április 18, 2013

Hallatlan eset, Mr. Holmes, felettébb hallatlan...


De milyen is Mr. Holmes, a könyv lapjain? A fordítási hibákat félretéve egész jó. Viszont nagyon sokszor úgy éreztem, semmit nem magyarítottak a mondatokon.  

" Ez a nagyszerű, sötét színpad valami más után kívánkozik – felelte Holmes – , és igazán szerencse erre a városra nézve, hogy én nem vagyok bűnöző.holmes"


Gyerekkoromban azért szerettem Sherlock Holmest olvasni, mert megmozgatta az agytekervényeimet. Tudjátok, vannak azok a közösségi játékok, amikor valaki kitalál egy rejtélyt, aztán a többiek kérdeznek és kérdeznek, és szépen lassan kiderül, miről is van szó: ki az igazi áldozat, hogyan került a leglehetetlenebb helyzetbe és helyre, ki a tettes. Néha jó Sherlock Holmest játszani. Ha pedig nincs a közelben társaság, jó olvasni róla...


Az utóbbi időben annyi filmadaptációt lehetett látni a tévében vagy épp a mozivászon előtt, hogy jól esett képletesen újra belebújni a szürke detektívköpenybe, pipára gyújtani, és kérdésekkel zargatni a ködös londoni úton sétáló arisztokratákat. Volt otthon még egy novellagyűjtemény, az Arany szemüveg címzetű, amit eddig még sosem vettem a kezembe, de most sikerült lassan kiolvasni. A könyv előtt viszont lássunk pár tényt:

Arthur Conan Doyle négy regényt és ötvenhat novellát írt Sherlock Holmes főszereplésével. Történetei a The Strand Magazine lapjain jelentek meg, és olyan népszerűek voltak, hogy több mint negyven évig közölték őket; főhőse szobrot is kapott, és Doyle hiába akarta megölni, a rajongók kitartottak mellette, visszahozták még a halálból is. (Doyle megölte Holmest az egyik utolsó novellájában, de aztán az olvasói nyomására egy újabb történetben korrigált, melyben kiderült, hogy Holmes nem halt meg, csak visszavonult. ) A jó öreg Sherlock hatással van még a mai krimikre is, de alakja, történeteinek szerkezete megjelenik a gyerekirodalomban is ( vö. Scooby Doo-val, ahol ugyanúgy minden rész végén kiderül, hogy a természetfeletti mégis evilági dolog), sőt Sherlock Holmes múzeumot is nyitottak már, melyben a híres detektív képzeletbeli lakását rendezték be (Baker Street 239 szám alatt- a 221/B-t, a történetek színhelyét nem adta el a tulaj).


Cakk-pakk a tükörfordítás közölték, meglehet, nem végig, de elég sok ponton.

A novellák mind egyediek, önállóan is megállják a helyüket, és szinte sajnálom, hogy én nem olvasgathattam őket reggelente, a teámat szürcsölgetve közvetlen munkába indulás előtt.
Olykor kicsit fura, Watson narrátori stílusa, szinte süt róla, hogy mennyire is tiszteli-szereti barátját ; ilyen mértékű elfogultság az elbeszélő oldaláról a krimikben igen ritkán fordul elő.
Viszont a történetek még így is jól működnek. Sikerük egyrészről Holmes karizmatikus alakjában lelhető, másrészről Doyle egyszerű, mégis izgalmas stílusában. Mindig akkor történik valami meglepő, amikor azt hinnénk már helyes úton járunk, és - ami szerintem kiemeli az Agatha Christie-k és más krimik mellől- a megoldás amellett, hogy sokszor meghökkentő, ha jól figyelünk kitalálható. Doyle nem hallgat el olyan információkat, amik nélkül esélyünk sem lenne a megfelelő irányba indulni, bevon a nyomozásba, hagyja, hogy mi is keresgessünk, s az, hogy a végső megoldásba általában beletesz egy Holmes-féle csavart, semmiképpen nem olyan érzés, mint más történeteknél, amikor kicsit úgy érezzük - legalábbis én olykor úgy érzem-,hogy az író hülyére vett, mert direkt elvitt az ellenkező irányba, és a csattanóval jól pofon vágott.


Szóval jó kis történetek ezek, ajánlom őket minden krimi rajongónak, és a krimikkel ismerkedőknek. Hisz, ha már Holmesunk sziluettjét távolról is felismerjük gond nélkül ( és ez általában mindenkinek megy), miért ne kezdhetnénk bele egy novellába? Szerintem senki sem fogja megbánni. 

Gondolataim olvasás közben:Szerettem ezt a füstös-piszkos-ködös-hangulatot.
Cím:A könyv 35. oldaláról csentem, A Bruce Partington-tervek elrablása című elbeszélés végéről.
Értékelés: 10/8 Mínusz két pont "Holmes jéghideg okoskodása" miatt.
Egyéb óhaj-sóhaj: Ez most egyik sem, de nekem nagyon tetszik. (Forrás Wik.)
A Bíborvörös dolgozószoba című regény alapján Doktor Watson szerint Sherlock Holmes képességei a következők:
-Szépirodalmi ismeretek – Semmilyen.
-Csillagászati ismeretek – Semmilyen.
-Politikai ismeretek – Gyenge.
-Növénytani ismeretek – Változó, főleg az ópium és a mérgek általános ismeretére összpontosít. A kertészethez nem ért.
-Geológiai ismeretek – Tapasztalati, de korlátolt. Jól ismeri a különböző talajfajtákat.
-Kémiai ismeretek – Alapos.
-Anatómiai ismeretek – Pontos, de rendszertelen.
-Bulvársajtó ismeretek – Óriási. Ismeri százada összes bűntényét.
-Jól játszik hegedűn.
-Kiváló bokszoló és kardforgató.
-Behatóan ismeri a brit törvényt.

Raana Raas: Az ogfák vöröse

 Az az igazság, hogy nem szeretem ezt a könyvet. Lehúz, untat, de amit leginkább érzek, hogy nem nekem szól. Hatalmas nagy rajongó tábora van/volt, úgyhogy egy félig-meddig negatív kritika gondolom senkit sem hat meg. Igazából megvettem a többi részt is, de szinte biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elolvasni őket. Itt olvashatjátok régi bejegyzésemet:

- Ha nemet mondok apám döntésére, egyszerűen kitesznek a családból és a Kavenből is.- És akkor mi van? - kérdezte Maria. - Legalább szabad leszel.
Az egyszerű válasz megdöbbentette Yaant.- Nem ismerem a külsős világot - mondta kitérően...

Amikor sikerkönyvet olvasok- és szerintem méltán írhatom a Csodaidőkről, hogy sikerkönyv idehaza - mindig gombóc gyűlik a gyomromban. Tudom, ez furán jön ki, de szinte érzem az öklömnyi nagyságú galacsint: az összegyűrt elvárásokat, a ki nem olvasott mondatok és a várakozás kusza keverékét. Szerencsére az oldalszámokkal arányosan a gombóc egyre kisebb lesz. Pár bekezdés/oldal/fejezet után összezsugorodik, aztán könyvtől függően vagy eltűnik végleg, vagy nem. Ez tehát a próba. Ha teszem azt a Harry Potternél el tudtam felejteni, hogy már húszon felül járok, (mégis folyton azt vártam, hogy baglyot kapjak), vajon a Csodaidőknél elhiszem-e, hogy az Alfán az ogfák vörösek és a fű narancssárga színben pompázik?
Az első gondolatom a számomra kusza és érthetetlen előszó után az volt, hogy ez a könyv nagyon nyomott hangulatú lesz. Nem mintha óriási űrbuborékokat képzeltem volna a Csodaidők címet látva, de teljesen más hangulatú történetet vártam. Csodaidők, emlékszem ízlelgettem egy darabig a címét. És a könyvet végig olvasva úgy éreztem, ez az egész félrevezető. Értem, hogy a Szophoklész-féle "sok van" kezdetű passzusra utal - ami amúgy a kedvenc Antigoné idézetem- , de valahogy úgy éreztem, nem stimmel a történethez. Mint ahogy az Ogfák vöröse sem. Mert ismeri-e valaki az ogfák vörösét? Látta-e valaki, miközben olvasta? Volt valami különösen nagy szerepe attól függetlenül, hogy jól hangzik?

Azért valljuk be, hogy a Csodaidők hangulatilag nem egy szuggesztív könyv.
Itt a fő hangsúly nem a részleteken van, nem halljuk, ahogy a talpunk alatt csörren a levél, a tél sem úgy csap le az olvasóra, hogy az ujja is belegémberedik, hanem csak megtudjuk, hogy tél van és kész...
A történet lényege nem a külvilág. A történet lényege a dráma. A társadalomé, a családé, az egyéné. Talán a jövőé is kicsit.

Itt nincs szirupos ömlengés, de még csak a gondtalan jókedv sem tűnik fel: mindenhol és mindenütt behálózza a jelenteket, a gondolatokat, az érzéseket az előrenyomuló komorság és a sötét jövőkép. A három főszereplőre - Judy, Giin, Yaan- sem mondhatnám, hogy teljesen szerethető figura. És persze ez nem is rossz dolog, a jellemek és életek nem kategorizálhatók a jóba és rosszba, de valahogy zavaró volt számomra, hogy mindhárom szereplő élete, gondolatai hasonlóan komorak. Mondhatjuk persze, hogy ez valami társadalmi kollektív öntudat, ami megjelenik a személyiségeken, de számomra érdekesebb lett volna, ha a szereplők világképe sokkal különbözőbb lett volna.
A könyv cselekménye három szálon mozog. Ha szűken nézzük a Raas család történetét mutatja be 3920-tól kezdődve, de nemcsak a család felbomlását élhetjük át, hanem az emellett futó galaktikus - valószínűleg a folytatásban háborúba torkolló - társadalmi feszültségeket is.

Judy, az árvalány
szemszögéből úgy láthatjuk az eseményeket, mint egy igazi külsős. Nekünk és neki még meg kell magyarázni, mi az hogy safir, hogy repül a sztratoszférikus repülő, mikor hívják össze a családi tanácsot. (Meg kell tanulnunk nitanul is, fontos például, hogy a ye'ra, igen uramat jelent...) Aztán ahogy a történet bonyolódik, és Judy lassan megtalálja a helyét, már magyarázni - értsd: hátralapozni a kislexikonhoz- sem kell, így pár száz oldal után már meg sem lepődik az ember- vagy legalábbis én cseppet sem lepődtem meg , hogy egy detával álmodtam.

Giin szála inkább a politikai vonalat mutatja be. Ő a nagy safir, a vezető, aki talán még éretlen a jó hírére, és aki érzéketlen a családi gondokra. Az ő fejlődéstörténete a legérdekesebb a számomra. Hogyan lesz hősből antihős, meghasonlott egyszerű ember, s hogyan emelkedik megint fel? Le lehet-e vedleni a fagyos, sarkvidéki modort? Mi is az ő igazi hivatása? Engem ez érdekel a legjobban...

A harmadik szál pedig ifjabb Yaan története. Yaan lázadó, nem világos mindig, hogy mit miért, és hogy tesz, de pont ez teszi őt esendővé és érdekessé. Nem igazán ismerhetjük meg az első könyv alapján, talán még önmagát sem ismeri eléggé, nemhogy a számára ismeretlen, bizonytalan külsős világot, ahová foggal-körömmel be akar illeszkedni. Azt is mondhatnánk róla, hogy fejjel megy a falnak, de szerintem csak hagyja hogy sodorja magával a sors. Az első könyv végén még csak kis csavarja a nagy gépezetnek, de lemerem fogadni, sokkal feljebb is jut majd.

Az írónő által kitalált világ, hogy majdnem olyan, mint a miénk, elég sok a párhuzam. Komplex, nem fedi el a társadalmi problémákat, sőt egyenesen ki is élezi őket, betekinthetünk a családi és a családon kívüli lét hogyanjába, a biztonság és a kitaszítottság kontrasztjába, a politikai vonal pedig határozottan második világháborús deja-vu érzést mutat, persze majd meglátjuk merre megy tovább. A Csodaidők társadalma két csoportra oszlik: a külsősök- gondolom nyugodtan mondhatom rájuk, hogy az átlagemberek csoportjára- valamint a kaveniek, az idilli, kissé archaikus elveken épülő vallásos közösségre. A társadalom forrong, a külsősök többsége a létminimum alatt él, a kaveniek egymás között házasodó, zárt köre megpróbál falat vonni a világ és az életterük köré. De ez az életmód már nemcsak biztonságot és békét ad, hanem egyenesen falat von a generációk és a családból kiszakadtak közé. Nincs harmónia még az idillben sem, forrong a világ, egymásnak ugrik apa és fia, közeledik a világégés...
A főszereplőkről már írtam, de nem tudok elmenni a mellékszereplők mellett, akik szerintem eléggé haloványak, némelyikük épphogy eltűnik már el is felejtem őket, kevésbé kidolgozottnak érzem a motivációikat, és mintha nem is élnének, csak egy eszköz lennének az írőnő tollából. A másik zavaró pont pedig számomra idősebb Yaan volt, a nagy-nagy antiszereplő, aki számomra annyira sablonos, hogy még utálni sem tudtam, folyton az járt a fejemben, hogy a világirodalom első regényeiben írtak ennyire nagyon anti hőst, nem fűszerezték semmivel, rossz volt és kész. Egyszerűen semmit nem tudok mondani róla, csak hogy gonosz, meg hogy alacsony az érzelmi intelligenciája, de ha ennyivel ki lehet magyarázni a gonoszságot, az nálam már rossz pont.

Most gondolom azért felvetődött bennetek, hogy végül láttam/éreztem-e az ogfák vörösét, és azt kell hogy mondjam, nem. Nem vont annyira magába a történet, nem volt olyan erős hangulata, amire én minden történet kapcsán vágyok. Érdekelni érdekelt a történet, a cselekmény, azt is mondhatom, hogy szerettem olvasni, de rajongóvá - most, jelen állás szerint nem váltam.

De hogy a végére legyen egy duplacsavar, talán nem is muszáj látni a nagy-nagy ágakat és a vörös lombot. Mert a címbeli ogfa mégiscsak a családot jelképezi, azt ahogy az szétszakad, ahogy erőszakkal leszakítanak róla egy-egy ágat. Azt hinnénk kipusztul, elszárad, nem növeszt új sarjat. De az mégis áll, színesen, büszkén, minden zűrzavar felett.

Gondolataim olvasás közben:Nem tudtam eldönteni, a könyv kinek szól. Nem tartom sci-finek, mert a történet bárhol, bármilyen időben játszódhatna, nem is olyan hangsúlyos a sci-fi vonal; nem tartom kifejezetten ifjúsági könyvnek sem, kalandok még nem voltak annyira benne; a mélylélektan mégsem olyan mérvadó, hogy azt mondhassam rá, lélektani;  marad a családregény, ifjúsági dráma? :) Na majd a következő részek után kiderül...

Kedvenc, kedvenc:
Giin

Cím:maradt a cím, mert sokat agyaltam rajta, mit jelenthet

Rajongási faktor: gyenge--közepes--nagyon-nagyon--fanatizmus

Értékelés: 10/7 A gombóc itt-ott újra feltűnt...
Egyéb: Nézzétek meg a könyv honlapját, azon belül is a fórumot, Eta nagyon jó fej :). Ide klikkeljetek ni.

április 13, 2013

Egyszóval, ő egy arkangyal, én meg egy nagy hülye vagyok...


Az utóbbi napokban nem tudok másra gondolni, mint Nalini Singh-re. Van egy fixa ideám, hogy egyszer, amikor gyanútlanul sétálok valahol, kiugrik egy petúniából, és letámad valami arkangyalos leírással, amit én nagyon nem akarok, és most, hogy nyiladoznak a virágok...

De kezdjük a legelejéről. A könyvet még 2012-ben olvastam, -  tudjátok, blog mentés van - , és a régi posztokat sikerült átmentegetni ide, piszkozatba. Viszont úgy döntöttem, hogy minden régi poszt elé leírom, mit gondolok most a könyvről. A regényre nagyon nem emlékszem, csak az írónőre, meg a petúniákra, de ha jól emlékszem, az nem is a regényben volt, csak annyira idegesített, ahogy Singh a szerepéből kiesve néha kiszólt, hogy olvasás közben ezt a jelenetet vizualizáltam . - Amúgy meg hamarosan elolvasom a második részt, csak úgy passzióból.

Elena vett egy nagy levegőt, és hátralépett egy lépést, mielőtt az angyalra nézett volna. A látvány úgy érte, mint egy valóságos ökölcsapás. Hogy milyen volt az angyal?
- Gyönyörű...


Igazából ránézek erre a könyvre, és nem érzek mást csak elhatárolódást. Picit fáj nekem. Ó, tudom én, hogy sokan szeretik, de én már most biztos vagyok, hogy ez volt 2012-ben a mélypont. Nem létezik, hogy ennél banálisabb sztorit a kezembe vegyek. Persze nem tagadom, nem értek én az angyalokhoz... Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, a könyv borítója is fura módon egy öblítő reklámot idéz fel bennem, semmi mást. Tanácstalanság a köbön, de ez a könyv nagyon, de nagyon nem jött be nekem.

Arhhh... Hol is kezdjem? Megpróbálom nem szaporítani a szót. Kezdem a fogalmazással: ilyen egyszerű fogalmazást nagyon rég nem láttam. Nem tudom eldönteni, hogy a fordítás rossz, vagy Nalini nem foglalkozik ennyire az alapvető írástechnikai szabályokkal, - mondaton belüli szóismétlések, létige halmozás, magyartalan szórend, logikai bakik - , azon meg már meg sem lepődöm, hogy ő is azok közé az írók közé tartozik, aki stilisztika gyanánt úgy használja a költő elemeket, mintha valamit tizenhatodik századi trubadúr lenne.  Például: " a harag fehér villáma csapott át rajta" félmondat - komolyan mondom, felér egy harakirivel.

Újabban az a vesszőparipám, hogy nem olvasok szívesen olyan mondatokat, amit még a középkorban sem használtak sehol, nemhogy napjainkban. Egyszerűen nem bírom. A harag nem szokott fehér villámként átcsapni az emberen, elárulom. Persze jól hangzik, csak hülyeség. Egy pillanatra elképzelem, amint a munkahelyemen megállok teátrálisan egy ügyfél előtt, és azt mondom: - figyu, most ne szólj hozzám, mert mindjárt a harag fehér villáma fog átcsapni rajtam... Az ügyfél pislog, mindketten várjuk az elektromos kisülést.Ugye, mennyire nevetséges dolog?

Hát kisülés az volt ebben a könyvben, átlagban kettő minden másfél oldalon... Annyi szamárfület hajtottam szegényre, hogy már az a szokatlan, ha nincs behajtva a lap csúcsa. Pedig utálom azért behajtani a lapot, mert valami nem tetszik..

Azt azért szeretném előzetesen leírni, hogy egyszerűen nem bírtam beleélni magam a történetbe, és most amit leírok, lehet cinikus lesz, DE mivel nálam nem volt lehúzva a rózsaszín redőny, - pedig esküszöm, próbáltam lehúzni a rolót- , én csak így tudtam túlélni ezt a könyvet. A rajongók szerintem ne olvassák tovább, talán a lényeg annyi, hogy nálam ez a könyv 3.14/10. Pí...
A történetről röviden:: Elena Deveraux vámpírvadász megbízatást kap Raphael arkangyaltól, hogy keresse meg betépett angyaltársát, mielőtt az legyilkolássza az egész várost. Elena maga sem tudja, miért, de folyton a szex jut az eszébe Raphaelről, aki profán módon a farkával kívánja megjelölni a csajt. ( Nem én találtam ki. ) Aztán később inkább beporozza, mint egy virágot...

 
Kezdjük ott, hogy ez a könyv nem szól az angyalokról. Ebben a könyvben nincsenek angyalok, csak nagy hatalmú, mitológiai lények, erős szexuális kisugárzással. Olyanok, mint a srác a képen, gyönyörűek, ha költői meg divatos akarok lenni, akkor úgy mondom, olyanok, mint legszebben megmunkált műalkotások hús-vér másai, rebbenő szempillával, meg göndör elképzelhetetlenül fekete tincsekkel, de hagy ne részletezzem már én ezt, úgy is tudjátok.
A tökéletesen szép pasi amúgy nem unalmas? Szerintem az ilyen férfikép önmagában hamis és nem hogy túl idealizált, hanem nevetséges is.

Attól még, hogy valakinek a hátára ragasztanak két szárnyat, nem lesz angyal. A regényben szereplő arkangyalok pedig gyakorlatilag olyanok, mint a nagy hatalmú főnökök, arrogáns stílussal, szép testtel. Arról már nem beszélek, hogy az angyalok egyébként nemtelenek, de oké, legyenek szerelmesek, alkalomadtán kanosak, én elfogadom, legyen,  nem leszek semminek elrontója, de mint ahogy a vámpíros ponyvákban is megfosztják a vámpírokat a férfiasságuktól, itt is megfosztják az angyalokat a céltól, a létezésük alapelemétől. Egy angyal nem a földjei miatt aggódik, mint Jockey Ewing, nem a pénzt hajtja, és nem is az orális szexet, (bocsiii), hanem valamilyen egzakt eszmény mellett harcol, még akkor is, ha romantikus regényben szerepel. Szerintem. Nekem minimum ilyen elvárásaim voltak... Ezek az angyalok az első pár oldal után nekem inkább az Olümposz gyönyörű és szeszélyes isteneihez hasonlítanak, de azok legalább egyediek és humorosak, itt meg az írónő folyton csak a szárnyakról papol. Leragadt a tollpihéknél, olyannyira, hogy egy darabig nem tudtam rájönni, Raphael most meztelen, öltönyös,  netán tógában jár? Bevallom az elején a tógára szavaztam.
A kérdésre konkrét válasz nem született, kivéve a regény végét, ahol megtudhatjuk, hogy Raphael, szívem csücske, fekete alsógatyát hord!!!! Végülis a lényeget megtudtuk.

Vannak persze emellett köztudott angyalos dolgok, például az angyalok halhatatlanok, tudnak repülni, meg szépek is, és amikor harcolnak, képzeljétek, a város elektromos rendszerét használják fel, mint ahogy Nalini barátnőm megjegyezte a csata közepén, csak azt nem értem, hogy akkor hogy harcoltak akkor, amikor nem volt elektromos áram? Elkértek egy kőbunkót?

Elena a másik főszereplő csak simán ellenszenves, kiismerhetetlen, mondhatnám, ilyen hisztis nőt még nem láttam. Szerintem Singh nem értette meg ezt a csajt, nem tudta, mit kezdjen vele, egyik pillanatban rezeg, mint a kocsonya, a másik pillanatban meg kitör belőle az erőszakos, kemény csaj, kábé, mint az időjárás úgy váltakozik, és engem nem győzött meg egyik variáció sem. Elenaval kapcsolatban két dolgot éreztem olvasás közben: vagy bosszantóan unalmas volt vagy csak simán bosszantó.
Nála jobban csak Singht utáltam. Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszercsak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tesz folyton, amit a karakter megjegyezhet, de neki kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája" lenyűgözte a csajt, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?
Alapszituáció, Elena kaparászást hall az erkélye mellől, és megáll benne az ütő, mi lehet az, ki akarja megölni, fúúú. Aztán hirtelen leírást kapunk a bugyijáról. Nem szeretném kiemelni még egyszer, ez mennyire fontos. Olyan szokatlanul precíz és pontos fogalmazást kapunk erről, hogy nem bírtam a fejemből kiverni:  zöld, francia szabású, sliccel oldalt, ahol rózsaszín " csini" szalagos masnik vannak. Aha.
Apropó a regény folyamán néha kiesünk a regény stílusból és átlépünk a drámák világába, ilyet sem látni sok helyütt, ugyanis nem egyszer előfordul, hogy a dialógusok közepén olvasható egy instrukció, gondolom a színészeknek, miszerint: csend. Jól van, értem én, és meddig van csend?
A könyv jellemző vonása ezen kívül, hogy minden pasi dögös vagy valószínűtlenül helyes, ráadásul még szexre ingerlő illatuk is van, valamint ha Elena rájuk néz, folyton lobogni kezd a szélben a hajuk. Akár egy Tafft reklámban.
Egy pillanatra abbahagytam a posztolást, mert túl felizgattam magam :D. Szóval most még picit csapongok a jegyzeteim között.
Mint jeleztem vannak benne furcsa képzettársítások, amiknél vagy az a gondom, hogy túl jó a fantáziám, vagy az a gondom, hogy egyszerűen nem bírom elképzelni. Pl:
1. A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok. Csak én vagyok vizuális tipus?
2. Mindig megszopogatod az emberek ujját, hogy bebizonyítsd az igazad? XD
- mindig is tudtam, hogy rosszul kezdem az ismerkedést :D-
3. Hidd el angyalkám, minden női fej utánad fordul, ha te megjelensz valahol. Ácsi: ez így azt jelenti, hogy a női fejek valahová le vannak téve, esetleg feltűzték őket pár karóra, és ezek fordulnak meg Raphel láttán. Mert a nők, nemcsak fejből állnak, és nem a fejek fordulnak a mácsó pasik után, hanem az egész nő. ( Biológia + nyelvtan. )
4. Raphalel megállította Elena mozdulatait azokkal az erős kezeivel... Na most azokkal a gyenge kezeivel mit csinál? Mert ez így azt jelenti, hogy vannak olyanjai is...
5. Alapszituáció: Jön Dimitri -, akinek fő tulajdonsága, hogy szexi az illata, és Elenában megint elszakadt egy ideg, és hirtelen bunkó lesz vele- persze közben fél tőle, micsoda költői ellentmondás, és a srác a következőt produkálja: A pupillája helyén egy vörös tüskés gomb volt, melynek tövisei olyan voltak, mint a pengék. Jól értem, a vámpírok szeme helyén gomb van?

