Kémregény lányoknak

Charlotte Binghamről szerintem nem sokan hallottak, vagy ha volt is Bingham könyvük az olvasóknak, azt elcserélték. Már nem emlékszem rá, hogy hogyan került hozzám az első rész - azt hiszem megrendeltem a Könyvklub oldaláról-, de azt tudom, hogy szinte rágtam a körmömet, mikor véget ért, azonnal akartam a folytatást. Arra is emlékszem, hogy ősszel olvastam, október táján, arra is, hogy lázas voltam, arra is, hogy megégettem a teásbögrével a kezem, sőt arra is, hogy mennyire klassz volt, hogy odakinn és a könyvben is mennyire nagyon ősz van.

A bevezető kötet tehát az Éden leányai, aminek a címe már két dolgot is előre jelez. Az első, hogy a könyv olyan anakronisztikus kifejezéseket tartalmaz, mint leány - tudom, mire gondolsz, ez nem jó jel - vagy hadd emeljem ki a sorozatos " alant" szó használatát, amitől olyanná válik az egész sztori, mintha tényleg egy második világháborút megélt emberke mesélné el.
A másik dolog meg ez a modoros, már-már negédes cím is jelzi, hogy önmagában nem lesz ez olyan véres, háborús történet.

A történet alapkoncepciója egyébkén Anglia a második világháború idején, nem a frontok és a bombázások, hanem a vidéken ragadt- vagy a vidékre menekült- emberek élete. Ezen belül is, azon fiatal leányok élete, akik bekerülnek az Éden-Park elnevezésű, ódon kúria falai közé, ahol történetesen Anglia egyik kémközpontja található.
A sztori első része inkább a Parkon belüli életet mutatja be, meg az előzményeket, tehát azt, hogy kerül a hírszerzéshez Kate, Marjorie, Poppy és Lilly, de a közepe táján már igazi kémkedésről is lehet olvasni, főleg Poppy kémkedései révén, amit én annyira de annyira szerettem .

Nagyon fura, mert Bingham elég modorosan ír és nem átalkodik olyan idilli kis epizódokat belecsempészni a regénybe, amik hangulatkeltésnek tökéletesek, de amúgy nem nagyon viszik előre a cselekményt és mégis imádom őket. Az első részben például az előtt pár nappal, hogy Anglia hadat üzent volna a németeknek elmennek a szereplők a tengerpatra kirándulni és úgy építgetik a homokvárakat, hogy tudják, napok kérdése és minden megváltozik, vagy ilyen, amikor egy német hadifogoly a csendes éjt kezdi el trombitálni.  Mondjátok, hogy szentimentális vagyok, de nekem ezek a jelenetek nagyon bejönnek.
Szóval Bingham ilyen kis idealizált módon írja a maga kis kémsztoriját, de sikerült olyan döbbenetesen megölnie egy szereplőt, hogy onnantól kezdve folyton attól féltem, valakivel megint megteszi. Az első könyvben amúgy a négy lányból kettő máris párra talál, szóval van benne romantika is, de alapvetően nem olyan hangsúlyos ez a vonal, én nem bántam volna, ha az írónő többet is mutat belőle- örök szerelmem Scott így eléggé a háttérbe szorul.

Jó pár évet kénytelen voltam várni a következő részre, - pedig a folytatás is hamar megjelent-, aztán a rukkolán végre egy olyan könyvet tudtam happolni, amit tényleg nagyon akartam, szóval megkaparintottam a Virágok házát is.

A Virágok házában már inkább a titkos küldetések állnak a középpontban, valamint az Éden Parkba beépülő kettős ügynök kifüstölése- kár, hogy elég hamar rájöttem ki az. Ugyancsak kár, hogy Bingham totál hülye módon nem adott Poppynak nagy szerepet, míg szívem csücske Scott Franciaországba indul titkos küldetésre, nem is egyszer kockára téve az életét.
A Parkban szerelem szövődik a kis Marjorie életében is, de ami még jobb, Billy, a kis srác végre ki tud teljesedni a találmányai által.

Alapvetően a második rész sokkal pörgősebb, mondjuk a kém vonal általában kicsit el van kapkodva, sokkal izgalmasabban is le lehetett volna írni, de még mindig ott van a könyvben ez az ódon fojtott hangulat, meg a szereplők közötti álmos kis kapcsolatok - :)-, olyan az egész, mint egy angol filmsorozat.

Én nagyon szeretem mindkettő könyvet, de én teljesen odáig vagyok azokért a könyvekért, amik a civilekről szólnak a háborúban, még akkor is, ha nem szólnak másról, hogyan ápolják a sérülteket a nők, vagy hogy milyen volt a jegyrendszer, mit hallgattak a rádióban, hogyan szerezték be a gyógyszereket, nem volt ez amúgy egyszerű. Azt hiszem az egyik történelmi dokumentum filmeket adó csatornán volt egy sorozat - sajnos nem jegyeztem meg a címét- , ami pont erről az időszakról szólt, amiben történészek pár hétig úgy éltek, mint a második világháború korabeli civilek és én azt is nagyon élveztem. Szerintem ez egy igazán érdekes téma, a hazafiság, meg a gyakorlatiasság, az élni akarás, meg a részvét, meg egyáltalán az, hogy egy viszonylag elszigetelt országba is hogy bekúszott a második világháború szele. Nem tudok mást mondani, jó volt, szerettem.  Ha valami hasonlót olvastok, rögtön nyomás, írjatok nekem, mert nagyon nagyon szeretem ezt a korszakot.

Ja, a kiadásról még annyit, hogy miniatűr betűk vannak a könyvben, az egyes részeket nem választják szét, mintha nem is ismernék az entert, a szöveg olykor ömlesztetten folytatódik, pedig már más bekezdésnél járunk, és néha a párbeszédek során ki marad a gondolatjel, szóval bizony ám, itt figyelni kell.

Charlotte Bingham: Az Éden leányai , Virágok háza 2004 Skandi- Wald Könyvkiadó 7/10
Nem ajánlom mindenkinek, csak annak, aki kedveli a hasonló történeteket. Azoknak viszont érdemes beleolvasni.

Házi feladat!

 Figyelem!!! Figyelem!!!

 Mindenki húzza végig az ujját a polcon pontosan a könyvei előtt... MOST. 

Ha csíkot rajzoltatok a porba, mint én, akkor bizony itt az ideje rendet tenni.:)

Nemrég olvastam az egyik regényben, hogy az egyik szereplő szín és nagyság szerint rendezte sorokba a könyveit, én most kitaláltam, hogy a kölcsönbe kapott, illetve a már régóta olvasásra szánt könyveket teszem szem elé, a többi megy szépen hátra. ( Hátha hamarabb eszembe jutnak, ha mindig ott lesznek szem előtt...)

Kép innen

Kell egy kis rendszer, ráadásul az ember könyvporolás közben át tudja értékelni az életét. Tényleg, egy polctörlés nekem olyan, mint önismereti teszt. "Látod, ezt olvastad, ezt nem, erre meg vágyakozol mióta. Hát miért nem olvastad azóta sem? Mi történt veled? "

Úgyhogy, ez lesz a blog első kihívása, kíváncsi vagyok, hány embernek jut most eszébe megnézni a polcokat ;) Plecsnit nem kaptok, ellenőrizni nem foglak. De azért állj fel most! Indulás a polcaid felé... El tudod képzelni, mióta várnak Rád? :)

Ezt én olvastam? - Édes megadás

Volt idő, amikor még érdekelt a szex ( haha), úgy értem, a szex könyvek és akkor olvastam ezt a regényt is, de hogy őszinte legyek, ez sem volt rám olyan nagy hatással, vagy bármi nemű hatással, szóval azt hiszem ekkor döntöttem el, hogy  abbahagyom a női szórakoztató irodalom ezen válfajában történő kísérletezgetésemet.

Rá kellett jönnöm tehát, hogy engem hidegen hagynak a BDSM könyvek, hogy torkig vagyok az erotikával, és hogy teljesen kiábrándító, de szerintem bármelyik általam olvasott regény sokkal több hormont mozgatott meg bennem, mint mondjuk ez itt, mert a többiben akár még álmodozhattam is, nem tolnak mindent így a képembe. Kell ez nekem? Hát izé..

 Pedig amúgy emlékszem, hogy az elejét élveztem, úgy értem határozottan emlékszem arra, hogy jók voltak a dialógusok, izzott a levegő a két főszereplő között, és volt pár aranyos jelenet is.

 Faith Malone megtévesztően finom külseje mögött egy olyan nő rejtőzik, aki pontosan tudja, hogy mire van szüksége: egy erős férfira, aki kérés nélkül veszi el, amit akar – hiszen ő kész mindent megadni neki…

Nem szoktam fülszövegből idézni, de most komolyan, nincs lelkierőm leírni, mi is az alapszituáció. Van egy jelenet a könyvben, annyit nevettem rajta, amikor az erős és dominás Gray nem meri elmondani Faithnek, hogy neki bizony az kell, hogy egy nőt úgy a betyár mindenit erősen és megkérdőjelezhetetlenül tudjon toszogatni, Faith meg -  ahogy a fülszöveg írja - szemellenzősen nem tud másra gondolni, mint hogy neki egy erős férfi kell, blablabla.

( r e n d k í v ü l unalmas)

Gyerekek, ha valamitől ásítani kezdek az a BDSM, én meg nem mondom nektek miért, de ez a könyv is addig volt jó, amíg ezek ketten nem kezdtek el  szexelni. Aztán jött ez az " ide feküdj", " most élvezz el" " nyisd ki a szád" " csukd be" "nyelj"  :D, kész, én mondom nektek, ennél még egy Fejős regény is szórakoztatóbb. A könyv 2/3-a teljes mértékben értékelhetetlen számomra. Tudjátok, minden regénynek kell, hogy legyen valamilyen íve, ami felé tehát a történet tart, és ennek a regénynek a csúcsa az, hogy ezek hármasban kamatyolnak. Faith meg egy erős férfi helyett kap még egyet, aki amúgy az egyik legjobb barátja, de mire nem jók a barátok, kisegítenek, ha szükség van rájuk ;).

Pedig... totálisan igazai van Gretty bloggerinának, valamint Nimának, hogy ez egy korrektül - stílus kedvelőinek mondom- jól megírt erotikus regény, amiben - most kapaszkodjatok meg!- még igazi cselekmény is vaaan!!! - csak lányok, komolyan,  ezeknek a könyveknek nem az a célja, hogy ráugorjunk az első szembe jövő pasira? ...

Ebben az esetben meg, szerintem sokkal, de sokkal jobb a saját fantáziánk :D, az legalább személyre szóló és nincs tele magyartalan mondatokkal...

Maya Banks: Édes megadás (2010)- Kelly Kiadó 4/10 - * szerintem - bár már annyira nem emlékszem rá...

Matched- avagy ne bízz a statisztikában

- Szerintem jó lenne, ha az emberek maguk választhatnák ki a Párjukat - mondom bátortalan hangon.
- Hova vezetne ez, Cassia? - kérdezi a hölgy higgadtan. - A következő lépés talán az lenne, hogy az emberek maguk dönthetnének arról is, hogy hány gyereket akarnak, hol és hány éves korukig akarnak élni?

Ajj, pedig olyan jól indult. A könyv elején teljesen meglepett a világkép, a nagy Társadalom és az apróbb, ám megszeghetetlen szabályai, az alapötlet tökéletes, a nyitókép tökéletes és a történet mégis szépen lassan elkezdett laposodni. Vagy csak a narrátorunk volt unalmas? Nem tudok rájönni. Mindenesetre a Matched az a könyv, ahol - véleményem szerint- a regény írója nem találta meg a regény ívét, a feszültséget nem jól adagolta és ez az a regény, ahol folyton csak azt gondoltam, mennyivel is jobb lett volna, ha Ally Condie mert volna igazán bátor lenni. Jó lehetett volna ez a regény, egészen jó, de ... 

Cassia és családja egy olyan Társadalomban él, ahol mindent - statisztikai valószínűség szerint -beszabályoznak, ahol az étkezéstől kezdve az öltözködésig, a párválasztástól a birtokolható tárgyakig mindent, de mindent központi előírások szabályoznak. Ennek a folyamatnak az egyik eleme az, hogy Cassia a Párválasztó Banketten megtudja, ki is statisztikailag a legideálisabb párja, s ezt követően az előírt rigmusokat letudva majd persze vele éli le élete nyolcvan évét. Valamilyen zavar következtében viszont, mikor otthon megnézi párja adatlapját a számítógépen egy egészen más fiú képe jelenik meg, egy olyan fiú képe, akit eddig is ismert...

Mint fentebb jeleztem, én teljesen odáig voltam az ötlettől és a regény eleje, első fele nagyon tetszett. Cassia, hát nem álmaim szereplője, nekem bárki, bármit mond, a csaj egy szabálykövető robot és alapvetően én nem éreztem lázadást az ő kis mini háborújában, mert konkrétan nem csinált az egész könyv alatt semmit. Őrlődött két fiú között, ó jajj, melyiket szeressem, közben persze csinált kihágásokat, de vessetek meg, ez a könyv ott lett harmatgyenge, hogy nem volt sehol semmi kockázat. Disztópiát ne írjunk már kockázat nélkül.

Akaratlanul is összehasonlítottam a Delíriummal, és hát gyerekek, hogy az mennyivel jobb könyv! És ráadásul mennyire hasonlít egymásra a kettő. A Delírium stílusa szerintem ezerszer jobb, a karakterek sokkal jobban ki vannak dolgozva, de ha már a kockázatnál tartunk... Itt az volt a lelki terror, hogy elvettek Cassiától egy púdertartót. Ó tudom, a púdertartónak eszmei értéke volt, de mi ez, ahhoz képest, hogy a Delíriumban az volt a terror, hogy agyonvágtak egy puskatussal? Szóval értitek, ez a diktatúra, amit ez a könyv leírt, egy kemény diktatúra volt, csak épp elfelejtette az írónő ezt a keménységet kifejteni, és pont ettől lett a könyv - izé- langyi. És ettől a jelzőtől most semmi nem menti meg.

De beszéljünk a másik főszereplőről is. Ky nekem nagyon szimpatikus, de bevallom leginkább azért, mert eszembe juttatja a Vámpírakadémia Dmitrijét, ő is ilyen szótlan, ilyen melankolikus alkat, ráadásul tetszett, hogy a srác ilyen visszafogott, viszont -amúgy- nagyon utáltam a szalvétáit. A sztori szerint ugyanis Dmitrij bocs Ky szalvétákon festi meg régi élete történéseit, mert ugye ebben a világban már nincs papír, amúgy sem szabadna ezeket a dolgokat senkinek sem leírnia, így Condie úgy gondolta, a szalvéta a megfelelő megoldás a titkos rajzok és üzenetek átadására. 

De gyerekek a gyakorlatban... hogy a fenében írt meg Ky szalvétákat, amikor nem voltak íróeszközei? Az ujjaival mázolta be a zsebkendőnyi szalvétákat és még sikerült olyan rajzokat is maszatolnia, ahol látszódtak az arckifejezések és érzések? Én ezt nagyon nem értem... Egy-egy pálcika ember még oké, de művészi rajzok? 

Másrészt az volt a gondom a sztorival, hogy nem haladt sehová. Az, hogy végre legyen valami tétje az egész sztorinak a világleíráson kívül, azt már szinte el sem vártam, de a végén annyira furán összecsapta az írónő Cassia jellemfejlődését... megtörtént? nem vettem észre. Persze láttam a váltást, hogy Cassia úgy érezte, ő mekkora egy renitens ám, de - tell the true-, a csaj nem volt az. :) És ez idegesítő, utálom, amikor valaki sokat képzel magáról- hiába volt leírva, hogy ő milyen kis lázadó, ha ilyenek a lázadók, akkor bezony nagy gondban vagyunk.

Amiért viszont szeretem a Matched-et, az megint csak a versek, a hangulat, meg az elején volt pár gondolat, amit mintha csak nekem írtak volna, úgyhogy sikerült, személyes kapcsolat alakult ki köztem és a könyv között, így ezt a regényt én biztosan megtartom és még a folytatást is elolvasom.
Egyébként a történet lassú ritmusa a szerelemi szálat nem zavarta meg, arra elég időt fordított az írónő, de ez önmagában édes kevés. Mindegy, még reménykedem, hogy kicsit bedurvul...Bár, ha a regényről írt vélemények statisztikáját nézem... Lehet nem fog sokat változni a történet.

Ally Condie: Matched-Egymáshoz rendelve 2011 Ciceró, 337 o. 6/10

Mikortól hibás termék a könyv? - poszt, ahol kritizálhatod a kiadókat

A recenzió írásról már ezer helyen hallhattatok - állítom, hogy egyedül a bloggereket érdekli - , de most picit más kontextusban szeretnék mesélni róla.

Szerintem az egyik legnagyobb megtiszteltetés, amikor megjelenés előtti regényt kapunk előolvasásra. Egyrészről bennünk van ilyenkor a kellemesen bizsergető érzés, hogy mi olvassuk először a könyvet, másrészről jó tudni, hogy valami alakuló dologban vehetünk mi is részt, hozzátehetünk valamit a könyvhöz, ha csak annyit, hogy előharangozzuk a megjelenést egy poszttal vagy azzal, hogy megjelenik a véleményünk ( a blogunk linkjével) a könyv borítóján, esetleg a könyv  ajánlói között.

Van pár könyv, amin az én - internetes- nevem is ott van, és mivel baromi nehezen kezelem a sikerélményeket, először alig mertem megnézni a posztjaimból kiragadott részleteket, aztán meg mindig megpróbáltam úgy olvasni őket, mint ahogy egy vadidegen látná. Vajon az ilyen ember mit gondolhat, ki vagyok én? Mit sugall az ajánló, hogy elfogult vagyok-e, hogy hitelesnek tűnik-e.

De nem is ez itt a lényeg.

Amikor először kaptam előolvasásra könyvet, azt gondoltam, milyen jó, segíthetek én is kicsit: úgyhogy ha láttam egy elírást, név-elcserélést vagy bármi apró hibát, akkor azt szolidan, megpróbáltam jelezni a kiadó munkatársának.

Az eredmény az lett, hogy a) vagy nem reagáltak az üzenetre , b) megmagyarázták, hogy nekem nem ez a dolgom, ezeket még ők átnézik vagy néhány szélsőséges esetben c) megsértődtek, hogy az orrukra kötöm a már nyomdában lévő könyv hibáit.

Na most szeretném kiemelni, hogy mindhárom esetben a hibákkal együtt került nyomtatásra az adott könyv.

Olykor arra gondolok, hogy jó lenne valamilyen minőség ellenőrzés a könyvek terén, ha már alaphangon háromezer forintot költünk rá. Szerintem totál idegesítő, hogy ha futárszolgálat hoz ki egy csomagot, azt másnap email-en értékelnem kell, de megteszem, mert pár pillanat az egész. De pl. a könyveknél is el tudnám képzelni, hogy ha gondom van vele, azt valahol tudjam jelezni.

Manapság minden második könyvben van valami hiba. Nem kiadófüggő amúgy a dolog, szerintem nincs kiadó, akinél ne találkoztam volna ilyen figyelmetlenséggel. Sorozatos elütések, rossz elválasztás, spoileres fülszöveg, semmitmondó fülszöveg vagy hamis fülszöveg, ami teljesen mást sejtet, mint amiről valóban a könyv szól. Amit nagyon utálok, ha elcserélnek egy nevet. Feltűnő félrefordítások- nem akarok belemenni abba, hogy az eredeti jobb vagy sem, ezen lépjünk túl-, de van, amikor valami egyszerűen magyartalan. Ugye emlékeztek még, amikor az utolsó * előtti  Harry Potter első kiadásából pont a kulcsjelenetnél kimaradt egy lap? ( Pótolva volt ugyan, de azt bármikor elhagyhatom.) S bár nem vagyok nagy e-book olvasó, úgy hallom gondok vannak ezen a téren is.

Én tudom, hogy vannak emberek, akiknek az a munkájuk, hogy figyeljenek ezekre a dolgokra, és tudom, hogy aki dolgozik, az hibázik is, könnyen beszél az, aki semmi hasonlót nem csinál. Csak azt gondolom, hogy mivel ezek a dolgok nem kirívó esetek, szinte meg sem lepődünk rajtuk, ebben az esetben valami baj lehet a rendszerben.

Nekem is volt már elírásom a posztban, legutóbb kimaradt egy betű a címben, amiért annyira haragudtam, hogy pár napig nem bírtam a posztra ránézni :). De mégis, ha már valamibe belefogok, azt megpróbálom jól csinálni.

Nem tudom, hogy a hasonló hibáknál mi lehet az ok, gyanítom, hogy az időhiány. Mindenesetre megtanultam, hogy amikor előolvasó vagyok, akkor csak olvassak és ne nyilvánítsak technikai dolgokban semmiféle véleményt.Viszont, mint olvasó, néha úgy érzem, hogy azt gondolják, így is megveszi, nem? Ami meg felettébb bosszant.

A borítókról, sorozatok félbehagyásáról nem is beszéltem még. Nem vagyok kifejezetten borító mániás, de ebben a tekintetben is fejlődni kellene még, másrészről a sorozatok meg tudom, hogy lutrik. Vagy bejönnek vagy nem, ráfizetni meg egyetlen kiadó sem fog.

Szóval, a kérdésem ezután a maratoni felvezető után, hogy volt-e már, hogy csalódást, bosszúságot okozott egy kiadott könyv, és hogy mivel? ( Elég, ha általánosságban leírjátok.) Mi az, amit elnézel, mi az, amit már nem? Szerinted lehetne még fejlődni? Vagy minden jó úgy, ahogy van? Mikor éri meg a pénzt, amit a könyvre költöttél és mikortól lesz hibás termék? Volt amikor csalódtál egy kiadóban?

Van ez az interjú, tudod...

Az a helyzet, hogy az ekultura.hu készített egy interjút velem, amit megtekinthettek

itt

Syrie James: Az elveszett Jane Austen kézirat

Amikor megkaptam a könyvet, azt hittem, hogy egy kalandos történetet fogok kapni, amiben poros padlásokon, levéltárakban, pincékben meg elhagyott parókiákon kutatnak főhőseink, s végül megtalálják Jane Austen elveszett regényét.

Ám, meglepetésemre a történet, amire vártam csupán kerettörténetet alkotott, - mellékes volt, alapvetően felvezette magát, az Austen stílusában megírt regényt, és ezért elég felemás érzéseim voltak az első pár oldal olvasása közben.

Van tehát egy irodalmár leányzó, Samatha McDonough, aki minden felvezetés nélkül már a könyv elején megtalálja Austen egyik levélkéjének töredékét, amiről arra következtet hősnőnk, hogy van valahol egy felfedezetlen regény, amit nagy kedvence, Jane Austen írt.
Angliába utazik, ahol találkozik egy morc, vonzó férfivel, akiről persze kiderül, hogy pont annak a birtoknak az örököse, ahol a regény lapul. Mondom, fél nap alatt megtalálják, közben összemelegednek, ahogy szokás a hasonló történetekben...
Hadd legyek őszinte, van valami tenyérbemászó az első ötven oldalban, kezdve az elbeszélés körülményességével- pl. rosszul vagyok, ha egy könyvben prózában írják le a párbeszédeket, szerintem az annyira nagymamás, olyasmire gondolok, mint 'elmentem az egyetemre, ahol azt mondták, hogy... közben jó egészséget kívántunk egymásnak és elmondták, hogy nagyon sajnálják, de nem tudják megadni csak a néni telefonszámát, stb, stb,- nem bírom ezt az idegörlő passzív stílust. Másik dolog, amit képtelen voltam bevenni, hogy egy pasi, aki eddig nem nagyon olvasott és messziről nem érdekli Austen meg az ő fifikásan nőies stílusa, egyszer csak rajongóvá válik és ez annyira béna -  én nem hiszek abban, hogy a nagy Ő -nek pl. rajongania kellene Austenért, csak viselje el, hogy én rajongok érte - de nem? -, szóval a férfi karakter ily módon történő idealizálástól megint csak a hideg ráz.

De szerencsére az ötvenedik oldalon túl elkezdődik maga az Austen regény, a Stanhope család címmel, ami valóban hasonlít Austen stílusára, ugyanis néha már bosszantóan igyekszik az írónő ugyanazt visszaadni, amit Austen írt volna, és hellyel-közzel sikerül is neki egy kivétellel. Syrie James képtelen arra, amit én leginkább szeretek Austen regényeiben. Ebben a könyvben nincs irónia, nincs játékos humor - humor van, de nem olyan kifinomult, nem olyan enyhén kritikus, enyhén szórakoztató stílusban- , amit megszoktam. Ami egyébként nem lenne baj, csak... a szereplők, a szituációk... legtöbbjükre egy lelkes Austen rajongó vigyázz állásban jelentkezne, hogy ebben vagy abban a sztoriban már olvasott ilyet.
Nem azért van tehát bajom a könyvvel, mert nem jó, hanem az a bajom vele, hogy túlzottan utánozni kívánja a nagy példaképet és nem ér fel arra a szintre. Ugye Julia Quinn könyveire szokták mondani, hogy a modern Austen, de azzal azért nincs bajom, mert Quinn a saját stílusában ír, nem másol, ő inkább humoros, csacska, meg romantikus, de egyszer sem éreztem, hogy Austen kíván lenni. Ellenben ugye James, aki már a regénye témáját tekintve is muszáj, hogy belebújjon Austen bőrébe, neki muszáj próbálkoznia és ilyenkor azért akaratlanul is összehasonlít az ember...  Ráadásul a kerettörténetből én  nem látom, hogy az írónőnek egyedi lenne a saját hangja.

Mindezen megbotránkozások után azért írok olyan dolgokról is, amik tetszettek. A Stanehope család története tehát a fent leírt minden bosszantó tulajdonsága mellett is szórakoztató maradt. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy alapvetően akkor tudok ilyen könyveket olvasni, amikor élvezni tudom a csendes békét, ami ezekből a történetekből adódik, amikor nem baj, ha minden mozdulatlan körülöttem, és jelenleg eléggé zsibongok. Esténéként viszont kellemes szórakozást nyújtott, hogy rájöjjek hogyan is veszítette el Mr. Stanhope a harangokra szánt pénzt vagy hogy rájöjjek, Rebeka melyik úriembert fogja végül kegyeiben részesíteni, és nagyon tetszett a bálok, séták, társalgások leírásai is. Ez tényleg egy fotelba vackolódós történet, amit az élvezhet nagyon, aki szereti a hasonló regények hangulatát, mert könnyen el lehet merülni az egymást követő fejezetekben, a cselekmény folyton előre halad a maga kedves módján, és bár én rájöttem, hogy végül mi is fog történni, azért külön dicséret, hogy James megpróbál elterelni minket a helyes vágányról.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy akik a régimódi, modoros, bájos romantikus történeteket szeretik, nem fognak csalódni, ám mindenkit, aki egy igazi Austenre vágyik, figyelmeztetek, hogy nem kell lehetetlent várni, ez nem Austen, és remélem, James megtalálja majd a saját hangját is. Ajánlom, nem ajánlom? Ajánlom. Mindenkinek, aki a hasonló témájú könyveket szereti.

Syrie James: Az elveszett Jane Austen kézirat, 2013., CorLeonis, 349. oldal, 7/10