május 30, 2012

Júniusi bűnlajstrom

Ez nem az, amire gondolsz... Úgy értem, minden könyvre van valami indokom, és amúgy sem veszek sokat- de jelzésértékű, hogy sosem rendeltem elő ennyit - kispályás vagyok... Na szóval amúgy is júniusban van a szülinapom, júniusban van a könyvhét, és az is lehet, hogy a blog szülinapja is júniusban van. Persze nem biztos.

Én meg ezeket előrendeltem:

1.  Diana Gabaldon: Szitakötő borostyánban. 
pfffff - alig várom már az új fél téglát :)

Nem tudom mással indokolni, mint hogy nem vagyok normális, de én ezt a sorozatot valahogy szeretem. Vagyis szeretni fogom. Talán Skócia miatt, talán a kor miatt, talán mert gyengéim a szoknyás pasik... A fene egye meg, nem tudom, miért. De kell.





2. George R. R. Martin: Sárkányok Tánca
vallomás: fogalmam sincs, miről szól ez a könyv

Nem láttam a sorit, nem olvastam egyik részt sem, de tudom, hogy jó, meg hogy KELL, meg amúgy is tesómnak megígértem, hogy meglepem egy tök jó sorozattal, és mivel még nincs vége, - amíg nincs vége- köteles vagyok megvenni és neki ajándékozni a részeket. ( Amúgy tudom, hogy szeretni fogom, tesóm pl. nagyon szereti, csak még várok vele.)



3. E. L. James: A szürke ötven árnyalata
a hobbi könyv

Vagyis: most komolyan, én ezt a könyvet meg nem vettem volna, ha nincs blogom. De annyira szeretnék róla posztot írni, mint mondjuk régen a Gyémántfiúról... Akarom. Persze hülyeség volt ennyi pénzt rá áldozni - például elkérhettem volna reciben, - de reci posztba nem illik olyat írni, amit én valószínűleg erről a könyvről meg fogok fogalmazni - , és amúgy is  ha nem tetszik, akkor még mindig elcserélhetem egy csajjal, aki álmában is Robert Pattinsonos párnát szorongat...
Ja, és arra is gondolnom kell, mi van ha tetszik? A lehetőségek végtelenek az univerzumban. A párhuzamos vonalak például találkoznak egy pontban, de hogy én ezt hol hallottam mostanában, nem tudom. Plusz még van egy indokom, de arról majd máskor írok.

4. Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel
avagy: Mr. Barrons, örülök, hogy újra látom :)

vallomás: már olvastam angolul, és még nem rendeltem elő, mert arra gondoltam, esetleg meg is nyerhetem- és ugye a lehetőségek végtelenek az univerzumban...

Tini lányokat meghazudtolóan tudok sipákolni ezért a könyvért, nagyon-nagyon-nagyon-nagy kedvenc. És ez a negyedik rész meg nagyon-nagyon-nagyon jó rész. Legalábbis nekem nagyon-nagyon-nagyon tetszett. Most pedig végre nem kell szótároznom, és újabb, pontosabb elméleteket szőhetek olvasás közben, amit aztán szétkürtölök Nimának, meg még pár embernek. Reszkess Jericho Barrons.

Na most még szeretnék egy Mechanikus Londont ( George Mann) , meg egy Kate  Morton könyvet, mást annyira nem. Kivéve, ha még valami eszembe jut.


Na és ti, Drágáim, ti vesztek valamit? Az lenne a jó, ha mindenki venne júniusban minimum egy ciki könyvet is... Csak vicc volt  ...

május 27, 2012

Marija Morevna és a Halhatatlan

Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak nevezetek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye...
Amikor Bridge először írt a könyvről én egyenesen megrettentem. Myth-punk stílus, orosz meseregény a szerelemről meg a háborúról,  ó, tudtam én, hogy nem lesz egyszerű történet. De hogy ennyire - nem találom a szavakat - felkavaró (?) lesz, na azt én sem gondoltam volna.

Ez a könyv véleményem szerint durván többször olvasós, és le merem fogadni, hogy minden egyes olvasás után majd újabb kérdéseket vet fel. Lehet olvasni így is, lehet úgy is. Koncentrálhatsz olvasás közben a mesék és valóság egymásba olvadó áttetsző szövevényére, koncentrálhatsz a drámára, a politikára, a történelemre, koncentrálhatsz a szerelem kimondatlan, romantikától megcsupaszított, lenyúzott titkaira. A Maria Morevna nem akar a megszokott szituációkkal álmosítani: mintha csak fel akarna rázni, olyan képekkel húz magába, amik olykor taszítóan nyersek és valószerűtlenek, mégis mintha magukban hordoznának valamit azokból a jelképekből és élményekből, amelyeket elrejtetten magunkkal hordozunk gyerekkorunk óta. Pedig mi még nem is ismerjük annyira az orosz népmeséket, nekünk utána kell járni, milyen is a bajszos domojov, mit szimbolizál a tűzmadár, vagy hogy ki is halhatatlan Koscsej.
Mégis, azt gondolom, hogy azzal, ahogy Valente regényében a mesék ártatlan világába is beleszövi a pártpolitika kilátástalan nyomását, ahogy a furcsa mód valószerűtlenül hétköznapi képekkel operáló varázs világ ellentétbe kerül magával az élettel és az élet rendjével, ahogy az írónő érzékelteti a háborút, az ezzel járó könyörtelen élni akarást, ahogy kiderül, hogy a nagy és hihetetlen szerelemnek is megvannak a maga visszatetsző, és külső szemlélő számára érthetetlen szabályai, mindez olyan volt számomra, mintha gyerek fejjel kezdtem volna olvasni a könyvet, s mire a végére jutottam, valahogy újra megbizonyosodhattam, a világon minden nagyon-nagyon bonyolult.

