november 19, 2013

Nyerj Elakadó lélegzetet!

Rebecca Donovan nagy sikerű Breathe/ Csak léleggezz! trilógiájának első részét, 
az Elakadó lélegzetet nyerheted meg most a Maxim Könyvkiadó jóvoltából, 
amelyért nem kell mást tenned, mint válaszolni két kérdésre
november 30 napjáig, 

s a válaszokat küldd meg a zenkaolvas@gmail.com e-mail címre
"Elakadó lélegzet" jeligével. 

A játékon való részvételhez  erre a két kérdésre kell válaszolnod:

1. A Maxim Könyvkiadó - honlap itt- mely regénye érdekel a leginkább ( ezen kívül )?
( ezzel befolyásolhatjátok a blog jövőben tartalmát is ;) ) 

2. Vajon mit rejt a borítón szereplő kék ajtó? 
( a regénytől függetlenül bármilyen választ elfogadok) 

A játékon való részvételhez mindkét kérdésre kéretik válaszolni, a beküldők közül december 1. napján fogom kisorsolni a szerencsés nyertest. 

Biztos vagyok benne, hogy a könyv jó helyre fog kerülni, hiszen hatalmas nagy rajongó tábora van!

Szerencsére fel! Várok mindenkit!

Zenka

november 17, 2013

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Lélegezz! Nagyot nyeltem, mert fojtogatott a sírás, és dühös voltam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok.
Emma Thomas nagybátyjának családjánál él Weslynben, a connecticuti  városban, s élete látszólag nem különbözik egy átlagos gimis lány életétől. Suliba jár,  ráadásul éltanuló, részt vesz szinte minden szakkörben, kiemelkedő a sportban, s otthon is sokat segít, s látszólag rendezett körülmények veszik körbe.
De már az első oldalakon a képünkbe vágja a regény, hogy ez korántsem van így. Emmát nagynénje, Carol folyamatos terror alatt tartja, üti- vágja, lelkileg terrorizálja, miközben a lány nagybátyja hiába tud erről, igyekszik mindezt nem észrevenni.

A történet kiindulópontja tehát az, hogy Emma tűr és tűr, miközben azon fáradozik, hogy ösztöndíjat szerezzen valamelyik jó hírű egyetemre, s közben megpróbál megközelíthetetlennek tűnni, hiszen ha bárkit is közel engedne magához, a titka már nem maradna többé titok. Egyetlen barátnője van Sara, a gimi legnépszerűbb lánya, mindenki mást kizár az életéből. Aztán egy napon megjelenik a suliban a jóképű és laza Evan Mathews, aki nem hagyja magát lerázni. Szépen lassan beférkőzik a lány életébe, először csak barátja, majd később a szerelme lesz, kinyitva Emma előtt a világot, s erőt adva neki a túléléshez...

Volt ugye egy emlékezetes blogturné a könyvhöz és ott olyan sok dicséret hangzott el, hogy  nehezemre esik még egyszer olyat leírni, ami már ott elhangzott. Ez a könyv jó könyv, határozottan annak indult. Valóban elég szuggesztív hatású, például az első veréseknél teljesen összeszorult a gyomrom, amúgy is hiperérzékeny vagyok a társadalmi igazságtalanságokra, ezt meg végignézni, ahogy valakit semmi ok nélkül szíjjal vernek, meg merőkanállal ütögetik a fejét, szóval ez nem volt egyszerű nekem. Ugyanakkor megfelelő ellentét volt az otthoni nyomasztó légkör és az iskolai vagy szabadidős laza, andalító szerelmi szál között ahhoz, hogy szusszanni tudjak. Sőt ne higgyétek, hogy a könyv nagy részében tényleges erőszakról olvastok majd, de nyilvánvalóan az otthoni jeleneteknél folyton ott lappang a bántalmazás veszélye.
 Nem mondom a könyv elején volt úgy, hogy előre féltem, mi lesz, ha már csak megláttam Carol nevét, és alapvetően még most is fel megy a vérnyomásom, ha a nőre gondolok. Nagyon lehet azonosulni ezzel a szegény Emma Thomas lánnyal, legalábbis egy ideig.

Egy idő után viszont megmondom őszintén, el kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon mit üzen ez a könyv az olvasónak. Nyilvánvalóan azt, hogy a családon belüli erőszak milyen rossz, ugyanakkor meg... Azt, hogy ne szállj szembe vele, hanem bírd ki. És ettől kinyílik a bicska zsebemben. Ez a könyv azt idealizálja, hogy ha sokat tűrünk, majd jön a jóképű herceg, majd jön egy Evan Mathews, aki kinyitja számunkra az ajtót és megmutatja a világ valóban szép. Mintha csak ez lenne a megoldás. Ráadásul Emma azért nem akar szólni senkinek, hogy bántják, mert úgy Carol elveszítené a gyerekeit. Hát véleményem szerint egy ilyen nő nem érdemli meg, hogy a gyerekei vele éljenek, és nem hiszem el, hogy Carol minden másban normális lett volna, csak Emmával volt ilyen idegbeteg. Ráadásul, hogy egy ügyész szülőkkel rendelkező legjobb barátnő ebben asszisztáljon, hát ez aztán példaértékű. Persze nyilvánvalóan az élet sokkal bonyolultabb annál, hogy így ítélkezzek, de már megint előbukott belőlem " az írónak felelőssége, hogy mit ír", gondolat és hát ettől nem szabadultam.

Határozottan tetszett amúgy az Evan szál, mert a srác tényleg nyitott és végre nem csak jól néz ki, hanem okos is a férfihős - micsoda fejlődés, de tényleg - , és nem játssza el, hogy rossz vagyok, de neked jó fiú leszek - újabb leborulás az írónő előtt. Evan egy érett, kedves- rendes de nem unalmas srác, és nagyon hitelesnek tartottam a reakcióit, bár a könyv második felében, valahogy ő is kicsit ellaposodott. A nagy szerelmen kívül nem volt semmi szerepe, max hogy vigyorogjon.

Az a legnagyobb gondom a regénnyel, hogy alapvetően a közepétől nem tudott semmi újat adni. Iskolába járunk, szerelmesek vagyunk, hazamegyünk, félünk. Pont. Emma ráadásul nem fejlődik. Persze kinyílik és közel engedi magához az embereket, de szerintem nem szereti magát annyira, hogy bármit is tegyen önmagáért. Pedig ennek a regénynek erről kellene szólnia. Ó nem kell rögtön kitörni és lázadni, de akkor is utáltam ezt a folytonos passzivitást. Ráadásul Carolról sem tudunk meg semmi többet, csak hogy idegbeteg és kész. Ami engem nagyon zavar, hogy a könyvnek még két folytatása is lesz, miről tud majd még írni az írónő közel 800 oldal alatt? Nem érzem azt, hogy ezt tovább kellett volna húzni, persze érdekelne, hogy mi lesz például Emmával felnőtt korában, de hogy még két részen át a gimi meg a verések... Hát nagyon nem tudom. Muszáj volt ezt is folytatásosnak írni?

A családon belüli erőszak egy nagyon jelentős kérdés ebben nincs vita: az ütések ütnek ebben a könyvben és andalító a szerelem is. De nekem mégis valami nagyon hiányzik. Ez a könyv amellett, hogy próbál komoly témát feldolgozni valahogy mégis csak ifjúsági regény maradt - értem én, hogy az. De alapvetően olyan érzésem van a történettel kapcsolatban, mint amit a hétköznapi életben is gyakorta megcsinálunk. Jaja, családon belüli erőszak, milyen rossz dolog - mondjuk, de aztán úgy folytatjuk- , és milyen klassz benne a szerelemi szál. Hát látjátok ez van. Gyakorlatilag felháborodunk és becsukjuk a szemünket. 

Most akkor ez egy szerelemes regény?
 És mi lesz azokkal a lányokkal, akiket egy Evan féle srác észre sem vesz? 
Ja bocs, az ilyen lányok unalmasok. Róluk nem szólnak regények, nekik nincs gazdag barátaik, nem olvasunk róluk még az újságokban sem. Értem én, értem én...

Ettől függetlenül: Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet 7/10, 494 oldal, Maxim Könyvkiadó Kft, 2013.

Jó könyv ez, csak a célját nem látom át teljesen. De aki komolyabb - ifjúsági- könyvet szeretne olvasni, nyugodtan kezdjen bele. Szinte biztos, hogy nem fog hidegen hagyni.

november 08, 2013

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

" - Tényleg megtörténhet?
- Micsoda?
- Hogy megáll az idő.
- Azt beszélik, bármi megtörténhet."

Különleges könyvvel térek vissza, s tekintve, hogy az utóbbi időben nem tettem mást, mint szaladtam az elvesztegetett percek után, talán még stílszerű is, hogy meséljek egy picit az időről.

Benyák Zoltán könyve az évekről, napokról és percekről szól. Azokról a pillanatokról, amik megbújnak az óramutatók árnyékában vagy a megsárgult képek szamárfülei mögött, olyan történetekről, amelyeket ugyan egy kifordított, képzeletbeli világban meséltek el, de igazi jelentéssel bírhatnak arra, hogy éljük meg a saját történetünket.

