március 25, 2015

Hogy tehette ezt, Nyikolaj? - avagy esettanulmány a nem továbbra



Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.
Mostani témánk nem más, mint:
Félbehagyva  - út a könyv közepéig és nem tovább...
És mivel a témázás lényege, hogy azonnal rávágd, ami csak eszedbe jut az adott témára, elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk Nyikolajról...

 Szóval vannak könyvek- annyira utálom ezt a felütést, de tényleg vannak- , amiket az ember az életérzésért olvas. Nekem ilyen volt ez a könyv. Jó, jó, - tudom, az az első gondolatod, hogy milyen életérzés lehet ebben a történetben, de ezt csak az olvasóközönségem egyik csoportja mondogatta most magában, mert a másik csoport, na ti biztosra veszem, hogy simán elaléltatok a borítótól és a rajta szereplő szövegtől, ami roppant figyelemfelkeltő és bizsergetően hatásvadász, úgy ahogy van.

Szeretni. Egy férfit, aki nem lehet a tiéd. Egy országot, ami nem lehet a hazád. Wooow!

Az utóbbi már én voltam. Szóval belelapoztam ebbe a könyvbe, jó hosszúnak tűnt, és láttam, hogy az írónő megfelelően konzervatívnak és idealistának tűnik ahhoz, hogy ne rögtön azzal kezdjük, hogy Nyikolaj hová csókolt és hová nyúlt éppen, mert besokalltam kicsit a mostani romantikus történetektől. Azt akartam, hogy nyűglődjenek azok ketten jó sokáig, amíg eljutnak odáig, legyen egy jól elnyújtott előjáték, és hideget akartam és orosz telet, és hosszú leírásokat, és Nyikolajokat, meg Szergejeket. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, az összes leírásával együtt, és szerettem is, kivéve a végét, amit ... átlapoztam.

Eléggé fel is zaklatott a dolog, mert már hallottam a kórról, mi szerint vannak, akik nem tudják befejezni a könyveket, és nem értettem, hogy lehet ez. Persze velem is előfordult már, sőt kifejezetten bosszantott, amikor a végéhez közeledett a könyv, és azt éreztem, hogy "bah, nem ezt akartam", "nem erre vágytam", "ez a könyv azt az érzést nem adta meg, óóó," szóval igen, ilyen érzésem már volt. És volt már olyan is, hogy átlapoztam egy könyvet, és mondjuk harminc-negyven oldalanként beleolvastam, hogy hátha megjavult a történet "hibája", de azért legtöbbször megpróbáltam, ha másképp nem, hát felületesen követni a cselekményt. Ezért volt zavarba ejtő, hogy valamit szerettem, - mondjuk rá- , de mégis csak átlapozzam a végét. És ez még Nyikolajt figyelembe véve is kellőképpen fura.

* az alábbiakban hiányos jegyzettöredékek olvashatók- itt-ott enyhe spoilerekkel- *

Sajnos nem emlékszem Csajkovszkij nevére

A helyzet az, hogy amit leginkább imádtam a könyvben, az Csajkovszkij gróf neve volt, az a szép zengzetes hosszú neve, de - most figyeljetek-  szinte az egészet elfelejtettem, és a jegyzeteimet benne hagytam a könyvtári könyvben, úgyhogy élvezetes olvasgatást kívánok annak, aki megtalálta. De valóban szép neve volt..., kétségtelenül. Tényleg lúdbőröztem, amikor megjelent hetykén, püspöklila kabátjában, fényes sétapálcájával, és bár messziről érezni lehetett, hogy a pasi meleg, de azért, azt mégsem gondoltam volna, hogy olyan tipikusan, szappanoperásan bánik az írónő karakterrel, ahogy ő járt - összejött tudniillik egy másik férfival. Cynthia Harrold-Eagles, mint írónő - ugye ez csak írói név?-, számomra eléggé kiszámíthatatlan és szeszélyes. Olyan dolgokban hozza a kötelező, ezerszer látott elemeket, amikben  inkább mellőzni kellett volna, és olyan lazán ír ki szereplőket -olyan szereplőket, akikről simán biztos voltam, hogy róluk folytatások fognak szólni-, hogy csak hápogtam döbbenetemben. Őszinte leszek, mindkét eset megviselt engem- le is tettem pár napra a könyvet pihenni. És tudjátok ilyenkor abba hagyhattam volna. Tíz emberből kilenc meg is teszi. No de én... még nem is beszéltem a szalonról...

...  ez a szalon négyszögletű volt...

Ami még nehezemre esett, és ami a könyv hátsó fertályának átlapozásához vezetett, az nem volt más, mint szívem vágya, a sok-sok-sokk LEÍRÁS. Az elején még szórakoztató volt Oroszországról olvasni, hiszen az írónő úgy be tudta mutatni a végtelen sztyeppét, mint ahogy egy korabeli útikönyv tenné, de amikor már átestünk a kastélyok berendezésének leltárszerű felsorolásába, na az betett nekem. Gondoltátok volna, hogy vannak olyan szobák, amik nééégyszögletesek? Szerintem is tök fura.. És érdekel bárkit is, hogy a szoba melyik sarkában állt a szamovár? Ja, hogy korábban a másik oldalon volt? Ez már mindent megmagyaráz. . Aztán volt olyan jelenet, amikor főhőseink elmentek piknikezni, és még a tálak színét és számát is leírta az írónő darabra, sőt azt is, hogy mindezeket milyen csatos kosárba helyezték el a szolgák- s hogy tudjon reklamálni az olvasó, azt is közölte, hogy melyik szolga volt az. Szóval ja, ez kicsit romboló hatású, gondolom, átérzitek, de ezen még lehetett mosolyogni. És természetesen tovább olvasni...

És akkor elindult Napóleon...

Szerintem az egész könyvet a háborús jelenetek statikus leírása rontotta el. Egyszerűen ezt a könyvet ilyen szempontból nem lehetett élvezni. Az ókori történetírók szórakoztatóbban meséltek a háborúkról- tudom, mert fordítottam ilyet-,de ez, ami ebben a könyvben volt, olybá tűnt, mintha egy aránytalan hosszú leírásokkal megspékelt, rosszul megírt történelemkönyvet olvastam volna, ami annyira fárasztó volt, hogy azt is érezni lehetett, hogy maga az író is izomlázat kapott az írása közben. Szegény ahelyett, hogy abba hagyta volna,  még írt, írt, írt - két ásítás közben.

Annuska, hogy maga mennyire okos meg művelt!...

Abból a szempontból is érdekes ez a könyv, hogy valószínűnek tartom, főhősnőjét az írónőn és Nyikolajon kívül senki sem tudta megszeretni. A csaj a könyv elején hol arról moralizál, milyen jó nevelőnő, hol pedig arról, hogy igen ám, de ő úrinőbb a többi úrinőnél, és ő mindent megérdemelne, de mindent. Aztán jön a nagy szerelembeesés, ami igazából azzal tetéződik be, hogy Annuska nevelőnő IQ.sabb a többi orosz hölgynél, és szegény Nyikolaj nem tud beszélgetni mással a szigorúan titkos harctéri tervekről és cselvetésekről!, mint vele. A dolog általában úgy történik, hogy Anna mindig ilyen okos fejet vág, legalább is én úgy képzeltem, és kérdez valami triviális hülyeséget, amitől elalélnak a pasik, és privát történelem órát tartanak teszem azt egy hintó melegében...Ilyenkor muszáj elmagyarázniuk az aktuális nemzetközi politikát is egytől öt oldal terjedelemben. Mindeközben Anna úgy érzi, hogy egy roppant fontos nő lett - aha, aha, igen, értem, jó, pfű, tényleg?, aha, aha, jajaja- ( nem így történt, de sokkal hitelesebb lett volna így, ha engem kérdeztek), és mindezek után Annuska úgy gondolta, hogy sokkal jobb anyja lenne a rá bízott gyerekeknek és a munkaadó grófnője selejtes - holott mindig nagyon rendes vele-, és hogy a grófnő gyerekei inkább olyanok, mintha az ő gyerekei lennének, és ugye Nyikolaj gróf úr is inkább hozzá tartozik, mert a grófnő nem olyan vidám és talpraesett, no meg okos teremtés, mint ő. Hát nem egy csodálatra méltó lélek?

Volt amúgy a könyvben jó pár klassz rész, például nekem nagyon tetszett, ahogy érezni lehetett Nyikolaj gróf orosz föld iránti rajongását és szeretetét, de a könyv egyik nagy hátránya a történelmi állóháború mellett inkább az a kérdés, hogy egy ilyen klassz pasi, mint Nyikolaj Kirov, miért választ egy ilyen nőt maga mellé, hisz annyi helyen megfordult ebben a nagy világban. Mondhatjuk ugye, hogy ez a szerelem. De én inkább fogtam magam és lapoztam, lapoztam és lapoztam vagy száz oldalt, hogy a végére érjek. Ez vajon félbehagyás? Klasszikus értelemben véve talán nem- és mégis az...

A témázásban részt vevő blogok:


PuPilla
Miamona
Andi
Nima
Ilweran
Bea
Szee
Tigi
FFG

+ vannak csatlakozóink is ám!
- Adri Könyvmoly - Bubu Maczkó,   
- Heloise

És ha írni szeretnél, nyugodtan kövess minket, és írj posztot, kommentet, te is!

március 21, 2015

Szilvamag meséje



Nemrég írtam Szilvamagnak egy rövid mesét, - most ennek az elejét küldöm el nektek. A történet rövid, és tudom, van javítani való rajta, - alapvetően jobban szeretem ezeket a spontán írásokat, mint amiket már harmincszor szétcincáltam és átjavítottam. Remélem, tetszeni fog pár embernek...


( Ez itt a videó, amit kaptam inspiráció gyanánt. )

...Az első napsugár ugyan visszabújt felhőpárnájába, de jött a következő és felköltötte őt. Éledező fénysugár töltötte meg a Zuhogó-völgyet. A madarak hangosan csiripelni kezdtek, a virágok újra kinyitották szirmaikat, és döngicsélni kezdtek a Zuhogó-völgy gyomrában megbúvó tavi-dongók.
– Hová, hová ilyen korán reggel? – kérdezte Tann apó vadóc unokáját. Maggie épp a csatos vakondbőr cipőjét húzta fel, aztán magára kapta a barna bőr zekéjét, és miközben gyorsan a szájába tömött egy palacsintát, a szemére húzta a repüléshez használt védő szemüvegét.
– Gyere Butter, ne piszmogj annyit – szólt az asztal tetején sárgarépát falatozó nyulának. – Szárnyra fel! – kiáltott, kezével vadul utánozva a madarak röptét, s egy csöppet sem figyelt nagyapjára, aki elnézően mosolygott, miközben levert egy kosarat az ajtó melletti szögről.
A sárkányrepülő, mely már a házikó kapujánál várt rá még az apjáé volt. Tann nagyapó készítette, amikor még erős és kitartó lökésekkel ostromolta Zuhogó-völgy apró házait a szél. A völgy egy szurdok tetején feküdt, alatta meredek sziklafal, s az alatt, szemet gyönyörködtető táj, a zuhogók által megtöltött, csillogó Gyöngy tó és a zöld mezők dimbes-dombos vonalai húzódtak. Ez tárult minden egyes reggel az ablakából kitekintő Maggie elé.
Maggie becsatolta Buttert, a házi nyúlt a sárkányrepülő bal szárnyára, ellensúlyozva az elemózsiát, amit a jobb szárnyra kötött. Behúzta a szíjakat magán, ellenőrizte a csuklójára erősített iránytűt, majd nekifutott, erőteljesen rohanni kezdett, s a következő pillanatban már a tó felett repült.
– Vihííííí! – kiáltott a tó harcos sárkányának, aki az egyik víz alatti barlangba vonult vissza pihenni több száz évvel ezelőtt. A tó vizéből feltörő gejzír még mindig ritmikusan fel-feltört, jelezve, hogy a sárkány még most is ott alszik, rendületlenül hortyogva.  A táj szinte kinyílt a lány előtt, aki egy éles jobb kanyarral megkerült egy kiálló, mohás sziklát, aztán Butter egyhangú sárgarépa majszolgatása ellenére is egyre közelebb repült a vízhez.

- Juhééé! – sikkantotta, miközben cipője talpa a vízhez ért. – Repülööök! – rikkantotta az ég felé, s fel is irányította magát, mindaddig, míg már a sárkányrepülő szárnya a felhőket csapkodta.

Maggie dél felé fordult, meglazítva a szárnyak feszességét, hogy megcsodálhassa a gyalog elérhetetlen messzeségben fekvő déli falvakat. Látta, ahogy a sült kenyerét árulja a pék, ahogy girbe-gurba utacska tör elő a fenyvesek zöldje között. Őz gidák ugrándoztak a vadvirágokkal pettyes mezőn. Horgászok integettek, ahogy átsuhant a fejük fölött.
 Aztán, ahogy elhagyta az édes vadvirág illatú mezőket, nagyobb kihívás érkezett a lány elé. Hatalmas hegy szurdok fala vágta el az utat.
– A fal! – magyarázta Maggie Butternek, aki izgalmában kiejtette utolsó kis sárgarépa karikáját a szájából. – Butter, most figyelj.
Maggie felkapcsolt a bal keze mellett lévő emelőkaron két fokozatot, mire mozgatni kezdte a sárkányrepülő két szárnyát. Mintha csak igazi madár lenne. A lány keze izzadt a megmérettetés izgalmától, haja kiszabadult a vakondbőr sapka alól, szíve a torkában dobogott. S ekkor meglátta a másik sárkányrepülőt...

március 18, 2015

Még mindig a Nyakigláb Apó - avagy rajongó üzemmódba kapcsoltam

Képzeljétek, mit találtam? Van Nyakigláb Apó musical! Hát nem csodálatos??? Kicsit nagyobb lelkesedést vártam, gyerekek. Mindenesetre én teljesen elégedett vagyok a fényképekkel, amiket sikerült észrevennem hála a google-nek. Kár, hogy nincs róla semmilyen felvétel a neten...