De hogy azok is értsék a posztot, akik még nem olvasták a könyvet, írok arról, ahogy a történet indul. Maria Morevna kislány korában az ablakban üldögél, azt bámulva, ahogy a szemközti fán a varjak veszekednek, s miközben a lány felnevet, az egyik varjú megmerevedik, előrebukik,  és már férfi alakban a házba indul, hogy ott feleséget találjon. A kis Maria, miután mindezt többször is végignézi, s nővéreit messzi országokban viszik a különös madáremberek, szinte biztos abban, hogy ő érte is eljön egy madár, de a különös lánykérés elmarad. Helyette megváltozik a város neve, 12 család költözik a házba, minden szobát felosztanak, hogy minden családnak legyen megfelelő helye, s ahogy egyre kevesebb élelem jut nekik, Maria reményei is lassan elfogynak. A kislány nem találja a helyét a világban, az iskolában burzsuának, kuláknak, szajhának nevezik, 12 anyja és 12 apja úgy gondolja eszét vesztette, aztán amikor egyre több titkát fedi fel számára egy ismeretlen világ, maga Koscsej cár is megjelenik és magával viszi az orosz mítoszok láthatatlan országába...

Őrizz meg és engedelmeskedj nekem, mondta neki a titok, mert én a férjed vagyok, és tönkretehetlek.
Azt szeretem ebben a regényben leginkább, ahogy lerázza magáról az illúziókat. A mesékre, a legendás szerelmekre, a háborús ellenállásra, mindannyian egyféle pátoszon keresztül nézünk. A mesék reményt adnak, gyerekkorunkban oda vágyakozhatunk, felnőttként úgy gondolunk rá, mint egy fiktív világra, ahol mindig a jó győz, a házasság örök problémák nélküli boldogság, ásó kapa nagyharang, és társai. Még a háborús ellenállás is hősöket teremt, messziről úgy hat, mint egy hősies harc, ahol aztán a jók győztek, holott minden háború céltalan és embertelen dolog, bármelyik oldalán küzd az ember. A háború mindig rosszul halad - sokszor elhangzik a regényben- bárhol állsz, vereséget szenvedtél vagy a győztes oldalon.

A szerelem pedig... Annyi üres passzust hallottunk már róla, ontja a bulvár a szerelmes közhelyeket, de Maria és Koscsej kapcsolata annyira eleven, olyan mintha csak kifordult volna sarkaiból a világ, azok az apró momentumok éleződnek ki benne, amik szerintem benne vannak a mai kapcsolatokban is, csak eltakarjuk, elkotorjuk, hogy ne is vegyük észre. Valente a házasságról úgy beszél, mint valami hatalmi harcról. Ami azért is meglepő, mert az általa lefestett világ és a kis Maria gondolatai is egy erősen férfiközpontú, hatalomalapú intézményt fest le. A férfi tönkreteheti az asszonyt, a férfinak uralkodni kell, szabályokat diktál és annak be kell hódolni. Nem szabad kérdezni, akár megszólalni sem, és a férfi bármit tesz, csak jót akar. Mindezt játszi könnyedséggel csempészi bele az írónő a mondatokba, ahogy olvastam, szinte tiltakozni akartam ellene - felrázni a lányt, hogy nem, ezt nem szabad hagynod- , aztán rájöttem, hogy ennek a kifordult világnak a szabályai teljesen hűen tükrözik a múltat, azokat a szabályokat, amiket nyíltan kimondtak és amiket elhallgattak, vagy amiket olykor még most is a szőnyeg alá seperünk. Maria  megharcol a szerelméért, behódol és mégis hódít, anélkül kényszeríti Koscsejre az íratlan szabályokat, hogy megszegné azokat.

Iván te nem értesz minket. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házsastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen.

 A Maria Morevna mesevilága engem leginkább egy Dali festményre emlékeztet, itt vér csobog a szökőkutakból, emberi bőr alkotja a házak falát, élő hajak alkotják a köteleket, miközben az élet és a halál örök harcban áll egymással. Ivan szerint ez gombaélet, de Maria megtanulja értékelni és szeretni Koscsej birodalmát, még akkor is, ha az számára idegen marad. Érdekes, hogy a való világ jelenetei íródnak általában a mesei nyelven, mintha a varázslat világának a miénk lenne a csoda, pedig Leningrádnak nincsenek tűzmadarai vagy ha vannak azokat is a házak falára festették, és fura módon ebben a regényben a mágikus világ sem erősebb a miénknél, ott is meghalnak, szenvednek és elbuknak, és tudjátok mit? Számomra ez rettenetes, felkavaró és ijesztő.  Amikor olvastam a könyvet, olyan volt, mintha víz alá merültem volna, minden kuszának, kissé nyomasztónak és helytelenül helyénvalónak tűnt, és nehéz is írnom róla, mert olyan kérdéseket vetett fel bennem - a kapcsolatokról, az életről sőt még olyan dolgokról is, amiket meg sem tudok fogalmazni- , amiknek megválaszolásához talán még kevés vagyok...
Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet. Még akkor is, ha amennyien vagyunk, annyiféle módon értelmezzük, mert szerintem mindenkire hatással van egy picit, elindít valamit belül olvasás közben, és az ilyen könyvekre mondom azt, hogy igazi érték, ilyenkor igazán jó olvasni. 

Catherynne M. Valente
Maria Morevna és a Halhatatlan

((fordította: Kleinheincz Csilla))
2012 Ad Astra kiadó

10/10 ( kedvenc)

május 21, 2012

Jön! Jön! Jön: a Tündérkrónikák negyedik része!

Igazából engem az sem érdekelne, ha Barrons az összes mozgólépcső mögül  rám vigyorogna a kérdéssel, hogy " leszel a barátnőm? " - ah! vágyálmok, tudom, igen-, és azt sem bánnám, ha ott támaszkodna az összes buszmegálló üveglapján. Mert hogy ez a sorozat ennyire jó. És hogy rajtam ne múljon, én is hozzájárulok, hogy megörvendeztesselek titeket a hírrel:

miután a Kelly nem kívánja folytani még a siker sorozatait sem, Moning Tündérkrónikák sorozatának folytatása veszélybe került. DE nem kell félni, kedves rajongók - és leendő rajongók-, a Cor Leonis kiadó már a blogján is közzétette, hogy jön a negyedik rész !!!
 ( vigyor-vigyor- tapsikol-tapsikol-zsebkendővel megtörli a szemét.)

Szolid fan sikolyokat hallok a háttérből, helyes-helyes.



Aki pedig eddig nem merte elkezdeni, most jött el az ideje. Tíz emberből kilenc egész kilencvenkilenc százalék nem bánja meg. A magyar fogorvosi kamara bloggerek nagyon-nagy része is ezt ajánlja. Ne hagyományos mosóport vegyél, hanem ezt itt. :) ( jáááj- nem vagyok normális - de annyira örülök :D - és közben meg itt mennek a reklámok a háttérben... )

május 14, 2012

Ki, miért, hogyan? - blogokról, recikről, meg még ami eszembe jut

Itt egy kopasz pasi, előtte meg egy könyv.
Avagy lusta voltam a poszthoz illő képet keresni...


Különben már vagy egy hónapja levelezek különböző bloggerekkel a témában, és talán pont ezért esik nehezemre újra leírnom azokat a dolgokat, amikről levélben már értekeztem jó pár sort, de úgy tűnik, hogy újabban megint csak felreppent a kérdés, hogy ki, miért blogol, meg recenziók, stb, szóval ide is leírok pár szösszenetet.

Teljes mértékben önző blogger vagyok, mert nem valami szent cél érdekében blogolok, hanem csak azért, mert íráskényszerem van, és mert szeretek könyvekről beszélgetni. Alapvetően jó ha az ember átgondolja, mit olvasott, és erre egy blogbejegyzés kiváló lehetőség, és ami még jobb, hogy a blog útján elindulhat egy párbeszéd, köztem és mások között. Legtöbbször kommentben, de néha levélben, néha meg gondolatátvitel útján...  ( Érzem ám a rezgéseket, úgyhogy nyugalom - de azért simán lehet még több kommentet is irkálni.)

Sosem blogoltam recenizós könyvért. Próbáljuk kerülgetni a forró kását, de tény, hogy vannak, akik azért indították útra a blogjukat, hogy recit kapjanak, mert az olyannyira menő és gazdaságos dolog, de valószínű, hogy egy idő után minden ilyen ember rájött, hogy a reci nem csak boldogság, hanem felelősség. A reci könyvet tisztességesen ki kell olvasni, igényes véleményt kell írni róla, ráadásul legtöbbször határidőre, és úgy kell megfogalmazni, hogy a posztnak valamiféle hírértéke legyen. Na most, engem hidegen hagy, hogy valaki reciről ír  vagy saját könyvről. Csak legyen a posztnak tartalma meg stílusa...

Egyébként igen, kapok recenziókat, a tavalyi évben nagyon keveset vállaltam, azelőtt többet, de összességében kevés reci könyvem van, talán pont azért, mert kicsinek érzem magam, és még sosem volt merszem kérni. Nekem még mindig az a fixa ideám, hogy bármit kérnék, nem adnának nekem semmit, főleg azután, hogy beleolvasnak a blogomba. ( Ezért is döbbenet mindig, amikor maguk a kiadók keresnek meg.) De amúgy nem hat meg a dolog annyira, nem vágyom a recikre annyira, a könyvekre vágyom, és nem igazán érdekelnek az újdonságok, csak mert újdonságok...  Nekem minden könyv újdonság, amit még nem olvastam. És halljátok, baromi sokat nem olvastam még... Iszonyú sokat. De semmi gondom azzal, ha valaki recikről is ír, sőt, teljesen normális dolog.

Na most vannak a karrierblogok, amiket leginkább külföldön észleltem, ahol én úgy látom, hogy mindennél fontosabb, hogy mindig függésben és mozgásban tartsák az olvasóközönséget, hogy gyűjtsék a rendszeres olvasókat- pl. nyerj könyvet, de csak úgy nyerhetsz, ha rendszeres olvasóm leszel, stb- , jönnek a napi sablon posztok, ami az én nézőpontom szerint már nem hobbi, hanem valamiféle iparosmunka. A blogolást élvezni kell, ez egy másik fixa ideám, ha nem megy, abból az lesz, hogy még a blog írója is unni fogja a posztokat, aztán hiába lesz - most hasra ütök- 2000 rendszeres olvasója, egyszer csak besokall, és egyszer csak bezárja az egész blogot. Nem tudom, mi a csúcs egy ilyen célú blognál...

Könyves blogot egyébként nehéz napi szinten mozgásban tartani. Újabb nézetem, hogy a gyors- blogolás miatti olvasás- rontja magát az élményt, és még a jó könyv is középszerűnek tűnhet, ha csak azért olvassuk, hogy legyen már egy posztunk megint. Sőt mondok még egy durvát: maga a poszt is olyan lesz, hiába erőlködik az ember. A rovatozás is nagyon aranyos és jó dolog, de mindig is attól féltettem a rendszert, hogy házi-feladat jellegű lesz az egész. A jelenség már megfigyelhető imitt-amott, de azért még tart a lelkesedés, és én azt mondom, hajrá.
Biztos nagyon nehéz dolog ez a folytonos helytállás és statisztika figyelés, nem?

Olyat is olvastam, hogy külföldön a kiadók is nézik a rendszeres olvasókat, meg a statisztikát, és úgy adják a reciket. Nyilván a kiadóknak a blog egy reklámfelület, úgy célszerű, hogy oda adják a reklámanyagot, ahol sokan látják- célszerű, mondom, de - újabb hitvallás- egy blog minőségét nem a számadatok fogják megadni. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy szerintetek sem az a legjobb blog, amit a legtöbben néznek- pláne, hogy  a nyereményes akciókkal pl. sokan felregelnek a blogra, és aztán az életben nem mennek vissza oda.

Egyre többször futunk bele blogos plágiumokba, amikben az a nagyszerű, hogy kiderül a blogolás nem csak játék, igenis erőfeszítés, és hogy csak annak érdemes csinálni, akinek van önálló gondolata. Ha nincs, az előbb-utóbb úgy is kiderül.
Én amúgy azt is állítom, hogy napi szinten nem lehet mindig a könyvekkel kapcsolatos önálló gondolatunk...
De én már ilyen vagyok.
Szóval az a cél, hogy minél több legyen a látogatottság, és minél nagyobb legyen a blog olvasóközönsége, számomra idegen dolog. Leginkább azért, mert a blog nálam még mindig napló, a naplót meg nem azért írják, hogy mindenki olvassa, hanem csak az, aki meghívást kap rá. Na most én úgy adok meghívást, hogy néha szentimentális hülyeségeket írok, és aki ezek után is itt marad, az nyilván kíváncsi rám. Talán Nima írta, hogy a kommentekért blogol, és valóban a komment nekem sokkal többet ér a jó statisztikánál. Nem is nagyon nézem a statisztikát, néha rápillantok a számlálóra, és megdöbbenek. A blog nem számok sorozata, a blog a posztoké, a könyveké, a blog picit én vagyok. Persze ilyen hozzáállással nyilván nem érek el statisztikai csúcsokat, de nem is érdekel.
Mindezek mellett úgy érzem, szükség van olyan blogokra is, amik sokkal inkább tájékoztatóbb jellegűek, mint az enyém. Azt hiszem kell az egyensúly miatt, és talán azért is, mert az olvasóknak is szükségük van rá.

Aki pedig eljutott idáig, légyszi lapozzon a kopasz pasinak egyet, köszönet!

május 13, 2012

Kérdés, rögtön kettő...

Érzitek néha azt, hogy túl kicsik vagytok ahhoz, hogy blogot vezessetek? :)

Igazából annyira magába húzott Marija Morevna, hogy képtelen vagyok a blogolásról, a recenziókról, meg más kérdésekről írni, pedig a posztot már megfogalmaztam párszor a fejemben - néha ki is húztam a gondolatbeli gondolatot, átírtam a mondatokat, és firkálva kiszíneztem őket-, de most nem megy, nem tudok ilyenekről írni.

Ti szoktatok könyvekkel álmodni?
Tudjátok, abban reménykedem, hogy ha lefekszem aludni, belekeveredek ebbe a nyomasztó és mégis friss, kusza és elérhetetlenül fortyogó világba, és szeretném megfejteni az érthetetlen képeket, és szeretném belélegezni a mágia bőr és sárszagú, taszítóan vonzó illatát, szeretnék beleszédülni az egészbe, majdnem úgy, ahogy ma olvasás közben, csak talán még jobban. Picit összeszorul a gyomrom, és kétségbe vagyok esve minden egyes lap után. Igazából felkavar ez a könyv, néha csak elringat, de a mélybe is dob egy-egy fél mondatával, amin talán napokat kellene töprengenem, de türelmetlen vagyok és önző, nem fejtem meg az értelmüket, inkább csak olvasok tovább és tovább.
Álmodtam már hasonló világról, hangulatról, félelmetes volt és kusza, és ott is mindennek meg volt a maga értelme és jelentősége, amit nem tudtam teljes egészében megfejteni, mégis valahogy ösztönösen éreztem a lényegüket. Picit most is ezt érzem, miközben olvasom, meg hogy jó lenne megint újra elolvasni- pedig még nem is értem a végére- , és néha azt gondolom, ez az egész csak egy komédia, nincs is minden mögött rend és szabályosság, nem is kell mindent megfejteni.
De most annyira belém ivódott ez a hangulat, a politikai elnyomás, a háború, a szerelem, a mesék, a félelem és a vonzalom, szóval annyira különleges ez az egész, hogy jó lenne egy icipicit még a része lenni. Az álmok többnyire ártalmatlanok, picit olyanok, mint a mesék: a valóságot dolgozzuk fel bennük szimbólumokkal, általunk alkotott képekkel, szóval én hiszek ebben. Álmodni jó dolog.

Hát Mindenkinek jó éjszakát :).

május 11, 2012

Cassandra Clare: Bukott Angyalok Városa



Légyszi, rajongók, ne szedjetek szét!
A harmadik könyv végén minden szép. Clary csini, Jace pedig férfias színű ital után kajtat. Simon szuperszexi, két csaj is hajt rá, Alec felvállalja a dilis pasiját, a démonok eltűntek, világbéke mindenütt, peace, sex drugs rock n roll ( nem, ilyen nincs, hisz ez ifjúsági könyv), de van tűzijáték, egymásra borulás, meg mindenféle szép és jó dolog. 

Felmerül a kérdés tehát: vajon mi történhet még? 

Már a harmadik könyv megjelenése előtt tudni lehetett, hogy mindenki kedvenc könyves szappanoperája tovább folytatódik, és ilyenkor mindig az a kérdés, hogy van-e még szufla a világban, és egyáltalán van-e még mondanivalója, közlendője az írónak. Tud - e újat mondani, tudja-e úgy tovább mesélni a történetet, hogy a karakterek önmaguk maradjanak, a színvonal pedig legalább olyan magas legyen, mint a sorozat első részeiben.
Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozatát én az alábbi dolgok miatt szeretem: 1.) szeretem a szereplőket 2.) szeretem a humort 3.) szeretem, a szappanopera vonalat is - ugyanis itt mindenki vagy lehetetlen szerelemet él meg, vagy Jace-be szerelmes 4.) szeretem a fordulatokat és az akciót 5.) szeretem ahogy a romantikát ábrázolják - csak privát vélemény, de jobban át jön a szenvedély ezekben a jelenetekben mint bármilyen vámpír szexben...

Szóval mi is történik a könyvben? Clary árnyvadász képzésben vesz részt, ami fura, mert azt hittem az árnyvadászok sulijába fogják beíratni, de ő privát edzést kap. Jace egyre komorabb, Clary nem érti, mi gyötri, Alec Magnussal nyaral, Simon meg két csajjal randizgat, de nyugi a randikról semmit nem olvashatunk, ellenben arról egyre többet, hogy a srác nem tud mit kezdeni a vámpírságával, és hogy valaki nagyon de nagyon meg akarja ölni. A kérdés nem csak az, hogy ki szeretné eltenni láb alól a srácot, hanem az is, hogy Jace miért lett ilyen mimózalelkű nebáncsvirág, hogy miért gyilkolásznak le árnyvadászokat a város különböző helyein, meg hogy most mi is van Sebastiannal. Mert hát van ez a név is, ami ugyan kimondatlanul, de mindig ott lóg a levegőben...

Az van, hogy Cassandra Clare nem fejlődött. Szomorú dolog, de nem ad újat, adja a szokottat, ami ezen a szinten számomra semmit nem jelent. Nem hogy újat nem tud adni, de ebben a könyvben vissza is fejlődött picit. Ez a regény, nem csinál mást, mint a bejáratott siker elemekre építkezik, megint tovább építi a szappanos szálakat, de sajna ez itt most nem fogja a hátán elcipelni a sztorit. A rejtély a könyvben egy vicc, annyira háttérbe szorul az egész , hogy szerintem senkit az ég világon nem érdekel, Clary és Jace meg mintha egy gyengéd agymosáson vett volna részt, egyszerűen nem ismerni rájuk, a csaj folyton csak magával foglalkozik, a srác meg... Komolyan mondom, Jace az első könyvbeli szerepétől mintha megvált volna. Az egy dolog, hogy a bunkó srácot ki kell mosni a negatív szerepéből, hogy minden csaj álma legyen- mert ne hogy már egy bunkó srácba legyen szerelemes minden tini- , de az sem járja, hogy egy liliomlelkű mártírt farag belőle az írónő, aki teljesen elveszett az önsajnálatba, a szerelembe, szerintem ő sem tudja mibe, de ez itt... Jace egészséges állapota az, hogy nem egy szuper jó ember, erre most kiderül, hogy a világon mindenkinél érzékenyebb, ó jajj, mindjárt térdre esek, ez nem karakterfejlődés, ez karakter változtatás. És ez nem jó. Nyilván nagyon sajnáltam szegényt, és tetszett is az alap konfliktus, " ó jajj, én nem vagyok elég jó", ez egy tök jó ötlet, de nem kellene ennyire végletekben gondolkodni, lehet jó egy rossz srác is, nem kellene Jace-t ennyire el Jace-teleníteni.
Alec és Magnus szerelmei civódása meg olyan szinten nem érdekelt, hogy rendesen untam. Tartalmilag csupán a poénokat adták, teljesen feleslegesen. Jujj, halhatatlan Magnus, és mi lesz szegény Aleccel. Ez egy komoly erkölcsi kérdés akar lenni, amit már végig szenvedtünk a Twilight saga feneketlen oldalai alatt, és egy életre elment tőle a kedvem amúgy, de a hülye poénok mellett nekem az egész kérdés súlya pihekönnyűvé válik. Remélem a folytatásban ez is megváltozik majd.
Simon vonalát mindenki utálja, én meg Simon vonalára mondom azt, hogy érdekes. Simon szerencsére még mindig egy kis béna, aranyos fiú, nem lett belőle sem angyal, sem túldimenzionált hős vagy antihős, és én még mindig imádom a humorát, meg a hétköznapi karakterét. Azért a mai világban a Simonok is szuper fiúk, ezt csak jelzem nektek csajok, de persze értem én, hogy miért izgalmasabb másoknak a másik szál. Simon-Izzy párosra nagyon kíváncsi vagyok, szinte ők érdekelnek az egész történetben a leginkább.

