február 26, 2014

Levelek Skye szigetéről

Tisztelt Asszonyom!
Remélem, nem tekinti tolakodásnak, de úgy éreztem, meg kell írnom önnek, mennyire csodálom és becsülöm A sas fészkéből című könyvét. Elismerem, általában nem vagyok oda meg vissza a költészetért. Többnyire a Huckleberry Finn szamárfüles kötetét veszem a kezembe vagy egyéb, halálos veszedelmeket és megmenekülést taglaló könyveket. Az ön verseiben mégis volt valami, ami jobba megérintett, mint bármi az utóbbi években...

Kép innen
Ez itt Skye szigete. A Skócia északnyugati partjainál elhelyezkedő, csodás táj történetünk egyik főhőse, Elspeth Dunn otthona. Skye szigete gyönyörű, misztikus és inspiráló Elspeth számára, aki egész életét a szigeten töltötte, s miközben magányosan a völgyek zegzugos útjait járta, verseket írt. Így ismerte meg Elspeth Dunn nevét a történet másik főszereplője, az amerikai egyetemista, Davey.

Az első levél legelejét be is másoltam, hogy lássátok, milyen jó érzékkel használja a levél formát, mint keretet az írónő. A történet ugyanis egy levélregény: mindent, amit csak tudunk, a levelekből ismerhetjük meg, s pont ez a forma az, ami ki tudja fejezni a két szereplő közötti távolságot és azt, ahogy ez a távolság egyre zsugorodik. Bele lehet szeretni valakibe, csak mert mindig gondol ránk, és leveleket ír szüntelen? Ha a kérdésre igen a válaszod, olvasd el a könyvet. Más egyéb esetben...olvasd a posztot tovább. Hátha meggyőzlek arról, ez a te könyved is.

Tudjátok, ez a regény azokra az időkre emlékeztet, amikor még igazán romantikus volt a romantika. Nem volt benne szaftos hálószoba jelenet, nem a birtoklásról szólt, nem arról, hogy megdöbbentsen. A Levelek Skye szigetéről egy igazi, régimódi történet, annak minden bájával és józanságával. Nem arról szól, ahogy két egymásba szerető ember között hogy tombol a kémia, hanem arról, hogy hogyan találnak egymásra. Hogy hogyan válik egy formális kapcsolatból barátság, a barátságból pedig szerelem. És ez klassz. Ráadásul hiányzott már nagyon. Ahogy elolvastam a könyvet, akkor jöttem csak rá, hogy mennyire.

Azt hiszem, ez az audobook-on található
Davey, egyébként nem egy rámenős fiú. Igazából a levelezés kezdetén, - amikor még a nagy Elspeth Dunnhoz, a költőnőhöz írta a leveleit és nem Elspethez, a legjobb barátjához-  inkább csak önmagukról mesélnek a szereplők. Davey például sokat anekdotázik az egyetemi csínytevéseiről, míg Elspeth lassan megnyílik előtte, és amellett, hogy hétköznapi témákról ír egy-egy félmondatban elmeséli, mennyire magányos életet él. Van egyébként valami mérhetetlenül szomorú Elspeth leveleiben, számomra kézzel tapintható volt a magánya, az elszigeteltsége, és ez élénk kontrasztot képzett Davey mozgalmasabb leírásaival.

Nem hiszem, hogy nagy titkot fogok leírni, hisz úgy is tudjátok, a regényben a két főhős egymásba szeret. De akkor már nemcsak az óceán, hanem a háború is el fogja választani őket . S ráadásul a regényben nemcsak az első, hanem a második világháború is szerepet játszik, hisz a történetbe beleékelődik Elspeth lányának, Margaretnek a levelezése is. Aztán a múlt és a jelen egyszer csak összefonódik, s hogy mi lesz a végső megoldás? Hát persze, hogy egy levél. No meg a szerelem.
De hogy a történet vége bús-romantikus vagy esetleg teljes boldogsággal zárul majd, arról nem beszélek. Annyit elárulok, hogy ha elkezded ezt a regényt, nehezedre esik majd letenni. A rövid részletek miatt ugyanakkor ideális tömegközlekedési eszközre, vagy az elalvás előtti éber pillanatokra. Minden oldal, akár egy kibontott boríték. Kár, hogy hiányoznak róla a tintapacák. Igaz, néha én azt is oda képzeltem.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki még szomjazza a régimódi romantikát, no meg a levélregény rajongóknak -  garantáltan nem fognak csalódni. A könyv borítója szerintem tökéletes, a történet nyelvezete szép, nem dagályos, nem túl költői. A regény számomra egy olyan kort idéz, amikor még igazán figyeltek egymásra az emberek. Amikor nem volt fura hetente levelet váltani, és napokat vártak egy-egy gyűrött borítékra. Amikor gyűjtötték őket, és képtelenek voltak ezektől az írásoktól megválni. Amikor még nem volt lehetetlenség egy levelet megválaszolni, és nem csak magunkról írni benne. A leveleknek régen volt igazi üzenete, és ez hiányzik...

Melankolikus regény ez, pont a tél végi időszakra való. Biztosan újra fogom olvasni.

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről, Cor Leonis Kiadó, 2013, 9/10, 237 oldal

SHARE:

február 17, 2014

Megnyílik az ég!!!

Hahá, há-háhá! Megint Moning könyvről írhatok, és mindez annyira inspirálóan, bizsergetően csodálatos, hogy félretettem két - erre a hétre szánt skiccet- , hogy mihamarabb leírjam: gyerekek, újra olvasni jóóó! Három ó-val, felkiáltójellel, és határtalan mosollyal! Olvassatok újra, mert ami jó, az nem romolhat el. És ne sajnáljuk az időt rá, és ne sajnáljuk a szamárfüleket se a regények oldalainak sarkáról, szentségtelenítsük őket meg, - lássuk, régen hol zsongtunk be - , és firkáljuk a könyv első oldalára, mikor olvastuk először, mert annyira jó érzés, látni azt az ismerős macskakaparást, hogy teszem azt, 2013. január... Ilyenkor érzem én, hogy igazán enyém a könyv.

Ennek a könyvnek pedig természetesen az enyémnek kellett lennie. (Oh, igen. )

A POSZT SPOILERES.

Szóval, második olvasatra is szeretném szolidan jelezni a fanyalgóknak, hogy... ezt nektek! Ezt! Ezt! Ezt! Iced-ot minden barátomnak és ellenségemnek. Határtalanul lelkesedem ezért a könyvért, na jó, nem határtalanul, hiszen bizonyos részek, pl. az apátságos részek inkább apátiába fordítanak, mint lelkesedésbe, de nevezzük ezeket az unalmas és nyomasztó, levegőtlen részeket ellenpontoknak. Ellenpontnak a többi cselekményszálhoz.

Szépen megfogalmazva: egy csomó mindent szeretek ebben a regényben. Egyrészről szeretem a borítóját, a kiadást, másrészt imádom a szereplőket, harmadrészt ebben a regényben - bár egészében nézve nem tett sokat hozzá a nagy Tündérkrónikák univerzumhoz - nevezhetjük így? vagy inkább dőreség? - , de ebben a regényben energia van. Valahogy ott zizeg a lapok között. Ezt még kifejtem, ha lesz hozzá erőm. De én egy pillanatig nem tudom unni - kivéve az apátságos apátiát, de ezt már mondtam.

Az Icednak, mint olyannak, egyébként megvannak a maga problematikái. Kezdjük ott, hogy a főhőse még csak 14 éves. Ez elég ciki egy olyan könyvben, ahol a nyers, vadállatias szexualitás jellemzi leginkább a férfi főhősöket, s ahol - ez megint csak személyes vélemény- minden félreérthető mondatot nyugodtan félre kell értelmezni, mert Moningnál ha valami nem egyértelmű, na annak biztosan célja, sőt igazi rendeltetése van. Most másodjára megengedem magamnak a luxust, hogy leírjam, szerintem ezer százalék, hogy Ryodan és Dani egy pár lesz, na de hogy ezt hogy a fenében oldja meg imádott Moningom, azt bizony nem tudom megmondani. Arra gondolok, hogy a legreálisabb lehetőség, hogy Dani a tündérvilágban vacakoljon pár hónapig, addig Ryodan megpukkadhat mérgében- szó szerint-, szétverheti idegösszeomlása alatt a Chestert, és mikor Dani visszatér mondjuk 18 évesen, helyre áll a világbéke. De igazából ebben a szitációban sajnálnám Danit, hisz ő szeretne 15, meg 16, meg 17 éves is lenni, és ha rosszmájú vagyok, hát Ryodan várjon csak rá még jó sokat. Próbállak amúgy nem befolyásolni, kedves olvasó, de másodszori olvasatra túl sok utalást találtam arra, hogy humoros főnök uraságunk, ne gondolna valamilyen kétes céllal Danire, és fenébe is, bevallom nektek, szerintem ez tök jó. Mondjuk azért Dani ne legyen Lolita, jó?  Ryodan úgy is mondta sokszor, ő aztán türelmes, azt mondom, inkább várakozzon.

Dani az egyik - női urban fantasyban megjelenő - legjobb karakter. Természetesen az én véleményem szerint. Kérdezitek miért? Egyrészről, mert kicsit emlékeztet magamra, - ha őt szidjátok, engem szidtok, csak szólok- , másrészről, mekkora egy nagy ász a csaj, képes Ryodant orrba vágni,  - leborulok előtte, leborulok előtte -, harmadrészt meg olyan szóbeli pengeváltásokat olvashatunk közte meg a nagy Ry-között, amit más karakterrel nem lehetett volna megoldani. Egy unalmas, visszafogott karakter hogy merészelt volna ennyire szemtelen és makacs lenni? S egyáltalán érdekelte volna egy ilyen férfi főhősünket? Egyszerű a válasz, nem.
Ráadásul kifejezetten szeretem Moningban, hogy mennyire jól érzékelteti a karakterek fejlődését. Mac 1.0  - rajtam kívül- mindenki mást idegesített, aztán mégis sikerült egy olyan karaktert kialakítani, amivel már mindenki megelégedhetett. Én határozottan szeretem azokat a szereplőket, akik nem felelnek meg a megszokott standardoknak, akik vállalják a lököttségüket, vagy bármi más hibájukat, és nem akarnak másoknak megfelelni. Dani pont ilyen, Moning tökéletesen belehelyezkedett a karakterbe - pont ezzel idegesít másokat-, nem esik ki a szerepből, és ez baromi jó. Ráadásul ha Ryodan képes várni a fejlődésre, mások miért képtelenek?

Azt hiszem, Moning kisebb bajban van. Hogy mozgathat egy ilyen fiatal lányt úgy, hogy ne vágja pofán a közízlést, miközben halált hozó szextündérek - ha valaki régen azt mondta volna, hogy ilyen kifejezésért fogok egyszer odáig lenni, hát képen röhögöm, és mégis-, meg szuperokos Batman srácok, sőt mindenféle, el nem hanyagolható Ryodan-ek veszik körbe, és hogy hogyan kapcsolja ezt a nagy egészbe, a háborúba, a leomlott falakba, szóval nem kis dolog ez. És Moningnál mindennek illeszkednie kell.

Mióta megpróbáltam megkeresni ennek a könyvsorozatnak a méltó utódját döbbentem csak rá, hogy mennyivel több a Tündérkrónikák, mint más nőknek szóló sorozatok. Hogy mondjam szépen... Ezekben a könyvekben IQ is van, nem csak dagadó izom, és C kategóriás akció vagy krimi szál. Ez - valahogy úgy érzem- nem becsül le minket nőket. Moning úgy ír, hogy megkapjuk a kemény pasit, a lázadó nőt, a rejtélyt, az izgalmat, a humort, a komplex világot, és egy pillanatig nem érzem azt, hogy hülyít vele. Moning Tündérkrónikák sorozata felvillanyoz. Kikapcsol, megnevettet, arra késztet, hogy olyan dolgokon agyaljak, miközben egész mást kellene csinálnom, mint hogy micsoda Barrons. Arra késztet, hogy gondolatban fiktív cselekményvázlatokat készítsek. Vagy arra, hogy felröhögjek, amikor eszembe jut egy-egy jelenet. Kicsit aggódom is, hogy most túl nagyot akart harapni a szeletből, hiszen az Iced folytatása megint csak eltolódott- pedig úgy hírlett a regény első verziója már a finisben volt - , s most már csak 2015 elejére ígérik a Burnedöt. De azt mondom inkább várjunk rá, minthogy olyan regényt kapjunk, ami nem illeszkedik az egészbe.

Hogy mit várhatunk? Valószínű Dani megtörik, és jól pofán vágja még az élet, aztán visszavesz egy fokozottal. Valószínű még baromi sokat fogok nevetni rajta, meg azon, ahogy lefordítja saját szavaival ezt kaotikus világot. Ryodan meg - ha már fokozatokról írok- tuti rákapcsol eggyel. Valószínűleg majd jól csalódunk egyet benne, aztán kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy gondoltuk... A Sinsar Dubh újra gondot okoz, Barrons összeveszik Mackkel :D, - valami gubancnak csak kell majd lennie- , és minden szépen, nagyon szépen összegabalyodik.

Azt akartam még írni, hogy van pár dolog, amin most konteóznom kell. Pl. kicsoda Dani? Nagyon érdekel Ryodanék szexmániája is ;), aztán meg mi van Táncossal? Mitől van az, hogy Danit olykor elhagyja az ereje?  Ryodannak valóban olyan jó a humorérzéke? - jó, ez csak költői kérdés-. Eltakarodnak valaha a tündérek a világunkból? És még sok, sok-sok-sok, rengeteg sok kérdés.

Kedvem támadt újra olvasni a Tündérkrónikák összest.

Ja, és a végére: most az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Dani dühösen berohant az irodába, és elkezdett zizegni, Ryodan meg az asztalánál ült, és elkezdtek repkedni a papírok körülötte. Ő meg csak egykedvűen elkapott egyet. Hű, ha ezek tényleg egymásnak esnek, nem tudom, mi marad meg a környezetükben. Leomlanak még a maradék falak is...
SHARE:

február 16, 2014

Február margójára...

Nem tudom, hogy vagytok vele, nekem most olyan lassú olvasós, újra olvasós hangulatom van. Az orrommal megszimatoltam a tavaszt és még mindig érzem az örömét és izgatottságát, amit akkor szoktam érezni, amikor már kipattannak a virágok és a bőrömön sütkérezik a napfény. Kikerül a hinta, lemossuk a kerti bútorokat és párnákkal kibélelve - mert anélkül még hideg lenne- először leülünk és beszélgetünk. Először olvasok kint az évben. A madarak hangosan csicseregnek. A regények oldalain pihen a légy. Újra pezsdülni kezd bennem és körülöttem az élet.

Pedig még nincs tavasz, csak épp hogy megmutatta magát. Mégis, miközben magamra húzom a nagykabátot és bebugyolálom a nyakam a bordó, vastag sálammal, képek bukkannak fel előttem a tavaszból. Régmúlt tavaszokból, amik velem maradtak.

Az első méhecske, a fagyis standok árjegyzékei - ó, hogy minden évben egyre több az a pici gombóc!-, zöldellő a rét, kipattannak a rügyek, előkerülnek a rikító színű ruhák, a kopogós cipők és a  szoknyák, melegedés a park padján ebédidőben, túrótorta porcelántányéron színes drazséval a fűben, aranyeső, ibolya az árok partján, igazi tavaszi záporok. Inspiráció. Tervek, amik mögött magamban érzem a lelkesedést és az erőt, előttem kanyarog a mezei út. Kardigán, majd rövid ujjú pólók. Mosoly a szembejövők arcán...

Örülök ennek a tavasznak, pedig még nincs is itt, de magamba szippantok minden jelet, hogy hamarosan eljön.

Kevesebbet olvasok most, és lassan olvasok. Magamra figyelek. Arra, hogy milyen szavak keletkeznek itt belül.  Vajon mi lenne most az én szavam?




SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig