június 27, 2016

Az élet nagy kérdései: meddig tartod magadnál kölcsönkapott könyvet?

Nem tudom, észrevettétek-e, de kezdek szépen lassan új rovatokat bevezetni! (Juhééé! Hát nem izgalmas???)
Na most az élet nagy kérdései rovat pontosan arról szól, mint ahogy elneveztem. Fontos kérdéseket teszek fel. Számomra fontos kérdéseket. 

Ha szeretnétek megnyugtatni, felhergelni, választ adni, nyomjatok egy kommentet a kérdés alá. 

Ha nem, vagyis ha azt szeretnétek, hogy örök bizonytalanságban szenvedjek, hát nyugodtan hallgassatok ;)

A mai dilemmám a következő:  a kölcsönkapott könyvek. 

Meddig tarthatod magadnál? Egy év, két év... Két év már ciki? Addig amíg vissza nem kérik? :) Addig, amíg elfelejtik? Van valami végső határ, amikor már muszáj visszaadni? Szabad olvasatlanul visszaadni?



Én egy elég renitens könyv kölcsönző vagyok. Teljesen örülök annak, ha kölcsönbe kapok könyveket, komolyan vigyázok is rájuk, de valahogy mindig hátrébb szorulnak az olvasmányi listámon. Félek, hogy van valami szabály, miszerint rögtön el kell olvasni az ilyen könyveket, és rögtön hosszú levelezést kell folytatni a könyv gazdájával arról, hogy ez mennyire nagyon jó. ( Vagy nem jó. ) 

Szóval, van valami etikett ezzel kapcsolatban, amit ti alkalmaztok? Van valami sorvezető? Nehogy azt mondjátok, Ti sosem kaptok kölcsön könyveket...

június 26, 2016

Borít-óó...

Az történt, hogy...



Nemrég egy netes beszélgetés közepette felvilágosítottak arról, hogy aki annyira szereti a történelmi romantikus regényeket, mint én, annak már rég hallania kellett volna Lisa Kleypasról. Hát most mit mondjak, én sosem hallottam róla. Viszont ha már szóba került, vettem a jelet, és előjegyeztem az írónő egyik könyvét a könyvtárból.

Tudni kell, bár brit tudósok nem foglalkoztak vele, hogy aki romantikus irodalmat olvas, az nem hülye. Ugyanakkor személyes tapasztalat, hogy ez a zsáner szinte a leghígabb, az ember többször húzza el a száját, mondván, hogy de béna, mint hogy szempillát lebegtetve örülne a szituációnak, hogy végre egy jó romantikus regényt olvashat. Nálam az arány körülbelül úgy alakul, hogy minden harmadik- esetleg negyedik regény, amit megszeretek, úgyhogy én úgy számítom, hogy saját ízlésvilágomnak a romantikus regények kb 30-35 %-a felel meg.

Finnyás vagyok.

És sajnos sok tekintetben sznob. Amikor Nima nemrég írta, hogy őt mennyire fel tudja húzni a borítók milyensége, akkor én azt gondoltam, hogy engem meg pont nem izgat annyira ez a téma. De aztán jött az ominózus pillanat, amikor letették elém Lisa Kleypas regényét, amikor kicsit elhatárolódtam. Vagyis nagyon. Vagyis majdnem azt mondtam a könyvtárosnak, miközben a hátam mögött állt jó pár ember, hogy neeem, ezt a könyvet nem én jegyeztem elő.

Mi a problémám ezzel? Egyrészről ha meglátok egy ilyen borítót, akkor azt érzem, nem én vagyok a célközönség. Ahogy minden regény típusnak, a romantikus regényeknek is van egy evolúciós folyamata. Emlékeztek, mennyire kiakadtam Moning romantikus könyvén- pedig Moningot imádom-, mert annyira giccsesen ódivatú volt? És ezek a borítók igenis azt jelzik, hogy a romantikus könyvek ugyanolyan bárgyún romantikusak, mint régen. Elhiszem persze, hogy csak azoknak a lányoknak valók, akik szeretnek a rózsaszín fellegekben úszni, tiszta sor, nem kell mindenkinek olvasnia őket. De ahogy letisztultak, humorosak és ( általában) giccs mentesek lettek ezek a regények, úgy kellene a borítóknak is fejlődni.

A sci-fi borítók miért nem ugyanolyan igénytelenek, mint régen? Miért nincsenek még most sem bögyös macák a fantasyk elején? Szóval kicsit pislogtam, meglepődtem - tényleg? ezt jegyeztettem elő???-, elhatárolódtam, aztán sóhajtottam egyet, és úgy vittem át a városon, hogy eltakartam a könyv elejét.

Miért nem tudok egy városon úgy keresztül menni, hogy takargatom ezeket a könyveket? Nyilvánvalóan komplexusom van. Nem tudok azonosulni rózsaszín lelkemmel... Vagy még inkább azzal nem tudok azonosulni, hogy ennyire leegyszerűsítik ezeket a könyveket, illetve a nőket, akik ezeket olvassák.

Amúgy azt is vállalom, hogy sznob vagyok. Én a Julia Quinn könyvek borítóit szeretem, ahol semmi nincs, csak valami stilizált háttér, meg a cím, vagy mondjuk a KMK iránya is tök jó, a régi korhű ruhák, vagy azokba bújt modellek képei.

Nekem nem kell olyan kép egy könyvre, amitől émelyegni kezdek, mert úgy érzem, lenyeltem egy pillanat alatt két kiló vattacukrot. Azért mert nem kell olyan regény, amiben a szereplők úgy beszélnek, hogy "kibomlott szenvedélyünk virága ajkaid rózsás halmain." És ez a könyvborító számomra ezt sugallta. Kicsit kibújt belőlem a gaz feminista, aki harcol azért, hogy a nőket akkor is számba vegyék, amikor épp álmodozni akarnak egy harcos marcona grófról. Vagy az abroncsos kényelmetlen ruhákról. Szabadítsuk ki a mellbimbókat! Olvassunk szégyen nélkül romantikus könyveket! Le a nőket sújtó előítéletekkel! ( Ámde, az a nagy büdös helyzet, hogy nem vagyok sem feminista, sem harcos. )

Visszatérve az előző körbeposztra- ha nem blogolnék, nem ismernék a blogom miatt olyan embereket, akik meg tudnának említeni egy-egy írót. Én a büdös életben nem olvasnék amúgy Kleypast vagy hasonló regényeket. Mert butának tűnnek. Mondjuk, hogy kevesebb lenne-e az életem, azt nem tudom, mert még bele sem olvastam, csak füstölögtem most egy kicsit. És pedig ez a borító nem is annyira botrányosan rossz, bizony mondom, vannak ennél jóval ízléstelenebbek is. 

A legtöbb ember számára a romantika egyenlő a giccsel, határozottan tiltakozom. Számomra egy jó romantikus regény tele van jó dialógusokkal, humorral, replikákkal és persze a boldog véggel. 

Amúgy meg, HAJRÁ MAGYAROK! :P

június 25, 2016

június 22, 2016

Egy kis személyes- változnak az idők...

Még emlékszem, ahogy megszületett a Zenka szerint a könyvek blog első posztja, ahogy botladoztam a freeblogon, senkit és semmit nem ismerve... Az első posztok között volt egy kép, könyvlapokból vágtak ki egy lányt, aki könyvlap-faleveleket sepert, és teljesen odáig voltam, azért a hangulatért, hogy " ez most tetszik nekem, és igen van egy könyvesblogom, amibe betehetem, és yeee! ", szóval a freeblogos korszak csupa örömködés és idealista romantika volt. Önmagamra találtam, és mások is rám találtak, és a találkozások kora tele volt információ cserével, könyvek ajánlgatásával, megbeszélésével - ami kapcsán eszembe jutott, hogy régen mennyire befolyásolható voltam, és hogy mennyire mellé lőttem pár könyvvel, vagy hogy mennyi minden volt, amik talán ma már másképp történnének, de ki tudja? Lehet ugyanúgy történne minden...

Az első dolog, ami eszembe jut, az a vámpíros könyvek. Nagy divatjuk volt régen, és én is megvettem jó pár sorozatot - pl. True blood-, amik csalódást nyújtottak. A Twilight sorozatot azért olvastam el, mert olyankor mindenki Twilightot olvasott, és az elején még tetszett, aztán a második résznél jött az elmegy kategória, majd a végére én is dühös trollként csaptam le Edwardot a képernyőre, és hát szegényt nem kímélték a blogposzt alatt kommentelők sem.

Aztán eszembe jutott most Zafón is, akiért totál odáig voltam- hidegrázósan, remegősen, párás tekintettel olvastam a sorait-, és mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy a könyvei túl hatásvadász stílusban íródnak, eléggé koncepció nélküli lezárásuk van, és most kicsit elhatárolódom attól, hogy Zafónt olvassak, pedig ő ugye régebben "a mindenki felett" kategória volt. Újra biztos nem olvasom a könyveit, és az olvasatlan regényén sem gondolkodom.

Régen eléggé népszerű posztokat gyártottam a Fejős könyvekről, amikről lehet most sem gondolnék mást, de talán már nem vesézném ki ennyire őket- nemrég beleolvastam egy Fejős könyvbe, és hát... még mindig voltak problémáim, de inkább nem harcoltam vele, becsuktam, és a történetnek itt vége szakadt. ;)

Hatalmas számlákat okoztak a könyvvásárlásaim... Legtöbbször összegyűjtögettem a blogokról, hogy milyen könyveket szeretnék, aztán havi egyszer vásároltam SOKAT. Nagy részüket, még most sem olvastam ki, és jelenleg nagyon-nagyon-nagyon keveset költök könyvekre. Tavaly kb. tíz könyvet vettem, plusz mínusz egy-kettő.

Az évek során egyre lassabban olvasok :), és ezt élvezem. Régen csak úgy faltam a sorokat, megjegyzem nagy szerepe volt ebben a blognak is, de már akkor is tartottam magam ahhoz a belső szabályhoz, hogy attól, még hogy egy könyv most jelent meg, semmivel sem jobb, mint egy régi... Úgyhogy régen sem voltak népszerű - " én olvastam ki először ezt a könyvet, és most megmutatom nektek a tutit"- posztjaim, és nyilvánvalóan most sem lesznek. 

Apropó új könyvek- régen reciztem, aztán elkezdtem renitens módon nem recizni. Ó, emlékszem, volt olyan hét, amikor minden nap könyvet hozott a postás- kisebb konteó kör alakult az utcában, hogy mivel foglalkozhatom, netalán illegális piramisjátékkal? - , aztán véget vetettem ennek az áldatlan állapotnak. Ez saját vállalás volt, egyszerűen eljutottam odáig, hogy nem megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, hanem feladatnak- irányított szándékkal- , és miután elkezdtem könyvekről más fórumon cikkeket írni, rájöttem, hogy a recizés nem az én asztalom. Mindig elveszve éreztem magam reci írás közben, olyankor eltűnt a játék, maradt az objektivitás és a feladat. ( Úgyhogy mindig döbbenten bámulom azokat, akik évek óta csak reciből blogolnak, le a kalappal előttük, én biztos nem bírnám. )

Öhm, régen sokkal inkább felhergeltek a blogvilág kétes ügyletei. Recikérdések, moly, blogturné, álompasi, mindenféle hülye - és korrupt- szavazások, hogy írhat ilyen posztot valaki???, de hülye!, de mégsem hülye!, most akkor ki a hülye?! típusú gondolatmeneteimmel volt tele a blog vagy a facebook chat,  amit most kicsit megmosolygok, de persze vállalom... Viszont most már nem szeretnék még egyszer belekeveredni egy hobbi által okozott érzelmi válságba - mert pl. sosem felejtem a nagy Outlander háborút, amikor azért nem tudtam élvezni az Upponyi szorosban tett kirándulást, mert folyton azon törtem a fejem, hogy mivel replikázzak az ellentétes tábornak.

Azt vettem észre, hogy idővel a blog, mint olyan háttérbe szorult, és egyébként eléggé görcsös lettem és mechanikus: mindig akartam valamit mutatni, csak hogy mit, azt annyira nem tudtam magamnak sem megmondani, nem hogy nektek - szóval igen, elkezdődött a vég, amikor egyre és egyre kevesebbet írtam.

Régen sokfélét olvastam, sajnos egyszerre többet is, és így nem tudtam teljes figyelemmel összekapcsolódni a könyvvel. Most sokkal kevesebbet olvasok, és azt vettem észre, hogy szeretem egy téma, helyszín, korszak köré gyűjteni az olvasmányaimat. Tavaly a napfényes Itália volt soron, télen India megrögzött szerelemese voltam, mostanában pedig besikerült több könyv, ami a huszadik század eleji Párizsról szól.

Egyre inkább értékelem azokat a könyveket, amiket régen unalmasnak tartottam. Olyasmiket, mint mondjuk Harris könyvei, amik leginkább hangulatokat, korszakokat örökítenek meg, valami olyasmit, hogy milyen lehetett akkor és ott élni, miket gondolhattak az akkor élők, milyen lehet itt és ott, meg amott a világ... 

Régen például ha nem is csíptem minden urban fantasyt, de elnevetgéltem rajtuk, mostanában kezdem felvenni azt az attitűdöt, amit korábban másokban kifejezetten utáltam, hogy most izé, most ez most komoly? Sikerült is eladni nagyon sok urban fantasyt, mert a büdös életben nem fogom újra elolvasni őket- remélem, hogy kivétel marad a Cassie Palmer sorozat és a Tündérkrónikák-, viszont ( színházakba illő,  teátrális sóhaj) jajj!!, nem vagyok benne biztos .

Régen annyira dühös voltam egy YA-kat szidó cikk miatt, hogy emlékszem könnybe lábadt a szemem :D - HAHHH! - , most meg mihelyt elolvasom, hogy tizenhat éves a főszereplő, messze elteszem a könyvet és még csak esélyt sem adok neki. Nem akarok tudni róla, nem akarom látni, és egyébként is minekkk??? Na ilyen gondolataim vannak, a tizenéves szereplőkről. Ambivalens dolog viszont, hogy még most sem adtam fel, hogy befejezem az egyik ötletemet, ahol elég ifjúságiak a szereplők :P ( Egyébként ez is, meg az urban fantasy-s dolog is rossz szokás, illene legalább a könyvek elejébe olvasnom. )

Régen szórakoztattak a tökéletes szépfiúk, kinevettem magamat és a nőket is, hogy ezt a sémát bepuszilják, de ma már kifejezetten bosszantanak a sematikus "szépfiú vagyok és minden helyzetben kemény, mint a cövek" szereplők. Már nevetni sem tudok rajta, egyszerűen szánalmasnak tartom. ( Talán ezzel párhuzamos az urban fantasy utálatom, mert ugye ott ált. ilyen pasik ugranak ki minden bokorból. )

Régen tudtam azonosulni a szürke karakterekkel, tetszett, ahogy látom a folyamatot, miközben lesz valaki belőlük- most a kiver a víz az ilyen regényektől.

Régen érdekelt, hogy mit olvasnak nagyon sokan, és én is el akartam olvasni az ilyen könyveket, hogy legyen véleményem- mostanában teljes mértékben hidegen hagy a hype. De ez azt jelenti, hogy VALÓBAN hidegen hagy. Nem azt, hogy ha valamit hype-olnak, akkor az már rossz és nem olvasom el, mert ez ugyanolyan káros, mintha csak azért olvasnád el, mert divat. Én inkább elolvasom a tartalmat, és eldöntöm magamban, hogy akarom-e vagy sem.

Határozottan kezd kialakulni bennem egy érdeklődési séma, és legtöbbször aszerint választok könyveket. Utazás, vagy legalább valami olyan történelmi regény, ahol gondot fordítanak a világra. Fantasy jól kiépített világgal. Történelmi romantikus - a humorosabb, vagy kicsit sötétebb fajtából. Családregény. Életrajz. Ilyesmik. A krimi még most sem a szívem csücske, viszont az idők során megbarátkoztam a scifivel.

Elég sok könyvről nem írtam a blogon, - amit régen el sem tudtam volna képzelni- , és igazából élvezem ezt a szabadságot, azt hogy nem jegyzetelek és nem fogalmazom a posztomat olvasás közben. Emlékszem a blog fénykorában még zuhanyzás közben is posztot fogalmaztam, és ez már kezdett frusztráló lenni :P - de sajnos ezzel az is jár, hogy most, ha bejegyzést írok, olyan, mintha megint felhúztam volna a tanuló cipőmet, és úgy érzem vissza kell szoknom.

Mióta nem írok blogot, sokkal bénábban fejezem ki a való életben a véleményemet. Amikor sokat blogoltam elég akkurátusan tudtam az egyik vagy a másik oldalra állni, most meg pár pillanatra leblokkolok. Vagy csak annyit mondok, hogy " aha az jó könyv", vagy hogy " aha, az nem"... Ez azért elég szomorú, higgyétek el. 

Régen izgattak, a " mi a kedvenc könyved, ki a kedvenc íród" típusú kérdések, most a falra mászom tőlük. 

Régen nagyon sok blogos barátom volt, most azt gondolom, sokan lemorzsolódtak, ami az élet része, de persze ez is szomorú dolog.

Régen sem tudtam blogsablont csinálni :). Most sem tudok.

Régen imádtam Pritkint és Barronst, és könnyedén szerelembe estem a főhősökkel, remélem, ez így is marad... Vannak pillanatnyi szenvedélyeim, de azért már őket is sokkal jobban megválogatom. 

Régen azt gondoltam, hogy az olvasás egy nagyon-nagyon-nagyon fontos dolog, most egyezzünk meg annyiban, hogy fontos dolog.

Régen sokkal nagyobb volt bennem a bizonyítási vágy, most már jóval kisebb...

Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy ne csak a könyvekről írjak, most úgy érzem, egészen más dolgokról is írnék... 

Szóval alakulnak a mércék, és átterelődött a hangsúly. Mit is írhatnék még...

 Nálatok mi változott?

( Előbbi alapvetés a 2009. júliusától kezdődő könyves blogos időszakomról szól.) 

A témához csatlakozott:


Mint mindig, várjuk a csatlakozókat- akár kommentben is!!! 

A fagyira a vendégeim voltatok ;)