Én már magát a világképet sem értem, angyalok, akik gyakorlatilag oligarchákként működtetik a világot, lemondanak az eszményekről, de nem mondanak le a termelésről, már testi szinten, mert termelnek: egyrészről mérget - eh? - , másrészről ambróziát - eh? -, éés, nem egyértelmű, de vagy angyalport termelnek csak úgy, vagy van egy manufaktúrájuk, amikben a kismanók megrendelésre festékport gyártanak, amivel megjelölhetik a "játékszereiket" -  amúgy utálom a kifejezést-, és ami különféle ízesítésben kapható, van pl. szex ízű is, mert hogy Elenának külön olyat készült.

Raphael  egyébként jó gazda módjára játssza a húzd meg- ereszd meg játékot, olykor beugrik Elena fejébe, aki ezután folyton leordítja, ekkor Raphael kiugrik belőle, szerintem azért mert utálja ezt az ordibálós nőt. Annyira logikus, hogy Elena  tízpercenként telefonál viszont neki, hogy mi újság, miközben transzcendens módon tudnak kommunikálni, de kit érdekel, hogy az elmebeteg angyal ott van a csaj közelében, Raphel nem kockáztatja meg, hogy Elenából megint kitörjön a hisztérika, inkább megvárja, míg telefonon üzen neki. Ez annyira édes...

A sztori amúgy ezentúl is tele van logikai bakikkal. A bekattant angyal gyakorlatilag a bekattant vámpírok vonásait mutatja- ez fura, meg unalmas. Elena, a legjobb vámpírvadász szimat pl. a nyelvén érzi a szagokat, azért bízzák meg, mert ő a legjobb a szakmában, de amikor az Angyaltoronyban- ami gyakorlatilag olyan, mint egy repülőtér :D-, szóval amikor elviszi Raphael egy szexi túrára a vámpír részlegen - aminek semmi célja nincs-, megkérdezi a csaj, hogy hol vannak. Azon a helyen ahol nyüzsögnek a vámpírok, mondja Raphael. Fő angyalvadászunk elfojt egy oh-t, bár lehet, hogy azért, mert Raphael ott liheg a fülében. Aztán az egyik fejezetben Dimitri Elenát elviszi egy taxival, majd a következő bekezdésben Raphel figyeli Elenát, ahogy elhajt a taxival és közben Dmitrivel beszélget. De nincs száma a női butaságnak, pl. Elena egy szupertitkos anyagot ken a korlátjára, - ami sok pénzbe, meg fél karba, meg fél lábba került eh?- szóval iszonyú hasznos innováció mert így megláthatja, ha valaki ott csimpaszkodott. Egyet mondok én erre, rég meg van oldva a dolog: fogkrém. De ha kell is ez a gél, ha valaki belenyúl egy gélbe, akkor úgy is észreveszi és letörli a nyomát, ezért fizet ennyit Elena?
A könyv elolvasása után ott tartok, hogy zavartan pislogok, amikor egy tollat meglátok és ellenőriztem a google-ben , hogy mekkora egy angyal szárnya, de nem volt benne a gyakori kérdésekben...
( Azt mondják a második rész egy különösen kegyetlen bálról szól, oh yeee! :D )

április 08, 2013

Victoria Schwab: Az Archívum


A Sikátorok az augusztusi éjszakákra emlékeztetnek délen. 

 Minden embernek van egy története, mondják, és milyen jó lenne ezeket a történeteket megőrizni, elidőzni felettük, megérteni amit még ők sem tudnak.
Victoria Schwab világában a halottak életét, mint egy képsorozatot, összegyűjtik és elrejtik egy emberek által nem ismert intézményben, az Archívumban, ahol egymást érik a polcok és a sorok, s ahol az emberi életek már csak Történetek, melyeket egyedül a Könyvtárosok tudnak elolvasni.

Az Archívum ugyanakkor nem csak titkok és emlékek forrása, hanem a veszélyé is. A Történetek ugyanis felébredhetnek, s ilyenkor a lefagyasztott életképek nem tudják, kik ők valójában, nem értik, mi történhetett velük, s a nyugtalan alakjaik olykor erőszakos menekülésbe fognak, hogy ne kerüljenek vissza az Archivum katalogizált nyugalmába.

