május 30, 2013

A napszemű Pippa Kenn

Ha valamivel tartoztam nektek, hát ezzel a könyvvel biztosan. Nagyon rég olvastam már, nem túlzok, nagyon-nagyon...

Ugyanakkor történt egy fiaskó, ami miatt nem tudtam nyugodt szívvel véleményt írni.

Beszéljünk az előítéletről. Vagy nem is erről, hanem az elvárásokról. Régen, amikor részt vettem - a borzalmasan hosszúnak  tűnő - olvasás 7 hete mozgalomban, leírtam, hogy én általában a könyvet az elvárásaimhoz mérten pontozom. Az első fejezetek minden bizonnyal megalapoznak mindenkiben egy elvárást: pl. ez a könyv dögunalom lesz vagy épp fordítva, na és ahhoz képest lesz a könyv számomra pozitív vagy negatív meglepetés, és megjegyzem félve: számomra az sem minden esetben jó pont, ha a könyv az első fejezetek elvárásainak teljes mértékben megfelel.

Szóval itt volt a Pippa Kenn, aminek sikerült elolvasnom még megjelenés előtt az első fejezetét, és én képzeletben kiszíneztem ezt a nyitó szituációt... - baromira másképpen, mint ahogy ez a könyvben van. Úgyhogy amikor először olvastam a könyvet, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez nem az a történet, amit én vártam. Keserűvé tette a szájízemet.

Kemese Fanni szerintem az egyik legtürelmesebb író a Föld kerekségen, mert nem mondott semmi rosszat, amikor bejelentettem, nekem ennek a történetnek még ülepednie kell. Hogy pontosan minek is?

1. A Napszemű Pippa Kenn példának okán egy ifjúsági regény. Jó, oké, most jól kupán vághattok, hogy mégis mit képzeltem, de tényleg nem tudom, képtelen voltam elfogadni, hogy ez egy szó szerint vett i g a z i ifjúsági regény. Az ifjúsági regények minden ártatlanságával és bájával, a szereplők esetlenségével és tapasztalatlanságával, az ifjúsági regényekre jellemző naagy szerelemmel és történetvezetéssel.

2. Aztán hozzá kellett szoknom, hogy a Napszemű Pippa Kenn nem egy vad, vérengzős, bús-komor-félelmetes történet zombikkal, hanem egy romantikus, karakterközpontú regény sápadtakkal, meg két egészen tini főhőssel. Én sem értem, miért volt hihetetlen ez számomra, de így volt.

3. Még egy dolgot meg kellett emésztenem, és az a sorozatos nézőpontváltások voltak. Én tudtam, hogy ezek a könyvben vannak. Komolyan. Csak nem gondoltam, hogy ezek ennyire... váltakoznak. :D

Szóval így van, nagy igazság: az embert megzavarhatják nagyon az előítéletek, mint látjátok, küzdenem kellett velük, és aztán amikor kevésbé makacsnak éreztem magamat megint olvasni kezdtem.

A tizenhét éves Pippa Kenn az erdő szélén, egy erődházban, önellátó robinzon módján éli életét: mindent előteremt, ami a túléléshez kell, felszereli a napelemeket, zseniális vadász, megvédi magát bármitől, de egyedül él mióta elveszítette apját. A történet szerint 2081-ben egy szintetikus vírus elpusztította az emberiség nagyját, a másik része pedig szörnyeteggé vált, akik elpusztítanak mindent és mindenkit a régi világból - értelmezésem szerint azért, mert a bennük maradt emberséggel nem tudnak mit kezdeni ( gondolom, ez elég frusztráló lehet ) - , és Pippa családját kivéve minden ember meghalt, legalábbis Pippa ebben a hiszemben nő fel.

És akkor, egyszer csak megjelenik egy sebesült fiú az erődház közelében, jön vele a nyár, meg a szerelem, meg egy csomó, csomó sápadt...

A kép az írónő facebook oldaláról...
Pippa Kenn azon főhősnők egyike, akik erősek, magabiztosak, nem azzal teljesednek ki, hogy szerelmesek lesznek és elvesznek a rózsaszín ködben. Ellenben Pippát egészen kemény hősnőnek tartottam, aki eléggé nehezen nyílik meg, nem csak Rubennek - ő a sebesült fiú :) -, de véleményem szerint önmagának is. Így még mi sem érthetjük teljes mértékben a motivációit.
A történetre nyilván rásüti a bélyegét az, hogy gyakorlatilag kevés szereplő jelenik meg benne, kérdés tehát, hogy Ruben fel tudja-e venni a versenyt Pippával. Jelen esetben úgy érzem nem, Ruben inkább kiegészítő a történetben, egy olyan tényező, ami  megváltoztatja főhősnőnk egész életét, mégis a srác nem olyan karakteres véleményem szerint, hogy kísértésbe hozzon, de fog még bonyolódni biztosan a sztori- mert már most leírom, készül a folytatása. :)

A regény világa szerintem nagyon ötletes. Szeretem az alapszituációt, szeretem ahogy Fanni ír, - végre nem csak tőmondatok!- , szeretem azt, ahogy leírja, milyen mély Pippa életében a magány és tetszik, ahogy feloldja a tartózkodását Ruben.

Véleményem szerint túl sok a nézőpontváltás és ezek által megszűnik az a gyötrődő titokzatosság, amit én vártam a történettől - tessék, megint a fránya előítéleteim-, de annyi bizonyos, hogy nem hiába vált sikeressé ez a történet, a tizenéves korosztály biztosan nagyon élvezni fogja és újra olvassa és aztán megint és megint.

Igazából a Napszemű Pippa Kenn nem egy félelmetes - bús - szomorú történet, inkább a remény uralja, a szereplők óvatos szárnypróbálgatásai: jelenleg nincs szó világmegváltásról, csupán a boldogulásról és a boldogság ígéretéről. A történet leginkább lassú folyású, de ha beindulnak az események, akkor valóban beindulnak az események, és tényleg van min izgulni, muszáj mindig beleolvasni a következő fejezetrész elejébe.

A könyvről egyébként valahogy a szűrt napfény jut az eszembe. Lehet a borító miatt, de szerintem a történet is ilyen: érzékeny, szép, melankolikus, tele ígéretekkel, hogy egyszer csak kisüt a nap, és megtelik élettel Pippa számára a világ. Várom a folytatást, mert nagyon szurkolok a lánynak! :)

(Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn, Könyvmolyképző, 2012., 8/10)

május 23, 2013

Junot Diaz: Így veszíted el

Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez - védekező, gátlástalan - , de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó.
Magdalena ezzel nem ért egyet.

A helyzet az, hogy szeretem ezt a könyvet. Szeretem nézegetni, tetszik, hogy ennyire minimál, hogy modern, hogy van egyénisége. Szeretem megérinteni, jó húzás volt ez a borító - meg nem mondom nektek milyen, de nem fényes, nem csillog; tetszenek belül a novellákat elválasztó szürke lapok, a papír, úgy az egész, minden. Ha nem tudtam volna, mire vállalkozok, hanem csak úgy csavarogtam volna a könyvtárban vagy netalán egy könyvesboltban, én biztosan leemeltem volna a polcról.

Az Így veszíted el egy kortárs novelláskötet. Kilenc novellát találhattok benne, kilenc történetet a szerelemről, szeretetről, szexről, magányról. A történetek alapvetően hétköznapiak: hallunk ilyesféléket az utcán járkálva, megbeszéljük őket a buszra várva, tudjátok, amikor egy-két mondatban elmondja valami jóakaró, hogy X összeveszett Y-al, és te nyugtázod magadban, hogy valóban, így történt, aztán nem is gondolsz rá többet. De persze egészen más minden, ha te magad vagy a történet  hőse. Diaz novelláiban nem akar belehúzni minket is az események sodrásába, a novellák egy-egy kis szeletét mutatja csak meg Yunior életének. De mindezt olyan közvetlenséggel és nyitottsággal teszi, mintha a legféltettebb apró pillanatait osztaná meg. Ekkor válik a hétköznapi - bármelyikünk életében is előforduló - történet irodalommá, sőt ami még fontosabb hitelessé.

 Diaz nem szépíti meg a dolgokat, ír a bevándorlók életéről, drogról, elveszített esélyekről, emberekről, akik elvesztek, vagy épp emberekről, akiket nem hagytak elveszni.

A novellák nem időrendben követik egymást, Yunior egyszer még kisfiú, aztán felnőtt, majd kamasz, érezhető a történetekben a váltás, ahogy bizakodik, ahogy egyre messzebbre engedi magától a gyerekkori reményeket és ábrándokat.
Ami engem leginkább érdekelt, az a főhős családjával való viszonya volt, az ahogy egymáshoz ragaszkodtak, aztán ahogy lassan eltávolodtak egymástól. Van valami természetes ebben a folyamatban, mintha megállíthatatlan lenne. De persze Diaz novelláiban nem megértést szeretne kapni, ő igenis megpróbálja az élet dolgait értelmezni és átélni a hétköznapokat, lerázza magáról a szánalmat, talán bizonyos szituációkban a rokonszenvet is, ha kell fejjel megy a falnak és megmarad igazi lázadónak, aki látszólag könnyeden veszi az életet, aztán a novellákat olvasva kiderül mégsem így éli az életét.

Azt hiszem még azok is élveznék ezt a novella válogatást, akik nem kedvelik a műfajt, és a kortárs irodalomtól berzenkedők is biztosan kedvüket lelnék egy-egy történetben. Diaz novellái összességében szomorú hangulatot árasztanak, mégis annyi humor van bennük, hogy ne érezzük nyomasztónak, ráadásul a stílusa cseppet sem mesterkélt, igazi, élő, hiteles és anélkül, hogy szavakkal kiírna bármiféle konklúziót, úgy érzem mindenkinél célba találhat a könyv egy mondattal, hangulattal vagy csak életképpel.
Kell az ilyen kitérő is, én nagyon élveztem.

(Junot Diaz : Így veszíted el, 2013. CorLeonis Kiadó, 206 oldal - 9/10 )


május 19, 2013

Jonathan Strange & Mr. Norrell

 Hozom a hírt, hogy úgy tűnik a következő évben BBC mini sorozat lesz a könyvből. Jól van, nem szerettem igazán a könyvet, de egy jó rendező még csodát is tehet a történettel.


 
Egyfelől mondhatnám azt erről a könyvről, hogy roppant bájos, másrészről viszont azt is muszáj leírnom, hogy szerintem rossz fantasy. Vagy, hogy pontosítsak: messze elmarad a várakozástól, amit a könyv köré gyűjtött nagy csinnadratta alapoz meg az emberben- az én véleményem szerint- alaptalanul.

"- A mágusok ölni is tudnak a mágiával? - kérdezte Lord Wellington Strange-től. 
Strange a homlokát ráncolta. Láthatólag nem tetszett neki a kérdés. 
- Szerintem a mágusok tudnak - vélte - , de az úriembereknek nem szabad. "
 
A  sötét sikátorokat törtető, önkényes, gazdagodni vágyó emberek tapossák, úri dámák cicomázzák magukat a selyemtapétás szalonokban, mindeközben pedig két egymással vetélkedő mágus forgatja fel az eddig unalmas Londoni arisztokrata világot. Kérdés persze, hogy illik-e a lassan és körülményesen megfogalmazott, folyton elénk pukedliző szöveg egy fantasyhoz. Szerintem nem, vagy ha mégis, hát Susanna Clarke tett valamit azért, hogy ez ne működjön. Mert én szeretem az Austen-féle köntörfalazást, szeretem, ha valami humorosan modoros, és engem aztán nem lehet kizavarni a világból a lábjegyzetekkel- ti. imádom a lábjegyzeteket, ez is a szövegekhez kapcsolódó egyik bizarr szokásom... De valami ebben a könyvben bizony nem működik. 
 
Van tehát egy Napóleon korabeli világ, ahol a mágiáról sokat tudnak ugyan, de a mágia tudósai, csak elméleti mágusok. Naphosszat vitáznak a mágia fontosságán, mégsem varázsolt egyikük sem soha.
Ennek az állapotnak vet véget a könyv egyik főszereplője, a keménykalapos Mr. Norrell, aki egyedüli képviselője Angliában a gyakorlati mágiának. S hogy ezt bebizonyítsa, megbűvöli az egyik katedrálist, melynek szobrai életre kelnek... Mr. Norrel hirtelen nagy figyelemre tesz szert az udvari körökben, bálokra hívják, s izgalommal várják, hogy bemutassa a tudományát. Az öreg viszont nem állhatja a bálokat, s az úri dámák döbbenetére, nem varázsol nyilvánosan sosem. 

Ám megjelenik a színen Jonathan Strange is - akinek a nevébe rögtön szerelmes lettem-, s aki először csak kedvtelésből kezd el varázsolni, de miután Norrell-hez bekönyörgi magát, ő is a gyakrolati mágia kiemelkedő alakja lesz. Strange fiatal, jóképű, kellemes modorú úriember, aki közkedvelt személyisége lesz a társadalmi életnek, s miután ő már nyíltan használni kívánja a gyakorlati mágiát, összekülönbözik Norell-lel. 
 
A könyvben nagy szerepe lesz még egy Bogáncspihe hajú úrnak is, akiről kiderül, hogy nem hiába íródtak a tündérurakról szóló rémisztő történetek - ő az egyik kedvenc szereplőm, aztán egy szolgának is, aki a Childermass névre hallgat - akinek a nevébe megint csak szerelmes vagyok-, és sokkal de sokkal többet tud, mint mutatja, két lecsúszott dandy-nek, akik a mágusokon akarnak meggazdagodni, s egy sötét bőrű szolgának, akiből akaratán kívül válik főszereplő. 
 
Az a baj a könyvvel, hogy mágiáról, és annak használatáról szól, még sem találhatóak benne izgalmas csaták, a két mágus sem lövell a másikra átkot, csupán a nyomdafesték segítségével harcolnak. Mindent átsző a mágia, s valahogy mégsem varázslatos a könyv. Inkább olyan, mint egy fiktív történelmi regény, amit átsző a modorosság, aminek lapjai alján lábjegyzetekbe szedték a történet előtti idők legendáit, s ami által bepillantást nyerhetünk milyen is lenne az, ha a világunkban varázslók élnének. Kicsit varázslatos, kicsit kiábrándítóan szürke. Mondhatnám úgy is, lapos. 
 
Nem tudtam megszeretni ezt  a könyvet, nem tetszik a hangulata, van benne valami nyomasztó és baljóslatú és végig olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy sokkal izgalmasabb, kedvesebb történetet lehetett volna írni ebből az ötletből. A varázslatok számomra nem varázslatosak, olykor kicsit unalmas a cselekmény, és ha történik is valami, az csak még nyomottabbá teszi. Folyton arra vártam, hogy majd, majd, valamikor beindul az egész, és le sem fogom tudni tenni, de ez nem történt meg. 
Félreértés ne essék, nem olyan rossz ez a történet. Vannak olyan kiemelkedő részletei, amik miatt cseppet sem bántam meg, hogy végigolvastam.  Csak nem kell magas elvárásokkal neki kezdeni. 
Azoknak ajánlom, akik szeretik a modoros, angol humort, és akik nem vágynak eget rengető kalandokra, csupán bele akarnak buggyanni egy mágikus, füstös, fortélyos világba, s nem rettennek meg a lassú, néha már túlzottan lassú, kissé nyomasztó történetvezetésen. 
Ha így kezdek neki, talán nekem is jobban bejött volna, így mire rászoktattam magamat a stílusára, már kiűzhetetlenül belém ivódott a negatív előítéletem. 
 
Szóval, 765 oldal úri mágia, a maga modoros valóságában:
Susanna Clarke: A hollókirály
Keményfedeles, és még képek is vannak benne: Portia Rosenberg által. 
Értékelésem: 6/10
Viszont: van kedvencem belőle: a bogáncspihe hajú úr, mint elnevezés, és a Kiszúrt Szem és Szív Kastélyának Bajnokáról szóló jelenet.
Úgy veszem ki a végéből, hogy akár még lehet folytatása is egyszer, hát nem is tudom...  

május 14, 2013

Talán mégsem volt olyan jó ötlet összejönni egy vámpírral...

Bekopogott egy fémajtón, amelyre sablonnal felirat volt fújva: SZEMFOGADÓ. Egy kis, személyzet számára fenntartott és rakodáshoz használt szervizúton voltunk a bevásárlóutca üzletsora mögött. Jó néhány autó parkolt még ott,  Eric piros, sportcabriója is. Csak nagyon drága kocsik voltak. 
A vámpírok nem járnak Ford Fiestával. 
 
Egy kis louisianai városban, Bon Temps-ben tengeti napjait Sookie Stackhouse, a gondolatolvasó pincérnő, akinek nagy-nagy szüksége van egy gondolatpajzsra, hogy az emberek sekélyes és taszító gondolataitól meg ne őrüljön. Sookie régóta vár már egy vámpírra, s miután a csehóban helyet foglaló Billt meglátja, karikacsapásra megváltozik az élete. Bill az egyetlen személy, akinek gondolatait a lány nem hallja, ráadásul rá nem hat a vámpírok delejező, elbájoló ereje, így barátság, majd románc szövődik a két szereplő között.  Vámpír és ember kapcsolata nem kelt olyan nagy feltűnést a városban. A vámpírok ugyanis ebben a történetben legalizáltan jelen vannak, törvények védik őket, külön szórakozóhelyeik vannak, s  elvileg a japánok által kifejlesztett szintetikus vért isszák. (Bájos, amikor megkérdezi Sookie, hogy milyen vért kérnek: van nullás, meg A-s Rh+..., bár lehet, hogy mégsem.  )
De ahogy lenni szokott, egy vámpír nem tagadhatja meg, hogy vámpír, és Sookie sem adhatja fel  önmagát. S amellett, hogy talán nem is olyan egyszerű egy rendes vámpírral együtt lenni,
( nappal folyton alszik, ki tudja hol; éjjel lakmározik, ki tudja, kiből; az ismerőseivel is lehetetlenség kijönni; ráadásul folyton azt magyarázza, hogy Sookie az övé ), még a városkában ólálkodó sorozatgyilkos kilétét is ki kell deríteni.

 
A regény izgalmas. Nem úgy izgalmas, ahogyan a nagyon izgalmas regényeknél szokás, itt szó sincs arról, hogy le sem meri tenni az ember a könyvet, vagy hogy dobna egy nagy hátast a végkifejlettől, de azért végig benne van a feszültség. Sookie kommentárjai üditőek, olykor napsugarak a sötét éjszakában, Bill az Bill, a humor pedig, olykor felhúzza az egész történet színvonalát...
  Vannak viszont dolgok, amik szúrták a szemem: például ez a nagyon ponyvás dolog, hogy az írónő kényszert érez arra, hogy Sookie minden ruháját részletesen leírja, még azt is, hogy milyen fülbevalót hord, a másik meg hogy igazából hiába vannak jó pillanatai a történetnek, egészében nézve ez a könyv meglehetősen középszerű

Ezt a sorozatot én biztos nem fogom tovább olvasni. Nem tartom kiemelkedőnek sem a karaktereket, sem a stílust, nem vonz a világ, maga a tv-sorozat sem, szóval csorgassák máshol a nyálukat a vámpírok, engem ez ilyen formában nem érdekel.

 (  Charlaine Harris: Inni és élni hagyni, Ulpius, 2009- 5/10 ) 

május 12, 2013

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként.

Érdekes ez a könyv. Látszólag egyszerű, látszólag nincs benne semmi különös.

Egy lány, Kath meséil el az iskolás éveit, egészen kicsi korától, egészen értelmetlen részletességgel, mindent arról, ami Hailshamből megmaradt.
A könyv elején jegyzeteltem. Ilyeneket írtam, hogy: az egész olyan, mint egy dráma, minden mozdulatlan és minden oldal végén azt várod, kitörjön a katarzis és magad alá gyűrjön.

Kath sok mindenről mesélt, ami nem érdekelt engem. Úgy éreztem, túlliheg pár dolgot, hogy steril és színtelen a szöveg és a közeg, mégis ez a lány, ez a három szereplő, annyira ragaszkodik ehhez a múlthoz, az iskolai évekhez, mintha csak ez lenne nekik. Semmi más a világon.

És én csak olvastam és olvastam és nem értettem őket, mégis érdekelt az életük, érdekelt, hogy mit akar nekem Kath ennyire elmagyarázni, mert valamit nagyon akart, minden részletével, minden apróságával át akart adni, és azt is éreztem, mintha ez a bizalom megtiszteltetés lenne. Szóval figyeltem.

Nem igazán eredeti, gondoltam, magány és üresség és szabályok, amik rendszert alkotnak, amiket én még nem értek. Valamiért fontos ez a Hailsham, ahol nem csináltak mást, csak tanultak és elzárták őket a világtól, és tudtam, hogy különlegesek ezek a gyerekek és igazából az elejétől sejtettem és tudtam is mindent, de ugyanúgy, ahogy ők, a szereplők, én is próbáltam másra figyelni és még csak számításba sem venni, miről is szól igazán ez a történet.

A történet főszereplője Kath, az elbeszélő, akiről nem tudunk tehát mást, csak hogy gondviselő, s az elejtett félmondatokból tudjuk csak meg, hogy mivel foglalkozik. Gyakorlatilag kapcsolatot tart a donorokkal, megpróbál vigyázni rájuk, mellettük áll a műtétek előtt. De nem értjük igazán, mit is jelent számára az egész.
Ott az első mondat, ami már maga egy erős lecsapás, és mégsem érti meg csak az, aki elolvasta a regény utolsó sorait, és erre mondom én, hogy ez aztán az irodalom. Fantasztikus és kerek egész, és az a legszebb benne, hogy nem operál a direkt érzelmet kiváltó jelenetekkel vagy a mostanában divatos szerkesztéssel, amit arra hegyeztek ki, hogy összetörj vagy zokogjál, vagy megkívánd a szexet, vagy bohémnek érezd magad, ez a könyv nem közvetlenül akar hatni az érzelmeinkre, hanem közvetetten, alattomosan, körbeölelve és magába vonva.

Kath tehát Hailshamben tanult, s közte valamint két másik diák, Ruth és Tommy között kialakult egy erős kötelék. Hol barátok voltak, hol szeretők, gyűlölték és megtiporták egymást, mintha minden csak körülöttük forgott volna. Kath nem foglalkozott igazán mással, hármuk kapcsolatát elemezte részletesen, hármuk helyét kereste a világban. Mert csak ez számított.

Az a fura, hogy folyton, míg olvastam arra vártam, hogy Kath életében is beálljon egy hatalmas nagy fordulat, arra vártam, hogy ne csak passzív figyelője és elbeszélője legyen a történetnek, és mégis anélkül tudott ez a regény hatalmas indulatokat és frusztrációkat és tragédiákat és reményt és elveszettséget és fájdalmat átadni, hogy nem is vettem észre. A visszaemlékezés vitt tovább és tovább a három főszereplő életében, és a gyomrom picit összeszorult, miközben olvastam.

És vártam, hogy lázadjanak és üvöltsenek és romboljanak. Mert ehhez ez kell, mert csak így van értelme az életnek.

Talán pont a katarzis hiánya volt a legnagyobb katarzis. Arcul csapott, hogy nincs, nem létezik, és én Kath-el együtt álltam ott a szélben, a szögesdrót előtt.

**

Tudnék még mesélni. Olyan könyv ez, amit érdemes az olvasókörökben előre venni, mert lehet szeretni és nem szeretni, de mindenképp megérinti az ember lelkét, elgondolkodtatja és indulatokat fakaszt, és azt gondolom, néha kell ez, alkalmanként szükségünk van rá, nagyon...

( Kazuo Ishiguro: Ne engedj el; Caraphilus Könyvkiadó, 2011, 301 oldal:  9.5/10)

május 09, 2013

... és természetesen a világbéke! :)

Annyira gonosz voltam és rossz a múltkor...

Forrás innen

... szóval arra gondoltam, helyre hozom a blog egyensúlyát...

mégpedig egy tündérbogár poszttal.

Annyira hálás vagyok mindenkinek aki díjat ad nekem! :) Annyira szeretlek Gretty és téged is annyira szeretlek Reea! Ti mindannyian utolérhetetlenek vagytok! Megismételhetetlenek és csodálatosak! Biztos nem hiszitek, de én még azokat is szeretem, akiket az előbb - közvetve vagy közvetlenül - bántottam. Azokat is, akikről kiderült, hogy mégsem tetszett annyira az előző poszt, holott azt sugallták. Igen, titeket is, akik csak sötét sarkokban beszélitek meg, mit is gondoltok. Azokat is, akik világosban. Legyünk együtt egy nagy család :). Vigyázzunk egymásra és olvassunk együtt! Performanszokban gondolkodom, ahol könyvekből kitesszük a Peace jelet. Közös sütizésekre gondolok, könyv alakú mignonokkal. Közös könyvtárban gondolkodom, ahol mindenkinek megvan a kedvenc helye. Körbeposztokban gondolkodom, ilyenekben mint ez. 

Szabályok:
1. Említsd meg, kitől kaptad a díjat, természetesen linkelve :)
2. Válassz ki 4 blogost, akinek a díjat tovább szeretnéd adni - de csak olyannak adhatod, akinek 200-nál kevesebb rendszeres olvasója van! (Természetesen linkelve)
3. Írj röpke kommentet a kiválasztott blogosoknak, hogy díjat kapnak Tőled!

A díjat pedig átadom: 

Catriananak, akit mindenkinek meg kellene ismerni, s aki úgy kezdi a bemutatkozást, hogy: nem vagyok könnyű eset"- hát nem lesz rögtön szimpatikus? 
Nimának, aki négyszemközt bevallotta, hogy nem plecsniket gyűjt, hanem díjakat, így tőlem is kap egyet.( Ráadásul a pink virágok jól fognak mutatni a blogján.)
Jeffinek, aki az én könyves anime hősöm és PuPillának, csak mert őt is nagyon szeretem.

Most pedig képzeljük el, ahogy testünket rózsaszín csillámló szívecskés konfettik borítják be, közben vegyünk néha levegőt - nehogy elaléljunk-, s tegyük jobbá holnap valakinek a napját! 

május 07, 2013

10 dolog, amit utálok a bloggerekben - vagy legalábbis nem értem őket rendszerint...


Blogger lennék vagy mi a fene. Úgy értem, azért kalimpírozok itt a képernyő előtt, mert van egy hobbim, amibe pénzt és időt, meg persze javarészt kreatív energiát fektetek, és bárki bármit mondjon, ez az energia előbb-utóbb megtérül.

Bloggernek lenni jó dolog.

Még akkor is, ha valamelyest kikopott az elnevezés: régen talán nagyobb presztízse volt a dolognak, most pedig már talán túl is nőttünk rajta, - ugye ott a facebook, meg hát lehet manapság igazi honlapja is az embernek - , a blog meg... a blog az bárhogy nézzük, olyasmi, mint egy napló, csak nem magunknak írjuk, hanem az embereknek. Nyitottan.

A blog hatalom ( is ). De a legkevésbé az. Blogolni, annyit jelent, mint kreatív hobbit folytatni.

Én már belefutottam olyan fórumos beszélgetésbe, ahol az embereknek elegük volt a nagyképű és mindent túl magyarázó blogokből, a könyvesblogok megmondó embereiből, akik között nincs képzett kritikus, mégis folyton a könyveket kritizálja, és egyáltalán mi a fenének? - mondták ők és hát gyerekek, lehet, hogy igazuk van.

Ámde sosem a blogger emeli ki magát a többi közül, a könyvesblogger sosem mondja, hogy NEKEM van igazam - már ha van benne egy szemernyi intelligencia- , hanem egyszerűen leírja a véleményét. És ha valakinek fáj, hogy hivatkoznak a bloggerre, hogy többször emlegetik, akkor le kell nyelnie a békát. Mert ez van.

Talán két hete volt a napja, hogy ott tartottam, mindjárt abbahagyom. Mondtam is Nimának, hogy kész vége, aztán beszéltem még jó sok blogos ismerőssel, akik ugyanúgy fontolgatták a dolgot. Aztán találkoztam két emberrel, és azt mondták miattam olvasták ezt meg azt a könyvet, és az egyik nagyon örült az ajánlásnak, a másik azt mondta, meghatározó élmény volt a könyv - engem az sem érdekelt, ha nem pozitív. De meghatározó. Wow! Ezt gondoltam...

Szóval, hejhó, van értelme ennek, nem kell könyves újságírónak lenni, nem kell tanulni ahhoz, hogy leírd, mi tetszett neked, és mi nem.

A lányok írták a posztokat, mit hogyan kell, és teljes mértékben egyet értettem velük. De úgy képzeljetek el mégis, hogy miután elolvastam a bejegyzéseiket és hozzájuk a kommentek hadát, én ezt gondoltam ( csak piszkozatban írtam le, mert nem mertem közzé tenni) :

 Amikor azt mondjátok, nem szeretitek az idézeteket, akkor szeretnék  idézettel kezdeni minden posztot, amikor azt írjátok, hogy a szimpla sablon leegyszerűsít mindent, na akkor én rögtön szimpla sablont szeretnék, amikor azt mondjátok, a recenzió az a világ egyik legjobb dolga, akkor én nem szeretnék recenziót a világ minden kincséért sem. Amikor panaszkodtok, hogy túl hosszú posztot nem olvastok, akkor én azért is hosszú posztot fogok írni. 
Én önző lélek vagyok. 
Nem akarok senkinek megfelelni, bármennyire szeretek mindenkit itt, még nektek sem. 
Szeretnék fejjel menni a megszokásnak, hogy felrázzalak titeket, hogy érezzétek, úgy is lehet valami jó, hogy nem a megszokott ütemben megy, hogy működhetnek úgy a dolgok, hogy ennek tetszik, a másiknak meg nem, mert a blog, na az, az a tiétek. Senkit ne érdekeljen, hogy másnak mi a jó. 

Tudom, mit gondoltok. Ez egy ijesztő két bekezdés volt :). Nem szoktam ennyire radikális és fanatikus lenni, de tény, hogy imádom a szokatlant, és szeretek lázadó lenni. Annyira sok mindenről kellene írnom, de nincs időm, mert kezdik a BBC -s filmem, úgyhogy le fogom a dolgokat rövidíteni ( jól van na, ilyen is van ...)
Szóval van pár dolog, amit ha megfeszülök sem értek a bloggerekben, és ilyenkor - tényleg, de tényleg -  megpróbálom magunkat kívülről nézni, mert néha szükség van erre is.
Kérek mindenkit, hogy ne vegye magára a dolgokat, nem akarok senkit megbántani, nem is tudok neveket kapcsolni a jelenségekhez, csak úgy általánosságban, legyen tíz dolog, amit nem értek:



1. Recenziós kérdés.
Mi a fenének nektek annyi recenzió? Néha úgy érzem, mintha ezzel mérnétek magatokat valami hülye eszményhez, mintha versenyeznétek, hogy nekem ennyi volt, nekem annyi volt, én ettől a kiadótól kaptam, sőt még ATTÓL is! Egyrészről ez teljesen óvodás dolog, másrészről meg: meg fogtok szakadni a sok reciben és el fogtok idegenülni az olvasástól. Nem olvashatsz recit reci után, mert akkor elveszik magának a blogolásnak meg az olvasásnak a lényege. Tudniillik az, hogy önmagadért csinálod, az, hogy élvezed.
Az nem kell? Elég neked a könyv, ami ott fog porosodni a polcodon, mert annyira megutálod, miközben muszájból olvasod, hogy nem bírsz rápillantani sem? Oké, akkor csináld. A te időd, a te életed...

2.) Ha már recid van, akkor basszus ne siránkozz!
Te vállaltad, akkor edd meg szépen, amit főztél. Jajj, van kilenc reci példányom, de nincs kedvem egyikhez sem! Én ilyet nem akarok látni. Legyél szíves jól megválasztani a reci könyveid, gondolj a kiadókra is, meg arra, hogy ilyenkor mennyire nevetséges vagy. Senki nem mondta, hogy a reci egy ingyen könyv. Azt hitted? Hülye voltál. A reci nemcsak ingyen könyv, egy recenziós könyv munka is. Rá áldozod az idődet, posztot írsz belőle. A reci felelősség is, hogy olyan posztot adj ki, aminek értéke is van.

3.) Ha nincs véleményed, fogd be.
Senkit nem érdekel, hogy nem tudod megfogalmazni a gondolataidat. SENKIT NEM ÉRDEKELSZ, HA MÁSTÓL LOPSZ. Csak egy másolat leszel, mint a régi kazetták kopott, hullámzó szalagjai. Mégis minek blogolsz, ha nem bírod le írni a saját véleményed? Egyáltalán milyen ember az, aki nem tud semmit sem írni az elolvasott könyvekhez?
Oké, előfordul, hogy nem tudod megfogalmazni a gondolataidat, vagy hogy a legkreatívabb gondolatod a könyvhöz, hogy olyan semmilyen volt... Ez előfordul, persze. De nem minden könyvnél, és nem mindig.



HA NINCS VÉLEMÉNYED, NEM VAGY SELEJTES EMBER, DE HA VÉLEMÉNYT LOPSZ, AKKOR NINCS KÉRDÉS. Már ne haragudj meg, de akkor egy nagy gyökér vagy...

4.) Maradjunk témánál. Nézzünk magunkba, és döntsük már el, miért is sajnáltatjuk folyton magunkat?
Gyerekek én nem megyek bele mindenféle etikai vitákba, de ha tőlem lopnának, akkor hajtóvadászatot indítanék. MÉGIS KINEK TESZTEK SZÍVESSÉGET, amikor leírjátok, hogy valaki folyton lop tőletek, vagy szó szerint posztot emelt el tőletek, de ti arra nem vagytok képesek, hogy linkeljétek az emberkét? Igen is össze kell fogni, meg kell mutatni ki volt ez, jól megszívatni, hogy ne legyen többet kedve a dologhoz. Miért jó mártírkodni? Vagy talán mégsem vagytok olyan biztos a dologban, hogy az az emberke lopott? Elegendő, hogy mindenki vállba vereget, szegénykém, szegénykém. Álljatok már a talpatokra- ha pedig nem vagytok biztos a lopásban, akkor ne is említsétek.

5.) Ó, jajj, engem senki nem olvas! - Hadd áruljak már el egy apró titkot. Senki nem úgy kezdte, hogy az egész világ a rendszeres olvasója volt.
Amikor elkezdtem blogolni, a kutya sem olvasott. A google-ön keresztül találtak rám az emberek, aztán meg úgy, hogy elkezdtem kommunikálni más bloggerekkel, akik kitettek a linkfalukra.
A nézettség nagyrészt kitartás kérdése. Annak, hogy mindig írod és írod, és hogy ugyanúgy örülsz annak, ha ketten, meg annak, ha kétezren kattintanak rád. Ha nem tudsz ennyi alázatot mutatni, nem fogod elérni a sikert. Ha nem foglalkozol a külalakkal, a stílussal, az új ötletekkel, az egésszel, csak ímmel-ámmal írogatsz bele, nem fog tényleg olvasni senki. Sajnálom, de ez van.

6. Van olyan, hogy sikeres blog?
Túl sokan vagyunk, nagyon sokan. Mi a sikeres, ki a legnépszerűbb? Az olvasóidnak, akik mindig visszatérnek, úgy is te leszel az. A blogos szavazásokon azok nyernek, akik leginkább aktiválják az olvasóikat. Nincs reprezentatív vélemény. Lehet, azért olvasnak annyian egy posztot, mert botrányos, lehet pont a legjobb posztodat nem akarja elolvasni senki. Mégis mit szeretnél elérni a népszerűségi versenyzéssel? Sok recenziót? Uhh...


6.) Bloggerek, akiknek minden könyv tetszik. 
Gyerekek, ez egy vicc. Komolyan, ha az Én pici pónimat akarom nézni, bekapcsolom a tévét. Ha blogot olvasok igazi véleményt, tartalmat, gondolatokat akarok. Nem tetszhet mindig minden, az nem létezik. Még akkor sem, ha imádod ezt vagy azt a stílust. Pont akkor nem. Pont akkor tudod az egyiket a másikhoz mérni. Szóval ne vicceljünk már kérem szépen...

7.) Másolják az ötletem.
 Ne legyünk már hiúk, nincsenek korszakalkotó ötletek. Az ötletek nagy részét már rég alkalmazták a külföldi blogokon, lehet, tőlünk függetlenül, lehet mi másoltuk le valamelyik külföldi blog rovatát, nincs amúgy ebben szégyellni való, semmi sem. Szerintem az ötlet szabadon vihető. Viszont: az ötlet fejleszthető is, nem kell minden áron beleülni a készbe, alakítsd magadhoz, könyörgöm írd át a nevét, ne legyen tele a blogod angol hozadék szavakkal... Meg amúgy ha az ötlet valóban a tiéd és ki is tartasz mellette, senki nem fogja olyan jól csinálni, mint te. Nem hiszem, hogy aggódni kellene ezért.

8.) Másolom az ötleteket, de jó vagyok. Hát drágám, nem vagy az :)... A jóság fogalma :D, na az nem itt kezdődik. A rovatozás, ötletelés, az egy dolog. E mellé még valamit mutatni is kell.


9.) Bocs, hogy csak kétnaponta posztolok könyves bejegyzést, de csak ilyen iramban tudok olvasni.
Ííííí! - ha valaki nem tudná, most sikítozok. Jajj. Nem tudom szavakba foglalni a sokkot, ha ilyet látok. Nem tartom egészségesnek azt, ha valaki ilyen gyorsan olvas. A könyveket ki kellene élvezni, meg az életet is, mert van élet a könyvek mellett, sőt a könyvesblogok mellett is, szóval ne panaszkodj- főleg úgy ne, hogy közben dicsekedsz vele- mert ez nagyon, nagyon nem jó.

10.) Bejegyzések, amikben osztják az észt.
:)) Az van, hogy ha önmagatokkal szemben nem vagytok kritikusak, akkor ne legyetek senkivel szemben sem. Ezt most amúgy magamnak is mondom. Tele vagyok szmájli jellel, mert képtelen vagyok róla leszokni, ha nincs kedvem, akkor megteszem, hogy nem blogolok hetekig, és mégis milyen blogger vagyok én, hogy mindenkinek az Achilles-sarkára lépek? Meg amúgy is milyen kifejezés ez???
:))
  Na szóval, vannak bejegyzések, amikben osztjuk az észt. Nem tudok mit mondani. Egy rohadt arrogáns népség vagyunk. De a fenébe is, néha olyan jól esik. Mert tudjátok gyűlik és gyűlik és gyűlik, és akkor itt ez a blog, ez az enyém, hát hogyne írhatnám le? Hiszen blogolni ennyit jelent, leírni, ami a szíved nyomja, szeretsz egy könyvet, irtózol tőle, utálod? Taposd meg, ha szeretnéd, vagy csinálj vattacukor posztot, ó, igen, csak ne agyalj annyit rajta. Írd ki egyszer, beszéld meg a többiekkel, és akkor folytasd tovább, de csak addig, amíg szórakoztat a dolog. Ennyi lenne a lényeg. Légyszi, ne utáljatok...

május 04, 2013

Chilis csokoládégolyó nyalókacipővel

Nem vetek igazán kártyát, mondogatom magamban. Csak találomra felveszem a lapokat, nem foglalkozom a jelentésükkel. És mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami mutatkozni szeretne, és a kártyáknak jelentésük van.
 

Elteszem a paklit. Hiba volt. Régen egy varázsigével űztem volna el az éjszaka démonait- Cck, cck, takarodjatok!-, gyógyteát főztem volna, tömjént égettem volna, és egy kis sót szórtam volna a küszöbre. Ma már civilizált vagyok: kamillateánál erősebbet sosem főzök. És - előbb-utóbb- az is álomba ringat.

Beszéljünk a hétköznapi varázslatokról. Mert biztos vagyok benne, hogy nektek is van ilyen. Sót szórtok a hátatok mögé, vagy széttárjátok az ujjaitokat, hogy szétvágjátok a rosszat, négylevelű lóherét hordoztok a levéltárcátokban, vagy csak kívántok valamit, amikor elfújjátok a szülinapi gyertyátokat. Nekem vizsgák előtt kész varázslat arzenálom volt, -  nem tettem ugyan a könyvet a fejem alá, mert az olyan snassz - , de akárhányszor tételt húztam, kiürítettem a fejem minden zsibongó gondolattól és megkértem a világot, minden porcikáját és porszemét, hogy vezesse jó papírcetli felé az ujjam. Most is füstölőzöm, ha úgy érzem, meg kellene tisztítani köröttem a tért, keresztet vetek a templomok és emlékhelyek előtt, s ha úgy érzem, jó ideje egy helyben állnak a dolgaim, kiszortírozom az összes holmimból a felesleget - mert a régi lehúz, és annak helyébe mindig új lép, ez tapasztalat.
Figyeljetek, én úgy érzem lusták vagyunk felismerni pedig alapvető genetikai kódunk, hogy ösztönösen is az életünkbe olvasztottuk a régi varászlatokat, csak átneveztük őket, vallásos, ezoterikus vagy bármilyen más címkéket aggattunk rájuk. Úgyhogy kell, hogy legyen egy kis mágia benned is. Szentül hiszek benne. ( És számomra nincs ellentét ebben a két mondatban.)

Joanne Harris egy majdnem tökéletes könyvet írt. Hogy miért nem tökéletes, azt csak bejegyzés végére írom le, legyen annyi elég, hogy a Csokoládé folytatása számomra kedvenc könyv.
Van valami nagyon fura ebben a történetben. Egyrészről fantasztikus a hangulata, behúz magába, nemcsak a csokoládégőzbe, mint a sorozat első részénél, hanem behúz az apró mágiák világába, a bizonytalanságba, a kételyekbe is. Viszont másrészről ott van az a fantasztikus precizitás, amire esküszöm, csak női író képes: olyan aprólékosan és mégis tökéletesen időzítve mutatja be szereplői gondolatait, azok változását, amit csak nagyon kevés könyvben láthatunk.
Először nem is értettem, mit olvasok, úgy értem, úgy tűnt, mintha az egész könyv nem lenne más, mint egy részletesen kidolgozott életkép, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy lebecsüli magát és a történetet is, aki ebben a könyvben csak az életképeket látja.

Az a szép a Csokoládécipőben, hogy úgy olvashatunk feszültségről, félelemről és krízisről, hogy közben jól érezzük magunkat. Nem nyom le a víz alá, nem gerjeszt olyan problémákat, amihez csak egy akcióhős páratlan érzékei és kitartása kellenek, nem nagyítja fel a dolgokat, mégis ebben a könyvben valahogy úgy sikerült tálalni az elveszíteni valót, hogy az egyszerre elbűvöli és megrázza az embert.

Történetünk főhőse, Vianne még mindig menekül. Menekül a Nyájasok elől, menekül Roux elől, menekül az emlékei elől. A szél bármerre vetheti és bárhová fújhatja, így inkább nem varázsol, nem alkalmazza a régi fogásokat, kirekeszt magából és az életéből mindent, ami mások szerint nem normális. Közben megjelenik egy csodaszép, energiával teli lány, Zozie, aki olyan, mint amilyen Vianne volt régen, s együtt vezetik a kis csokoládézót a Montmarte-on, miközben Vianne arra készül férjhez megy, s szépen lassan elidegenül önmagától és a lányától. S mindeközben Zozie azzal a különös mosollyal, és mint egy macska, összehúzott szemmel figyel. ( Muszáj volt beemelnem a kedvenc mondatom :) ).

Hát ez, gyerekek mesteri. Azt szeretem ebben a könyvben, hogy Zozie végig kimutatja a foga fehérjét, és hogy Vianne mennyire tudja, hogy becsapja magát, mégis a gyereke kedvéért képes önmagát is megtagadni és hazugságban élni. És Zozie, hát ha nagy leszek, Zozie szeretnék lenni... Nem a gonosz képe, hanem amit épp megjátszott. Annyira nagyon tetszik, hogy a titokzatosság nem azokban a dolgokban lett elvetve, mint általában a könyvekben. Itt igenis tudjuk, Zozie rossz és álnok, és mégis valahogy sikerül megérteni őt - mert az álnokok is megérthetőek-, és én még neki is szurkoltam, mert láttam, hogy változik és szerettem, hogy meg tudom érteni őt, ráadásul érdekelt, hogy szövi egyre szorosabbá a hálóját.  Vianne pedig annyira erős volt még úgy is, hogy úgy tűnt, ő a leggyengébb láncszem a történetben, és Anouk meg a temetőben fényképezős barátja, annyira jó volt olvasni minden egyes részt.... Áh, nagyon szeretem ezt a könyvet. Zseniális, ahogy megismerjük ezeket az embereket, ahogy a váltott nézőpontban megértjük, mit gondolnak, mit éreznek egymás iránt, és ha a vége nem is tökéletes, de zseniális kirakós lett ez megint. 

Pár szó a történet végéről. ( spoiler nagyon) A végső nagy összecsapás mindaddig izgalmas volt, míg Zozie hirtelen nem materializálódott át valamivé, aminek nem volt a könyvben a helye. Fúj. Ezt annyira nem szeretem, hogy sikerült a dolgokat egy csavarral a padlóra tenni.
Miért nem lehetett Zozie szimplán egy gonosz kígyó? Nem kellett volna vele ezt tenni. Vagy akkor úgy lett volna megírva, hogy csak Zozie hiszi, hogy ő a szívkirálynő. Ez szerintem nagyon-nagy hiba volt. Le is írom, hogy miért.  ( spoiler vége.)

A Csokoládé történetekben az a bájos, hogy bár tudjuk, hogy a szereplők mennyire babonásak és hogy mennyi mindenre használják a mágiát, mégsem merjük egyértelműen azt írni, hogy igazi boszorkányokról szól a regény. Harris mágiája a hétköznapok mágiája. Nem repülnek a seprűn és nem isznak békanyálat, csupán kártyát vetnek, van képességük a jövőbe látáshoz és ismernek ezt-azt. Ez a mágia, ez teljes mértékben hihető és hiteles, hétköznapi és elfogadható, befogadható, szimpatikussá téve és nem kiemelve a hétköznapi emberek tömegéből a szereplőket. Vianne és Annouk nem szorul arra, hogy szuper képességeik legyenek, nem akarnak világot megváltani, csupán élni szeretnének, meg mondjuk főzni egy chilis csokoládét. Ezt a hétköznapiasságot pofán vágni egy sokkal direktebb mágiával, az tönkre teszi a hitünket. Abban, hogy a hétköznapi ember is lehet különleges, hogy a csokiba mártott aszalt barack is lehet csodaszer, meg hogy ha babonából széttárom az ujjam, elriasztok minden rosszat.

Kérem szépen vissza. A reményt, meg a hétköznapok mágiáját. 

Mindemellett persze képtelen vagyok haragudni a könyvre, még úgy is, hogy most először olvastam, és a végére szétesett, az utolsó pár oldal laponként kihullott.

Nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, annyira megszerettem a történet hangulatát, a fő kérdéseit, a szereplőit.

Hogy kiknek ajánlom? 1.) A türelmes olvasóknak egy tál csokoládés trüffel mellé, 2.) azoknak, akik szerették az első részt, 3.) illetve azoknak is, akik szeretik a játékos, erős hangulatú regényeket és örömüket lelik abban, ha végre igazi karakterekről olvashatnak.

Kommentben pedig várom az olvasóim házi varázslatait, ha bátrak vagytok, írjátok le ide őket! :)

/ Joanne Harris: Csokoládécipő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007; 546. oldal, 9/10 /