de ettől függetlenül tervezem, hogy kérdőívekkel, kérdésekkel fogom zaklatni a kedves olvasóközösségem, hogy segítsetek kicsit eligazodni, mit is szerettek a történetekben. Mert hiszitek vagy sem, borzasztóan érdekel a véleményetek.

Szép napot, nyaraljatok, pihenjetek, meg minden :)
SHARE:

július 04, 2015

Ugyan már!

Ha lenne kategória link a poszt alatt, akkor látnátok, hogy javarészt napló bejegyzéseket írok, de azért lesznek könyves értékelések is, nem kell megijedni. A mostani poszt is ennek indult, egészen szubjektív lesz, és ha megbántok valakit vele... Hát... Légyszi, ne bántódj meg... :)

Nem is tudom, honnan kezdjem. Az elmúlt ősz-tél tartogatott nekem jó pár leckét, és ebből az egyik az, hogy ne címkézzem az embereket. Nagyon sokáig tele voltam félelemmel azzal kapcsolatban, hogy engem mások vajon milyen címkével láttak el. Mindezt úgy, hogy közben azt állítottam, engem nem érdekel mások véleménye. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak a felszín, egy maszk, egy jól felépített smink, ami mögött már én sem láttam, mi lehet.

Rengeteg szituációban ítélkezünk emberek felett. Ami egyértelműen hülyeség. Ha egy kicsit is eltávolodnánk a saját egónktól, és attól, hogy mindennek mi vagyunk a közepe, sokkal egyszerűbb és könnyedebb lenne az élet. Legalábbis én így gondolom. Az utóbbi pár napban elég sok ilyen szituációt figyelhettem meg.

Például: - ha nem borulsz szivárványba a facebookon, akkor mostantól nem vagy a barátom.
Vagy: - ha te nem úgy értékelsz egy könyvet, ahogy én szeretném, akkor egy bunkó paraszt vagy
Esetleg- ha te nem úgy gondolsz valamit, mint én, akkor abból csak vita kerekedhet, semmi más, mert én aztán nem engedek.

Csupa én, én, én. Csak hogy ha így folytatjuk, a sok " én" egyedül marad...

Elmondok egy teljesen ártalmatlan történetet. A minap Gretty kitett egy poszt bejegyzést az Austen film adaptációkról. Az első helyet a 2005-ös Büszkeség és balítélet mozi vitte, és természetesen megjelentek azok- akik minden joggal- utálják a filmet, mert a sorozat... A sorozat szerintük a legjobb. Ezzel semmi gond nincs, csak rögtön eszembe jutott, hogy akárhányszor erről a filmről szó esik, jön az ellentábor és lerombol minden... lelkesedést. Egyszerűen csak szeretjük a mozi filmet, és hirtelen magyarázkodnunk kell, hogy ugyan már hogy vagyunk képes szeretni azt. Hát mert csak. 



Soha nem értettem, hogy ha valakivel nem egyezik a véleményünk, miért kell a másikra erőltetni a miénket? Miért erőltetjük másra azt, akik mi vagyunk? Jobb lenne, ha nem lennénk egyediek? Jobb lenne, ha mindenki olyan lenne, mint mi? Miért nem lehet elfogadni, hogy az egyik ember ilyen, a másik meg pont olyan? ;) Természetesen megvan a különbség az alatt, ha beszélgetnek az emberek és elmondják egymásnak, hogy ebben-abban mi tetszik, meg mi nem tetszik, de ezek a szituációk mostanában egyre többször átmennek személyeskedésbe, ami szerintem sokkal több negatív dolgot mond el arról, aki ezt így kiprovokálja, mint arról, aki mondjuk elszenvedi a provokációt.

Szerintem nem olvasnak a Blogturné klubosok, de nem is nekik írok, úgyhogy a lényeg csak annyi lenne, hogy tavaly nyáron szó szerint megevett a fene, annyira idegesített az egész jelenség. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem is velük volt bajom igazán, hanem magammal. És amikor szépen lebontogattam, hogy miből indult ez a tüske, már nem is érdekelt az egész. A blogturné olyan, amilyen. Sőt, tisztelem, becsülöm a lelkesedésüket és a kitartásukat, úgy is, hogy tudom, nem én vagyok a célszemély.

Én úgy gondolom, hogy amikor címkét ragasztunk másra, akkor azzal megerősítünk egy másik skatulyát magunkkal szemben. Nem mondom, hogy olyan nagymenő vagyok ebben, de eldöntöttem, hogy nem fogok ítélkezni senki felett, csak mert ezt vagy azt szereti. Mert azzal magamra ragasztom a nevetségesség címkéjét. Nem előttetek, hanem önmagam előtt. Előttetek megjátszhatnám milyen mű májer, határozott és okos ember vagyok, de az már megint csak a maszk lenne. És elég nehéz volt ezt a maszkot leszedegetni, úgyhogy nem kérek többet belőle.

Csak rózsaszín könyveket olvas? Soha nem vett kezébe szépirodalmat? Kiscicás képeket oszt meg? Atyaég, nem lett szivárványos? Moly-os, Btk-s, túl vékony, túl kövér, ezt eszi, azt eszi, netalán másképp gondolja? Másképp viselkedett, mint ahogy te tetted volna? Ne tegyetek a szemetek elé szemellenzőt, mert rengeteg kincsről maradtok le. Hatalmas dolog, ha valaki megnyílik mások előtt. Ajándék, amit megtagadtok egyetlen pillanat alatt. Mást csak frusztrálttá tesztek vele, de magatokat meg szegényebbeké.

Címkézni hülyeség, kivéve mondjuk a befőtteknél - most komolyan, meg tudod különböztetni címke nélkül a meggyet meg a cseresznyét? :) Mert akkor plíz, áruld el, hogy kell...
SHARE:

július 01, 2015

Hello Július!

Kép innen
Jól van, gondoltam listázok egy kicsit... Kezdjük mondjuk azzal, hogy mit várok júliusban.

1.) Rózsaillatot, és bódító estike édes illatát az esti séták, beszélgetések alatt.
2.) Gólyák kelepelését, ahogy egyre növekednek az utcabeli gólyafiak...
3.) Frissen lenyírt fű illatát, limonádét citromkarikával és jégkockákkal, azt ahogy a lépcsőn dinnyét majszolunk.
4.) A pillanatot, amikor kereknek érzem a világot a csillagos ég alatt.
5.) Libbenő nyári ruhákat- esti sürgős körömlakkozásokkal...
6.) Jógázást a felkelő nap előtt.
7.) Fagyizást ebédidőben, és sok-sok jégkrémet a tévé előtt.
8.) Táncra perdülni sokszor-sokszor, csak úgy.
9.) Olvasást az öreg szilvafa alatt.
10.) Igazi nyári nevetéseket, teli napsugarakkal.

Örülök, ennek a hónapnak, fogalmam sincs, miért. Talán mert végre újra nyári idő van, még a tücsök is hangosan ciripelt, hogy köszöntse a napot. A nyarat kérem nem csak élvezni, hanem érezni is kell. És én úgy döntöttem, érezni fogom ezt a nyarat. És begyűjtök minden apró nyári pillanatot, tudjátok, emlékbe, csak úgy...
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig