november 27, 2012

Julia Quinn: Mint a mennyben

Marcus!
Mrs.Royle megkért, hívjalak meg, Bricstanba erre a hétvégére. Kisebb vidéki vendégségét tervez, négy fiatal hölgy lesz jelen, akiket említettem, engem is beleértve és négy fiatalember az egyetemről. Könyörgöm, ne fogadd el a meghívást. Nagyon feszélyezve éreznéd magadat, és feszélyezettségedet látva én is feszélyezve érezném magamat, a bűntudat mardosna. Őszinte szeretettel Honoria. 

Honoria Smythe -Smith és Marcus Holroyd csak régi barátok, gyakorlatilag együtt nőttek fel. Azóta Honoria bájos ifjú hölgy lett, Marcus pedig nem átall úgy viselkedni társasági körökben, mint egy regényesen vonzó, ámde mogorva költő. A srácot mítosz veszi körbe, melyet az elsőbálozó lányok epekedő pillantásai éltetnek, Marcus viszont utálja a bálokat és úgy általában utálja az embereket. ( Már most szimpatikus.) De Honoria tudja, hogy azért van ez, mert nem szeret idegen emberekkel csacsogni, azon egyszerű oknál fogva, mert fél, és többre értékeli a vidéki életet, meg a lovaglást, mint keringőkre tipegni olyan nőkkel, akiket csak a vagyona érdekli.

A történetet én úúúgy untam, hogy az már döbbenetes, merthogy szerintem ebben a történetben nem történik különösebben semmi. Persze már csak azért is megérte elolvasni, mert hol másutt olvashatunk ilyen elegánsan fifikás neveket, mint: ( mondjuk ki együtt) Honoria Smythe-Smith vagy Marcus Holroyd. ( tiszta eksztázis) De viccet félretéve fárasztott ez a könyv, nagyon fárasztott.

Egyrészről ott vannak a Smythe-Smith lányok, akik nem hogy nem tudnak hegedülni- ez egyébéként poén-, de egyszerre beszélnek! Hányan is voltak? Minimum öten csacsogtak a nagy büdös semmiről! Pedig amúgy aranyosak voltak, meg minden, de tudjátok ez volt az a szituáció, amiről már régebben is beszéltem, hogy van egy pont, amikor beszélhet nekem akár a fülembe is valaki, de én nem bírom egyszerű érdektelenség miatt követni. Na mindegy, a lányok elbeszélgettek, hogy jöjjenek az úrfik, meg hogy milyen szalagot tűzzenek a hajukba, hogy mit fognak hegedülni, meg hasonlók, amikre már akkor sem emlékeztem, de nem volt ezzel semmi baj. Csak nem kötött le az egész.

Honoria nem volt túl meggyőző főhősnő, bár aranyos volt, amikor egy fegyvernek látszó tárggyal a kezében - amit kevésbé vicces formában ásónak neveznénk- elindult az erdőbe, és még én sem értettem, mit is akar szegény. Nem akarok poénokat lelőni, de a csaj vakondtúrást ásott. És akkor jött ez a szegény Marcus és kificamította a bokáját, amiből odáig jutottunk, hogy a srác beteg lett, nagyon beteg, Honoria meg elment ápolni. És vagy százötven oldalon át csak ápolta szegényt. És ez megint olyan unalmas volt... Kivéve egy részt.

Képzeljétek el, hogy egy lányregényben hosszú oldalakon át egy műtétet olvashattok, ami borzasztó és horrorisztikus- és nagyon vicces.Ugyanis Marcust sürgősen meg kellett műteni, ami annyit jelentett, hogy szerencsétlent kikötözték a saját ágyához, és elkezdték egy szabó ollóval cincálni. Konkrétan kivágtak dolgokat belőle. A srác meg visított, meg üvöltött, meg ezekkel felváltva néha rapszodikusan nevetett. Hangulata, akár egy görög dráma. :) ( Igazából kedvelem a pasit. )

Mindezek után, meg hogy elviselte a legendásan diszharmonikus és mindenféle konszonanciát mellőző Smythe - Smith zeneestet- melyet normális ember csak füldugóval képes elviselni, igencsak arra gondoltam: ez a srác megérdemli a lányt. Még akkor is, ha az utolsó fejezetekben úgy letámadja szegényt, hogy a megszeppent Honoria Smythe Smithen ruha sem marad. Puff neki.

Julia Quinn: Mint a mennyben
- visszavittem a könyvtárba így nem tudom, hány oldal-  ( közben elolvastam a molyon, hogy 360)
Gabo, 2012

Szerintem 5/10

november 25, 2012

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

A távol jövőben két hatalmas űrhajó indul el, hogy megalapozza a földi élet mását egy ismeretlen, távoli bolygón. Az Új Látóhatár egy évvel hamarabb indul, rajta a vallásos utazókkal, az Empyreum a világibb gondolkodású kiválasztottakat szállítja a küldetés célja felé. Az űrhajókon gabonaföldek, esőerdők, halkeltetők vannak, az utazók feladata, hogy biztosítsák a gyarmatosítást. Ebben különleges szerepet kapnak a nők: hisz ők hozzák világra az utódokat, akik majd az új nemzetségek első emberei lesznek az új világban.

A küldetés menetrendszerűen folyik, mindaddig, amíg ki nem derül, hogy az Empyreum testvér űrhajója lelassított, előrehozva azt a találkozást, aminek csak az új földön, negyvenöt év múlva kellett volna megtörténnie. De miért tette ezt az Új Látóhatár? Talán betegek az utasaik? Segítséget akarnak kérni, vagy valami ismeretlen ok késztette erre őket?

