Tévedések színjátéka

Kép innen

Szegény Aegeont az ág is húzza, hiszen régen, egy tragikus hajószerencsétlenség során elveszítette feleségét és egyik fiát, másrészről meg rögtön az első felvonás első színében Solinus, Ephesus hercege halálra ítéli. Érthető tehát az arckifejezése, ott fent. Püff, Aegeon, mi lesz most veled?

De hogy a dolgok még jobban összekuszálódjanak, a történet főszereplői két ikerpár, akiknek ugyanaz a nevük, ráadásul egypetéjű ikrek lévén olyanok, mintha egy ember lennének csak két testben, és épp ezért a Tévedések színjátékát olvasva bizony nagyon kell figyelni, hogy nehogy mi is tévedésbe kerüljünk. Természetesen, mi olvasók a szerepkönyvnek megfelelően tudjuk,  éppen ki kivel perel, de mint néző, pláne, mint a történetben szereplő tudatlan emberke..., hát le a kalappal, ha mindig észrevesszük, hogyan keveredtek a párok.

Vicces, mert egyébként pont nemrég beszéltem egy ismerősömmel, akinek most először olvas drámát a fia - gondolhatjátok, a Rómeó és Júliát-, és mikor megkérdezték a gyerkőcöt, milyen az olyan?, a válasz az volt, hogy ugyanaz van benne mint a filmben, csak itt összevissza beszélnek :). Hát ha még ezt a vígjátékot olvasta volna...
 Egyébként észrevettem, hogy amikor drámát olvasok, én szinte hallom a színészek hangját, látom magam előtt a történetet, messze nem csak a sok-sok dialógust látom az egészben. Még egy tapasztalat, az emberek annyira könnyen összekeverik a dráma és a tragédia fogalmát. Beszélgettem pár emberrel, mondtam, hogy épp Shakespeare-t olvasok, amire először nagy pislogások fogadtak, aztán megvitattuk, hogy vajon, hol van a dráma, mint műnem helye, mi a szerepe, mit kellene egy színháznak közvetíteni. Szerintem a drámának örök életűnek kell lennie, kell, hogy mindig tudjon valami aktuálisat mondani. Ezért is szeretem például Shakespeare-t. Bár az igazán ütős mondatokat itt a szolga ikerpár - afféle viccként- süti el, de még mindig találtam ebben az igazán könnyed, néha megkockáztatom buta történetben is olyat, amire csak annyit mondtam mosolyogva " ez jó".

Itt szeretnék persze elnézést kérni, amiért kicsit háttérbe szorult a kihívásom, még a kommenteket is elhanyagoltam egy kicsit a poszt alatt. Csak hogy közvetítsek, Shizoo írt egy rendkívül motiváló, klassz bejegyzést a Rómeó és Júliáról, Bea pedig újra megnézte a Coriolanus előadását, másik kommentelő pedig ajánlotta, hogy próbáljuk ki  Mendelssohntól a Szentivánéji álmot. ;)

Mindenesetre a történetre visszatérve van tehát egy Epheusi Antipholusunk és egy Syracusai Antipholus, akiket két Dromio nevű szolga szolgál, stílusosan Epheusi Dromio és Syracusai Dormio. A titkok kulcsa, hogy megsasoljuk, a szín helyét: ez pedig Ephesus, tehát tessék figyelni, adott környezetben Epheusi Antipholus és Dromio az "igaziak", a kavarodást pedig az okozza, hogy elveszett ikertestvére után kutatva eljut a városba Syracusából a másik páros is.

 Szegény Ephesusi Antipholus is elég szörnyű napot él át, felesége másik férfival ebédel, kizárják a saját házából, lopással gyanúsítják, börtönbe zárják, ráadásul mindenki olyan dolgokat tulajdonít neki, amiről ő nem is beszélt. Pedig ő volt az, csak ugye mégsem ő.

Syracusai Antipholus pedig - szerencsétlen :) - folyton összefut ikertestvére asszonykájával, aki felhívja magához ebédelni, aztán megharagszik rá, de persze főhősünk nem érti miért, később egy kurtizán is üldözi, aztán szinte már mindenki, s amikor már minden a feje tetejére áll, egyszer csak ott áll mellette a tükörképe.

De igazat szólva Dromio az, mindkét oldalon, aki csak a pofonokat kapja, ugyanis akit Antipholusnak hívnak a vígjátékban, na az igencsak könnyedén elengedi a tenyerét, sőt, igazából nem is igazán rokonszenvezem velük, mert kicsit egyoldalúan ítélik meg az asszony népet is, de Shakespeare becsületére szóljon, hogy Adriana, Ephesusi Antipholus felesége és testvére között azért olvashatunk egy nagyon érdekes beszélgetést az asszonyok helyéről.

Shakespeare világa valóban férfi orientált, kifejezetten "élveztem", ahogy az apácafőnöknő - akiről mint egy rossz szappanoperában, kiderül, hogy az iker uracskák anyja, és Aegeon elveszett felesége - , azt tirádázza, hogy Antipholus állítólagos őrültségét az asszonykája nyűglődése és perelése okozta, az nem érdekelte a szent életű nővért, hogy Adriana sokáig azt hitte, hogy depressziós férje megcsalja őt, és ezért lett belőle is úgymond hárpia. De minden jó, ha a vége jó, a vígjátékoknak mindig mindig nagy összeborulás a vége. Ebben a bonyodalomban is hamar rendet tesz a herceg, Aegeon életben marad, és az összes szereplő elmegy bulizni egy jót az utolsó szín végén.  Szóval tényleg kész szappanopera ez az egész, de azért nézzünk a dolgok mögé, mit is tudunk erről a drámáról. 

1879-es Brodway plakát

A Tévedések színjátéka a legelső színpadi művek közé tartozik a nagy életműben, ráadásul a legrövidebb Shakespeare dráma, mindösszesen 1777 sor, és sokan úgy vélik nem is Shakespeare írta, a stílus jellemző Greene, Kyd, akár Marlowe keze nyomára is. A történetet valószínű korábbi közönségsikerek ihlették, a szerző mindenképp olvashatta előtte Plautus műveit, vagy akár Menandrost is - és nyilvánvalóan befolyásoló tényező volt az is, hogy a vígjátékok célja valóban a közönség szórakoztatása volt, csak gondoljátok el, mennyire élvezhették ezt a nagy kavarodást a szórakozni vágyó egybegyűltek. A Helikon Klasszikusok Shakespeare összes gyűjteménye szerint - melyet jelenleg olvasgatok - ezer százalék, hogy a Tévedések színjátékát 1594. december 28 napján előadták a Gray's Innben. Tehát ha meg szeretnétek nézni eredeti korhű előadásban, erre a napra állítsátok be a Delorean fluxuskondenzátorát.  El tudjátok képzelni mekkora zűrzavar, mekkora nevetés, mekkora kosz fogadna ott titeket?

És egy kis játék a poszt végére: 

Szerinted mit jelent az, hogy:

1.) Rám színelted...
a) befestetted festékkel a bőröm   b) azt színlelted- csak régies megfogalmazásban   c) meghazudtoltál

Itt jelöld ki a sort, ha a választ látni akarod: * megfejtés: C válasz

2.) Mire mondták, hogy " bemocskolt bőr"...
a) az erkölcstelen nőket a bőrükbe égetett jellel megbélyegezték, erre  b) egyszerűen koszos-sáros bőrre  c) az ülőgarnitúrára

Itt jelöld ki a sort, ha a választ látni akarod: A megfejtés az A válasz

A következő vígjáték a soron A makrancos hölgy lesz!

Te jó ég, ez most komoly?

Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:

A határok feszegetése az olvasásban, komfortzónából kilépés, új műfajok kipróbálása

És az elején annyira egyszerűnek tűnt az egész. Mélázgatni, hogy milyen sokszínű olvasmányaim vannak, vagánykodni, hogy bizony nekem ez is meg az is megvolt... Így terveztem ám.

De az a helyzet, hogy rájöttem, én egy suttyó, biztonsági játékos vagyok. 

Azon nyomban, ki is fejtem, miért. 

Nem tudom, olvastátok-e az egyik posztomban, hogy azért olvasok romantikus regényeket, mert számomra a romantikus műfaj egyféle biztonságos kikötő. Nem kell izgulnom, mindig bekövetkezik a happy ending, az élet abban a mederben folyik, amikre a nők vágynak - humor, klassz pasi, aki majd meggebed a főhősnőért, humor, izgalmas replikák, humor. Ó, egy fárasztó nap után annyira szeretek nevetni. Egyszer, amikor még majd meggebedtem a Stephanie Plum könyvekért, és egymás után elolvastam vagy négy részét a sorozatnak, szóval abban az időben olvastam, hogy az írónő, Janet Evanovich csak olyan regényt olvas el, amin lehet nevetni. Álszent módon az első gondolatom az volt, hogy mennyire felületes lehet ez a nő, de aztán rájöttem, hogy EZ bizony a nagybetűs felületesség. Hogy lehet az, hogy megbélyegzem a kedvenc sorozatom írónőjét, csak mert nem Dosztojevszkijt olvas? Persze még mindig furcsállom az esetet, mert azért jó változtatni, másfélét, más témát választani, de én teljesen megértem azokat, akik olvasás közben a saját kis kikötőjükbe akarnak csak visszatérni. A megszokott közegbe, a megszokott zsargonok és a biztonságos - csalódást nem kockáztató - regények közé. A biztonságos kikötők kellenek az embernek.

Mint mondtam, biztonsági játékos vagyok. Te jó ég, ha belegondolok, én még a Vörös pöttyös könyvek közül is csak azt olvasom el, amit mindenki, de mindenki dicsér! Mást elkedvtelenít mások rajongása, engem ösztönöz, hogy valami különleges élmény vár. Ami mindenkié, és ami még értékesebb lesz azáltal, hogy a nagy Mindenkivel együtt szerethetem. Tudom, fura vagyok. De igenis, rajongani, együtt rajongani valamiért, tök jó érzés. 

Persze vannak próbálkozásim nekem is. Veszek könyveket. Értitek, amiket majd Én El Fogok Olvasni. Szinte látom az olvasatlan könyveken a címkéket: " ez történelmi, de hosszú - túl kockázatos", " ez szépirodalom- nincs hozzá erőm", " életrajz? - anyám, a saját életemet sem értem", " ismeretlen dráma- oké, majd talán egyszer", " Trónok harca összes- most nem azért, de ezek a hangya nagyságnyi izék a betűk"? A biztonsági játékosok mindenre találnak kifogást. Nima adott egyszer ajándékba egy könyvet, a címe 'Éles kések, vidám könnyek', amit azért kaptam elméletileg, mert eldöntöttem, hogy mivel megtanulok főzni, jó lenne olvasni szakácsos könyveket, és mind a mai napig nem kezdtem bele, - na miért, na miért? - az éles kések miatt! Az olyan... kockázati tényező... 

Azért én is írok pár kalandomról, mindjárt látjátok, mekkora hatalmas kitekintők voltak. 

Afrika, az egyik legnagyobb kalandom- jelenet a filmből

Az egyik pozitív, nagy léptékű határfeszegetés indoka, Robert Redford volt. Na szóval... Mindenki látta ugye a Távol Afrikából filmet? Én speciel nem emlékszem rá, de mind a mai napig nosztalgiával gondolok arra a napra, amikor az egész család azt nézte, ahogy Robert Redford a mályva rózsaszín égen repül a foltos zsiráfok felett. Meg kellett természetesen szereznem a regényt, - Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában-, és már az első oldalaknál éreztem, hogy ebben ugyan nem lesz Robert Redford! Teljesen más valami, mint amiben reménykedtem. Mégis tovább olvastam. Az egész könyv annyira tele van szeretettel és meleg, narancssárga színnel, nosztalgiával, olyan életképekkel, amiktől két- három napig a szavannán sütkérező oroszlánokkal és a gázlón tocsogó elefántokkal álmodtam, annyira valóságosan és annyira hívogatón fogalmaz Blixen, hogy mind a mai napig ez az egyik kedvenc könyvem. Így történt tehát, hogy elolvastam egy olyan regényt, ami kvázi útikönyv, ami félig-meddig napló, és csupán arról szól, hogy egy gazdag nő mit csinált pár év alatt - az általam ez idáig nagyon nem szeretett- Afrikában. 

De írok másról is. Horror. Irtózom a horror történetektől. Ez nagyon fura, mert a misztikus történeteket speciel imádom, de a horror sztorik már lényegesen túllépik az én komfortzónámat. Mondhatom úgy is, hogy jobban félek, mint hogy a kezembe vegyek egy ilyen alkotást. Pedig megvettem olyan három éve Joe Hilltől A szív alakú dobozt, de amint megtudtam, hogy az író King leszármazottja inamba szállt a bátorság, ugyanis hajlamos voltam egy-egy King könyv miatt egy hétig nem aludni, és én ezt jelen helyzetben nem vállalom be. Nyilván a szivárványos, rózsaszín lelki világom miatt. Ellenben vettem egy másik könyvet, a Klasszikus rémtörténeteket, amikben - micsoda meglepetés- klasszikus rémtörténetek vannak :), Drakula, meg Frankeinsten, meg Üvöltő szelek - értitek, mint rémtörténet - meg pár ismeretlen sztori, és ezeket szeretem olvasgatni, de csak módjával. Én komolyan libabőrözöm amikor olvasom a mások által csak kinevetett, könnyed misztikus horror sztorikat. 

Nekem a dráma nem téma, mert az év bizonyos szakaszán mindig kitör belőlem a művészlélek, szóval szeretek drámázni, a képregényeket meg gyerekkorom óta szeretem- nem, nem kifejezetten olvasgatom már őket, de ha a kezembe kerül egy, azt ki nem hagyom. A szépirodalom, pedig már időszerű lenne, de igazából én egyetemista koromig elég komoly könyveket olvastam, biztos nem hiszitek el, de egyszer még a Háború és békét is fontolgattam, mert azt gondoltam, egy ilyen hosszú könyvben annyira jó lehet elmerülni. Azért alássan bevallom, hogy odáig sem jutottam, hogy a könyvtárból kivegyem.

