szeptember 21, 2014

Minden jó, ha a vége jó?

Nemrég kaptam egy levelet kedves ismerősömtől, ahol szóba került, mint téma, a regények vége. Mivel az én regényem jelenleg a se füle, se farka állapotában van, arról nem mesélhetek... No de szerintem baromi érdekes kérdés ez a maga drámai módján,
szóval hogy: milyen a jó vég?

Kép innen
Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége. 

Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...

Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy. 

Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem. 

A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább. 

Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.

No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni... 

És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )

Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben.  A dolgok folyton változnak, higgyétek el.

Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.

Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.

Punktum.

szeptember 18, 2014

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, egy befolyásos tolvajcsalád leszármazottjaként, száz évvel az ötödik világégés után. Winie gyerekkora óta űzi a tolvaj mesterséget: apja mind a verekedésre, mind a különleges fegyverek használatra megtanította a lányt, aki egy pillanatra sem bizonytalanodik el, akármit is kell eltulajdonítania.
Egy nap titokzatos pletyka üti fel a fejét a városban, melynek során a legendás mesterkulcs nyomára bukkan a Langton család. A mesterkulcs, egy órára emlékeztető bonyolult szerkezet, kinyit minden zárat, bevisz minden titkos helyre, birtokosa bármit ellophat. Winie, hatalmas áldozatot hoz, hogy megszerezze a csodás szerkezetet. Bálba indul...

Vivien Holloway neve nem ismeretlen az internet világában, - és nagyon remélem, hogy másutt sem-, ő egy nagyon szimpatikus ifjú írónő, akinek nem a Mesterkulcs az egyetlen megjelenésre váró regénye az évben. Már olvashattunk tőle urban fantasyt - Pokoli szolgálat- most egy kalandos steampunk(?) regényt kaphatunk tőle, mely úgy igazából szerintem olyan, mint egy a hölgyeknek íródott egyéjszakás kaland -  kapunk benne egy belevaló ámde sok tekintetben bizonytalan főhősnőt, sok humort, némi kalandot és egy igazán ötletes már-már mesebeli szerkezetet, mely nagy valószínűséggel a továbbiakban jócskán fel fogja rázni a regény szereplőinek életét. De ez a csodás élmény, melyet a regény ad nekünk, sajnos eléggé rövid életű...

Számomra egy regény értékét sok tekintetben a történet hangulata adja. Ebben a regényben igazából a gondtalan szórakozás örömét éreztem, élveztem az olvasását, sokat nevettem is rajta, de meg kell mondjam, mindezt inkább a sztoriba fűzött helyzet -, és jellemkomikum adta, nem pedig a számomra oly fontos kidolgozott világkép. Engem a regény leginkább egy viktoriánus romantikus történet hangulatára emlékeztetett, és nem éreztem semmiféle világégést vagy válságot, ráadásul hiányoltam a steampunk regények masináit és magát a steampunk hangulatot. Persze itt is volt egy-két gőzgép, volt mesterkulcs is, bizony, voltak utalások a az elmúlt sanyarú időkre, de ezek igazából csak fűszerek voltak ahhoz, hogy megszínezzék az amúgy erős karakterekre, jó párbeszédekre és jó ötletekre épülő sztorit.

Nagyon szeretem Winie Langtont, mint karaktert. Az apja fiúként nevelte, - mert születését megelőzően fiúra számítottak-, ez erősen hat a személyiségére, de Winie más tekintetben is erős hős, és véleményem szerint szükség van az ilyen női karakterekre. Megismerhetjük persze Winie családját is, a tolvaj hagyományokat, a lány csábítási praktikában jártas nővérét, és végül a vélhetően férfi főszereplőt is, akiről még csak nagyon keveset tudunk, de már nagyon várom, hogy még közelebbről megismerhessem. 

Be kell valljam, hogy azért vagyok nehéz helyzetben, mert a Mesterkulcs kisregény, cselekmény tekintetében ami történik, azt nem szívesen lőném le, két óra alatt simán kiolvasható, és számomra ez édes kevés. Szóval jó, amit tud nyújtani, élvezetes, aranyos, valóban jó olvasni, de én úgy éreztem, hogy éppen belemelegednék a sztoriba, amikor már vége is lett. Olyan... hűha, ennyi volt ? érzéssel tettem a könyvet le. Nyilvánvalóan ez a csalódott érzés belőlem fakad. Nem tudok jelenleg hozzászokni a kisregény-folyam gondolatához, én tartósabb élményre vágyom a regényeket illetően, de akár még működhet is ez a rendszer.  Viszont annyi bizonyos, hogy nagy kedvvel fogom olvasni a következő részt, hiszen már most alig várom, hogy a kezembe vegyem. De addig még olyan sok időnek kell eltelnie...

szeptember 15, 2014

Túl az Óperencián...


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
"Túl az Óperencián- avagy szeretjük még a meséket?"



Szóval ha egyszer majd nem leszek gyerek, akkor nem fogom szeretni a meséket. Nem lesz kötelező vasárnap reggeli program, hogy mesét nézve reggelizzek, nem fogom megnézni a Grimm mesék összes feldolgozását a tévében, és nem fogok szentimentálisan sóhajtani  a hatvanadik Hamupipőke-átváltoztatós, nagyon-nagyon buta film alatt.

Ha majd nem fogom szeretni a meséket, azt hiszem nagyon szomorú leszek.

Félreértés ne essék, nem kell szeretni a meséket mindenkinek, de ez a világ, az a világ, ahol én speciel rajongok értük, én úgy vagyok ÉN, hogy minden tekintetben imádom őket.

Van pár meghatározó élmény az életemben mesék terén. Az egyik, ahogy felütöttük az egyik kopott mesekönyvet, amiben vagy száz mese volt, felolvastunk egymásnak, aztán eldöntöttük, hogy jó volt-e vagy sem. Elég komoly megbeszéléseink voltak, minden egyes történet után. Néha még össze is különböztünk: megbeszéltük, hogy hogy lehet ennyire hülye ez meg az a boszorkány, és hogy mennyire zseniális a parasztlány, hogy pont káposztát tett a feje helyére, amikor megszökött... Paráztunk is pár történeten, pár mesén meg jót nevettünk.

A másik élmény az a családi diavetítés: Öreg néne őzikéje, magyar népmesék, az örök klasszikus, Süsü, énekeltük, felolvastuk, szavaltuk a Zengő ABC-t, nevettünk Gulliveren, akárhányszor ismételtük ugyanazt a tekercset, nagyobb élmény volt, mint bármelyik 3D-s mozi. Elárulok egy titkot: a Süsü királyfijába azon nyomban beleszerettem, ahogy elénekelte a " karom erős, szívem vidám, nincs ilyen királyfi tán" dalt. Annyira macsó volt... :))

Azt szeretem a mesékben, hogy a mesék tele vannak játékossággal. Ráadásul a mesékben minden megtörténhet, a korlátlan szabadság ez, ahol végtére minden kaland jól végződik. A meséket el lehetett játszani, fel alá lehetett szaladgálni az udvaron, mert én bizony szálltam a széllel, bárki bármit mondott... Én voltam Nils Holgersson, nem egyenesen vadlúd voltam - mind a mai napig szeretnék vadlúd lenni és repülni Lappföld fölött!

A mesék indították be a fantáziámat. Minden egyes pillanatát imádtam a mesélésnek, szerettem, ahogy eljátszhattam utána a meséket, de amit a legjobban szerettem, az az volt, hogy utána tovább gondolhattam őket... Igazából ma is ezt élvezem a legjobban. Teljes figyelmemet annak szentelem, hogy átéljem és továbbköltsem a klasszikus meséket. A mai napig el tudok időzni egy-egy mesebeli elemen vagy szereplőn. Olyan fura dolgokon, mint például...

Miért olyan gonosz a tavitündér? Tudniillik a tavitündér elveszi a halászok gyerekeit, aztán elválasztja a szerelmeseket, ott guggol a tó fenekén és mint a cápa filmben, a cápa, csak arra vár, hogy lecsapjon... De miért teszi? Tragikus sorsa lehetett, nem? Vagy csak szimplán azért teszi ezt, mert ő a tavi tündér? Foglalkozási ártalom a gonoszkodás?

vagy...

Miért vasorrú a bába? Miért bába? Ha vasból van az orra, akkor kerülnie kell mindent, ami mágneses? Nagyot koppan a falon, ha leesik a seprűről? És mit csinál egy mágneses viharban?

És mennyire fantasztikus építmény lehet a kacsalábon forgó palota? Értitek, kacsa lábon! Leborulok az építész előtt!

Üvegpalota, meg ahol a kurta farkú malac túr, királylányok, akik megérzik a legapróbb borsószemet, farkas, aki beöltözik nagymamának. Ez való nekem! :D Lehet lyukas itt-ott kicsit a magyarázat, de hé, jó fantáziám van, a lyukakat ezer variációval kitömködöm.


( Diana Wynne Jones: Vándorló palota - Miyazaki mese - tuti befutó  nálam)

Igazság szerint nem szeretem tudományosan elemezgetni a meséket. Amíg nem tudtam meg, hogy pl. a búj-búj zöld ág dalocska miről szól, vagyis nem világosítottak föl, hogy mi is az a zöld ág, sokkal jobban szerettem énekelni azt a dalt is. De tény, hogy a mesékről is leolvasztva a mázat, elég fura történeteket kapunk és én ezt is élvezem, a bennük rejlő kontrasztokat.

A Jancsi és Juliska über félelmetes mese, képzeljétek csak magatokat bele, vagy inkább ne! Valaki elzárja a gyerekeket és hízlalja őket, csak hogy később megegye. Grrr... Hófehérke mindig olyan bárgyúnak tűnt a szememben, Hamupipőke a nő, aki tud fejlődni, a törpéket utáltam, Csipkerózsika unalmasnak tűnt, de sebaj, volt még több ezer mese helyette! A magyar népmesék meg egyszerűen játékosak, viccesek.

A mesék régen elhitették velem, hogy bármi lehetséges. És ezért örök hála és imádat jár nekik. Nem tudok úgy mesékről beszélni, hogy ne mosolyognék közben. Nem is akarok másképp mesélni. Szeretek mesélni, imádom a kérdéseket, amiket felvetnek bennem, imádom tovább gondolni az egyszerűbb történeteket. Annyi minden megbújik egy mese lapjai között. Titkuk kifürkészhetetlen, a legapróbb sarokban is megbújhat egy ismeretlen vagy épp ismerős lény.

A mese számomra az a műfaj, amiben a legtöbb fantázia van. Emlékszem, amikor hosszú idő után elolvastam Michael Ende-től Momo-t, ledöbbentem, mennyire játékos is a műfaj. Szinte elvarázsolt az apró részleteivel, amik mind bájosak voltak és egyszerre félelmetesek és időn túliak. Ha az ember szereti a meséket, akkor ott dorombolnak a mesebeli lények a szürke hétköznapokon is. Persze én tágan értelmezem a mese fogalmát, számomra a mesebeli alapokra épülő fantasy is ez a kategória, csak a szimpla mesék a gyerekeknek szólnak, a fantasyk meg a felnőtteknek.

És tudjátok, mit szeretek a legjobban? Mesélni. Nemcsak meséket... Azt is szeretem, amikor leülsz a barátoddal egy fárasztó nap után a kávézóban, és azt mondja neked: milyen napod van, mesélj nekem. :)  Szóval emberek, meséljetek! Ha unjátok a tündérmeséket, hát meséljetek másról.
A világ jobb hely lesz a sok-sok mesével...

Akik nem rémültek meg a vasorrú bábától és témázásba fogtak:

PuPilla
Miamona
Andi
Tigi
Reea
Nima
Ilweran
Magnolia
Bea
Patricia

 És persze a témához most is csatlakozhattok blogbejegyzéssel, kommentekkel, ahogy akarjátok!
( Ha posztot írtatok, kérlek jelezzétek valamilyen formában, és ne feledjétek a linkcserét!)