A képeket innen hoztam: http://daddylonglegsmusical.com/daddylonglegsmusical.com/Home.html
és mindenkit arra bíztatok, hogy hívjon meg engem egy ilyen előadásra. :) Nagyon tudnám értékelni.

március 16, 2015

A legkedvesebb...

Ez itt az én könyvem ♥
" Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben."

Ezt a képet már ismerik a facebook-os ismerőseim, de arra gondoltam ide is írok pár sort a kedvenc legkedvesebb könyvemről, ami nem más, mint - végérvényesen és visszavonhatatlanul-  Jean Webster Nyakigláb Apója, amit szerintem mindenki, de mindenki ismer... Vagy mégsem?

Ez pedig pont olyan, mint az én  könyvem!
 Jerusha Abbott a John Grier Árvaotthon lakója, és nem is reménykedik abban, hogy valaha jobbra fordul a sorsa, míg nem az egyik csúf csütörtökön - amikor a pártfogók meglátogatják a lelenc gyerekeket- egy titokzatos úr felajánlja, hogy támogatja Judy tanulmányait és egy leánykollégiumba küldi,vállalva az ezzel járó költségeket. Judynak cserében nem kell tennie mást, mint levelet írni, melyben minden hónapban elmeséli titokzatos pártfogójának, mi is történt vele. Mivel Judy nem látja megmentőjét, csak annak a folyosó fényében megnyúlt árnyékát, Nyakigláb Apónak nevezi el titokzatos támogatót, és írni kezd, néha pedig rajzol...

Rögtön egy vallomással kezdeném: mikor gyerek voltam két könyvszereplőt éreztem magamhoz nagyon közel, az egyik Anne Shirley volt, a másik pedig Judy Abbott. Mindegyik végtelenül romantikus és idealista volt, mindkettő író akart lenni, és mindegyikük a maga módján megőrizte azt a vidám, a világra rácsodálkozó látásmódját, amivel engem le lehet venni a lábamról. Rokonlelkek, na :), igazi rokonlelkek...

Fura, mert Judy itt 18 éves, Jervis meg 32 :)
A Nyakigláb Apót először csak mesében láttam-, emlékszem minden vasárnap reggel alig vártam, hogy kezdődjön, annyira izgultam, és el is határoztam, hogy ha felnövök, akkor Judy Abbott leszek, aki szembeszáll az egyhangú világgal.  Aztán elolvastam a MEK könyvtárban itt neten, és a rukkolának hála végül, évekkel később sikerült megszereznem egy ilyen régi kiadást is.
( Mostanában rajongok a régi könyvekért csak jelzem. )
Szóval annyira jó volt olvasni és nézegetni, és felidézni, hogy mennyiszer jókedvre derített már ez a könyv, jó volt újra átélni a régi lelkesedést, és tudni, - lemerem fogadni, akármibe -, hogy még jó sokszor fogok nevetni rajta. Vicces, mert bár betéve ismerem, most is visszalapoztam párszor, hogy kiszámoljam hány nap telt el az események között, és valóban igaz, hogy akárhányszor olvasunk el egy könyvet, mindig más oldaláról fog mutatkozni. Most például azon gondolkodtam, hogy a mai tizennyolc évesek mennyivel érettebbnek tűnnek Judynál, de csak tűnnek, mert annyira sietnek azzal, hogy felnőjenek, hogy teljesen elfelejtenek közben élni. Aztán arra is rájöttem, hogy világéletemben szerettem volna ilyen vicces leveleket írni, de nem igazán volt kinek, és hogy valószínű nemcsak írói példaképem Judy Abbott, hanem a rajztehetsége is lenyűgöz - lásd a legfelső képet- , és megpróbálom abban is követni mindenképpen. A mostani olvasáskor tűnt fel egyébként csak, hogy ezek a Pendeltonok milyen keményfejűek! - kivétel nélkül mindegyik - , és hogy az élethez annyi, de annyi humor szükséges, amiből a legjobb minél többet és többet elraktározni, - még jó, hogy az ilyen könyvek megőriznek jó sokat belőle...

Kívánom mindenkinek, hogy találja meg azt a könyvet, amit annyira a magáénak érez, hogy mosolyra derüljön az arca, akárhányszor csak a keze ügyébe kerül. Kívánom mindenkinek, hogy ha megtalálta ezt a könyvet, legyen ideje és kedve sokszor elolvasni. Gyerekkorunk kedvencei szerintem újra megmutatják, kik vagyunk és kik szerettünk volna lenni. Mik voltak a vágyaink, őrzünk-e még belőlük valamit. Kívánom, hogy őrizzetek...

*