augusztus 27, 2013

Paradox Pamela és Kétkedő Ted



"Egész életemben dobáltak olyan szavakkal a dr. Fraser féle emberek, hogy "bohém", de őszintén hiszem,  hogyha van hibám, akkor az, hogy nem olyan mocskos a fantáziám, mint a legtöbbjüké. Cinikusnak és beképzeltnek is neveznek, de csak mert ha látok valamit, akkor annak nevezem, mint ami valójában, és nem ami szeretném, hogy legyen. Ha az ember az életét erkölcsi dombtetőn éli le, nem lát odalent mást, csak sarat. Ha viszont a sárban él, mint én, igen jól látja a tiszta kék eget, és a zöld dombokat is."

Nagyon ritka, amikor egy szórakoztató könyvet ennyiféle szempontból lehetne vizsgálni, mint ezt itt. Igazából gondban is vagyok, mit emeljek ki. A nézőpontváltás zseniális, a karakterek tökéletesek- igazinak, kellően tökéletlennek tűnnek ahhoz, hogy azonosulni tudjunk velük. Tetszett a könyv humora, kellően ironikus és polgárpukkasztó, hogy az enyémnek érezzem, és tetszett a konvenciókat  feszegető, szépirodalomhoz hajló stílus. Nem vagyok irodalmár, de talán jó téma lenne valami beadványra.

 A történet egy Edward Wallace neveztű bukott költőről szól, akit titokban legjobb barátai birtokára küld a halálos betegségből csodás módon felgyógyuló keresztlánya. A dolga csupán az, hogy mindenkit, különösen a kis Davey-t megfigyelje. S mivel a megfigyelés verejtékes terhe mellé egy fényűző birtok, kiapadhatatlan bárpultok, kényelmes ágy, és jó pár segítőkész szobalány társul, főhősünk kénytelen-kelletlen az újdonsült munkára hajtja a fejét. Az önfeledt tespedés viszont nem tarthat sokáig, hiszen a Logan birtokot hamarosan megtölti a legkülönbözőbb vendégek siserehada. Mindenki egy dolgot akar, s persze erről senki nem mond, nem mondhat semmit.Így én is megtartom a jó szokásukat...

Biztos sokan éreztétek már azt olvasás közben, hogy az író kiesik egy karakter szerepéből, mert az furán beszél, vagy furán cselekszik, nem a korához személyiségéhez mérten gondolkozik. Az első benyomásom a könyvről pont az volt, hogy Fry hihetetlenül jól megkomponálja a története szereplőit. Ted Wallece-t baromira utáltam a könyv elején, szinte biztos voltam benne, hogy soha meg nem szeretem. Nem volt más, csak egy perverz, iszákos, cinikus vén disznó- a varacskosabb fajtából- akit legszívesebben messze elkerültem volna, nemhogy  a gondolatait lessem. Aztán amikor Tednek az ivászaton és a világ utálatán kívül más dolga is akadt, nevezetesen vidékre költözni, és megfigyelni a régi ismerősöket és barátokat, egyre inkább megkedveltem.

Igazából a könyv nem egy cselekménydús, gyors folyású regény. Itt leginkább a társadalomkritikának, a prűdség, sznobság feszegetésének van helye, ahol olyan otthonosan mozog Stephen Fry, mintha ő is egy fényűző családi ház nappalijának foteljébe süppedne, kezében az elhagyhatatlan pohár whiskyvel. A Víziló - t olvasni egyféle életérzés. Vicces könyv, de mégis ad valamit, egy hangulatot, egy látásmódot a világra. Tagadhatatlan Fry jelenléte, a csináljunk fricskát ebből a kirakatvilágból hangulat, de mindezek mellett kapunk még egy jól elbújtatott rejtélyt, és olyan cselekmény szerkezetet, ami nem hagyja letenni a könyvet. Jó, tudom, páran unták a könyv első pár fejezetét, de engem az első mondattól az utolsóig lekötött. Pedig egyáltalán nem hatásvadász ez a regény. Nem azért feszegeti a határokat, hogy akkor most aztán jól megmutassa, mit mer ő tenni. Egyszerűen mutat valamit, lefejt jó pár rétegnyi felszínességet és mulat azokon, akik képtelenek ezt észrevenni. 

Stephen Fry: A víziló, Kult Könyvek, 2009.  362 oldal, 9/10

augusztus 25, 2013

Ő, a szexmániás...

Nem kifejezetten érdekelnek a botránykönyvek, épp ezért még sosem olvastam ehhez hasonló szerzeményt, de gondoltam, ha már ennyire kedvesen ajánlják, kipróbálom milyen is az olyan...
" A nálam okosabbak azt mondják, az élet már csak olyan, hogy megszületsz, meghalsz, a kettő között meg dugsz megállás nélkül. " 
Szepesi Nikolett könyvének célközönsége egyértelműen nem azok az emberek, akik életük során elolvastak már jó pár regényt. Nem, ez a könyv kifejezetten azoknak való, akiket napi szinten izgatja a bulvársajtó, akik szívesebben olvasnak el egy magazint, mint bármilyen más könyvet.

Épp ezért a könyv stílusa eléggé igénytelen, a fogalmazásmód unalmas, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni, meg amúgy is nem is kell minőség ezen a szinten. Szepesi folyton önmagát ismétli, igazából nem néz szembe az életével, mint ahogy azt elképzelte, inkább csak henceg. Olvasás közben azon gondolkodtam, mi a fenét szeretne ez a nő átadni, de gyakorlatilag a semmit kínálja- újra és újra.

Koncepciótlan, unalmas és üres a könyv.
Ami picit is érdekes volt, azt már a sajtóból tudjuk, sőt mondok egy durvát: ebben a könyvben még a szex is unalmasan van leírva .

Egy biztos, Szepesi sosem volt és eztán sem lesz szexszimbólum. Szexmániás az lehet, értem én, nimfomániás is, ha már erről van szó, de ez meg nem nagy újság. Abszolúte nem érdekes, mert potencionális szexmániás a postás vagy a buszon mellettünk ülő srác, sőt tudok pár embert a környezetemben akik meg köztudottan azok, és ennyi, megállapítjuk: az ő baja, az ő öröme.

Eljátszottam amúgy a gondolattal, hogy sikerült ezt a könyvet kiadni, meg azzal is, hogy milyen sajtótájékoztatók lehettek a könyvvel kapcsolatban. Beült Szepesi, bájosan mosolygott és aztán belekezdett: " akkor én most arról szeretnék beszélni, hogy képzeljék el az öltözőszekrényben dugtam, volt nálam stopper is, hat perces volt a menet" - a vakuk villannak, mindenki döbbenten pislog. " Van kérdés?" De hagyjuk az egészet, mert túl jó a fantáziám, ráadásul vizuális típus vagyok.

Ez az egész egyébként szánalmas, úgy értem ez az egész jelenség: az, hogy leírta, az hogy kiadták, az hogy olvassák. Hát hová jutottunk idáig ? - Ez amúgy az egyik kedvenc kérdésem.  Szóval hogyan is..., nem tudom.

A történet váza egyébként az, hogy Szepesi Niki miközben úszott, hagyta magát jól megszexelni :D. Na nem a medencében, hanem motelszobákban, meg itt meg ott, a pasik meg folyton forgatták szex közben, - ezt szereti kiemelni-, meg hogy néha számolgatni szokta hány orgazmusa is van. Ez olyan ciki, már az is, hogy én írok erről a könyvről, nem még az, hogy valaki megírta és büszke is erre. Vagy ahogy ő mondaná:

"Tisztítókúra - vagy tisztító kúrás. Te melyiket választanád? "
Kac-kac. Kukac. Hát ebből sem lett szállóige. :) 

Nos, mindenesetre azért érzem az erőlködés szagát a könyvlapok között, például észrevettem a hatásos fejezetindító mondatokat, amik tényleg sokat ígérnek, pl. hadd idézzek utoljára a könyvből:

"Muszáj írnom a farkakról. Egyszerűen kikívánkozik belőlem ez a téma, mert tartalmas és sűrű életem során megannyi férfi nemi szervvel találkoztam."
A folytatásban pedig megint a nagy büdös semmi, úgy értem, ha már kikívánkozik belőle, akkor hogyan bírt ennyi mindent bent tartani? Én komolyan azt hittem, egyenesen rajzok és ábrák is lesznek.

Viszont, hogy a stílusnál maradjunk, mégis muszáj írnom pár dologról, mert belőlem meg egészen más kívánkozik ki.  Mivel nem szoktak felizgatni a mások nemi életével kapcsolatos rosszindulatú pletykák- jóindulatúan meg nem nagyon szoktunk mások nemi életéről beszélni-, szóval én próbáltam ezt a könyvet úgy olvasni, hogy ne ítélkezzek. De ez sok tekintetben azért lehetetlen, mert a szexmániás csaj, legalább hat fejezetben beszúrt egy gúnyos megjegyzést azokra, akik nem szexmániás életvitel szerint élnek, olyan stílusban, amiről süt a felszínesség és a butaság. A csaj szerint ő " olyan életet élt, amiről mindenki más csak álmodik", meg azt is gondolja, hogy " nincs olyan férfi a környezetében, aki nem kívánkozna a bugyijába" sőt, azt is elhiszi, hogy ő "könyvet, regényt írt". Hát mi vagyok én, hogy az ellenkezőjét állítsam?

Alapvetően liberális nézeteim vannak az emberekkel kapcsolatban, ha akarják, hát csinálják, csak hagyjanak engem békén elv alapján tényleg próbáltam megérteni ezt a lányt, aki azt hiszi, híres úszónő volt és lett belőle most már tényleg híres nimfomániás, szóval én nem ítélkezek, hiszen ez is egy karrier. 

Minden csak nézőpont kérdése. 

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás, Ulpius ház, 348. oldal, mondjuk számomra értékelhetetlen, de majd megmondja az utókor

augusztus 21, 2013

Kémregény lányoknak

Charlotte Binghamről szerintem nem sokan hallottak, vagy ha volt is Bingham könyvük az olvasóknak, azt elcserélték. Már nem emlékszem rá, hogy hogyan került hozzám az első rész - azt hiszem megrendeltem a Könyvklub oldaláról-, de azt tudom, hogy szinte rágtam a körmömet, mikor véget ért, azonnal akartam a folytatást. Arra is emlékszem, hogy ősszel olvastam, október táján, arra is, hogy lázas voltam, arra is, hogy megégettem a teásbögrével a kezem, sőt arra is, hogy mennyire klassz volt, hogy odakinn és a könyvben is mennyire nagyon ősz van.

A bevezető kötet tehát az Éden leányai, aminek a címe már két dolgot is előre jelez. Az első, hogy a könyv olyan anakronisztikus kifejezéseket tartalmaz, mint leány - tudom, mire gondolsz, ez nem jó jel - vagy hadd emeljem ki a sorozatos " alant" szó használatát, amitől olyanná válik az egész sztori, mintha tényleg egy második világháborút megélt emberke mesélné el.
A másik dolog meg ez a modoros, már-már negédes cím is jelzi, hogy önmagában nem lesz ez olyan véres, háborús történet.

A történet alapkoncepciója egyébkén Anglia a második világháború idején, nem a frontok és a bombázások, hanem a vidéken ragadt- vagy a vidékre menekült- emberek élete. Ezen belül is, azon fiatal leányok élete, akik bekerülnek az Éden-Park elnevezésű, ódon kúria falai közé, ahol történetesen Anglia egyik kémközpontja található.
A sztori első része inkább a Parkon belüli életet mutatja be, meg az előzményeket, tehát azt, hogy kerül a hírszerzéshez Kate, Marjorie, Poppy és Lilly, de a közepe táján már igazi kémkedésről is lehet olvasni, főleg Poppy kémkedései révén, amit én annyira de annyira szerettem .

Nagyon fura, mert Bingham elég modorosan ír és nem átalkodik olyan idilli kis epizódokat belecsempészni a regénybe, amik hangulatkeltésnek tökéletesek, de amúgy nem nagyon viszik előre a cselekményt és mégis imádom őket. Az első részben például az előtt pár nappal, hogy Anglia hadat üzent volna a németeknek elmennek a szereplők a tengerpatra kirándulni és úgy építgetik a homokvárakat, hogy tudják, napok kérdése és minden megváltozik, vagy ilyen, amikor egy német hadifogoly a csendes éjt kezdi el trombitálni.  Mondjátok, hogy szentimentális vagyok, de nekem ezek a jelenetek nagyon bejönnek.
Szóval Bingham ilyen kis idealizált módon írja a maga kis kémsztoriját, de sikerült olyan döbbenetesen megölnie egy szereplőt, hogy onnantól kezdve folyton attól féltem, valakivel megint megteszi. Az első könyvben amúgy a négy lányból kettő máris párra talál, szóval van benne romantika is, de alapvetően nem olyan hangsúlyos ez a vonal, én nem bántam volna, ha az írónő többet is mutat belőle- örök szerelmem Scott így eléggé a háttérbe szorul.

Jó pár évet kénytelen voltam várni a következő részre, - pedig a folytatás is hamar megjelent-, aztán a rukkolán végre egy olyan könyvet tudtam happolni, amit tényleg nagyon akartam, szóval megkaparintottam a Virágok házát is.

A Virágok házában már inkább a titkos küldetések állnak a középpontban, valamint az Éden Parkba beépülő kettős ügynök kifüstölése- kár, hogy elég hamar rájöttem ki az. Ugyancsak kár, hogy Bingham totál hülye módon nem adott Poppynak nagy szerepet, míg szívem csücske Scott Franciaországba indul titkos küldetésre, nem is egyszer kockára téve az életét.
A Parkban szerelem szövődik a kis Marjorie életében is, de ami még jobb, Billy, a kis srác végre ki tud teljesedni a találmányai által.

Alapvetően a második rész sokkal pörgősebb, mondjuk a kém vonal általában kicsit el van kapkodva, sokkal izgalmasabban is le lehetett volna írni, de még mindig ott van a könyvben ez az ódon fojtott hangulat, meg a szereplők közötti álmos kis kapcsolatok - :)-, olyan az egész, mint egy angol filmsorozat.

Én nagyon szeretem mindkettő könyvet, de én teljesen odáig vagyok azokért a könyvekért, amik a civilekről szólnak a háborúban, még akkor is, ha nem szólnak másról, hogyan ápolják a sérülteket a nők, vagy hogy milyen volt a jegyrendszer, mit hallgattak a rádióban, hogyan szerezték be a gyógyszereket, nem volt ez amúgy egyszerű. Azt hiszem az egyik történelmi dokumentum filmeket adó csatornán volt egy sorozat - sajnos nem jegyeztem meg a címét- , ami pont erről az időszakról szólt, amiben történészek pár hétig úgy éltek, mint a második világháború korabeli civilek és én azt is nagyon élveztem. Szerintem ez egy igazán érdekes téma, a hazafiság, meg a gyakorlatiasság, az élni akarás, meg a részvét, meg egyáltalán az, hogy egy viszonylag elszigetelt országba is hogy bekúszott a második világháború szele. Nem tudok mást mondani, jó volt, szerettem.  Ha valami hasonlót olvastok, rögtön nyomás, írjatok nekem, mert nagyon nagyon szeretem ezt a korszakot.

Ja, a kiadásról még annyit, hogy miniatűr betűk vannak a könyvben, az egyes részeket nem választják szét, mintha nem is ismernék az entert, a szöveg olykor ömlesztetten folytatódik, pedig már más bekezdésnél járunk, és néha a párbeszédek során ki marad a gondolatjel, szóval bizony ám, itt figyelni kell.

Charlotte Bingham: Az Éden leányai , Virágok háza 2004 Skandi- Wald Könyvkiadó 7/10
Nem ajánlom mindenkinek, csak annak, aki kedveli a hasonló történeteket. Azoknak viszont érdemes beleolvasni.

augusztus 19, 2013

Házi feladat!

 Figyelem!!! Figyelem!!!

 Mindenki húzza végig az ujját a polcon pontosan a könyvei előtt... MOST. 

Ha csíkot rajzoltatok a porba, mint én, akkor bizony itt az ideje rendet tenni.:)

Nemrég olvastam az egyik regényben, hogy az egyik szereplő szín és nagyság szerint rendezte sorokba a könyveit, én most kitaláltam, hogy a kölcsönbe kapott, illetve a már régóta olvasásra szánt könyveket teszem szem elé, a többi megy szépen hátra. ( Hátha hamarabb eszembe jutnak, ha mindig ott lesznek szem előtt...)


Kép innen

Kell egy kis rendszer, ráadásul az ember könyvporolás közben át tudja értékelni az életét. Tényleg, egy polctörlés nekem olyan, mint önismereti teszt. "Látod, ezt olvastad, ezt nem, erre meg vágyakozol mióta. Hát miért nem olvastad azóta sem? Mi történt veled? "

Úgyhogy, ez lesz a blog első kihívása, kíváncsi vagyok, hány embernek jut most eszébe megnézni a polcokat ;) Plecsnit nem kaptok, ellenőrizni nem foglak. De azért állj fel most! Indulás a polcaid felé... El tudod képzelni, mióta várnak Rád? :)

augusztus 13, 2013

Ezt én olvastam? - Édes megadás

Volt idő, amikor még érdekelt a szex ( haha), úgy értem, a szex könyvek és akkor olvastam ezt a regényt is, de hogy őszinte legyek, ez sem volt rám olyan nagy hatással, vagy bármi nemű hatással, szóval azt hiszem ekkor döntöttem el, hogy  abbahagyom a női szórakoztató irodalom ezen válfajában történő kísérletezgetésemet.

Rá kellett jönnöm tehát, hogy engem hidegen hagynak a BDSM könyvek, hogy torkig vagyok az erotikával, és hogy teljesen kiábrándító, de szerintem bármelyik általam olvasott regény sokkal több hormont mozgatott meg bennem, mint mondjuk ez itt, mert a többiben akár még álmodozhattam is, nem tolnak mindent így a képembe. Kell ez nekem? Hát izé..

 Pedig amúgy emlékszem, hogy az elejét élveztem, úgy értem határozottan emlékszem arra, hogy jók voltak a dialógusok, izzott a levegő a két főszereplő között, és volt pár aranyos jelenet is.

 Faith Malone megtévesztően finom külseje mögött egy olyan nő rejtőzik, aki pontosan tudja, hogy mire van szüksége: egy erős férfira, aki kérés nélkül veszi el, amit akar – hiszen ő kész mindent megadni neki…
Nem szoktam fülszövegből idézni, de most komolyan, nincs lelkierőm leírni, mi is az alapszituáció. Van egy jelenet a könyvben, annyit nevettem rajta, amikor az erős és dominás Gray nem meri elmondani Faithnek, hogy neki bizony az kell, hogy egy nőt úgy a betyár mindenit erősen és megkérdőjelezhetetlenül tudjon toszogatni, Faith meg -  ahogy a fülszöveg írja - szemellenzősen nem tud másra gondolni, mint hogy neki egy erős férfi kell, blablabla.

( r e n d k í v ü l unalmas)

Gyerekek, ha valamitől ásítani kezdek az a BDSM, én meg nem mondom nektek miért, de ez a könyv is addig volt jó, amíg ezek ketten nem kezdtek el  szexelni. Aztán jött ez az " ide feküdj", " most élvezz el" " nyisd ki a szád" " csukd be" "nyelj"  :D, kész, én mondom nektek, ennél még egy Fejős regény is szórakoztatóbb. A könyv 2/3-a teljes mértékben értékelhetetlen számomra. Tudjátok, minden regénynek kell, hogy legyen valamilyen íve, ami felé tehát a történet tart, és ennek a regénynek a csúcsa az, hogy ezek hármasban kamatyolnak. Faith meg egy erős férfi helyett kap még egyet, aki amúgy az egyik legjobb barátja, de mire nem jók a barátok, kisegítenek, ha szükség van rájuk ;).

Pedig... totálisan igazai van Gretty bloggerinának, valamint Nimának, hogy ez egy korrektül - stílus kedvelőinek mondom- jól megírt erotikus regény, amiben - most kapaszkodjatok meg!- még igazi cselekmény is vaaan!!! - csak lányok, komolyan,  ezeknek a könyveknek nem az a célja, hogy ráugorjunk az első szembe jövő pasira? ...

Ebben az esetben meg, szerintem sokkal, de sokkal jobb a saját fantáziánk :D, az legalább személyre szóló és nincs tele magyartalan mondatokkal...

Maya Banks: Édes megadás (2010)- Kelly Kiadó 4/10 - * szerintem - bár már annyira nem emlékszem rá...

augusztus 06, 2013

Matched- avagy ne bízz a statisztikában

- Szerintem jó lenne, ha az emberek maguk választhatnák ki a Párjukat - mondom bátortalan hangon.
- Hova vezetne ez, Cassia? - kérdezi a hölgy higgadtan. - A következő lépés talán az lenne, hogy az emberek maguk dönthetnének arról is, hogy hány gyereket akarnak, hol és hány éves korukig akarnak élni?

Ajj, pedig olyan jól indult. A könyv elején teljesen meglepett a világkép, a nagy Társadalom és az apróbb, ám megszeghetetlen szabályai, az alapötlet tökéletes, a nyitókép tökéletes és a történet mégis szépen lassan elkezdett laposodni. Vagy csak a narrátorunk volt unalmas? Nem tudok rájönni. Mindenesetre a Matched az a könyv, ahol - véleményem szerint- a regény írója nem találta meg a regény ívét, a feszültséget nem jól adagolta és ez az a regény, ahol folyton csak azt gondoltam, mennyivel is jobb lett volna, ha Ally Condie mert volna igazán bátor lenni. Jó lehetett volna ez a regény, egészen jó, de ... 

Cassia és családja egy olyan Társadalomban él, ahol mindent - statisztikai valószínűség szerint -beszabályoznak, ahol az étkezéstől kezdve az öltözködésig, a párválasztástól a birtokolható tárgyakig mindent, de mindent központi előírások szabályoznak. Ennek a folyamatnak az egyik eleme az, hogy Cassia a Párválasztó Banketten megtudja, ki is statisztikailag a legideálisabb párja, s ezt követően az előírt rigmusokat letudva majd persze vele éli le élete nyolcvan évét. Valamilyen zavar következtében viszont, mikor otthon megnézi párja adatlapját a számítógépen egy egészen más fiú képe jelenik meg, egy olyan fiú képe, akit eddig is ismert...
Mint fentebb jeleztem, én teljesen odáig voltam az ötlettől és a regény eleje, első fele nagyon tetszett. Cassia, hát nem álmaim szereplője, nekem bárki, bármit mond, a csaj egy szabálykövető robot és alapvetően én nem éreztem lázadást az ő kis mini háborújában, mert konkrétan nem csinált az egész könyv alatt semmit. Őrlődött két fiú között, ó jajj, melyiket szeressem, közben persze csinált kihágásokat, de vessetek meg, ez a könyv ott lett harmatgyenge, hogy nem volt sehol semmi kockázat. Disztópiát ne írjunk már kockázat nélkül.

Akaratlanul is összehasonlítottam a Delíriummal, és hát gyerekek, hogy az mennyivel jobb könyv! És ráadásul mennyire hasonlít egymásra a kettő. A Delírium stílusa szerintem ezerszer jobb, a karakterek sokkal jobban ki vannak dolgozva, de ha már a kockázatnál tartunk... Itt az volt a lelki terror, hogy elvettek Cassiától egy púdertartót. Ó tudom, a púdertartónak eszmei értéke volt, de mi ez, ahhoz képest, hogy a Delíriumban az volt a terror, hogy agyonvágtak egy puskatussal? Szóval értitek, ez a diktatúra, amit ez a könyv leírt, egy kemény diktatúra volt, csak épp elfelejtette az írónő ezt a keménységet kifejteni, és pont ettől lett a könyv - izé- langyi. És ettől a jelzőtől most semmi nem menti meg.

De beszéljünk a másik főszereplőről is. Ky nekem nagyon szimpatikus, de bevallom leginkább azért, mert eszembe juttatja a Vámpírakadémia Dmitrijét, ő is ilyen szótlan, ilyen melankolikus alkat, ráadásul tetszett, hogy a srác ilyen visszafogott, viszont -amúgy- nagyon utáltam a szalvétáit. A sztori szerint ugyanis Dmitrij bocs Ky szalvétákon festi meg régi élete történéseit, mert ugye ebben a világban már nincs papír, amúgy sem szabadna ezeket a dolgokat senkinek sem leírnia, így Condie úgy gondolta, a szalvéta a megfelelő megoldás a titkos rajzok és üzenetek átadására. 
De gyerekek a gyakorlatban... hogy a fenében írt meg Ky szalvétákat, amikor nem voltak íróeszközei? Az ujjaival mázolta be a zsebkendőnyi szalvétákat és még sikerült olyan rajzokat is maszatolnia, ahol látszódtak az arckifejezések és érzések? Én ezt nagyon nem értem... Egy-egy pálcika ember még oké, de művészi rajzok? 

Másrészt az volt a gondom a sztorival, hogy nem haladt sehová. Az, hogy végre legyen valami tétje az egész sztorinak a világleíráson kívül, azt már szinte el sem vártam, de a végén annyira furán összecsapta az írónő Cassia jellemfejlődését... megtörtént? nem vettem észre. Persze láttam a váltást, hogy Cassia úgy érezte, ő mekkora egy renitens ám, de - tell the true-, a csaj nem volt az. :) És ez idegesítő, utálom, amikor valaki sokat képzel magáról- hiába volt leírva, hogy ő milyen kis lázadó, ha ilyenek a lázadók, akkor bezony nagy gondban vagyunk.

Amiért viszont szeretem a Matched-et, az megint csak a versek, a hangulat, meg az elején volt pár gondolat, amit mintha csak nekem írtak volna, úgyhogy sikerült, személyes kapcsolat alakult ki köztem és a könyv között, így ezt a regényt én biztosan megtartom és még a folytatást is elolvasom.
Egyébként a történet lassú ritmusa a szerelemi szálat nem zavarta meg, arra elég időt fordított az írónő, de ez önmagában édes kevés. Mindegy, még reménykedem, hogy kicsit bedurvul...Bár, ha a regényről írt vélemények statisztikáját nézem... Lehet nem fog sokat változni a történet.

Ally Condie: Matched-Egymáshoz rendelve 2011 Ciceró, 337 o. 6/10