Az Empyreum fedélzetén él Waverly, a tizenhat éves lány, aki barátjával, az űrhajó kapitányi posztjának várományosával, Kierannal épp a házasságot tervezi. Ám míg Kieran biztos a házasság és gyermekvállalást kérdésében, Waverly bizonytalan, úgy érzi, túl fiatalok még a dologhoz. S ekkor kezdődik el valójában a regény, ugyanis az Empyreumot az ikerűrhajó megtámadja, elrabolja az összes lányt, magára hagyva a megszeppent fiúkat. A felnőttek meghalnak vagy rabságba kerülnek. (Nagyon érdekesnek találom amúgy, hogy a hajón nincs fegyelem, fegyverek, meg rendszabályok- én ilyen űrhajót még nem nagyon láttam, főleg, hogy ilyen fontos küldetésük van.)
Mivel az elrabolt lányok közül Waverly a legidősebb, ő próbálja a többiekben a lelket tartani, és a szökésüket megszervezni, az Empyreumon pedig Kieranra vár az a felelősség, hogy a hajót irányítsa.

Ez egy nagyon feszült és gyors mozgású regény. A cselekmények párhuzamosan folynak, és valóban igaz, hogy ha az ember elkezdi, nem igazán tudja ott hagyni. Egy nap alatt kiolvastam, és ez nálam nagyon nagy dolog, pedig: csak szeretném jelezni, hogy a regény egy harmadáig nem is szerettem különösebben. Nekem túl egyszerű ennek a regénynek a nyelvezete, túlságosan is csak a cselekményre koncentrál, és hiányzik belőle az, amit én mindennél nagyobbra tartok, a hangulat.

De annyira addiktív volt a cselekmény, hogy csak olvastam és olvastam, gyorsan pörögtek a lapok, és kiderült, hogy amit hiányoltam, azt nagyobb részt megkaptam- kivéve ugye az igényesebb szöveget.
De végül már az sem zavart. Hogy miért? Mert ez a könyv egyszerűen tele van olyan kérdésekkel, amik szerintem mindenkit megmozgatnak.

Waverly szála, az elrabolt lányoké, akik kvázi, mint rabok élnek tovább az Új Látóhatáron, melyet Anne Mother, a lelkipásztor irányít. Mindenütt a vallási fanatizmus, mindenek előtt a termékenység és a küldetés. A lányokat bezárják, megpróbálják érzelmileg zsarolni, de látszólag bármilyen jól is bánnak velük, mindent megtesznek, hogy az Új Látóhatáron is új gyermek szülessen. Akár még fegyvert is használnak. Waverly helyzete kilátástalannak tűnik, de a lány elég okos ahhoz, hogy ne vegye be a maszlagot, amit a másik hajón hazudnak nekik.

Kieran helyzete, megmondom őszintén, engem jobban érdekelt. Ott van ugye egy egészen jólelkű, kedves-rendes fiú, akit még nem készítettek fel arra, hogy kapitány legyen, s erre itt egy krízis helyzet, és mégis kapitánynak kell lennie. Nekem nagyon tetszik ez az alapszituáció, hogy van egy nagy feladat, és a főhős  önhibáján kívül ugyan, de nem elég jó hozzá. Ráadásul ott egy ellenfél is, Seth személyében, aki ugyancsak szerelmes Waverlybe, és a mellőzöttsége és a magába fojtott aggresszivitása folytán nem kedvence a hajó legénységének. Megjegyzem nem ok nélkül. Seth mindenben keresztbe tesz Kierannak, megpróbálja átvenni a hajó irányítását, s persze itt is eluralkodik a káosz, az erőszak és a fejetlenség.

Az a jó ebben a regényben, hogy elolvasod, és teljesen kész leszel tőle. Mert annyira egybe olvad a jó és a rossz, a hazugságok, az elképzelések, hogy nehéz igazságot tenni.
* ( Enyhe spoiler.) Elvethetjük azt, amit az Új Látóhatár tett és mégsem mondhatjuk, hogy ott mindenki velejéig romlott.  Mondhatjuk, hogy Kieran talán rossz vezető, de mégis tudjuk, hogy jó. Utálhatjuk Sethet, mert egy erőszakos állat, de ugyankkor tudjuk, hogy nem csak az. Waverly csak szökni akar, de ezzel mások álmait teszi tönkre. A hit segít, de a hit pusztít és rombol. *
S közben ott van még mellékmotívumként, hogy hiába szépítjük, azért viszik az új földre a nőket, hogy gyereket szüljenek, mindegy, hogy kinek vagy miért. Az űr világa a férfiak világa, s bár az Empyreum nem így élt, a fegyverek világává válik és a hazugságoké, plusz a hamisan értelmezett eszméké. Minden ellentmondásos, és pont ezért valószerű és hiteles.

Ez a könyv nagyon pörgős és érdekes, de amiért leginkább ajánlom, hogy sokat lehet gondolkodni rajta. Nekem ez az év meglepetése. Nem számítottam erre, azt hittem a borító alapján, hogy egy szerelmi háromszög lesz benne, tini szerelem és társai, de ez inkább arról szól, hogy ki hogyan reagál krízis helyzetben, és hogy mennyire nehéz is boldogulni, amikor mindenkinek van legalább egy hangyányi igaza. S pont ez a fura benne, hogy nincsenek benne mély monológok, vagy lassú elmélkedő részek, és mégis elég komoly lélektani regény lesz belőle, amellett hogy ez még mindig ifjúsági és még mindig disztópia.

Nagyon ajánlom, körülbelül mindenkinek.

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás
2012 Maxim
351 oldal

Szerintem: 9/10

november 20, 2012

Benyák Zoltán: Ars Fatalis

Anton Pal sosem kereste a csodát, de úgy gondolta, ha mégis rátalál, akkor az Isztambulban fog bekövetkezni. Nagyot kortyolt a messzeföldön híres török kávéból. Gyűlölte az Aranyszarv öblének feketéjét, de imádta az egész országot. A csoda, vagy annak lehetősége itt a levegőben érződött. A régi mítoszok illata a város felett szállt, minden sarkon egy legenda várt felfedezésre. A válóra válással kecsegtető mesék városában járt. 

Anton Pal világutazó, ismeri ennek minden erényét és nyűgét. Ruhát alig csomagol, nem érzi kellemetlenül magát, ha egy váróteremben kell aludnia, lenyűgözik a világ hétköznapi csodái. Ám Anton nem az a típusú ember, aki eltöpreng az élet nagy dolgain. S mégis van egy titok, aminek a megfejtésére már nagyon vágyik: utazásai során ugyanis gyakran belebotlik egy ismeretlen lányba, akit vagy a sors vezet hozzá, vagy épp követi őt, de bármi is a válasz, Anton nem igazán bánja. A lány ad izgalmat a megszokott életének.

Benyák Zoltán nagyon megnyerően ír. Már az első bekezdésben megcsodálhatjuk Isztambul városát, érezzük szánkban az erős kávé ízét, szinte látjuk, ahogy a forró levegőben araszoló tömeg megpróbál árnyékot keresni az egyre sűrűsödő színes kavalkádban. Háttérben a csodás Aja Szófia. A kép kitárul, meglátjuk a lányt, - miközben Antonról még mindig nem tudunk semmit- , és mert valami megfoghatatlan titokzatosság lengi körbe, elkezdjük követni. S aztán pár pillanat múlva már fejünk tetején érezzük a közelgő kataklizmát, hiszen hatalmas fekete perjék lepik el a szikrázóan kék eget, és próbálunk utat törni az Óváros vásári forgatagán. Ellenfelünk is van, egy fura fehér öltönyös férfi. S ahogy a főszereplővel egyre beljebb és beljebb jutunk Isztambul szívébe, úgy kezdünk belebújni az Ars Fatalis zegzugos világába. Egyszer csak bebucskázunk egy olyan régiség boltba, amit az olyan régimódi kalandfilmekben láthatunk, mint mondjuk az Indiana Jones. Szúette minden, tele kacatokkal, végeláthatatlan kupacokban a történelem és a por...

Nem tudom, mit tennétek, ha valaki egy ilyen szituációban a kezetekbe nyomna egy üveggolyót. Éreznétek a súlyát, az üveg hűvösét, ahogy összefonódik a bele zárt türkizkék és vörös fodor. De: próbáltam segíteni, elég részletesen vázoltam a szituációt- ez egyébként csupán az első tizenöt oldal. Anton, mert ne feledjük ő a főszereplőnk, maga sem tudta, miért, elfogadta, még úgy is, hogy érezte, más útra terelődik az eddig megszokott élete. S valóban ezután Anton életébe olyan fogalmak törnek be, amikre sosem számított: a misztika, a nagy kérdések, a sors. A történet átível Európa nagy városain, érinti a szerelmet, a választásokat, amiknek igazi súlya van.

A könyv az általam olvasott vélemények alapján mindenkire nagy hatással volt, ellenben velem: én szerettem ugyan olvasni, de engem zavart a tagolás és az éles váltások, sokkal szívesebben elidőztem volna egy-egy vonaton vagy állomáson, minthogy a szereplők háttértörténetét olvassam. Igazából olyan könyv ez, amiben nem is kell a főhősökkel azonosulnunk ahhoz, hogy önmagunknak is feltegyük a nagy kérdéseket, amik nem túl tolakodóak, éppen csak egy világutazó suttogja a fülünkbe - egy olyan világutazó, aki maga is azon tanakodik olykor: vajon muszáj válaszolni?

Az Ars Fatalist azoknak ajánlom, akik szeretnek utazni, kedvelik az elgondolkodtató, de alapjában véve szórakoztató könyveket, és megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznek az üveggolyók, dobókockák, hollók, valamint a nagybetűs Ismeretlen iránt.

Benyák Zoltán: Ars Fatalis
Grafoman Kiadó 2012
281. oldal

november 19, 2012

Rövid poszt, amiben csak kicsit osztom az észt

 A múlt  héten olyan negatív hangulatban voltam, hogy arra gondoltam, kiírom magamból...
Szóval...

Nem szeretem, amikor a könyvek fülszövegében egy befutott íróhoz hasonlítanak egy másik írót, nem szeretem, ha valaki úgy ír könyvekről, hogy a helyesírást nem ellenőrzi, nem szeretem, ha egy könyvben rosszul választanak el. Így például: " jeg-yzet".
Nem szeretem, amikor csak nyávog a főhősnő. Egyáltalán, nem szeretek nyávogni én sem. Nem szeretem a duracell üzemmódban működő férfi főhőst. Nem szeretek arra gondolni, hogy vajon szeretnék-e én ilyen pasit élőben.
Nem szeretem, ha a könyves kritika nem a könyvet, hanem a regény műfaját kritizálja- semmi értelme ilyenkor kritizálni, nyeld már le, basszus, hogy nem szereted azt a műfajt/stílust és lépj tovább! Nem szeretem, amikor fekete háttéren kell világos szöveget olvasni. Nem szeretek egyetlen írott szöveget sem, ha nincs az írójának mondanivalója. " Nem is tudom, mit mondjak"- hát akkor ne mondj semmit!
Nem szeretem, ha valaki csak azért ír kritikát, mert szeret kritizálni. Nem szeretem nem megadni az esélyt- legyen az bárki/bármi/bármilyen eset. Utálom a spoilereket, meg hogy a vasárnap estéket megrövidíti a hétfő.
Nem szeretem a ködöt, mert begöndöríti a hajam, valamint azt sem, ha valaki a sorozatok szinkronhangját kritizálja - örüljön, hogy ő eredeti nyelven nézi, ne csesszen már ki azzal, aki élvezi magyarul.
Nem szeretem, ha valamit félrefordítanak, és nem ismerik el. Nem szeretem azokat, akik a hibáknál becsukják a szemüket, illetve, hogy szerintük én rosszindulatú vagyok, mert nem csukom be a hibáknál a szemem.
Kis prózai vallomás: nem szeretem a Szürke ötven árnyalatát és a Twilightot.
Nem szeretem duli-fulit, úúútálom a törpöket!
Nem szeretem, ha blogban félbehagyott mondatot olvasok, mert az semmi más, csak egy piszkozat.  Nem szeretem, ha megindokolom, szerintem valami miért nem jó, és erre megkapom, szimplán, hogy ízlések és pofonok.
Azt sem szeretem, amikor ezeknek az embereknek igazuk van. :)
Nem szeretem, hogy reggelente már túl hideg van, ahhoz hogy bringán járjak be dolgozni, valamint nem szeretem a szánalmas borítókat, amik arra fókuszálnak, hogy hány kockája van a főhősnek, aki épp arra fókuszál, hogy a főhősnő torkán lenyomja a nyelvét.
Nem szeretem a kakaós csigát. Nem szeretem, hogy a könyvek fülszövege majdnem mindig ugyanaz. Nem szeretem, a könyvek fülszövegében olvasni a " hihetetlen" vagy " fantasztikus" jelzőt. Egyáltalán, nem szeretem a fülszövegeket.  Nem szeretem azt a szót, hogy " basszantyú", valamint ha a boltban nem halad a sor. Nem szeretem, hogy a kult magyar regényekben mindenki Tamás, meg István, még véletlenül sem Pista meg Tomi. Nem szeretem, amikor ilyen negatív vagyok.

Ellenben, hogy pozitívat is mondjak,  szeretem az időmértékes verseket.

november 13, 2012

Charles Frazier: Hideghegy


Más körülmények között a látvány akár idilli is lehetett volna. Minden eleme a nyílt országút és a szabadság legendás kapcsolatát hangsúlyozta: a hajnalhasadás, az aranyló és alacsony szögben eső napfény. A szekérút, amelyet egyik oldalon vörös juharfák szegélyeztek, a másikon egy léckerítés, a magas férfi, fején széles karimájú kalappal, hátán hátizsákkal, amint nyugat felé lépked.
Inman azonban egész sor esős, nyomorúságos éjszakát töltött az utóbbi napokban a szabad ég alatt, és most úgy érezte, ő Isten legtöbbet ütött-vert mostohagyereke. 



  Charles Frazier fantasztikusan ír. Arra gondoltam, ez az egy mondat talán elegendő is lenne, mert tényleg nagyon ritka, hogy kortárs író ilyen költői, de egyáltalán nem giccses nyelvet használjon, egy olyan történetben, ami témáját tekintve talán nem sokat különbözik a többi polgárháborús történettől, de minden másban megelőzi az összes erről a korszakról általam olvasott művet.
A Hideghegy az én olvasatomban mestermű. Ilyet talán még sosem írtam. De tényleg, nagyon szeretem- ha jön valaki és azt mondja, nem jó, nem fog érdekelni, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy ez az egyik kedvencem, és ez így is marad. Olyan könyv, amit az ember megjegyez magának, mércévé válik, mégis csak nehezen veszi újra kézbe. Hogy miért is? Mert a Hideghegy amellett, hogy gyönyörű, olyan érzékletesen, olyan hatásosan mutatja be a háború szörnyűségeit és az esztelen mészárlást, a mellé szegődő szenvedést, hogy szinte eggyé válva a dezertáló Inmannel csak arra vágytam, hogy az egész őrületnek legyen egyszer vége. S mivel nem láttam a filmet olvasás előtt, nekem az utolsó pillanatig a végkimenetel is bizonytalan maradt. 

Jelenet a filmből, ami majdnem olyan jó, mint a könyv, de csak majdnem.

  Kaotikus, érthetetlen és megmagyarázhatatlan, véres események halmaza a polgárháború, amiből Inman, a dezertáló katona ki akar szakadni. A szónoklatok és a dicshimnuszok mögé lát és nem akar mást, mint hazatérni a Hideghegybe, ahol szerelme, a megárvult fiatal lány, Ada várja. Csakhogy az út során nem menekülhet el a háborútól. Már nincs a fronton ugyan, de a világ már megváltozott: csak a természet őrzi a régmúlt kor idilljét, az emberek éheznek, szenvednek, a lakosságot a hátramaradt gonosztevők terrorizálják. 
Inman megpróbál józanul átvágni a megvadult világon, az erdőkben bujkál, s akaratlanul is változtat a vele találkozó emberek sorsán. De mint minden, a saját élete is másoktól, nyomoktól, emberektől, halottaktól, szerencsétől függ.
A másik - párhuzamosan írt szálban- Ada életét követhetjük nyomon. A fiatal, művelt lány a helyi vadóccal, Ruby-val próbál boldogulni az erőszak és az elnyomás felett. Rendbe hozzák a régi birtokot, tanitgatják egymást, s lassan barátnők lesznek. 
Mindent derűt bevon a félelem, minden számítást áthúz egy másik szándék. A szerelem és az akarat kitart, s a történet végén Inman hazaér. De a háború a maga kegyetlenségével megváltoztat minden sorsot. 
 
Gyönyörű mondatok, intenzív érzelmek, kézzel tapintható hangulat jellemzi a regényt. A karakterek egyediek, a történetvezetés kiszámíthatatlan, még a romantika szála sem a megszokott zsargonokat követi. 

Charles Frazier: Hideghegy
Magvető 2004, ( 425.o)
Fordította: Rakovszky Zsuzsa


Gondolataim olvasás közben: Gyerünk Inman, menni fog az! 
Kedvenc, kedvenc: karakter Ruby, kedvenc jelenet: Ruby és a fák, Ada és Inman a kunyhóban, a bendzsós óriás


Csak önkényesen, már megint:  a könyv nálam a maximális 10 csillagból 10 csillagot ért el. Szerintem kötelező... 

* a posztot a régi blogban is olvashattad, azóta csak egy dolog változott: igazi ritkasággá vált a könyv :)  

november 11, 2012

Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában

 A sikeres házasság titka- nyilatkoztatta ki Lord Vickers - hogy ne legyünk láb alatt a feleségünknek.


Annabel Winslow Londonba kerül, mégpedig azzal a félreérthetetlen céllal küldik oda, hogy kiházasítsák. Rengeteg testvére van, ráadásul nagyok a keblei és széles még a csípője is, s ezen ok, no meg a pletyka, hogy annyira termékeny, hogy a madarak dalra fakadnak, ha meglátják, készteti a vén kujon, Lord Newbury-t arra, hogy feleségül vegye. Lord Newbury fiú gyermeket szeretne, hogy birtoka ne kerüljön a lókötő unokaöccse kezébe, akit úgy hívnak, hogy Sebastian Grey.
Annabel egy bálon viszont ismeretlen férfiba botlik, amikor az öreg Newbury ragadós matatós kezei elől menekül, s amikor arra kéri, hogy csókolja meg- mert úgy érzi, boldogság már nem vár rá a jövőben- még nem tudja, hogy az pont Lord Newbury gyűlölt unokaöccse, azaz a sokat emlegetett Mr. Grey.
Sebastian természetesen úriember - egy jóravaló kisasszonyt sosem utasítana el...

Ez a harmadik Julia Quinn regényem - ezzel a könyvvel fejeződik be a Bevelstoke-trilógia, és talán ez a leggyengébb láncszem. A történet főhőse Sebastian, az a Sebastian, aki az előző részben oly vakmerő vehemenciával olvasta fel Miss Butterworth vadregényes történetét, gyakorlatilag az a személy, aki miatt részemről kiemelkedő volt a második rész.  Na most az a gond, hogy érzésem szerint a harmadik részhez érve az írónő kifulladt. Nem a karakter, ó, Sebastianban annyi lehetőség lett volna, de sajnos nem éltek vele. Vagy inkább azt mondom, elhanyagolták, nem is kicsit.

Ettől függetlenül nagyon szerettem olvasni a könyvet. Micsoda ellentét... Az van, hogy valahogy úgy voltam az egésszel, mint szegény Annabel, jött ez a lüke pasi, aki emellett még regényesen jóképű is volt és mókás és szellemes, és ráadásul szabadidejében kreatív " munkát" végzett, és nem volt idealizálva, vagy legalábbis azt mondhatom, hogy idealizálva volt, mint lusta disznó, de az van, hogy én nagyon megszerettem a pasit. 
Anabelle viszont nekem megmaradt egy átlagos lánynak, nem emelkedett ki még a saját történetéből sem, labdába sem rúghat más hősnők mellett, még akkor is, ha csak a romantikus irodalmat nézem, és ez nem annyira hízelgő. Persze vannak jó poénok vele kapcsolatban is, például ez a csicsergős madaras,  de akkor is az van,  hogy Anabelle karakteréből még hiányzik valami. És ez azért fura, mert az eddigi Quinn regényeknél nem éreztem ezt a hiányosságot.

Ebben a regényben bár baromi sokat nevettem, a párbeszédek mégis néha üresjáratok voltak, és gyakorlatilag nem is szól sok semmiről. Nem igazán vannak a sztoriban olyan cselekményelemek, amiket ki tudnék emelni, de például imádtam minden sort, ami Miss Butterworthről vagy más Sarah Gorely regényről szólt- nagy rajongója vagyok a hölgynek!- , és voltak benne legendás jelenetek, pl. "nézzen rám..., nézzen rám..., - MIT NÉÉZ?" - ezt most nem értitek, de én is szoktam így szuggerálni embereket, és egyszerűen überelhetetlen volt részemről abban a jelenetben Sebastian.

Ó, annyira sajnálom, hogy nem kapott jobb könyvet! Talán, ha ő maga írta volna, izgalmasabb lenne...
Íme, megtaláltam egy újabb ideálomat - a sármos, léha, lókötő Mr. Grey személyében- , ami nem is baj, nem kell betobzódni egy típusba, ugye hölgyeim?

A könyv nekem újra olvasós, de csak Miss Gorely regényei miatt...

Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában
2012 Gabo, 392.o.

Szerintem: 7 pont a tízből...

november 08, 2012

Julia Quinn: Ami Londonban történt

A férjezetlen hölgyektől elvárt dolgok Lady Olivia Bevelstoke, férjezetlen hölgy válogatásában. 

Viseljen pasztellszíneket ( és örüljön neki, ha olyan arcbőrrel rendelkezik, amelyhez illenek ezek az árnyalatok) . 

Mosolyogjon, és tartsa meg a véleményét magának (már amennyire tőle telik). 

Tegye azt, amit a szülei mondanak neki. 

Fogadja el a következményeket, ha mégsem tenné. 

Keressen olyan férjet magának, aki nem vesződik azzal, hogy megmondja a feleségének, mit tegyen.


Villám poszt következik, mert fáradt vagyok.

Tehát Lady Olivia Bevelstoke egy pillanatra sem hiszi el, hogy  a szomszédjába költözött úriember egy gyilkos, de azért a biztonság kedvéért kémkedni kezd utána. Miss Bevelstoke gyönyörű, viszont nem rajong Miss Butterworth világhírés történetéért, ugyanakkor a galambok általi halál résznél még ő is meginog. Megfigyeltjével Sir Harry Valentinnel próbálja meg értelmezni a könyvet, közben veszekednek és bálra járnak és táncolnak, mígnem  részesei lesznek egy nagyon könnyed kémtörténetnek és egy nagyon kellemes románcnak.

Azért vagyok gondban a könyvvel, mert bár nagyon jól szórakoztam rajta, Olivia és Sir Harry nem a kedvenc szereplőim. Olivia túl szép és tökéletes az én ízlésemnek, nem szeretem az átlagos lány vagyok szereplőket sem, de valahogy nem tudtam neki teljes szívvel drukkolni, férfi főszereplőnk pedig, tehát Sir Harry Valentine meg nekem olyan kis jófiús karakter, picit unalmas és nagyon stabil,  nem tudtam rajongani érte. ( Az élet ilyen igazságtalan. )

Külön jó pont, hogy a sztorinak van egy kém vonala, amikor is keresni kell a kémet és mindenki lefigyel mindenkit - ráadásul a végén még meg is lepődtem picit-, de alapvetően ez egy Quinn féle vicces romantikus könyv, nem nyomja el a "ki- kicsoda" szál, de határozottan jót tett a történetnek.

Megint csak jó pont az egyedi és vicces lánykéréses jelenetnek. Plusz nagyon aranyos szituációk vannak a könyvben, pl. világ életemben rajongtam az ablakon át flörtölős sztoriknak, és még egy hatalmas nagy plusz pont Miss Butterworth-nek és az ő csodálatos regényének, ami nélkül fele ennyire sem élveztem volna ezt a fölöttébb élvezhető könyvet.

Ami nem tetszett benne, az pont az utoljára hagyott pozitívum - a könyv nagy részben Sebastian Greyre operál, a vicces szituációk tőle fakadnak- Harry-re nyilván nem lehetett ennyire építeni-, és sajnos a lufi a harmadik részre picit kilyukad, olyan érzésem volt, mintha a harmadik rész ötleteit már ebben ellőtték volna, nemcsak a regény és Grey miatt, hanem például Olivia listázgatásának szokása is visszaköszön majd a következő részben, amit azért bánok, mert a harmadik résznek is tökéletesnek kellett volna lennie. :) De arról majd később.

Aki szereti Quinn stílusát vagy egy jó kisasszonyos történetre vágyik, nem fog csalódni.
--Figyelem, Quinn olyan regényeket ír, ahol belátunk a hálószobába is, és nemcsak a kulcslyukon.--

Julia Quinn: Ami Londonban történt
Gabo, 2012 
397.oldal

Szerintem: 7 pontos a tízből.

november 06, 2012

Vass Virág Sokszor Csókol...

Röstellte magát az érzelmi vajúdásai miatt, amelyek bonyodalmakat, újabb szorongásokat és rossz vicceket szültek. Mindannyian, gondolta Szonja, béna neurotikus kis szappanoperahősök vagyunk. Talán még Zívem is.

Gyerekek, én a karmára fogom. Biztos a karma miatt történt, hogy miután úgy felidegesített a Vulevu, hogy még írni sem mertem róla- (ehelyett magamból kivetkőzve piros ceruzával aláhúztam a legszörnyűségesebb részeket- emiatt nem tudtam feldobni a rukkolára- és emiatt még mindig Vulvevu tulajdonos vagyok) , szóval miután a Vulevu így kifordított önmagamból csak a karmára foghatom, hogy én ezt a könyvet kivettem a könyvtárból, és emiatt napjában kétszer magyarázkodnom kellett, hogy jól vagyok-e, - mi a cél?, mit akarok?, most mi van? - , tehát ezek után nyilvánvalóan nem okolhatok mást az olvasás miatt, mint BARRONST. :P
( héjj, nem kell ennyire felhördülnetek!)

Emlékeztek még az unalmas áradozásaimra, hogy szavazzatok, szavazzatok a nagy Bé-re? Na igen, pár szavazatért cserébe megadtam magam, és megígértem, bevállalok még egy Virág könyvet. A Vulevut nem bírtam volna még egyszer ki, úgyhogy jött ez - amiről sajnálatos módon kiderült, hogy a Vulevu második eposza - no de ki tud ellent állni egy rossz könyvtári könyvnek? :) Meg amúgy is perverzióm a már-már egzotikusan magyartalan bestsellerek olvasása. Szóval kemény voltam, és azt mondtam magamnak, oké, jöhet. És Vass Virág jött. Győzött. Ledarált. Már az első oldal közepén nem tudtam, mit csináljak...

Elkezdtem jegyzetelni. Eldugtam minden piros ceruzát. Kínos pillanataimban keresztrejtvényt fejtettem - gondoltam a megfejtés könnyebb lesz néha, mint rájönni, mit akart nekem mondani ez a nő? Elkezdtem strigulázni, minden egyes pillanatban, amikor úgy éreztem, már nem bírom, húztam egy vonalat. Aztán ez nem jött össze, mert túl sokat jegyzeteltem, és nem volt kedvem visszalapozni.
Szóval hogy is mondjam? Ha van olyan írói stílus, amitől keresztbe áll a szemem, az ez.

Idézek párat a jegyzeteimből, oké?

" Immár másodjára kezdek bele V.V. értelmezhetetlen, modoros mondatainak szőttesébe - fúj, már kezdek úgy írni, mint ő.( kétszer áthúzva).  Már a fülszöveg is kiborított, ( kétszer aláhúzva) " férfi és női szerepek nyugaton és keleten, innen és túl- FÚJ-, komolyan, mindjárt hiperventilálok, amit lehet az írónő riadt Bambira emlékeztető szeme idézett elő. ( Aztán lejjebb pillantok a dekoltázsra, és elgondolkozom azon, ezt most miért kellett. Nem a pillantást, hanem a fotót, így, oldalról, meg minden. ) Nem, nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni. ( A Bambiszemek szuggerálnak és visszapislognak. ) Ajjaj. Mindjárt örökbe fogadom... "

Megint másutt: "Hülye Barrons."

Valamint egy egészen másik oldalon: Valóban akarom én ezt???

Egyértelmű, hogy nem akartam. Vulevu dejavum volt, és komolyan mondom, már az emléke is fájt. 
Az első oldal után már biztosan tudtam, hogy egész idő alatt nem fogok tudni semmit. Előre láttam, hogy megint egy csomó mondatot többször is el fogok elolvasni, hogy rájöjjek, mit is jelent. ( Hallod, szerinted ez mit jelent? - kérdeztem, mire az volt a válasz: Van ebben állítmány? ) Ráadásul megint úgy éreztem, mint amikor olyan emberek közé keveredek, akik nagyon fontosnak érzik magukat, de nem mondanak semmi érdekeset.
Annyit tudtam, az első fejezet végén, hogy ha a nők ilyen bonyolultak és pedig ebben a könyvben a gondolatok úgy "szökkennek szárba", mint az érzelmek, hagyják őket kibontatkozni és " pompásan virágozni", na akkor én valamiféle genetikai kudarc lehetek, mert én képtelen vagyok így gondolkodni. ( És csak remélni merem, hogy ezt érzi a nők többsége, mert amúgy a világ egy nagyon félelmetes hely lenne...)  A második fejezet közepe táján már kezdtek indulatok gyűlni bennem, erősebbek mint Virág monszun esőfelhői, amikből csak nagyon ritkán esnek esőcseppek. Gondolom az már nagy dolog, hogy felhőket pakolt az égre, nehogy már elvárjuk monszunban az esőt!!! ( Gonoszok vagytok, na!)

Mert hogy Török Szonját hiába intik arra, hogy Indiában monszun idején esni fog, rá se ránt, elindul riportfilmet készíteni az indiai nők helyzetéről, és ezt úgy kívánja megoldani, hogy beköltözik a billiárdos indiai ismerőséhez Nonitához. Anyaggyűjtéshez ez aztán az eszmény. A nyakába szakad egy operatőr, aki félig indiai és félig angol, picit belehabarodik, közben sokat gondolkodik, járkál erre-arra, megnézi Bollywoodot is, gondolkodik, gondolkodik, kábé mint Micimackó.
( Mit csinálsz Szonja? Hát gondolkodom! - Ennyi az egész. )
Én csak azt nem értem, hogy ha valaki azt célozza meg, hogy bemutassa a női szerepeket Óperencián innen és túl, akkor miért nem mer valami valódit írni? Mert ez a könyv ez minden, csak nem a valóság. Ha női szerepekről akar írni, akkor ne a szuper gazdag nő legyen  a főszereplője, akit kerek 1600 jelentkezőből választanak ki az Indiai nem tudom milyen tévében, mert lehet ez valakiknek imponál, de gyakorlatilag - a gazdag vagyok és mégis szerencsétlen- sztori egy lerágott csont. Keleten és Nyugaton. Ez az indiai háttértörténet meg egyszerűen egy vicc. Az egész könyv cselekményét le lehet írni négy mondatban, és tényleg ennyi történik. Pár indiai ételt azért V.V. nyilván kinézett a lexikonból, de ha valódi Indiai történetet szeretnél olvasni, ne ezt válaszd.
Az írónő életképei ráadásul mindig olyanok, mintha egy szappanbuborékból néznénk a világot, picit szivárványszínű és valahol a szélén a naivitás csillog. Egyszerűbben megfogalmazva: hamis és álszent.

Vass Virág stílusában megmondom mit utálok: azt, hogy annyira modoros, hogy az ember legszívesebben megrázná, térjen már a földre; azt hogy közben olyan szórendet használ, hogy olvasás közben kínomban tépkedni kezdtem a szemöldököm; azt hogy koncepciótlan, rák módjára halad a szerkesztésben és ezt gyűlölöm; és hogy azt hiszi ő az új női guru, aki olyan csodálatos igazságokat nyom a torkunkon nemes szaténfényben le, mint:

Online vásárlásaival a világ zsugorodni kezdett. - Ami valóban egy megható gondolat, főleg a boltkórosoknak.

Van amin egyébként jól szórakoztam, vannak például az össze nem illő jelzők. Azt mondjátok már meg nekem, hogy mióta vakmerő egy hullámos haj? Partizánharcot folytat a hajvasaló ellen, vagy mi a csoda? És hát nem édes, amikor valakinek a szemére annyit ír, hogy: fürge. Mint a fürge róka lábak, de itt XY-nak fürge szemei vannak. Ez itt kérem a női könnyedség és báj.

Aztán olykor - olykor jöttek az okoskodó modoros szójátékokba burkolt életigazságok, amiktől konkrétan bealudtam, meg a követhetetlen gondolattársítások, amik egyenként még elmennek, de egymás után suták és hiányzik a logikai kapocs. Közhelyek vicceskedve, de nem viccesen.

Olyanok voltak a folyosói könnyes-érzelmes pacában, mint a teremben folyó tárgyilagos előadás negatívjai. ( he? )

 Visszakanyarodott a rossz érzéshez, nem mazochizmusból, hanem mert megtanították neki, hogy az érzés nem csupán érzet, amitől jó, vagy rosszkedvre derül az ember.  ( eh? )


A saját illúzióiért mindenki maga felel. ( Kivéve, ha könyvet ír róla. )


A könyv egy harmada körül amúgy már azt hittem, tudom, miről fog szólni, de kiderült, hogy lövésem sincsen, mert hogy megint nem szól semmiről az egész...
Egyszerűen képtelenség rájönni, hogy kerültünk A-ból a B-be. Szonja térképet olvas, aztán rögeszmésen visszagondol a múltra, bár csak következtetek, hogy ez a múlt, aztán rák módon, tehát visszafelé pörgetve végignézünk egy képzeletbeli videóklippet, végig bámulva eddig mi is történt, - úgy képzelem ilyenkor Szonja kimerevedik, miközben a száját eltátja,  (gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, Malacka hagyjáál) - aztán hirtelen már megint jelen idő, Szonja már megint másutt aktívkodik, és nem tudom eldönteni, hogy került oda, álmodik, álmodozik vagy csak egy tipikus " átlagos lány", akiről kiderül menet közben, hogy teleportáló.

Hiába megy Szonja Nonitához, nem sokat találkozik vele. Nonita férje egy szemét alak, érzelmileg kripli, a csajt viszont hozzá köti valami karmikus családi kötés, úgyhogy megpróbál helyt állni. ( Mint minden nő a világon ilyen szituációban.) Aztán Szonja csinál valamit az operatőrrel, de a folytonos nyekegése miatt nem nagyon értettem, mit is ... ( Annyi bátorság nem volt az írónőben, hogy valami tökös indiaival hozza össze, nem: kapott Szonja egy indiait, aki egyébként angol, bah. ), aztán lelkiismeret furdalása lesz, mert ott van neki a Zoltán otthon, aki egyébiránt nem a szultán - de szerintem csak azért, mert nem Törökországban járunk- , hanem a "Zívem. "

Kikészültem a Zívemezéstől, így hívni nyilvánosan valakit, komolyan :)...,  ilyen poénok a Kabos filmekben vannak, de ott sem ennyire dagályosan.

A párbeszédek még mindig a Jóban-Rosszbant idézik, kísértésbe esek, hogy összehasonlítsam Fejős párbeszédeivel, de inkább mégsem. Viszont mókás kérdései lesznek az embernek olvasás közben, például gyerekek a monszunban lehet futni? Elárulom nektek, hogy Nonita minden szerdán és pénteken is fut, mégpedig a legnagyobb monszunban. Gondolom közben kerülgeti a teheneket. Meg átugrálja a koldusokat, és az is lehet, hogy a bőre vízlepergetős. 

Nézegettem pár fórumot, és egy kedves V.V. rajongó azt írta a könyvről, hogy: jó könyv, mert Vass Virág mond vele valamit, csak néha azt nem lehet érteni, hogy mit. Meg kell még tanulnia nem újságíró módon írnia. ( nagyon nevet) Nincs ezzel semmi gond, ha van sok rajongója.

Én azt mondom, hogy ez a könyv leginkább azért rossz, mert a sok érzékenység és képeslapszerű életkép mögött, a sok dagályos életigazság  mögött nincs igazi tartalom. Nemhogy tartalom, de még cselekmény sincs. Nemhogy cselekmény, de néha még értelem sincs. Van viszont egy túl sokat gondolkodó Török Szonja, akit akár lehet szeretni is, de én képtelen vagyok. Annyira fárasztó, annyira bonyolult egy nőszemély, annyira passzív és néha annyira buta, hogy köszönöm, nem kérek belőle. Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv egy mély alkotásnak indult, de annyira felületes lett, hogy teljesen más mértékben érte el a mélységet.
 Az a könyv tragédiája, hogy üres. Pedig tele van betűkkel.
Talán, az is, hogy hasonlók vezetik nálunk a sikerlistákat.



Vass Virág: Sokszor csókol India
Ulpius 2010 ( 335 o.)

Szerintem: 3/10

november 04, 2012

Nagyon fontos kérdés, csak kötélidegzetűeknek: VAN-E ÉLET A SOROZAT UTÁN?

  Megint kérdezek: tudjátok, év végéig mindenképpen felteszek 11 kérdést, amire kommentben, blogposztban, gondolatátvitellel vagy kézfeltétellel válaszolhattok, próbáljunk együtt rájönni olyan korszakalkotóan fontos kérdésekre, mint hogy: 
van-e élet a sorozat után? 

A kérdésre a válasz nyilvánvalóan: igen. De várj, még egy kicsit, amíg tovább lapozol...

Megmondom őszintén eléggé el vagyok kókadva, pedig mostanában elég sok könyvet olvastam, és rengeteg érdekes filmet láttam, és még ezek mellett is van jó pár témám, amiről írni akarok, de mindez idáig nem írtam semmit sem, mindjárt le is írom, milyen okból.
 
Éreztétek már, hogy valamiféle légüres tér vesz körbe? Közvetlenül azután, hogy elolvastatok egy jó kis könyvet, megnéztetek egy jó  kis sorozatot? 

Bevallom először ezt akkor éreztem, amikor gimis koromban az egyik nyáron elkezdtem a Gyűrűk urát, és csak olvastam és olvastam, és megnéztem az első filmhez készült trailereket- mert akkor még nem volt film- , és kvízeket töltöttem ki, és térképeket bámultam, hogy minél pontosabban ismerjek mindent, aztán egyszer csak vége lett, és én nem nagyon tudtam, mit kezdeni magammal. 

Aztán jó sok évvel utána, Amadea ajánlása után, elkezdtem a Vámpírakadémiát Richelle Meadtől. Én gyűlöltem akkoriban a vámpírokat- most sem csípem amúgy őket-, nevetségesnek tartottam a vámpíros urban fantasykat, gondoltam, írok majd egy posztot arról, mennyire is béna könyv ez, de hiába nem voltam teljesen elájulva az első résztől, muszáj volt rögtön belekezdenem a második részbe, és aztán gyorsan meg is vettem a következő ötöt. Másfél hónap alatt elolvastam egymás után a hat részt, aztán amikor nem volt következő, úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy zárt körből, mintha ez a hülye iskola tényleg létezne, de engem eltanácsoltak, és egy ideig nem nagyon tudtam, hogy most mi is legyen. 

Csak nagyon nehezen kezdtem bele egy másik könyvbe, mert ugye az már nem normális, hogy újra kezdem az egészet? Komolyan el kellett tűnődnöm rajta. 

És most legutóbb sikerült jól belegabalyodnom a Julia Quinn feat Downton Abbey kombinációba, miszerint szabadidőmben vagy vicces uraságokról olvasok, vagy folyton vacsorázó-vadászó úriemberek hétköznapjait bámulom, és annyira beszívott magába ez a hangulat, hogy most, hogy nincs több rész a sorozatból- tudom, hogy van harmadik évad, de megvárom amíg véget ér- , szóval most hogy nincs mit nézem és ugyan van mit olvasnom, de bármilyen jó is, nem az igazi, most megint ezt érzem, hogy basszus, most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz ? 

Szóval a kérdésem az: hogy éreztetek-e már ilyet? Ha igen, mit néztetek/olvastatok? És megérte? :D

Az utolsó kérdés természetesen csak költői kérdés, mert szerintem mindig megéri, ha valamibe így becsavarodunk, csak találni kell utána gyorsan valami mást...
Az a vicc az egészben, hogy pont mikor ezen elmélkedtem, mit olvasok az egyik kedvenc külföldi blogomon? 
Na ezt. 

Néha furcsa az élet reciprocitása. Nem is furcsa, elképesztő. :)

Hát, elő a vallomásokkal, ha van miről, - ha nincs, az sem gond, meg tudjátok, nem kötelező- , és kérek mindenkit, aki még sosem találkozott a problémával, na higgye, hogy pszichológiai eset vagyok, csak egyszerűen szeretem magam beleélni mindenbe, és van ez az érzés, ami napjában - most már csak-  háromszor jön elő, de még így is jó ez az egész, és köszönöm, jól vagyok!