szeptember 12, 2020

Diszlájk

Mivel az irányelvek a normális emberi kapcsolatok szabályaira épülnek, ezért becslésünk szerint a tagok 99,95%-ának soha nem lesz problémája vele. Ennek ellenére mindenkinek ajánljuk, hogy olvassa el egyszer.
Nemrég eszembe jutott pár régi dal, amit a 90-es években annyira szerettem, és rákerestem a youtube-on. Azóta folyton a 90-es évek zenéit ajánlgatja az oldal, és igazából nem is bánom: teljesen jó érzés belesüppedni azokba a dalokba, amik régen annyira sokat jelentettek nekem. Azokban az években én tini voltam, már kinőttem a fiú bandákból, és leginkább az angol pop-rock dalokat szerettem. Nekem ma is hiányzik az az idő, amikor az énekesnők nem öltöztek mindig ribinek, hanem a hangjuk miatt szerettük őket,  a pasik meg csak szimplán pasik voltak jó hanggal, a dalok meg... olyan dallamosak voltak.

A youtube-on még van dislike gomb... Bár általában nem bejelentkezve nézegetem a videókat, de megnyugtat a tudat, hogy ott még leírhatom, vagy egy gombnyomással jelezhetem, ha valami szerintem nem oké.

Most olvastam, hogy a facebook, meg instagram oldalakról valószínűleg lekerül a like gomb is - lehet a youtube-ról is? - , hogy a felhasználókat védjék. Megvan ennek az alapja is, hiszen bár sosem voltam like függő, de én is megéreztem már annak a dopping hatását, ha valamilyen tartalmamat sokan like-olták, és éreztem azt a gyomorszorító érzést is, amikor egy általam nagyon jónak vélt posztra a kutya sem volt kíváncsi.

Hát ilyen az élet, nyilván túltettem magam rajta.

Mostanában sokkal kevesebbet lógok a közösségi oldalakon, - kevesebbet is olvasok - , és újabban azt a szokást rendszeresítettem, hogy szombat vagy vasárnap délelőtt korzózok az általam ismert blogokon, kulturális, mindenféle oldalakon például a youtube-on is, mert ilyenkor nyugi van, semmi sem siettet.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem jól érezhető frusztrációt okoz, ha bizonyos oldalak még csak lehetőséget sem adnak arra, hogy leírjam a véleményemet. Jó, én nem vagyok troll, sosem voltam, és tudom, védekezni kell ellenük. De nézegetem az oldalakat, és viszketnek az ujjaim, hogy hol van ba meg a diszlájk gomb. 

Hogy csak a mai napot nézzük...



Facebook:

- ismerősöm kiposztol egy képet, amin négyen vannak, ebből az egyik lánynak csukva a szeme, a másiknak belelátunk a szájába, a harmadik csak simán bamba pofát vág, de a posztoló ott középen, valóban tök jól néz ki, hát uccu, nyomjuk ki a facebookra, és k-ra ne érdekeljen senkit sem, hogy a képen csak Te nézel ki jól, babám. Annyira szánalmas. Diszlájk.

- benne vagyok egy olyan csoportban, ahol le lehet fotózni a jól sikerült hétköznapi öltözékeket ( amiket nyugi, tudom, hogy manapság outfiteknek neveznek), erre a csajnak csak a fejét látom a képeken, illetve talán a felsőjének a színét. Jól néz ki ugyan, de a feje engem pont nem érdekel, diszlájk.

- ugyanazon az oldalon mínusz tíz fokos időben egy miniszoknyában áll körömcipővel és egy őszi kabáttal, mondván, ő sosem fázik- diszlájk :DD

- amikor az tízezredik cuki babás fotót osztják meg- igen baz meg, cukiiii, de akkor is diszlják.

- a hetvenedik idézetnél, ami csak üres frázisokról szól- lehet, hogy segít rajtad, de az én energiámon ne vámpírkodj- diszlájk

- amikor egymásnak esnek az elméletben világmegmentő - állatvédő- vegán-vega- mindenféle csoportok, pedig ők a legkörnyezettudatosabbak a világon ( csak az embereket nem szeretik) - hatalmas diszlájk

Ezt el is intéztük, jöjjenek a blogok.  A blogoknál egyébként nincs különösebben veszélyben az ember, mert nyilván azt olvassa, ami  közel áll hozzá, azokat sokkal egyszerűbb szűrni, még akkor is, ha bizonyos blogokat annyi helyen reklámoznak, hogy naponta hétszer jön szembe ugyanaz. 