A krimikkel is van gondom. Unom őket. Engem sokkal jobban érdekelnek az emberi kapcsolatok, mint hogy ki gyilkolta meg a helyi vikáriust, és fura, hogy - megint egy nagy vallomás- még nem olvastam el egy Agatha Christie könyvet sem, de a filmekért - amiket az A.C rajongók folyton lefitymálnak- , na azokért rajongok. ( De szerintem csak mert imádom az angol filmeket.) Megint csak fura, ez az érdektelenség, mert ha telitalálat könyvet keresek, az egyszerre rejtélyes, egyszerre félelmetes kicsit - tehát másnak nem, de nekem nagyon-, és kicsit romantikus. De hogy én krimit vegyek a kezembe? Úgy értem, egy szimplán krimit? Na ne, inkább jöjjenek az űrhajók.

Star Trek 

Valamilyen ok miatt tehát idegenkedem a scifi iránt is, de úgy gondolom, hogy hamarosan meg fogunk barátkozni. Olvastam már könyvet, amire rásütötték, hogy ez bizony scifi, de ez nem olyan scifi könyv volt, mint mondjuk filmben az Űrodüsszeia, ami szerintem irtóra elvont és eszement jó, és az a helyzet, hogy egyre jobban szeretem a scifit, de csak filmben. Még nem tudtam rávenni magam, hogy olvassak scifit a Galaxis útikalauz stopposknak-on kívül, ami egyébként zseniális és szerintem irtó vicces, és nem értem, miért nem olvassa mindenki ezt a buszokon vagy a metrón. Hát nem fantasztikus lenne úgy a tömegközlekedés? 

Még egy dolog jutott eszembe, és ez nem más, mint a vámpír undorom. Képtelen vagyok komolyan venni őket. Úgy értem, ki vesz komolyan egy vámpírt? Nem bírom, mindent elhiszek, a nyolckarú gigászi szörnyekig, de a vámpírok...  Próbáltam ugye kúrálni ezt a betegségemet. True Blood- első rész. Nem igazán győzött meg. Abban mondja amúgy a vámpírpasi, hogy beléd akarok bújni? Hát kösz, inkább ne. Twilight-  határozottan négykötetes NEM. Chance Cassandra Palmer sorozatánál már félsikerem van, de azt hiszem faji alapon nem bírom elviselni a vámpír főhőst, Mirceát. És jön a csodás kivétel, a Vámpírakadémia, aminek minden vámpírját imádom, és nagyon-nagyon örülök, hogy az előítéletességem miatt az első rész után nem tettem le a könyvet. Az egyik kedvenc sorozatomat ismerhettem így meg.

Na jó, még egy gondolat. Azt hiszem a tavalyi évben bepróbálkoztam ezekkel a romantikus könyveknek álcázott pornográf jellegű erotikus művekkel, és igazat megvallva, nem lett egyszer sem orgazmusom tőle. ( Irodalmi értelemben véve sem. ) Ezek a regények, nekem inkább a szemét kategória, biztos vannak igényesebbek, a Sylvia Day sorozatot például el akartam még tavaly kezdeni, de annyira már nem izgat a téma, lehet inkább az NA-ban fogok bepróbálkozni, ott úgy tudom van még cselekmény is, meg történet. 

Jajj, tudjátok mi volt az egyik legelvontabb olvasmányom? Egyik karácsonyra Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae című művét ( A teológia foglalata)  kértem, még gimnazista koromban... :). Nem tudom, miért kértem, talán mert Szent Ágoston Vallomásait akkortájt olvastam, és azt hittem, az is olyan tragikus és megrázó olvasmány lesz, erre ott olvasgattam esténként a skolasztika elveit, meg hogy honnan vezethetjük le az első mozgató elvét és nagyon jó volt amúgy olvasni. Emlékszem minden nap örömmel töltött el, hogy ilyen fontos és bonyolult dolgokról olvashatok. Igazán komoly embernek éreztem akkor magam. :)

Szóval ez lennék én- tudom, elég unalmas. De amúgy nagyon élveztem ezt a posztot írni. Írjunk több ilyet ;) . És persze nagyon várom a többiek válaszait, és természetesen mindenki csatlakozhat: ha nincs blogotok írjátok le kommentben, mit gondoltok a témáról, ha van blogotok nyugodtan csatlakozhattak, írjatok bejegyzést, - linkeljetek, hogy mi is lássuk.

A résztvevő blogok:
FFG Book
Pupilla olvas
Miamona könyveldéje
 Könyvvizsgálók
 Szilvi irkál
 Keményfedél
 When Anaria Went to The Bookshop...
 Könyvszeretet
 Tigi, Cariad5
Napi falat
 Andi élményei

Az ügyhöz csatlakoztak még:
Catriana
Katacita
Theodora
Bea
Horsegirl 
Egy Bátor Nyúl
On Sai 
Nikkincs

Álom, édes álom

Rendkívül sok mindenről akarok írni, és tudom, hogy aki facebook-on nem követ - ez itt a reklám helye? - szóval az azt hiszi, hogy semmit nem csinálok, pedig... Na jó igaza van, semmit nem csinálok. Vagy inkább semmi érdemlegeset. 

Szeretnék két bloggerre utalni a mai posztomban, az egyik Titti, aki döbbenten megkérdezte nemrég, hogy most komolyan arról írsz posztot, hogy miről fogsz posztot írni ? És én erre annyit mondtam csak, hogy igen... És milyen igazam volt. :)

A helyzet az, hogy nagyon sok tervem van a folytatást illetően, bár tervből sosem volt nálam hiány, most mégis úgy tűnik realizálódni fognak, úgyhogy lesz élet a blogon, yeee! Legalábbis így tervezem. 

A tervek természetesen jelenleg még titkosak, de páran már tudnak róluk, és hamarosan itt is mindenkit tájékoztatok. Titti-re visszatérve azt kell hogy mondjam, néha olyan számomra, mint Yoda mester, tök nyugodtan le tudja oltani a hülyeségeimet, és amikor már alig várom, hogy mondjon valamit, akkor is hallgat :D - és aztán megszólal, és legtöbbször igaza is van. Csak ez annyira fájdalmas. Elmondok egy példát például...

Volt úgy, hogy lelkiállapotom ennek a számnak felelt csak meg...

És akkor jött Titti, és hiába nyomtam le egy fél órás tirádát az ügyben, leír két mondatot válaszul és bámulok magam elé totál hülyén, hogy tényleg mennyit puffogok teljesen felesleges dolgokon, de kérem, annyira jó néha felesleges dolgokon puffogni! Az este általában úgy folytatódik, hogy önvizsgálatot tartok, és rájövök, hogy totál igaza van, de még mindig érzem a vágyat magamban, hogy puffogjak egy sort.

Most hogy eme kinyilatkoztatást olvastátok, szeretném megjegyezni, hogy tudom, hogy mindenki utálja, ha a könyvesblogok témája hígulni kezd, és beleírnak mindenfélét, de az a helyzet, hogy ez messziről nem érdekel :). De azért hogy könyvekről is írjak - egyébként az előbb is könyves dolgokról írtam átvitt értelemben-, szóval írni fogok erről a könyvről is egy picit, de még a két témát azért átvezetem.

Szóval belelovallom magam dolgokba, mint írtam, és az egyik ilyen kis szösszenet pedig az volt, hogy megírtam az előbbi Susan Elizabeth Phillips posztot, ami után heveny lelkiismeret fordulásom  helyett furdalásom lett, és újra elolvastam az egyik SEP regényt, ami korábban nagyon tetszett.

Az Álom édes álom első olvasatra azért volt jó, mert megérintett benne a főszereplőnő kirekesztettsége és a regényben szereplő előítéletek, másrészről a főszereplő pasi sem sportoló, hanem lelki válságban lévő állatorvos - wow-, és nincs a regényben egy deka csillogás sem. Együtt volt szomorú és megmosolyogtató a történet, aminek lényege tényleg annyi, hogy egy kisvárosban - Salvation- egy televíziós hittérítő elcsalta az emberek pénzét, az özvegye Rachel Stone kisfiával visszatér a városba, és megpróbálja felkutatni férje hátrahagyott, összeharácsolt pénzét, hogy új életet kezdhessen. Nekem speciel Rahcel karaktere nem tetszik, de az igen, ahogy feldolgozza a körülötte burjánzó előítéleteket, Gabe karaktere - ez a morcos, világfájdalmas férfi!- viszont baromi érdekes volt, külön tetszett, hogy nem minden oldódott meg a nagy szerelmes egymásra találással. Külön kiemelem a másik szálban Ethan tiszteletest, akinek Isten Ophra hangjával kommentálja a pap buja vágyait. ( Ami tényleg vicces.)
Második olvasatra a könyv jó volt. De megint megvoltak a magunk hullámvölgyei, a könyv utolsó harmadára az érdeklődésem alább hagyott, pár oldalt - őszintén szólva- átlapoztam, amit nem tettem volna meg, ha először olvasom. Még mindig azt mondom, hogy Susan Elizabeth Phillips könyvei jók, de ... mindig lesznek "de"-k. És innentől kezdve nem fogok többet ezen a kijelentésen moralizálni. Ami pedig a második bloggert illeti, Szilvamag, ha mégis kipróbálod a SEP regényeket, én ezt a regényt ajánlom. Kíváncsi vagyok, ha elolvasod, mit fogsz róla írni...

UI: ez a sablon talán mégiscsak túl rózsaszín.

Skip és Scooter kalandjai a nagy Hollywoodban

* Elkezdtem ezt a posztot régen, de csak be kellene már fejeznem - gondolta Zenka és a billentyűzetre csapott. *

 -Mielőtt még azt hinnétek, hogy folyton drámázni fogok...-

Akik ismerik, leginkább SEP-ként emlegetik, akik még sosem olvastak tőle, nem tudják, mire jó ez a nagy hype hajcihő. Kétségtelen, hogy Susan Elizabeth Phillips egy dologban nagyon jó: olyan romantikus regényeket ír, amik első ránézésre, hát mit is mondjak... Öhm. 

 Georgie és Bram tinédzser koruk óta ismerik egymást, mivel egy szappanopera jellegű sorozat főhőseiként hatalmas sikereket értek el. Ámde Bram, mint kicsapongó rosszfiú jól elrontotta a mulatságot: a galád módon a média elé tárt szexvideójával sikerült minden támogatást megtorpedóznia a sorozattól, s így rajongóinak igazi kataklizmát okozott:   a sorozatbeli Skip és Scooter - mily szörnyűség- SOHA, de soha nem ért révbe. ( Pedig a producerek már az ikreket várták...) -Na most, az emberek jó pár évvel később még mindig imádják Georgie-t, aki lány, és aki a sorozatban az ártatlan, de kicsit dilis Scootert játszotta, viszont mindenki egy link, léha, iszákos lókötőnek titulálja Bramwellt, aki a fiú- tudod még követni?-, és gyakorlatilag ez a könyv arról szól, hogy hogyan esnek szerelembe ők ketten, tehát a Skip-Scooter és Georgie-Bramwell páros. Egy jól sikerült Las Vegasi este után ugyanis úgy ébred az egymással kutya-macska viszonyban lévő két lecsúszott hollywoodi sztár, hogy közös lerészegedésük közben valahogy jól összeházasodtak, és a nagy médiafelhajtás miatt, meg hogy kiélvezzék a fiaskó pozitív előnyeit, úgy döntenek, hogy ha már úgy esett, hogy megesett, hát ők bizony egy évig házasok maradnak. No de ki lehet bírni egy évet egy olyan ember mellett, akiért majd meggebedsz, de mégiscsak utálod?

 Tudom, mire gondoltok, én tényleg, nagyon-nagyon tudom.

A romantika műfaja olyan, hogy már rég feltalálták a spanyolviaszt, szóval újdonságot - megkockáztatom- nem lehet nagyon írni, próbálkoztak mostanában pornóval, misztikával, nyomozással, mindennel, de hát a romantika mégiscsak egy sémára épül: két ember vonzalmára, meg hogy ez a kettő hosszabb-rövidebb idő után révbe ér...
  ( Gondoljatok csak a Rómeó és Júliára ;) ). Szóval véleményem szerint senki sem olvas romantikust, ha valami újat és meghökkentőt akar, csupán ki akar kapcsolódni, lazulni és nevetni akar - én egyébként mindig nevetni akarok - , és amikor az ember a könyvtár romantikus részlegén csámborog, nem keres mást, mint egy biztonságos kikötőt. Az én értelmezésben tehát: romantikus regény = biztonságos kikötő, ahol a kötelező "romanchise hahh!" elemek mellett - amik között első helyen áll, hogy a szereplők közötti igazi és nem tettetett vonzalom legyen -  jó beszólások, jó karakterek és egy rahedli humor is van, ami nem csak úgy lóg a levegőben, hanem működik is.

Na de visszatérve Susan Elizabeth Phillipshez, az itt a nagy kérdés szerintem, hogy egyáltalán működhetnek az ilyen sablonos sztorik??? Rengeteg alkalommal megkaptam már, hogy kritikus vagyok, és hogy túl őszinte, de őszintén szólva ezt mindig olyan emberek mondták, akiknek hiányzott a kritikai érzéke :), szóval én sosem bánom, ha elmondhatom valamiről, hogy tök jó volt, de ez meg az, hát kifejezetten trutyi.

Nagyon érdekes viszonyom van például ezzel az írónővel is, mert bizonyos szinten nagyon utálom, amit csinál, viszont azért, hogy a könyvtárban megszerezzem bármelyik még nem olvasott regényét, gondolkodás nélkül vállalom a közelharcot.

Akkor csináljunk gyorsan egy negatív listát. Neeeeeheheee.... - Igen, ez van, ha elolvasom bármelyik fülszöveget. Vagy mondhatnám azt is egész egyszerűen: hogy azt a sablonos biztonságos mindenit! Hogy nem lehet valami izgalmasabbat kitalálni? Nem bírom, nem bírom, nem bírom. Egyszerűn nem tudom megérteni. Tíz percet ülök a borító felett, és még akkor is ez motoszkál a fejemben: most komolyan, te ilyet akarsz olvasni? Nem, nem vagyok igazából biztos benne, válaszolom. És akkor? Hát izé, de később biztos jobb lesz. Biztos, biztos? Ööö, hát, izé... ( Nem mindig ugyanígy, de valami hasonló játszódik le.)

Szóval el tudnék viselni egy lelkesedéssel teli " vúúú"-t, miközben olvasom mondjuk a fülszövegeket, de SEP kapcsán még nem éreztem ilyet soha .

Felületes olvasónak úgy tűnhet, hogy a szereplők nagy általánosságban két lábon járó katasztrófák. A felütések számomra kicsit sértőek is a női nemre nézve, de most vágtam magamat képzeletben -csak picit- pofán, mert ilyen szinten azért nem akarok a témába belemenni. De a lényeg, hogy a SEP regények főhősei mind szuper szexi sportolók akiket mindenki a testéért szeret, na jó meg mert mondjuk ügyesen zsákol - jajj ne máár-, first ladyk és udvartartásuk - dupla undoros jajj ne máár - , sportolók menedzserei - ehhh? - , akik korábban sportolók voltak, vagy csak azért nem sportolók, mert azokról már túl sokat írt az írónő- és akkor amitől dupla hátast dobok, tehát miután földet értem, újra a földhöz vágom magam - sztárok. Hát ez fantasztikus, nem? Egész bizonyosan tudom, hogy ennél még a vegán vámpírok is izgalmasabbak... Témát tekintve tehát a SEP regények nagy része- fals csillogás, izmok mögött megbúvó önimádat, emberek, akik über-nagyon szépek és szexik, és az életben általában csak a felületesség és a butaság jut róluk az eszembe, - mert olyan vagyok-,  na ezek az emberek itt a főhősök. És ez számomra annyira mélységesen felháborító felületességet jelez, hogy most is, hogy csak említés szintjén írok róla, a fejemet rázom. Egyszer egyébként olvastam egy SEP interjút, amiben azt mondta, csak szép és híres emberekről ír, mert az olvasók őket szeretik csodálni, én meg nem győztem csodálkozni, hogy miért becsüli le őket. ( Ebben a tekintetben még inkább szeretem Cecelia Ahernt, aki hétköznapi emberekről ír - és úgy is tud vicces lenni, érdekes meg izgalmas. )

Azon a dolgon, hogy kényszerházasság van, meg utállak, de imádlak kapcsolat, stb. stb, én nem lepődöm meg, nem is háborít föl igazán, sőt mondom, egyenesen tetszik, hogy majdnem minden vicces romantikus regény ugyanarról szól, de valahogy nem mindegy kikkel történik a sztori és milyen világban. Meg talán az sem, milyen módon.

Na és itt a nagy pozitív lista.

Susan Elizabeth Phillips ezekből a száraz porhüvely :) karakterekből mindig szerethető figurát csinál. Mint mikor ránézésre utálsz egy embert, aztán találkoztok, és kiderül, hogy bakker, ez annyira jó fej, hogy újra akarod látni . Ezek a sunyi sportolók, ezek általában nem hogy nem hülyék, hanem egyenesen okosak. Nem is foglalkoznak annyit magukkal - vagy ha igen, akkor viccesen teszik. Van humorérzékük úgy általában is. Emberiek. Annyira emberiek, hogy Phillips nem is értem, miért ragasztja rájuk az elérhetetlen híresség címkéjét. És persze sunyik. De csak annyira sunyik, hogy az már szinte jó.  És eljutok mindig odáig, hogy a könyv első harmadánál már biztos vagyok benne, bármelyik bájgúnárhoz azonnal feleségül mennék. Bizony, fehér ruha meg minden.
És ez a dolog megdöbbentő és nagyon fáj... És vúúú! Előbb-utóbb megkapom a vúúú-t :).

Na most a SEP könyvek humora szerintem eszméletlenül jó, azt hiszem azt szeretem a legjobban benne. A Szingli fejvadász sorozat sírva röhögős szintjét mondjuk sosem éri utol, de néha megközelíti azt. Ráadásul az írónő tényleg nagyon jól leírja azt az átmenetet, amíg szerencsétlen főhöseink egymásra találnak, olyan kiábrándítóak tudnak amúgy lenni a romantikus könyvek ilyen viszonylatban, de SEP-re, lehet számítani. Viszont negatív pont nálam a könyvek hossza. Én nem tudom miért, de ha egy szuszra nem sikerül kiolvasni ezeket a könyveket, nekem már kevésbé ad katartikus élményt a második napon. Simán tudnék minden regényéből úgy száz oldalt húzni, és igazából gyakran úgy érzem, hogy a történet a végére elfárad, és már én is azt várom, hogy legyen vége. De minden jó, ha a vége jó alapon, azt kell mondanom, hogy az egyik legegyenletesebb színvonalt nyújtó romantikus szerző akkor is Susan Elizabeth Phillips marad, ha órákig szőrözöm a munkásságát. Ramaty tematika ide vagy oda, ezek a könyvek működnek, jók, megbízhatóak, és azt kell mondjam, szeretem őket.

És hogy mi lett a Skip Scooter párossal? A Mindent a szerelemért egy megbízható, jó Susan Elizabeth Phillips regény, nem tartom ugyan kiemelkedőnek, de biztos vagyok benne, hogy a romantika szerelmesei jól fognak szórakozni az olvasása közben - még akkor is, ha zsigerből utálják a hollywoodi sztorikat. A történet végére ugyan itt is éreztem, hogy kicsit kifulladt a történet, de pont amikor már kezdtem volna unni, előtérbe került a másik romantikus szál - ami meglepően üdítő volt a sok köntörfalazás után.

És most már tényleg csak azt nem értem, miért kell minden ilyen regénynek olyan negédes képeslapszerű epilógussal záródnia, amitől rögtön elmegy az ember kedve attól, hogy újabb romantikázásba fogjon. Haha. :)

Kezdd hát, Solinus, s mondd ki vesztemet...

Ha bátor lennék, felállnék egy színpadra, és eljátszanék ezer életet.
De nem vagyok bátor, verset is csak általános iskolában szavaltam, és kishitűségemben messze elkerültem a színészetet. Még akkor is zavarban voltam, amikor a nagy közönség előtt a diplomámat átvettem legutóbb...

De olykor -olykor, kedvem támad elolvasni egy-egy színpadra szánt művet. Néha elég tragikusak, néha azzal nyűgöznek le, hogy kimondják a kimondhatatlant, néha csak magába ránt a szöveg, a mondatok dallama, a szavak játéka. Néha csak azt érzem, ez most jó.

Most hangosan olvasva kezdtem el a legelső drámát, a kopott, sárga könyv itt lapul az asztalon, ahogy letettem.

Kezdd, hát Solinus - mondja a könyv. - Kezdd, hát... - mondom vele.

Első Shakespeare dráma tehát a nyárra:

Az egyik legrégibb, a legrövidebb, és sokan azt is kétségbe vonták, hogy maga Shakespeare írta.
Azért én elolvasom...

Napi hírek

Valaki a tegnapi poszt hatására lejelentkezett a blog rendszeres olvasásáról...

 

Vajon mivel csaptam ki a biztosítékot??? 

A nagy nyári Shakespeare kihívás!

Már régóta szerettem volna megosztani veletek szenvedélyem tárgyát, miszerint szeretnék Shakespeare drámákat olvasni. A legjobb az egészben, hogy Shakespeare, mint köztudott, a 16-17. század fordulóján alkotott, így nem kell tartanom attól sem, hogy a blogturné klub kizárólagos jogot formáljon az első recenziókra, ráadásul annyira unalmasnak tűnik első ránézésre a téma, hogy biztos vagyok benne, senki nem fog versenytársat látni a rovatban.

Ugye izgatottak vagytok? - Én nagyon. 

A képet pedig azért tettem ide, mert nemsokára elolvasok egy Sparks könyvet is, - tudom, hogy azt is nagyon várjátok - hogy legyen összehasonlítási alapom.

Aminek pedig külön örülök, hogy sikerült kivennem két vaskos Shakespeare összes kötetet a könyvtárból, amikben logikusan minden műfordítót felsoroltak a könyv elején, de hogy milyen drámákat olvashatok benne, azt nem :D, szóval, hogy miről lesz konkrétan szó, az legyen  meglepetés.

Előre szólok, hogy Rómeó és Júliát nem olvasok.

Ja, és keressetek magatoknak valami jó kihívást a nyárra! Olyan szívesen olvasnék róla, kalandozzatok, vállaljatok valami merészet! Bármi jó lesz! Nagyon-nagyon jó! Legalább egy könyvet el kell olvasnotok a nyáron önálló, úri passzióból, amit nem befolyásolt senki! Nem fogadok el ellentmondást. 

Nyomás, gondolkodni!