A regény kissé laposabb, mint az eddigi részek, és ami engem nagyon bosszantott, hogy tele van logikai és stilisztikai hibával. A logikai bakikat spoiler veszélyek miatt- meg mert megpróbáltam őket gyorsan el is felejteni- nem írom le, de nem tudok elmenni két dolog mellett, amire annyira haragszom. Az egyik fura dolog, hogy ebben a könyvben harc közben vagy után, de valamikor mindenképp, kényszeresen le van írva,  hogy kinek hol szakadt el a ruhája. Eh??? Izzy például lekaszabol nem tudom hány zombi-jellegű arcot, aminek végeredménye abban jelenik meg, hogy muszáj kiemelni, szét szakadt a menő rucija. Alec szegény, szintén elszakítja az ingét. Jacen alig marad ing, az is totál véres, de a romantikához az is hozzá tartozik, hogy Clary a cafatokat szorítgatja, miközben smárolnak. No comment, gyerekek.
A másik dolog, ami engem annyira megdöbbent és idegesít, hogy szavak nincsenek rá, hogy ebben a könyvben mindenkinek hányingere van. Vagy épp hány, vagy épp hányni akar, de szegénynek nem megy, vagy már nem is vacsorázik, hogy ne is hányjon. Én nem tudom, mi van Clare-rel, de szerintem valaki mondja már meg neki, hogy a hányás nem mindenre megoldás. A két kezemen nem tudom megszámolni, hányszor öklendezik vagy majdnem öklendeznek a szereplők. Mindenki. Elhiszem, hogy valaki így dolgozza fel a stresszt, de mindenki? Ez annyira életszerűtlen, már - már primitív dolog, hogy a szorongás, a félelem, a megrázkódtatás, a gyötrődés, az ijedtség, minden abban nyilvánul meg, hogy öklendezni akarnak a szereplők. Ez szánalmas, gyerekek, nem tudok mást mondani. ( Nem lehet, hogy egy sikeres írónak ilyen szegényes írói eszköztára legyen. )

Viszont a pozitívumok között leírnám, hogy még mindig megkapjuk a tipikus Végzet Ereklyéi hangulatot, és a romantikus jelenetek, hát gyerekek, na azokat baromi jól tudja még mindig írni az írónő, olyannyira, hogy emiatt a két dolog miatt, no meg mert a humor még mindig a helyén van, el fogom olvasni a folytatásokat, és várom, hogy újra megtörténjen a csoda, és megint csak fanatikusan várakozni akarok a befejező részért. Szóval bár úgy érzem a könyv gyenge másolata az előző részeknek a hangulat miatt jó volt olvasni, de: nem szoktam meg, hogy egy Végzet Ereklyéi könyvben bosszankodjak, unatkozzak, és azon töprengjek, biztosan ezt kellene most olvasnom?

Na szóval a végére egy értékelés:
Cassandra Clare: Bukott angyalok városa 6/10,
2012 Könyvmolyképző


Hajrá-hajrá: szurkolok a jobb folytatásért.

május 03, 2012

Gyűjtsünk jóslásról szóló könyveket!


 
Jósoltunk kávézaccból. Belenézek a csészémbe, na mondom: - Mi ez locsolókanna??? Az mit jelent?
Válasz: - Az ott egy bálna, te lüke. :D ( nagyon röhög)

Az utóbbi időben egyre több olyan könyv került a kezembe, amiben nagyobb szerepe van a jóslásnak. Engem teljesen lenyűgöz a kártyajóslás, a szimbólumok és jelentések bonyolult mágikus szövevénye, ugyanakkor a varázsgömbben nem hiszek és a tenyérjóslás sem az én asztalom, a teafüves jóslás tiszta szimbolika vagy pszichológia?, ólmot sosem öntöttem, gombócba neveket nem dugdosok, talán még az álmokban hiszek, meg az intuícióban, de az ösztönös megérzéseket még sem tekinthetjük klasszikus jövendőmondási technikának...

 Arra gondoltam, megkérdezem, ismertek-e olyan könyveket, amikben központi szerepe van a jóslásnak?
( Vagy ha nem is olyan központi, mégis jelentősége van benne a jövendőmondásnak, például az indítja el a cselekményt, az motiválja a szereplőket. Regényekre gondolok, nem ezoterikus könyvekre. )


- Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra!- kiáltott bele Trelawney professzor a félhomályba.
Harry megpróbálta összeszedni magát.
 - Na jó... van egy csálé kereszted- szólt, és a könyvbe pillantott. - Az azt jelenti, hogy " megpróbáltatás és szenvedés" vár rád. Bocs... Ez viszont egy nap is lehet. Lássuk csak... A nap nagy boldogságot jelent. Szóval szenvedni fogsz, de nagyon boldog leszel...
/ J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly/

Most körülbelül ezek a jelenetek jutnak az eszembe:
Pecsorin mesél egy olyan emberről, akinek megjósolják, hogy a saját pisztolygolyója fogja megölni. A férfi persze nem hisz benne, párbaj-bajnok, mindig is vigyázott magára, s mégis egy kocsmai verekedésben a kilőtt pisztolygolyó visszapattan, és az agyába fúródik. Pecsorin persze magával cipeli ezt a történetet, s egy párbaj után már csak arra tud gondolni, hogy a pisztolygolyó követi őt, és bármerre megy, megtalálja...
( Lermontov: Korunk hőse)

Vianne Rocher kávéházat nyit egy francia katolikus kisvárosban, s persze magával hozza a hagyományait, a babonáit és a félelmeit is, amik gyakran jelennek meg a Tarot kártyája Főpap lapjában. Amikor Vianne jósol, Harris olyan izgatottságot kelt, mint amit mindig is érzek, ha kártyához fordulok.
( Joanne Harris: Csokoládé)