 Itt ülünk, s mire leírom ezt a sort, a jelen már a múlt, és a jövő lehet csak elvesztegetett lehetőség, lehet a megérdemelt csoda. Az idő mozgásban van, vele együtt múlunk, olykor azt hisszük, urai vagyunk a létezésünknek, olykor meg... nos olykor mást hiszünk. Annyian írtak már az elmúlásról, ismerjük ugye a slágert, hogy rohan az idő :), de én még emlékszem Kassák távolságok ólomkatonáira, s a verset nézegetve sirattam sokszor az elvesztegetett pillanatokat a felvételi előtt, -  igen, néha nagyon megy a melodráma - viszont belátom az idő múlását én mindig sokkal kisebb perspektívában vizsgáltam, mint ez a regény. Minek annyit foglalkozni vele, hisz az idő az úgy is nálunk hatalmasabb és nevetséges ellene harcolni .

No de mi történik akkor, ha valaki mégis harcol? Mi van akkor, ha egyszer csak megmerevedik az idő folyása, nincs több óra, nincs több perc... Mit kezdenétek a holt idővel?

Benyák Zoltán regénye Szent Kron békés szigetére kalauzol, mely elfeledett utcácskáival menedéket nyújt mindazok számára, akik el akarnak bújni a nyüzsgő világ elől.
Itt él Tac Lachensky, az órásmester, aki minden csínját-bínját ismeri a szakmájának, mégsem tér be soha senki az üzletébe. Nem messze tőle, egy elhanyagolt, romos házban múlatja napjait Mimi Lafarge, az emberektől elzárt, időkorban szenvedő tizenhét éves lány, de hiába zárta a sors a rohamosan öregedő testbe, s hiába nevezik őt a sziget rémének, Mimi nem adja fel, hogy megszökik egy napon. Manfred, a sziget titokzatos idegene után egy hírnévre vágyó újságíró lány nyomoz. S minden folyik a maga lusta medrében, míg nem egy hosszú kabátos, kígyószemű, kalapos nő nem sétál be az órásmester üzletébe, s szeptember 17. napján megálltítja az időt.

A regény elején másféle történetre számítottam. Az első fejezetek teljesen Zafón regényeinek hangulatát idézték, a misztikum, a kaland ígéretét, az elhagyott házak dohos szagát, a lehetőséget, hogy ez a fantasztikus és szokatlan dolog, az álló idő, még fantasztikusabb és szokatlanabb dolgokat eredményez. Ámde Benyák Zoltán könyvében a játékos kiindulópont nyugodtabb, karakter központúbb, kevésbé cselekmény alapú történetet alapoz meg, Zafón filmszerű, látványos jeleneteivel szemben. Az Idő bolondjainak szerkezete inkább összefűzi a különleges sorsú szereplőinek emlékeit, s a történetek hol összefonódva, hol egymástól függetlenül viszik előre a mindemellett igencsak látványos cselekmény sorát.Tac Lachensky azt meséli el, hogy lett órásmester, s miért is él még mindig a folyton ketyegő műhelyében egyedül. Manfred a történelem előtt időkről, s magáról a nagybetűs Időről is beszél. Mimi Lafarge az elvesztegetett, bezárt éveire emlékezik vissza- mielőtt megküzd élete nagy sárkányával. A fura kalapos nő pedig csak hallgat, s a háttérben észrevétlenül mozgatni kezdi a szálakat, a maga fura kalapos módján, miközben az óra mutatója meg nem moccan.

A szerző
A történet engem a megsárgult, szomorkás hangulatú képekre emlékeztet. Érezni a sorok között valamiféle mozdulatlanságot, a horizonton mozdulatlanul csüggő kora őszi napsütést, mintha tényleg csak megállt volna az idő, mintha lelassult volna, miközben a regényt olvastam. Nem gondolom, hogy megfejtené a mulandóság és öröklét nagy kérdését, szerintem nem is vállalkozik rá. Csupán kizökkent minket is, olvasókat a megszokott mókuskerékből, arra késztetve, hogy elgondolkozzunk olyan dolgokon, mint hogy... van ez a folyton ketyegő idő, s hogy mi is részei vagyunk ennek a bolondos időnek. Ráadásul mindannyiunknak van történetünk. S ezt jó észben tartani.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az ódon hangulatú, játékos, elgondolkodtató történeteket, azoknak akiket nem zavar a mozdulatlanság, azoknak, akik szeretik az órákat, s akik nem átallanak az értékes pillanatokat gyűjteni. Nem fognak csalódni a könyvben.

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai, 2013, Grafoman Kiadó, 319 oldal - 8/10