Fontos itt megjegyeznem, hogy megértem a szökevény Történeteket. Megértem, hogy félnek, megértem, hogy ha öntudatra ébrednek, összezavarodnak, hogy erőszakossá válnak. Ez annyira emberi dolog és annyira érdekes, ahogy egyik-másik reagál, hogy már ezért is kíváncsi voltam, és folyton csak lapoztam előre és előre, hogy megtudjam, mivel fog az írónő még előrukkolni.

Ha egy Történet ugyanis felébred, a Sikátorban találja magát. A Sikátorok, meleg, sötét, huzatos folyosók, telis-tele ajtókkal, melyek vagy az Odakibe- tehát a mi világunkba-, vagy a Visszavétbe- vagyis azokra a helyekre nyílnak, amik  visszavezetik a Történeteket az Archívumban őrzött kis fiókjaikba.

Azért nehéz ezt leírnom, mert elég különös misztika lengi körbe az Archívumot. Főhősünk Mackenzie Bishop Őrző ugyan- az ő feladatuk, hogy visszavezessék a szökevény Történeteket az Archívumba -, de még ő sem tudja, mi történik a Visszavétben, nem ismeri az Archívum működését, nem lát bele a Könyvtárosok munkájába. Magát a feladatkörét is a Nagyapjától örökli, aki már régóta nincs vele, mégis megismerhetjük őt is, Anthony Bishopot a visszaemlékezésről szóló részekben, amik egyáltalán nem unalmasak, sőt egészen meghatóak.

Az Archívum, mint regény, egészen tónusos történet, olvasás közben a félhomályos zeg-zugok, ismeretlen helyre vezető ajtók, sötét sikátorok és elhagyott szállodai szobák vezetnek bennünket egyre mélyebbre a múltba, a gyászba, az emlékezésbe.

Mackenzie elveszítette a Nagyapját, - úgy lett őrző, hogy a helyébe lépett-, mégis szinte részletes pontossággal le tudja írni, milyen volt, mit mondott, hogy nevetett, még a történet során is tudja, mit mondott volna neki. Ugyanakkor elveszítette az öccsét is, Bent és az ő emléke egyre távolibbá vált, bárhogy erőltette, nem tudta elengedni. S mégis ott az Archívum, a tiltott lehetőség...

És mindeközben kapunk egy  krimi vonalat is,  ami ráadásul engem meg is lepett, - Mack ugyanis megpróbálja kinyomozni, hogy mi történt az ódon, poros szállodában jó pár évvel a beköltözése előtt, rájönni, hogy vajon a régi balesetek/gyilkosságok összefüggnek-e, s mindeközben mellészegül egy feketébe öltözött, rocker srác is, aki többet rejt, mint amit a külső alapján gondolnánk róla - megjegyzem, fogtok még érte rajongani...

Szeretem ezt a regényt, igazából még most is azon gondolkodom, hogy bekedvenceljem-e. Leginkább azért, mert tetszett a felépítése, ahogy az írónő játszott a múlttal és a jelennel, ahogy cseppenként adagolta az információkat, ahogy sűrítette a fájdalmat és a veszélyt.  Az Archívum karakterközpontú ifjúsági regény: meglehet főhősnője nem lesz mindenkinek a legszimpatikusabb,  de én őt is nagyon megkedveltem, és talán a téma  megérdemelt volna egy árnyalatnyival sötétebb hangulatot is, de még így is, az ifjúsági regényekre jellemző ártatlansággal is tetszett. A történet erőssége az alapötlet valamint a hangulat, de nem lehet nem megemlíteni a mellékszereplőket is, úgy mint Rolandot - a közönség kedvenc, piros tornacipős könyvtárost-, vagy a Wesley nevű srácot, aki az egyik kedvenc ifjúsági regényes mellékszereplőm lett, mert egyrészt vicces, másrészt a szemsatírjával nagyon bájos.

Ráadásul folyton - folyvást ott az a visszatérő motívum a regényben, ami már-már zseniális módon megszólít mindenkit. Hogy tudjátok, ott az a zárt ajtó... Megállsz előtte, hallgatózol, aztán vajon mi történik? Lenyomod a kilincset vagy félsz benyitni? Az Archívumot olvasva van lehetőséged játszani a gondolattal... 

Úgyhogy már csak egy kérdés maradt a végére: kipróbálod?


Victoria Schwab: Az Archívum
Főnix Könyvműhely, 2013

9/10

( A poszt elején az első mondatot olvashatjátok.)