Az unalmas Mr. Norell és az izgalmasnak tűnő Jonathan Strange a maguk modoros kis világában versenyeznek a legnagyobb mágus címért, belekeverednek pár háborúba, úgy általában meg unják magukat, no de megjelenik a történetben egy hosszú csapzott hajú, lovagló kabátos úriember, aki a Childermass névre hallgat, és olyan Tarot kártyája van, hogy máig irigylem tőle. ( Egyébként fogalmam sincs miért érzem ezt, de szeretném Childermass kártyáját. Hátha elaukciózzák egyszer majd...) ( Suzanne Clarke: A hollókirály)

Amanda Quick regényében a gonosz ámde szexi főhős folyton jósoltat, és a lapok folyton passzolnak a történésekhez. Tömjént gyújtanak, és felcsapnak három lapot 3-4 fejezetenként. Mindaddig el is játszadozik a lánnyal, míg véletlenül nem jósol neki rosszat. :D Akkor aztán...
( Amanda Quick: Különös kérő)

Na most az, hogy Jace és Clary elmegy egy jósnőhöz még nem katasztrófa, főleg hogy a kártyalapok többet rejtenek, mint hinnénk. A Kelyhek Ásza sem egy katasztrófikus lap, mint végeredmény ( egy nagy kehely van rajta, meg két pici madárka ), és bármit mond Jace, szerintem az uborkás szendvics is finom.
(Cassandra Clare: Csontváros)

Arh. Claire Randall, volt hadiápolónő, nem is sejtette, hogy pótnászútján az ágyból néha ki is kell mászni, de mégsem keseredett el, úgy döntött,  ha már el kell tölteni valamivel az egyik unalmas délutánt, hát miért ne jósoltatna mondjuk egy csészéből? A teafüvet ahogy kell meglötykölték, megvárták, míg formát ölt, megvizsgálták, és az rögtön megmondta két mondatban, hogy mi fog történni a következő ezer oldalon. Teafű rulez. Oh, bocs. Tehát a teafű, na az valami!
(Diana Gabaldon: Outlander)

Ha betérsz az Éjszakai Cirkusz egyik apró sátrába, gyöngyökkel kirakott függönyön túl vár a jósnő. Ruhája fekete-fehér, Tarot-kártyája minden színt nélkülöz, kristálygömbjében szürke füst gomolyog. Isobel óvatosan forgatja fölfelé a lapokat. Olykor bizalmasan a szemedbe néz, néha elgondolkodva elmerül a pepita szimbólumok vizsgálatában. Szinte biztos, hogy mosolyogsz, amikor végül új sátorba mész. 
( Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz)

Most hirtelen ezek jutottak az eszembe, de biztos vagyok benne, hogy még több ilyen könyvet is olvastam, abban meg pláne biztos vagyok, hogy van még jó sok könyv, ami kimaradt, szóval, lehet kommentelni. Nemcsak a könyvekről, bármiféle jóslással kapcsolatos élményre is kíváncsi vagyok, már ha el akarja valaki mondani. :)

Üdvözöl Mindenkit a villámokat bámuló és közben teát szürcsölgető
                                                                                                   Zenka

UI: nem, most nem teafüvezek...

május 01, 2012

Hogyan gyógyítsuk meg önmagunkat?

Szakácskönyv került elém vagy esetleg egy olyan könyv, ami szerint egy hét alatt belőlem zen lány válhat? A szerző azt ígéri, ezermester lehetsz, netalán megtanít kutyát idomítani, vagy kártyából olvasni? Ha elém kerül a könyv, hát én kipróbálom, és leírom itt, hasznos volt -e. Mert ez itt a hogyan rovat. ;)
(Az ötletet az a bizonyos " hogyan film" adta, valamint az utolérhetetlen Gordon Ramsay- tudjátok, ő a szemétbe dob minden használhatatlan szakácskönyvet, - de én azért nem leszek ennyire szigorú. )
 Az éltető tao jótékony hatását már hatezer éve ismerik és elismerik. Hitvallásukból- " A test minden részével élni kell" - kiindulva hozták létre a revitalizáció ( új életre keltés) taóját, vagyis a gondolat, a lélegzés és a mozgás új filozófiáját és módszerét.
Kínai nyelven a revitalizáció taója: Jang Seng Su. Ez a kifejezés a hosszú és boldog életet jelenti, amit olyan szellemi és testi gyakorlatok révén érhetünk el, amelyek megelőzik a betegséget és meggyógyítanak, visszafordítják az öregedés folyamatát, és serkentik a szervezet valamennyi funkciójának működését.


Annak idején, amikor elkértem recenziónak ezt a könyvet, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen nehéz dolgom lesz róla írni. Mert mit ígértem én a rovattal? Hogy kipróbálom, valóban hatásosak-e az adott könyvben leírtak, beváltják-e azt, amit ígérnek. Na de mit ígér ez a könyv? Elég komoly dolgokat. Konkrétan azt, hogy ha én ezek az elvek és gyakorlatok szerint élek, akkor boldog leszek, egészséges, és nem öregszem meg - olyan gyorsan. Hát mit is mondhatnék... ( pislog zavartan.) No de először írok egy picit hosszabban is a könyvről...

Nagyon érdekesnek találtam a könyvet. Nem vagyok egy aktív ember, nehezen veszem magam rá a sportolásra, úgyhogy már maga kuriózum volt, hogy olyan könyvet olvasgassak, aminek nagy részében tornagyakorlatoknak tűnő ábrák vannak. Ezek az ábrák egyébként elég minimálak, de mindig egyértelműen jelzik az irányokat, merre mozogjunk, vagy épp mivel mozogjunk. De az első benyomásaim teljesen hamisak voltak. A könyvben gyakorlatilag egy számunkra távoli kultúra egészségmegőrzési és gyógyítási hagyományait tették közzé, úgy, hogy az elején megismertetik a gyakorlatok filozófiai-kulturális alapját, azt követően bemutatják a gyakorlatokat- egy-egy testrészhez, betegséghez, célhoz rendelve, s legvégül megismertetnek pár meditációs technikával. Az egész picit emlékeztetett engem a jógára, s hogy mindezt mennyire is komolyan veszik, az is igazolja, hogy az ajánlásban a technikák, gyakorlatok végzéséhez adott esetben a háziorvos véleményét is ajánlatos kikérni.

Az a nagyon érdekes dolog történt velem az olvasgatás - próbálgatás közben, hogy egyre inkább magamba szívtam azt az elméletet, mi szerint minden testrészünk hatással van az életünk minőségére. A gyakorlatok előtt ugyanis kerek perec le van írva, hogy mire hat leginkább, pl. ha a fogunkat csattogtatjuk, mint a gyerekkori meséimban a cápák, akkor nemcsak a fogunkat és az ínyünket védjük meg, hanem közvetetten segítünk az emésztésünkön is- hisz rossz fogakkal nem tudjuk megrágni az ételt, így azt nem tudjuk jól megemészteni-, de a szellemi ébrenlétünket is elősegíti, sőt. És ugye ez még csak egy dolog, ami az arc gyakorlatai között szerepel.

Na most külön ki kell emelnem, hogy a könyv szerint ezek a gyakorlatok  kitartást igényelnek. Igazi hatásukat - akár- csak évek múlva lehet észrevenni, de mégis olyan eredményeket tud felmutatni, amik olykor egyenesen hihetetlennek, sőt megdöbbentőnek tűnnek. Mindenesetre - lehet az ember szkeptikus is- de olyan kerek egész rendszerben tüntetik fel a gyakorlatok hatásait, mindent mindennel összekapcsolva, ami nekem nagyon szimpatikus és meggyőző, igazi hagyományokon alapuló orvostudomány.

Próbát ígértem, de nem akarok senkit untatni azzal, hogy hogyan próbáltam ki a sárkány-tigris-medve-sas-majom gyakorlatokat - hanem három egyszerű gyakorlatot szeretnék leírni, meg azt, hogy milyen hatással voltak rám.

1. gyak: Fogcsattogtatás gyakorlata
feladat: csattogtassák a fogukat 36-szor, hogy erősítsék a fogat és a fogínyt.
megvalósítás: első nap: annyira fura ez, hogy 36-szor össze kell csattogtatnom a fogamat.
                     második nap: annyira fura, hogy 36-szor...de miért 36-szor? most meg elfelejtettem, hol tartok
                     harmadik nap: nyee, nekem nincs kedvem összecsattogtatni a fogamat....



2. gyak: Szemgyakorlat
feladat: a szemet- szemkörnyéket masszírozni kell az ábrák szerint, aztán meg szemkörzést kell végezni le-föl, jobbra-balra-átlósan, körbe, ilyesmik.
megvalósítás: a szemkörnyéket megmasszíroztam - többnyire az ábrák szerint, aztán meg szemkörzést végeztem, le-föl, jobbra-balra, slégan, körbe, ilyesmik.

Hogy milyen hatással volt mindez a szervezetemre, nem tudom. A szemész szerint jó a szemem,a fogdoki szerint jók a fogaim. De a legfőbb kérdése a könyvnek számomra mégis az, hogy vajon, mi a nyugati életmódra berendezkedett emberek, képesek vagyunk -e úgy lelassulni, koncentrálni, időt szánni ezekre a gyakorlatokra, mint amennyit kellene... Nos, ebben a dologban nem vagyok jó. Mert én nem tudtam.  Azt hiszem, olyan vagyok, mint a tohonya Kungfu Panda a mesében.  Jó dolog álmodozni a Daruról, meg Tigrisről, meg Kobra gyakorlatról, de én csak egy hétköznapi ember vagyok, mert amikor leültem meditálni, és melegséget kellett éreznem, megkordult a gyomrom, úgyhogy egyszerűen felálltam és főztem egy levest. És amikor csak egy pontra kellett koncentrálni, én folyton arra gondoltam, hogy koncentrálni kell, de miért, és hova, és ha nem jól koncentrálok, akkor vajon mi van, és vajon mit vegyek fel holnap? Béke, légzés, légzés, koncentrálj a pontra!, esetleg egy farit? Béke, béke, légzés, koncentrációóó...jaja, egy fari az jó lenne, de vajon hová tettem a vasalót? Ó kussolj már!, béke, béke, ott az a pont valahol, na jó, most muszáj még egyszer megnéznem a könyvben...

Szóval velem ez volt.
De akit érdekel ez a téma, az szerintem nem fog csalódni a könyvben, végül is ez egy lehetőség... Egyébként fura mert mi úgy vagyunk berendezkedve, hogy beveszünk egy bogyót és várunk a hatásra és kész, más kultúrákban meg talán sokkal inkább figyelnek az egészség megőrzésére, a megbetegedés megelőzésre, és szerintem lelkileg is sokat jelent, ha valaki azt érzi, tehet valamit. Szóval van ez a kulturális különbözőség, van ez a módszer, van ez a könyv...

Dr. Stephen T. Chang
Az öngyógyítás teljes rendszere- Belső gyakorlatok
Corleonis Kiadó