december 31, 2016

2016

Számomra 2016 nem az olvasás éve volt. 
Kevés könyvet olvastam, és még kevesebb könyvről írtam a blogban. 
Mégcsak írni sem írtam -  egy nyamvadt történetet sem. 

Elég szánalmas dolog, nemde? :) 

A 2016-os év számomra egyféle felkészülés volt. 
Pihenés, a szavak nélküli felfedezések éve. 
Sokszor úgy tűnt, hogy mondani akarok valamit, átadni, leírni nektek. 
Aztán valahogy nem sikerült: még magamnak is nehéz volt szavakba önteni, hogy mi volt hatással rám... Hogy miért volt hatással rám, és hogyan... 

2016 az intimitás éve volt. Azoké a pillanatoké, amiket nem oszthattam meg. 
Vagy amiket nem szerettem volna megosztani. 

Szerettem ezt az évet. Nagyon. 
Blog szempontjából, sokkal több bejegyzést írtam meg gondolatban, 
és több bejegyzést tettem vázlatba, mint ami előttetek landolt. 

Nos, ilyen is van... 
Minden esetre nagyon szép, élményekben gazdag, 
Boldog Új Évet Kívánok. 

Magamnak is, és Mindenkinek :)

Zenka
 

december 10, 2016

Hogyan írjunk szerelmes levelet?

Általánosban kezdetben fogócskáztunk. Akit elkaptak, úgy szabadult, hogy adott a fiúnak száz puszit... Eléggé furán éreztem magam, ahogy bámultam a legnépszerűbb lányt a susnyásban, és mi, akiket valamilyen módon sosem kaptak el a fiúk, számoltunk. Egy pusz, meg még egy, meg még egy...  Százig nem jutottunk el, túl zavarba ejtő, és leginkább túl unalmas volt.

Aztán később a fiúk táncra kértek minket. Álltam a trapéznadrágban, a kijárt cipőmben a suli diszkóban, és egy olyan nagy nyaklánc volt a nyakamban, mint amit általában Erős Antónia visel a hírekben... Táncolni? Én? Túlságosan fáj a lábam - nyafogtam, miközben alig vártam, hogy valaki MÁS felkérjen. Hát nem kért fel.

Az én generációm még nem jutott el odáig, vagy talán egy huszárvágással meghaladta azt a frázist, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Mi, grafomán lányok a levelekben bízunk. Meg amúgy is, el kell jutni addig, hogy a kiszemelt férfinek főzni kell...

Álljunk meg itt egy pillanatra egy vallomáshoz: nem tudok udvarolni a férfiaknak. Teljes mértékben antitalentum vagyok. Még mindig tartom, hogy nem az én dolgom kezdeményezni, és nem küldök kacsacsőrű szelfiket sem a közösségi oldalakon. Szerelmes levelet sem írtam soha. Fogalmam sincs, hogyan kell... Ti tudjátok?

Lehet, hogy hallottatok-e már róla, de ha nem, hát elárulom: Nicolas Barreau valójában egy nő. Kicsit fura a mai világban szerelmes regényeket írni férfiúi álnév alatt, és most némi elégedettséggel írom ezt le, hogy engem ezzel a fura fordított marketinggel átvágtak. Én tényleg bosszankodtam azon, hogy  Nicolas Barreau egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki nem ír jó férfi karaktereket. Azért az elég fura lenne nem? Tudom, hogy nem sok embernek tűnt fel, de szerintem ezekben a regényekben kissé kiherélték a férfiakat. Lehet, hogy nem macsó és nem vagány minden férfi, csetlenek-botlanak ebben a nagy világban, és ez így jó: nem is kell vagánynak lenniük...De például kifejezetten rosszul érint engem, az egyáltalán nem hisztis nőt - csak néha szoktam hisztizni, és mindig okkal- , ha azt olvasom, hogy egy férfi úgy rinyál, mint Manci az oviban.
 Csajszi, ha így folytatod, sosem lesz férjed - mondtam volna a főszereplőnek... aki egy férfi.

A történet szerinti Jean-Duc Champollion fiatal galerista, aki boldogan élvezi a párizsi bohém életet, kiállításokat szervez, partikra jár, közben egyik virágról a másikra repked, amikor idilli agglegény életét felforgatja egy szenvedélyes, egy vakmerő, egy igazi nőszörnyeteg... Principessa néven.
Jean-Duc nem tud mit kezdeni az álnéven érkező pikáns és olykor provokatív levelekkel. Először nem foglalkozik velük komolyabban, később mégis a Principessa levelek megszállottja lesz. Hogy ki is a titokzatos női hódító? Principessa rafináltan húzza a mézesmadzagot az orrunk előtt, ám a nagyon szemfüles olvasó talán kitalálhatja, hogy a történet melyik szereplője évődik szegény Duckel. Én mondjuk nem találtam ki.

Túlságosan elfoglalt az a gondolatmenet, hogy személy szerint sem írni, sem kapni nem szeretnék ilyen üzeneteket. Gimis koromban számtech órán néha chat-en lógtunk, ott kaptunk ilyen célzatos flörtölős üzeneteket, amiknek számomra a világon semmi értelme sincsen, mert abból, hogy példának okán miután csókolóztunk, csak úgy röpködni fognak a levegőben a ruhák, ebből mondjuk a másikat szerintem nem ismerjük meg. Persze más történet, ha valóban csak azt akarjuk, vagy elegendő egy kis képzeletbeli orgia egy másik ismeretlennel. Minden esetre a leveleket olvasgatva arra jöttem rá, hogy a történet főszereplője, Duc, nem az én emberem, számomra összességében túl lágy, kicsit nőies reakciói is voltak, és úgy egyébként is eléggé béna leveleket írt! Ó, jajj! Úgyhogy a történet vége felé már csak abban reménykedtem, hogy legyen a sztoriban egy csavar, de ami csavar volt, arra én nem csavarodtam fel. 

Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy a  történetnek és úgy egyébként minden Barreau
regénynek van egy olyan párizsi belőtt romantika stílje, ami miatt nem tudom utálni, mert jó benne sétálni, nézelődni. Párizs kinyílik, akár egy hajtogatós képeslap, kézzel foghatóvá válik, túlmutat a sorokon.  A stílussal sincs gond, sőt, kifejezetten jó, és a finom humor is jól áll a történetnek. Mégis számomra kicsit felszínes volt ez a regény, már olyan értelemben, hogy tele volt utalással a modern, bohém párizsi életre vonatkozóan, viszont e mögé nem nagyon láttunk. Talán kicsit többet akartam, mint egy habkönnyű szerelmi lamúrt, meglehet. Simán el tudnék képzelni egy másik történetet itt, ezeken a helyszíneken, kicsit tartalmasabb szereplőkkel, kicsit több tartalmas gondolattal.  Ó, de imádnám. 

Addig is viszont ha már Duc elmesélte első szerelmes levele történetét, itt az enyém íme:  általános negyedik osztályában, Valentin napon kaptam egy szerelmes levelet Mika Hakkinentől... Tudom, hogy szerelmes levél volt, mert azt írta, " i love you", és tudom, hogy Mika Hakkinen írta, mert kivágott magáról egy integetős képet, ráragasztotta technocollal, és nyomtatott betűkkel alá is írta. 

  Ez így történt. Talán egy napon el is küldöm majd egy aukciós háznak.