Nagyon fontos kérdés, csak kötélidegzetűeknek: VAN-E ÉLET A SOROZAT UTÁN?

  Megint kérdezek: tudjátok, év végéig mindenképpen felteszek 11 kérdést, amire kommentben, blogposztban, gondolatátvitellel vagy kézfeltétellel válaszolhattok, próbáljunk együtt rájönni olyan korszakalkotóan fontos kérdésekre, mint hogy: 

van-e élet a sorozat után? 

A kérdésre a válasz nyilvánvalóan: igen. De várj, még egy kicsit, amíg tovább lapozol...

Megmondom őszintén eléggé el vagyok kókadva, pedig mostanában elég sok könyvet olvastam, és rengeteg érdekes filmet láttam, és még ezek mellett is van jó pár témám, amiről írni akarok, de mindez idáig nem írtam semmit sem, mindjárt le is írom, milyen okból.
 

Éreztétek már, hogy valamiféle légüres tér vesz körbe? Közvetlenül azután, hogy elolvastatok egy jó kis könyvet, megnéztetek egy jó  kis sorozatot? 

Bevallom először ezt akkor éreztem, amikor gimis koromban az egyik nyáron elkezdtem a Gyűrűk urát, és csak olvastam és olvastam, és megnéztem az első filmhez készült trailereket- mert akkor még nem volt film- , és kvízeket töltöttem ki, és térképeket bámultam, hogy minél pontosabban ismerjek mindent, aztán egyszer csak vége lett, és én nem nagyon tudtam, mit kezdeni magammal. 

Aztán jó sok évvel utána, Amadea ajánlása után, elkezdtem a Vámpírakadémiát Richelle Meadtől. Én gyűlöltem akkoriban a vámpírokat- most sem csípem amúgy őket-, nevetségesnek tartottam a vámpíros urban fantasykat, gondoltam, írok majd egy posztot arról, mennyire is béna könyv ez, de hiába nem voltam teljesen elájulva az első résztől, muszáj volt rögtön belekezdenem a második részbe, és aztán gyorsan meg is vettem a következő ötöt. Másfél hónap alatt elolvastam egymás után a hat részt, aztán amikor nem volt következő, úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy zárt körből, mintha ez a hülye iskola tényleg létezne, de engem eltanácsoltak, és egy ideig nem nagyon tudtam, hogy most mi is legyen. 

Csak nagyon nehezen kezdtem bele egy másik könyvbe, mert ugye az már nem normális, hogy újra kezdem az egészet? Komolyan el kellett tűnődnöm rajta. 

És most legutóbb sikerült jól belegabalyodnom a Julia Quinn feat Downton Abbey kombinációba, miszerint szabadidőmben vagy vicces uraságokról olvasok, vagy folyton vacsorázó-vadászó úriemberek hétköznapjait bámulom, és annyira beszívott magába ez a hangulat, hogy most, hogy nincs több rész a sorozatból- tudom, hogy van harmadik évad, de megvárom amíg véget ér- , szóval most hogy nincs mit nézem és ugyan van mit olvasnom, de bármilyen jó is, nem az igazi, most megint ezt érzem, hogy basszus, most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz ? 

Szóval a kérdésem az: hogy éreztetek-e már ilyet? Ha igen, mit néztetek/olvastatok? És megérte? :D

Az utolsó kérdés természetesen csak költői kérdés, mert szerintem mindig megéri, ha valamibe így becsavarodunk, csak találni kell utána gyorsan valami mást...

Az a vicc az egészben, hogy pont mikor ezen elmélkedtem, mit olvasok az egyik kedvenc külföldi blogomon? 

Na ezt. 

Néha furcsa az élet reciprocitása. Nem is furcsa, elképesztő. :)

Hát, elő a vallomásokkal, ha van miről, - ha nincs, az sem gond, meg tudjátok, nem kötelező- , és kérek mindenkit, aki még sosem találkozott a problémával, na higgye, hogy pszichológiai eset vagyok, csak egyszerűen szeretem magam beleélni mindenbe, és van ez az érzés, ami napjában - most már csak-  háromszor jön elő, de még így is jó ez az egész, és köszönöm, jól vagyok!