A blogokon voltak régen diszlájk gombok? Olyan jó lenne néha benyomni egy-két helyen, ahol nem értek egyet az értékeléssel, de nincs kedvem vitázni, vagy olyan posztnál, ami szerintem színvonalon aluli. De minek nyúljak bele a blogger lelki világába, nincs is kedvem, meg most mivel lesz nekem azzal jobb?  Helyette csak benyomnám a diszlájkot, jelezvén, hogy teljes mértékben nem értek vele egyet, és kész.


Ahelyett, hogy ezen pörögne az agyam egy ideig, egy kattintással lezárnám a dolgot.


A fenti idézetet egyébként az előbb találtam a moly-on, ami csak azért került a blogba, mert ott is mindig viszketett az ujjam, hogy benyomkodjam pár bejegyzésre a diszlájkot, de sosem volt módomban. Nyilvánvalóan volt idő, amikor frusztrációt okozott, hogy az ember még így sem jelezheti, hogy 99,95%-ban nem ért egyet bizonyos dolgokkal, de nyilván ez nem a Belorusz választás, úgyhogy nem olyan fontos... -És most itt csak a jelenségre reflektálok, nem az oldalra, az ilyen szinten már régen nem érdekel. 

A kommentek tiltásának, és a lájkok, diszlájkok hiányának persze megvannak a maguk indokai. Hihetetlen, hogy mennyire én központúak vagyunk, ÉN, ÉN, ÉN - ez az ÉN véleményem, és az soha, semmilyen módon meg nem változhat. Ha valakinek más a véleménye, az nem beszélgetőtárs, hanem egyenesen ellenség. És ezt nemcsak az interneten látom, hanem a hétköznapi beszélgetésekben is érzem. Én szeretem nevén nevezni a dolgokat, nekem baromira sok energiámat emészti fel, hogy figyeljek arra, mindig jól fejezzem ki magam, és nehogy olyan módon jelezzem az egyet nem értésemet, ami másokat megsérthet. Szeretek együtt gondolkodni másokkal, de most ez nagyon nem divat. Nemrég olvastam egyébként, hogy a mai világban már sokan nem értik az iróniát sem. Ha keményen fogalmaznék, azt mondanám azért, mert ahhoz intelligencia kell, de biztos vagyok benne, hogy valamelyest az énközpontúság is megjelenik benne, valahogy úgy vannak vele az emberek, hogy őket, mindig szó szerint, és komolyan kell venni. 

Ezen a héten gondolkodtam el azon, hogy valószínű IRL azt gondolják rólam, hogy ez az a csaj, aki mindent valahogy másképp gondol, pedig szerintem nem is gondolom teljesen másképpen, csak figyelem, és látom a különböző nézőpontokat. Kilépni a buborékból nem gáz, lehet nem csilli-villi minden, de ha meghallgatunk más nézőpontokat, talán még fejlődhetünk is. Vagy nem? 

A híroldalaknál egyébként azokat szeretem, ahol lehet kommentelni - ha nem, felmegyek katasztrófa turistáskodni a facebook oldalukra... Jó, tudom, sok az idióta komment, de valahogy érdekes és mulatságos figyelni, hogy idegen emberek hogyan gondolkodnak, meg hogy hogyan esnek egymásnak a kanapé huszárok. 

Bevallom, néha ülök az asztalomnál, és arra gondolok basszus, nekem elég ebből az egész színjátékból. Nem köt le az instagramm művi világa, és simán látom, ha valaki csak szimpátia miatt rinyál az élete nehéz időszakairól. Az igazság az, hogy mindannyiunknak vannak rossz napjai, olyan rosszak hogy kiáltani sem tudunk, nem hogy példálózni vele a közösségi médiában.  

Néha, csak úgy, amikor azt gondolom, le ezzel az álszent, hazugságokkal teli világgal, viszketnek az ujjaim a diszlájk gombokért. Hogy ott díszelegjen a néma kisebbség helyett, hogy néha belőlük is többség legyen. 

Aztán veszek egy nagy levegőt, és azt mondom magamnak, foglalkozzon mindenki a saját dolgával. 
Például nálam sincs diszlájk gomb. És amúgy is kábé elvárom, hogy mindenben egyetértsetek velem. :P

Talán mert ezt a felület harcmentes övezet. Internetes napló, online kávézó, nem gyűjtő felület, hanem egy kisebb tér a hasonló gondolkodású embereknek. De ha lesz időm, meg kedvem gépészkedni, lehet beteszek egy diszlájk gombot, aztán benyomkodom, ha  visszaolvasva nem tetszenek a bejegyzéseim. ( Igen, van olyan.)
SHARE:

5 megjegyzés

  1. Jó téma. Abban egyetértek, hogy ha van like gomb, akkor legyen dislike is. De igazából gyűlölöm a like gombot is meg az összes idióta emotikont. Mondjuk lustaságból nyilván használom, de az egyik legrombolóbb jelenség a XXI. században szerintem. Egyáltalán nem tükröz sem igazságot, sem népszerűséget, sokszor egyenesen hazugság. Én is nyomtam már szánalom-likeot, birka-likeot, haver-likeot stb....:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Számomra nagyon fura lenne, ha eltűnne a like gomb. De nyilván megszoknám, először viszont biztos zavarna. Viszont nem hiszem, hogy megmerik lépni, hogy elvegyék...

      Igen, én is nyomkodok ilyeneket. Igazából most szembesítettél ezzel :D. Próbálok egyenes lenni, de néha olyan nagy a társadalmi nyomás, hogy nem megy...

      Törlés
  2. Nagyon jó poszt lett ez is. Két szösszenet a témához (mindkettő a 10 éves lányommal kapcsolatos, de nem a cuki habos/cukormázas bevonat miatt, inkább a generációs különbségek megvilágításához):
    1. Gyerekrejtvény meghatározás: "Tetszést nyilvánít a néző". A gyerek egyből rávágta, hogy like-ol.
    2. Vitatkozunk. Sorolom az érveimet, próbálok más szemszögből rávilágítani, többféle nézőpontot felsorakoztatni kb. 3 percben. Miután befejeztem (és hozzáteszem nagyon elégedett vagyok magammal a szépen, körmondatokban összeszedett mondanivaló miatt), rám néz, megvonja a vállát és annyit mond: Szerintem nem. Ennyi. És ezzel vitatkozni sem lehet.
    Kicsit úgy érzem, hogy az információmennyiség, ami napi szinten ránk zúdul, a like - dislike, a Tinder-jelenség, mind-mind arra épül, hogy dönts: igen/nem, jó/rossz, fekete/fehér. Mintha eltűntek volna a talánok, az attól függ-ök, a ha innen nézzük-ök. Instant válaszok, instant tartalmak.
    Én pedig mindig arról ábrándoztam, hogy majd a gyerekem iskolájában lesz az amerikai filmekben látott vita délután, ahol kulturáltan tanítják őket évekre és ellenérvekre, vélemény ütköztetésre, úgy, hogy a végén megköszönjék egymásnak a szuper vitát és kezet fogjanak....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, én azért jelentkeztem a jogi egyetemre, mert azt hittem, hasonló vita napokat fogunk tartani, meg próba tárgyalásokat, stb... Erre olyan száraz volt az egész, hogy másodévben már ott akartam hagyni.

      Nekem még jó tanárom volt, a történelmet és az irodalmat is úgy tanították, hogy mindig megkérdezte a tanár a véleményünket, és igazából gondolkodni tanítottak meg. Nem magoltuk be, mit ír a könyv egy versről, hanem azt kérdezte, mi mit látunk benne. A történelemben is annyi mindenről lehet beszélgetni, nem csak az évszámokat magolni.

      Manapság tényleg azt látom, amit te írtál: könnyű, rövid döntések, ezzel letudnak az emberek mindent, és nem foglalkoznak sokat a kérdésekkel, gyorsan lépnek is tovább valami másra. Az agyunk már ezt a sémát ismeri, ez járatódott be, valahogy így olvastam.

      Hát biztosan nem egyszerű most a gyerekekkel. Annyira jól leírtad, mi történt, rendesen megmosolyogtam... Tényleg erőlködhetünk, aztán letudják egy mondattal az egészet. De azért én hiszek a fiatalságban. :)))

      Törlés

BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig