március 25, 2017

Óh, Drágám!

Nem tudom, gondoltátok volna-e, de jelen pillanatban, ha utálnom kell egy könyvet, akkor a kiválasztott az Outlander harmadik része lesz, név szerint a Voyager. ( Magyar fordításban
Az utazó.)

A tavalyi év ősze azzal telt, hogy szenvelegtem ezzel a k. szott két téglával, megpróbáltam szeretni: hisz eddig imádtad!, megpróbáltam értelmezni: hiszen eddig haladt a történet valahová, és megpróbáltam elbujdokolni az elől a folyton visszatérő, egyáltalán nem szolid és nőies gondolattól, hogy: de hát ez annyira szar... 


Instant Jamie Fraser!!!
Komolyan küzdöttem Jamie Fraserrel. Képzeletemben fitos szeplős orra volt, a könyvben már nem emlékszem, milyen. A fara kerek. Azt tudom. A teste csodálatos- meglepően csodálatos, annyira, hogy a könyvben lenyűgöz mindenkit, legyen az férfi vagy nő, kiskorú, nagykorú, katona, özvegy, az összes létező nációból. És ez borzasztó. Megpróbáltam elképzelni ennek a férfinak a gyermeki mosolyát, de csak egy idiótát láttam magam előtt, akinek még az erekcióját is lohasztónak találtam, hiába próbálta az írónő nagyítani a dolgot. Gyerekek, ez a regény egyszerűen nem nyűgözött le. Nagyon nem.

Előkapartam a könyvet valahonnan az ágy alól, és így most pontos adattal szolgálhatok, miszerint 760 oldalon keresztül gyötrődtem. Még mindig van hátra kb. 380 oldal. De kész. Nem. Nem bírom. Én tudom, hogy ez nem túl elegáns itt leírva- márpedig megfogadtam, hogy érett nőszemélyként fogom megírni a posztot, de leginkább nyüszíteni szeretnék a kíntól, amit számomra ez a könyv okozott.

Ez a regény lassú, vontatott, nincs ritmusa, legtöbbször nincs is célja. Csak úgy van. Lehet élvezkedni, hogy Jamie Fraser, itt van, ragyog, lehet imádattal csüggeni rajta. Az egyértelmű, hogy Gabaldon totál bele van kattanva, de nem akarom hibáztatni: valószínűnek tartom, hogy minden írónő kicsit beleszeret a kedvenc karakterébe. De számomra már sokkoló dolog volt. Ez a pasi oly mértékben tökéletes és hamis, amilyen hamissá tehetnek egy férfit a való világtól elrugaszkodott rózsaszín női ideálok. Egy pasi, aki csak becsületből fekszik le a nőkkel, egy pasi, aki beugrik a cápákkal teli tengerbe, de még a cápák sem kapják be, és a hajón vizesen lihegve is csak a gyermeki naivitástól dadog! Egy pasi, aki önként kéri, hogy elfenekeljék! Egy pasi aki mindig tettre kész! Egy pasi, akiben ha gyarlóság is van, azt annyira bánja, hogy szegény női olvasók ahelyett, hogy haragudnának rá, inkább csak megsimogatják a buksiját!
Olyan lett számomra ez a karakter, mint a csillámot okádó egyszarvú. Szép, szép, de ha sokat hangsúlyozom, hogy mennyire földöntúli, utolérhetetlen és csillogó, már giccsessé válik. És mivel a regénynek nem igazán volt története, azon kívül, hogy Jamie és Claire elég banális módon egymásra találtak, és éltek, éldegéltek, meg hozták a szokásos formájukat, ezért csak annyit mondhatok, hogy így ez az egész számomra egy bosszantó és sovány szappanoperává vált, ahol nem az a lényeg, hogy meglássuk a szereplők igazi, úgy értem valós arcát, hanem hogy élvezkedjünk abban az oxigénmentes, áporodott állapotban, amit egyszerűen az az élmény nyújt, hogy pár kedves szereplő mellé szegődhetünk egy se füle, se farka cselekmény háromszázkilencvenhatodik részét bámulva. 



Ez a regény nem adott újat, nem volt friss, nem volt benne élet, teljesen leszívott engem. Minél tovább jutottam, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, minél többet olvastam belőle, egyre kevesebb energiával tértem vissza a saját világomba. Gabaldon nem tudta megújítani a történetét. Elbagatelizálta a karakterei között fennálló feszültséget, az alapötletből ( időutazás, skót belpolitika, kettős élet) származó konfliktusokat pedig következetlenül citálta csak néha elő, de egy fejezet nem telt el anélkül, hogy a kicsit elnőiesedett, és olykor egészen hülye, de még mindig "hihetetlenül férfias" Jamie Frasert méltassa. 

Az egész regénnyel kapcsolatban két dolog rögzült bennem: az egyik a gyomor összeszorulás érzése, amikor már kicsit attól is émelyeg az ember, ha megszámolja, hány száz oldal vár még mindig rá. A másik meg egy brutális kép: Jamie Fraser minden tökéletességét, becsületességét, szépségét, összeszedve teszi nekem a szépet, én meg egyszerűen csak ránézek, sóhajtok, és lemondóan azt mondom neki: Óh, Drágám! Hagyjuk a francba az egészet!!!

Így történt, hogy Jamie Fraser elmorzsolt értem egy roppant férfiasnak tűnő könnycseppet - gondolom én, mert egy pillanatra sem néztem vissza-,  én meg becsuktam a könyvet ott, ahol éppen tartottam. Vége van. Lezárult egy ( regényes) v iszony... 

Csak tudnám feledni.  

Ezt a képet az Outlander rajongóknak küldöm, hátha így nem haragudnak meg rám...


március 08, 2017

Oké, akkor most definiáljuk már a vágyat, vagy inkább mégsem?

Van a Könyvmolyképzőnek most egy pályázati kiírása, ami szerint olyan novellákat várnak, ami a szerelemről és a vágyról szól, csúcsszuper módon kifejezve, és akik a legügyesebbek lesznek ebben, azok megjelennek egy antológiában.

Mondtam nektek, hogy én elméletileg írok is, de ez az utóbbi években tényleg csak képzeletbeli cselekmény volt, úgyhogy most idén arra gondoltam, hogy elkezdem csiszolni az - amúgy régen elmegy kategóriába tartozó- íráskészségem, és ami pályázat szembe jön velem, na arra írni fogok.

Első blikkre teljesen megörültem, mert milyen könnyű téma is ez, szerelem, meg vágy, a csapból is ez folyik... Aztán rájöttem, hogy pont ezért, kemény dió. Mondj a szerelemről valamit, ami még nem elcsépelt. Vágyakozz úgy, hogy az írásod közben ne fulladjon gejlbe... Próbálj úgy bemutatni egy kapcsolatot, hogy ne legyél hatásvadász, hogy ne forgasd ki sarkaiból ezt a mindenkit elérő érzést. Mutass úgy intimitást, hogy ne legyél túl szentimentális. Esetleg csempéssz az írásodba erotikát pornográfia nélkül. Ja, és legyen a történetednek cselekménye. Szóval kemény dió ez, de pont ezért mégis csak nagyon izgalmas és motiváló.

Nem tudom, milyen írások érkeznek majd a zsűrihez, megkockáztatom, hogy sok pályamű fog érkezni,és azt is megkockáztatom, hogy nehéz lesz választaniuk. Ja és persze azt sem tudom, hogy én mit fogok beküldeni, de kíváncsian várom, hogy milyen történetek kerülnek be majd az antológiába. Tudjátok, mert én vallom, hogy van olyan, amikor a romantika is minőségi. Csak keresni kell.

Nem vagyok egy novellázó alkat, mindig az a bajom, hogy nem tudom a cselekményt belesűríteni pár oldalba. Ami eszembe jutott a téma kapcsán, az minimum kisregény, és ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy ezt az ötletet novellára nem pazarolhatom el. Azt hiszem, ez tipikus kezdő írós probléma.

De hogy azoknak is fel keltsem az érdeklődését, akiket nem érdekel írói pályafutásom - mehehe! :) - , azért szeretnék kicsit informatív lenni. Sokszor filozofáltam már a romantikus regényekről ezen az oldalon- és vegyetek most nagy levegőt- valószínűleg sokszor is fogok. Viszont most a pályázati kiírás óta azzal zaklatom a közeli ismerőseimet, hogy nyilatkozzanak a vágyról. Nem vagyok kispályás, bele a közepébe. Szóval van, aki rögtön rávágja, van aki szemérmesen várakozik akár egy hétig is, de azért tök jó beszélgetések születtek a témában. A vágyról vagy arra asszociálnak az emberek, hogy valami nincs, és belepusztulsz, mert annyira kell, vagy úgy, hogy valami naaagyon szexi dolgot szeretnél csinálni, és mmm, azt meg is fogod tenni, és az nagyon jó lesz. Na jó a szexi dolgot én vittem túlzásba, hisz nem csak szex után vágyakozhatsz, sőt. Vágyakozhatsz arra is, hogy valaki közelébe lehess, vagy mástól független dolgokra, pl. a szabadság élményére. Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? 

Csak annyit, hogy ha valami nagyon hülye kérdést látsz a postafiókodban, az lehet, hogy én vagyok. :) Meg azt, hogy mindig rá csodálkozom az irodalomra, meg a lehetőségre, amik benne rejlik. A minden rejlik benne.

 Szóval valaki biztosan meg fogja fejteni a vágyat. Definiálni meg valószínű nem is kell a sikerhez, viszont beszélgetni meg tök jó róla. 

Te mire vágyakoztál a legjobban az életedben? Vagy nem leszek ennyire drasztikus: mire vágytál utoljára? Megmondom őszintén én egy utazásra Velencébe. Nem tudom, mennyire passzol az eredeti témához, de ez van...

március 05, 2017

Amikor valami nem olyan jó...

Kicsit visszavágyom azokat az időket, amikor minden vagy nagyon jó volt, vagy nagyon rossz. Mostanában egyre több könyvnél érzem azt a csalódást, hogy elvagyok ugyan vele, de nem hoz lázba, vagy gyakori szájhúzogatás mellett elolvasom ugyan, de sokszor azt érzem, időpocsékolás az egész. Régen ez elképzelhetetlen volt.

Az utóbbi időben több olyan könyv is  csalódást okozott, aminek az első részéért szinte rajongtam. Én változtam, vagy a történet lett rosszabb, fogalmam sincs.

Nem tudom, el szoktatok-e gondolkozni, ha ilyen történik, hogy vajon miért lehet ez? 
A könyveknél nagyon fontos az időzítés, lehetséges, hogy rosszkor olvastam. Vagy nem voltam a megfelelő hangulatban, vagy csak szimplán türelmetlen voltam... Fáradt voltam. A lelkem mélyén mást akartam. A lényeg persze az, hogy az adott könyv- lehet olvasók tízezreit meggyőzte- de engem nem rántott be. Ez van...

Régen olyan jó volt, mert általában véve a könyvek vagy tetszettek, vagy nem. Valami vagy jó volt, vagy a szemét kategória. Most, hogy jobban látom az átmeneteket, azon tűnődtem, hogy
"a rossz könyveknek", így idézőjelben, vajon milyen kategóriái vannak a számomra. 



1.- Sajnálom, de nem.
Amikor valamit nagyon szeretni akartam, de sehogy sem ment. De tényleg. Sehogy.

2.- Egy cseppet sem sajnálom
Amikor valami annyira rossz, hogy kéjes mámort érzel amiatt, hogy utálod.

3.- Feledhető kategória
Kicsit felszisszentem, ahogy ezt leírtam, mert talán ennél rosszabb nem is lehet. A könyv totál érdektelen, nem érted, mit keresel ott mellette, előre lapozol, csak hogy hamarabb véget érjen, és amint bezártad, már el is felejtetted. A feledhető kategória = elpocsékolt idő. 

4.- Bár tudnám feledni.
Amit végig olvastam, és mélysége úgy beégett az agyamba, hogy képtelen vagyok elfelejteni. Kvázi érzelmi megrázkódtatás volt.

5.-Szenvedni fogsz, de közben élvezed. 
Ez nem a guilty pleasure, ez az, amikor valami annyira rossz, hogy már csak röhögsz rajta. Előző kategóriával szemben érzelmileg nem okoz megrázkódtatást, inkább olyan , mint mikor a tévét kapcsolgatva véletlenül rákapcsolsz a Muzsika tévére.

6.- Voltak mélységei
Amikor valami jól indul, és egyszer csak olyan béna lett, hogy képtelen vagy tovább olvasni. 

7.- Valami volt, de nem az igazi
Amikor az embernek hiányérzete van, és ezt semmi sem tudja feledtetni. 

8.- Tudom, hogy jó, csak nem jött át! 
Azt hiszem, hogy valamelyik tehetségkutatóban mondta mindig egy zsűri, hogy nem jött át, és tényleg előfordul, hogy úgy alapvetően nincs gond a regénnyel, csak egyszerűen olyan mintha csak szavakat olvasnál egymás után, de nem von be magához történet. Hogy ez a szöveg gondja, vagy egyéni szociális probléma? Fogalmam sincs. 

9. Örömömre szolgált, hogy vége lett:
Amikor elkezdesz olvasni valami, és folyton arra vársz, mikor lesz már vége.

Nálatok? Esetleg másféle kategóriák?