március 29, 2012

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

– Miss Tarabotti, mondja csak, miként lehet, hogy valahányszor könyvtárban kell intézkednem, maga mindig nyakig benne van az ügyben?

Alexia Tarabotti nem akármilyen inzultusba keveredik pont a karamella torta előtt. Egy váratlan vámpír veti magát gyanútlan hősnőnkre, aki bár igazi angol kisasszonyként elítél minden erőszakot, nem tud úrrá lenni a kóbor vámpír modortalansága okozta megbotránkozáson. Tudni levő ugyanis, hogy egy valamire való vámpír nem támad védtelen, teát szürcsölgető vénkisasszonyokra, s nincs az az éhség, ami arra vezetne egy úriembert, hogy bemutatkozás nélkül, - ráadásul félrekötött kravátlival- ugorjon rá egy, a könyvtár félhomályában pihegő temperamentumos hölgyre.
A vérszomjas himpellér mindezek mellett azt sem sejthette, hogy Alexia Tarabotti azon kevés személyek egyike volt, aki nem rendelkezett lélekkel, márpedig köztudott, hogy a lélektelenség minden esetben semlegesít minden természetfeletti képességet. A vámpírnál tehát, mihelyt megérintette a kisasszonyt, hiányzott a pengeéles fog, ellenben a hölgynél volt egy bronznyelű, ezüsthegyű, fekete fodros paraplé, egy hajtőr, meg pár igazán csinos bársonytopán - hogy a három alsószoknyáról és turnűrrel súlyosbított abroncsos taftszoknyáról ne is beszéljek- , amivel hősnőnk igen precíz mozdulatokkal és derekasan harcolt, s még annyi kurázsi is maradt benne, hogy ájulást színlelve mentse kompromittáló helyzetét.
A helyi vérfarkasok falkavezérével, Lord Macconnal viszont nem tud ilyen egyszerűen elbánni még a sorozatos szócsaták közepette sem, s ráadásul amikor Miss Tarabottinak az az ötlete támad, hogy beleártja magát a bolytalan vámpír misztériumának megfejtésébe, egy igen csak kacifántos kalandba keveredik...

Gail Carriger könyve a szó szoros értelmében letehetetlen és szórakoztató. Nem szokásom könyveket kiolvasni egy-két nap alatt, de ez annyira olvastatta magát, annyi humor - irónia- játékosság található a szövegben, hogy már csak a nyelvi finomságok miatt is érdemes elolvasni. Egyszerűen levett a lábamról a sok kravátli és karaff, a spektakuláréról és önmizériáról nem is beszélve. Olyan volt ez a könyv nekem, mint egy nyelvi ínyencség, nagyon jó humorral és épp annyi és modorossággal megfűszerezve, hogy elérje azt, hogy most rögtön kérjem a következő fogást.
A főszereplő párost nagyon megszerettem. Tetszik, hogy Alexia egy makacs kékharisnya, míg Lord Maccon is egy erős akaratú, önfejű - és nem mellesleg nagyon szexi- úriember, külön tetszett, ahogy az írónő játékosan utalt a farkasember létére- pl. észrevettétek Lord Maccon mennyiszer morog, meg vakkant, meg harap? :D -, de a mellékszereplők is egészen jól megformáltak, Miss Hisselpenny - imádom már magát a nevét is, - Lord Akeldama és a kis selyemfiúja, Billy - szóval mind-mind a kedvenceim.
A világ egy steampunk világ, - ami kapcsán az az első gondolatom, hogy annyira jól érezném magam benne - , ahol a kisasszonyok szép ruhákban járnak, még mindenhez van megfelelő etikett szabály- ami ugye azért van, hogy be tartsák, de a legjobb rajtuk átlépni-, és léghajókkal utaznak az emberek, teát főznek, miközben kocsikáznak, és persze imitt-amott megjelennek a gépek, de a történet bája mégis az Austenhez hasonló módon megformált humoron és társadalomkritikán alapul. Igazából talán nem is a társadalomkritika a megfelelő szó, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy a történet egy nagyon bájos görbe tükör a viktoriánus Angila fiktív világához, s bár nem kell itt komolyan venni semmit sem - igazi vicces, néha már-már lökött könyv ez- , amellett hogy garantált, hogy sokat nevethet az ember rajta, még izgalmas - és olykor hátborzongató is. A hangsúly, azért kiemelném, hogy a humoron van, és a krimi helyett inkább eltolódik a cselekmény a romantika irányába- szex is van benne, amin megint csak lehet sokat nevetni-, a rejtélyek kulcsát pedig megtalálja az ember, ha nagyon figyel, de azt hiszem, itt nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mindenki kiélje a fodros turnűrök, a morcos skót fenevadak és a napernyők, no meg a játékos humor iránti szenvedélyét.
Igazából annyira tetszett az egész,  hogy tegnap a poszt írása helyett újra olvasni kezdtem. Kell ezt még ragozni?

Gail Carriger: Soulles
Könyvmolyképző Kiadó, 2012

9/10
- egy pontot levonok a vége miatt, ami lehetett volna talán picit komolyabb is-

A könyv írónője a Könyvfesztiválon - mégpedig április 21-én 14 és 15 óra között - dedikálni fog a Könyvmolyképző standjánál, még az is lehet, hogy én is ott leszek.

március 27, 2012

Így írnak ők - Gail Carriger


A két hölgy ámulva nézte, ahogy az egyik léghajó leszálláshoz készülődik. Messziről csak bámulatosan hosszú és karcsú hőlégballonnak tűnt, alján a szokásos kosárral. Amikor azonban közelebb értek, már látszott, hogy a ballon félig merevített, leginkább túlméretezett bárkára hasonlított, amely ezernyi drótkötéllel csatlakozik a ballonhoz, és a Giffard ragyogó fekete-fehér emblémája díszelgett rajta. A szerkezet a rét fölé manőverezett, aztán Alexia és Ivy szeme láttára leállította légcsavarját, és lassan leereszkedett.
– Micsoda fantasztikus korban élünk – jegyezte meg Alexia, miközben csillogó szemmel bámult a roppant járműre.
– Szerintem természetellenes, hogy az ember a levegőbe száll –hűtötte le Ivy.
Alexia idegesen ciccegett.
– Jaj, ne légy már ilyen begyepesedett, zsémbes öregasszony!- A csodás találmányok, az új tudományok korát éljük. Engem igenis lenyűgöz ezeknek a szerkentyűknek a működése. Eleve azt kiszámolni, hogyan tud felszállni…
Ám ekkor közbeszólt egy finom női hang.
Ivy megkönnyebbülten felsóhajtott – neki végső soron mindegy volt, hogy mi akadályozza meg Alexiát kacifántos eszmefuttatásában. Hátat fordítottak tehát a pazar léghajónak – Alexia kelletlenül, Ivy élénken –, és teljesen más csoda tárult a szemük elé...

/Gail Carriger: Soulles - Lélektelen/
44. oldal

március 26, 2012

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

 

 Remélem megfelelően drámai hatást keltettem a borítóval, - jelzem, szeretnék én is egy fecsegőposzátás kitűzőt, valaki segítseen! - merthogy ez a könyv valóban egészen jó, és sikerült úgy kihúznia a kis világomból, hogy még evés közben is azon járt az agyam, hogy vajon mi is lesz a következő fejezetben, és emlékszem valamelyik este láttam egy kis tábortüzet a domboldalon, és ki is jelentettem tesómnak nagy komolyan, hogy ott valaki nagyon hülye, mert rögtön rátalálnak a hivatásosok, ámbár lehet hogy csak elterelésként gyújtották meg?... Na igen, ez is előfordult, és aztán ebéd közben elmeséltem mindenkinek, mit olvasok, és egész meggyőző lehettem, mert mindenki mélyen elgondolkodott a dolgon, már-már meghökkent csend lett, éés már kölcsön is adtam a könyvet, ami igencsak azt jelzi, hogy valóban olvasásra érdemesnek tartom. Ennyit a könyvről, egy szuszban...

Próbálom kitalálni, hogy mi tetszett benne leginkább, és azt hiszem az a fajta feszültségkeltés, ami nem használ pózer jeleneteket, nem látványos, nem nyálas, nem öncélúan erőszakos, mégis folyton arra felé vitt, hogy olvassak és lapozzak tovább.

Az Éhezők Viadala egy disztópia, ami a távoljövőben játszódik az  Észak-Amerika romjain fekvő állam, Panem területén. Itt él a tizenhatéves Katniss Everdeen is, Panem tizenkettedik körzetében. Na most Panem államot a Kapitólium irányítja, ami minden évben megrendezi az Éhezők viadalát, és ez nem más, mint egy  groteszk valóságshow, ahová minden körzet két-két -12-18 éves korú- versenyzőjét sorolják be, azzal a céllal, hogy a közönség szórakoztatására élet-halál harcot vívjanak. Ebbe az arénába kerül be Katniss és Peeta, a 12. körzet két játékosa, akik bár különböző céllal, de mégis arra törekednek, hogy valamilyen módon túléljék a viadalt.
A könyv kapcsán mindenütt azt látom, hogy más regényekhez - történetekhez hasonlítják- , újabban ez menő lett a film értékelésében is - amit még nem láttam -, és az egésszel egyébként az a bajom, hogy a regénnyel kapcsolatban senki sem azt hangsúlyozta, hogy most találták fel a spanyolviaszt, hanem egyszerűen azt mondják a rajongói, hogy jó. Ki a fenét érdekel, a sok "de már kitalálták ezt máshol is" felszólalás , ha ezt a sztorit itt konkrétan, ezekkel a szereplőkkel, ebben a világban így élveztem. Igen, van Battle Royale is, de ugyanakkor van az Éhezők viadala is, ami más szemszögből mutat meg egy hasonló, ámde szerintem azért mégiscsak más felé induló szituációt. Az Éhezők viadala azért jó, mert ifjúsági és mégsem buta, és azért jó, mert noha ifjúsági regény, még is üzen az olvasóknak, mégpedig egészen fura - már-már tabu témában, ha a mai menő ifjúsági regényeket nézem- mégpedig politikai témában is, és olyan gondolatok is megtalálhatóak benne, ami szerintem nagyon szokatlan a hasonló célközönségű regényeknél.

Elgondolkodtam rajta, hogy mennyiben szeretném ezt a történetet, ha felnőtteknek íródott volna, és meglehet, hogy fele ennyire sem. Talán pont azért, mert tetszik, ahogy Collins játszik az ifjúsági regények ártatlanságával, és az elnyomás, a kiszipolyozottság tehetetlenségével, ahogy erőszakot mutat, és még sem erőszakos, ahogy úgy viszi a történet szálát előre, hogy közben időt hagy azon gondolkodni, mit tennénk mi a hasonló szituációban.

Mindezek mellett, tetszik a vadon és a modern kütyüs világ ellentéte is, bár be kell vallanom ez az első disztópiám, lehet ez ragadott meg benne nagyon.

A szereplők közül Peeta a kedvencem, mert Peeta szerintem olyan, mint én vagyok, én is így álltam volna neki a viadalnak, mint ő, - kedvenc részem a könyvből, amikor Peeta felviszi Katnisst a szálloda tetejére még a viadal előtt- Katniss meg picit semleges maradt, viszont az ő oldaláról meg az tetszett, hogy nem lett hirtelen, hű de nagy szerelemes, hanem elég emberien viselkedett, mert van ez így, és nekem kifejezetten tetszett, hogy még a szerelmi szál sem a megszokott sémákat mozgatja.
Azt hiszem, aki csak a fülszöveget olvassa, valami nagyon - nagyon véres, akciódús regényre számít, de azért ez hamis kép, persze van benne akció is, és nem is kevés, de nekem pont az jött be nagyon, ahogy sokáig nem is történt semmi, ahogy várakoztunk a lombok között, és aztán meg hirtelen jött a nagy " hűű-meg haaa".

Én szeretem ezt a könyvet, csak így egyszerűen most ide leírom, és sütkérezek még picit az élményben... És tudom, hogy nem sokára a nagy hype miatt divat lesz kritizálni, de az van, hogy nem érdekel.Várom a második részt, a napokban el is kezdem.


Suzanne Collins: Az éhezők viadala 9/10. 
- mindenkinek ajánlott olvasmány-
Kiadó: Agave

március 13, 2012

Hogyan írjunk forgatókönyvet?

Szakácskönyv került elém vagy esetleg egy olyan könyv, ami szerint egy hét alatt belőlem zen lány válhat? A szerző azt ígéri, ezermester lehetsz, netalán megtanít kutyát idomítani, vagy kártyából olvasni? Ha elém kerül a könyv, hát én kipróbálom, és leírom itt, hasznos volt -e. Mert ez itt a hogyan rovat. ;)
(Az ötletet az a bizonyos " hogyan film" adta, valamint az utolérhetetlen Gordon Ramsay- tudjátok, ő a szemétbe dob minden használhatatlan szakácskönyvet, - de én azért nem leszek ennyire szigorú. )

Ahogy korábban is mondtam, a legnehezebb dolog az írásban, tudni azt, hogy mit írjunk. Ha a könyv végére érsz, immár pontosan fogod tudni, mit kell tenned, hogy megírj egy profi forgatókönyvet. Hogy megírod-e vagy sem, az rajtad múlik.
A tehetség Isten ajándéka, vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz. 


 Syd Field az óceánon túl afféle forgatókönyv író guru, számos sikeres mozifilm útját indította el az írásaival, s egy idő után, pontosan 1979-ben megírta az első forgatókönyvírásról szóló könyvét, mely azonnal sikert aratott. Ezt követően még számos könyvet írt a forgatókönyvírás csínjáról-bínjáról, melyeket ugyanúgy felvásároltak a sikerre szomjazó írók. Syd Field, ma is ír, alkot, előadásokat tart jó pénzért, ahogy azt a honlapjáról is láthatjátok.

Na most Syd Field könyvét olvasva a forgatókönyvíráshoz nem jött meg a kedvem. Így ha a fenti idézetet nézem, én azt hiszem, a "köszönöm nem" kategóriába tartozom. A forgatókönyvírás sosem vonzott, ám nagyon szeretem a jó mozifilmeket, és engem, mint mozi rajongót, a könyv egészen megfogott. Bevallom csak azért kezdtem az olvasásába, mert jó írástechnikai alapnak tűnt, és nem csalatkoztam benne. Bár Field arról ír, hogyan írjunk forgatókönyveket, szinte bizonyos, hogy egy hétköznapi hobbi író is el tud lesni belőle pár jó ötletet.

Az elbeszélésekből ítélve az amerikai emberek többsége nem regényeket ír, mint mondjuk itt Mo-n, hanem forgatókönyveket, mert hát mindenki meg akarja hódítani a nagy Hollywoodot. Szóval az itt a kérdés, hogy vajon kiknek mutat valamit a könyv. Véleményem szerint ezt a könyvet a) a filmrajongók szerethetik nagyon és b) azok az emberek, akik eddig az asztalfióknak írtak.

Field rendkívül impozánsan és biztatóan tud írni, nem tudálékos, a filmes példái nyomán pedig listát készítettem, melyek azok a klasszikusok, amik a filmtörténet nagy pillanatait őrzik. Az egész könyv hangulata olyan, mintha egy rendkívül érdekes témában hallgatnánk előadást egy olyan embertől, akinek megadatott, hogy olyan körökben, világban járjon, ahol mi nem. Egész lelkesen kezdtem belevetni magam azokba a mozifilmekbe, amiket még nem láttam. Casablanca, Mátrix, Az aranypolgár, A sziget, igen ők újra beszerzendők, de számomra arra is rávilágított Field könyve, hogy minden nagy mozi mögött találhatunk érdekes sztorikat, magáról a háttértörténetről vagy akár a film megalkotásának hogyanjáról. A rendezőkről, filmekről szóló történetek a könyvben sosem reklámcélúak, hanem mindig valamit át akarnak adni, és persze megtudhatunk pár kulisszatitkot is belőlük. Olybá tűnik, hogy a forgatókönyvírás igazi mesterség, pedig néha a filmeket nézve, azt gondolja az ember, csak összecsapnak pár látványos sémát, és már kész is a siker. Az igazi jó film persze ennél jóval bonyolultabb.

A könyvről azért kiemelném, hogy mégis inkább tankönyv és nem is akar másnak tűnni: maga a kiadás is, a betűk, a tagolás erre emlékeztet. Minden fejezet elején egy kis idézetet olvashatunk valamelyik filmből és mindegyik annyira klassz, hogy rögtön újra olvastam őket még az érdemi rész előtt.
A forgatókönyvírás alapjai nyilvánvalóan arról szól, azt célozza meg, hogy a kezdők megtanulhassák a forgatókönyvírás alapszabályait, s talán mert maga a forgatókönyvírás is egy történet megírása, csak épp egy filmvászonra szánt történeté, sokat profitálhat belőle egy magamfajta hobbi író is. De ami számomra a legfontosabb: újra felélesztette bennem a klasszikus mozik szeretetét, és az olyan filmekét, ahol valóban cél a jó dramaturgia, és ahol nem minden a látvány. Szóval jó kis könyv ez, főképp azoknak, akiket érdekelnek a filmek és a kreatív írás, másrészről azon tűnődtem, hogy akik kicsit is értenek a forgatókönyvíráshoz, vajon kapnak-e  újdonságot a fejezeteket olvasva. Én teljesen laikus lévén élveztem az olvasását, mondhatni nemcsak szórakoztató, hanem gondolatébresztő is volt.

Syd Field: Forgatóköny- A Forgatókönyvírás alapjai
CorLeonis Kiadó 2011



8/10

március 12, 2012

Könyvek nátha ellen...

Arra gondoltam, milyen jó lenne összegyűjteni pár könyvet, amitől az ember meggyógyul, mert jelenleg nem találok gyógyírt a náthámra. Jó lenne, ha a könyveket úgy is osztályozhatnánk, hogy ettől boldog leszel, ettől komolyabban veszed a világot, ettől borzongsz, ez meg pont arra jó, hogy icipicit meggyógyulj. Pont, mint a Könyvmolyképzőnél, csak ez globálisan osztályozná a történeteket. Akár csinálhatnék egy ilyen címkézését is...
Az igazi indoka amúgy ennek a töltelékposztnak az, hogy már nem is tudom idejét, mikor volt úgy, hogy az egész linkgalériámon olyan blogbejegyzések voltak, amik mind érdekeltek egytől - egyig. Jó nem kell utálni, biztos ti is úgy vagytok vele, hogy képtelenek vagytok minden blogot megnézni, hogy ezt már láttad ezerszer, az a könyv úgy sem érdekel, stb, stb, de most olyan jó volt, mert 7 blogon is elidőztem, még pedig egészen sokáig, és persze megint feljegyzeteltem pár könyvet. Tisztára jó kedvem lett ettől...
Szeretnék még ma írni egy komolyabb posztot is, de ha bealszom a Herba teámtól, csak ez marad. Jó, tudom, béna poszt ez, de ilyen is kell.

március 09, 2012

Új infók a BloodLines szériáról...

Richelle Mead nemrég a rajongókkal chatelt, ami azért jó, mert végre nem kell izgulnunk- hallod, Amadea? - , a Vámpírakadémia spin off sorozata, a BloodLines széria előreláthatólag 6 részes lesz. Jól hallottátok, hat részes. Én nagyon örömködöm- remélem, a színvonalat tartani fogja, mert akkor abszolúte esélyes lesz a kedvenc ifjúsági sorozat címére.  Persze nem szeretném elkiabálni. Légyszi, légyszi, legyen jó!!!

Pár érdekesség még, a többit meg ezen a linken elolvashatjátok:
- Mead egy könyvet 6 hét alatt ír meg -ami szerintem nagyon rövid idő, aztán persze még dolgozok rajta a szerkesztőjével ( átlagban három hónapot ) .
- Először Rose karakterét alkotta meg, aztán Dmitriét - a VA sorozat írása közben.
- Nem tervez Dmitiri szemszögéből semmit sem írni, mert így szereti az orosz istent, rejtélyesen, szótlanul. 
- A Golden Lily amerikai borítóján nem Sidney és a tesója van, mint ahogy én gondoltam, hanem Rose és Sidney.
- Nagyon szűkszavú azzal kapcsolatban, hogy vajon Sidney Adrian mellett fog-e kikötni, persze megértem, legalább jobban izgulunk.
- A BloodLines szériában visszatér Rose és Christian is előbb-utóbb.
- Sidney jövőjében - mint ahogy sejtettük - sokkal nagyobb szerepe lesz a mágiának.
- Jelenleg a sorozat harmadik részét írja, de megígérte, hogy a Golden Lily-ben minden romantikára vágyó ember elég romantikát talál.

Nos, én a széria első részét a Vérvonalakat nagyon-nagyon szerettem, és még mindig ott tartok, hogy a folytatása az egyik leginkább várt könyv az évben. Közben persze Mead felnőtt könyveket is ír- a chaten ezekről is mesél- , és persze biztos tudjátok, hogy hamarosan az Agave kiadja a Szukkubusz dalát, amit már csak azért is várok, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy az írónő hozza-e azt a humort, karakterábrázolást és történetvezetést, amit már megszoktunk  elvárunk tőle. Most pedig szaladok előrendelni a könyvet, mert alássan bevallom, elfelejtettem.

március 07, 2012

Nők napi beji, avagy paranormális férfit mindenkinek...

Ugye ismerős? A hirtelen szél kifújja a tincseket a homlokukból, az arcuk olyan, mintha a legavatottabb művészek faragták volna, vonásaik tiszták, orruk még kampósan is arisztokratikus. Bennük a végletekig összesűrűsödött minden, ami férfias. Tudjuk, hogy nem normálisak, tudjuk, hogy parák. De akkor is minden háziasszony és minden lány érdemel egyet-egyet belőlük.
Nézzük csak, mi is az ismérve a paranormális pasinak-hátha van egy-kettő a közeledben... ( szerintem mielőtt a posztot folytatnád, nézz jól körül) Az is lehet, hogy egy ilyen pasi lapul a szomszédos pult mellett...
Az is lehet, hogy egy óvatlan pillanatban feléd röpül ...
...egy nőnapi virágcsokor. De az is lehet, hogy Batman lesz az...
Végtére, minden előfordulhat.

Szóval Hölgyeim, itt a lista, jegyzeteljetek. Ha valaki három ismérvet már megtalált, jó eséllyel paranormális férfi van a közelében. Ha négyet, biztosan. Ebben az esetben, ne légy önző, kérjük a srác nevét, címét, telefonszámát - kommentben.

1. Kezdem az egyik legfontosabbal: hogy arcuk tiszta fényében visszhangozzon az éjszaka ragyogása és szenvedélyessége. Ez egyértelmű, mondhatni alap dolog. Azért jó ez, mert a visszhangban azt is átértékelhetjük, amit először nem értettünk meg, másrészről tudományos tény, hogy a nők 99, 99%-a az éjszaka ragyogását értékeli leginkább a férfiakban. :)
2. Fontos még a paraszem is: ami lehet borostyán, türkizkék, vakítóan kék, töménykék, amelybe mintha egy mennybéli festő zafírt morzsolt volna, csokoládészínű, mohazöld, piros vagy fekete, esetleg valamilyen halogén árnyalat, de a minimum hogy színváltós legyen. Optimális választás egyébként a paranormális pasik közül az, aki egyszerre több színt is tud változtatni külön-külön a jobb és a bal szemével, ilyen esetben jó lesz még a komolyabb kapcsoltba bonyolódás előtt beszerezni egy színskálát, hogy a hangulatváltozásokat dekódolhassuk.  
3. Testdomborulatok: a paranormális pasi, na az tökéletes tárháza a tökéletes geometriai alakzatoknak, például a kockának, meg másnak is, testük anyaga általában a kemény gránit és a hűvös márványhoz hasonlít, ám bőrük bársonyos, és atletikus felépítésük ellenére kitűnően használhatók kispárnának. Köztudott, hogy minden nagyobb művész szabadidejében paranormális pasit farag alkot, ez minden komolyabb női szakirodalomban megtalálható. De tényleg.
4. Az nem paranormális pasi, akiről nem állapítod meg az első pillanatban, hogy idézem: semmi kétség, ő a legszebb férfi, akit valaha láttam.
5. A paranormális pasik nem valami szociálisak. Ennek első jele, hogy nehéz felismerni őket tömegben, szeretnek hosszú köpenyek alá burkolózni, és nem szakavatottak a társadalmi érintkezésben. Némelyik látott pár John Wayne filmet, igen, ez meglátszik a viselkedésükön. Némelyik ragyog, vigyázat az ilyennek többségében cserepesek az ajkai, és gyakran rúzzsal orvosolja a bajt.
6. Nyelvi kommunikácójukat első körben az teszi ki, hogy idézem: mmmmm?..., meg hogy: - maga normális? - mintha tudnák, mi is az, normálisnak lenni kac-kac..., leordítanak mindenkit, még a csillárt is a plafonról.A paranormális pasik barátnői szerint ez a viselkedés az első szex után már sokat javul. 
7. Apropó szex... A paranormális pasi az ágyban lankadatlan, harcos oroszlán, akinek minden mozdulata olyan, mintha gyengéd lenne- aztán reggel meg kiderül, hogy nem is volt az... Az udvarlási ceremónia rögtön pár perccel azután kezdődik, hogy annyit mondott, mmmmm?, és általában abban merül ki, hogy megpróbálja a nyelvét ledugni a torkunkon. De nem kell parázni, hisz ha paranormális pasiról van szó, úgy is ki fog derülni később, hogy csak azért volt erőszakos, mert egyébként nagyon gyengéd, és amúgy is ő az igazi.
8. A paranormális pasiról általában tudni vélik, hogy állítólag rendkívül intelligens, de a legtöbb ember, aki találkozott velük és túlélte, csak annyit tud, milyenek az ágyban. Egy titkos forrásom úgy nyilatkozott, ez a paranormális pasik átka.
9. A paranormális pasin jól áll a farmer és az öltöny. Ami általában feszül rajtuk... Jajj a szabónak.
10. A paranormális pasi folyton dühbe gurul, de nyugi, ha mi vagyunk az igazik számára, akkor nem töri ki a nyakunkat, hanem a nyakunkba harap.
11. A jobbféle paranormális pasik titokzatosak, a rosszabb félék próbálnak titokzatosak lenni.
12. Hiába csorog a vér a szájából, hiába tépi szét a szemed előtt az emberek szívét, hiába egy időzített bomba, hat gépfegyverrel a zoknijában és két bárddal a kabátzsebében, tudnod kell róla, hogy nehéz gyerekkora volt, és amúgy is, mindig mindent tisztességes indokkal tesz,  még azt is, hogy veled sosem közli ezt, inkább meghagy abban a tudatban, hogy iszonyatosan veszélyes...
13. A világon nem láttak még olyan paranormális pasit, aki ne járna menő autóval- motorral, ne lenne milliomos, és úgy egyébként ne lenne a nők álma.
14. Ehhez kapcsolódóan kiemelném, hogy a paranormális pasik szája minden nőt csókra ingerel. Mondom neked, minden nőt.
15. Ne parázz, ha álmában morog, hörög, repül, azon meg végképp ne, ha nem is alszik soha. Ja, és ne parázz, ha téged sem hagy aludni. Aludj nappal, ennyit be kell vállalni érte.
16. Bármennyire is morc, ha találkozol vele, feláldozza érted egyszer az életét, ami csak azért nem romantikus, mert nélküle sosem kerülnél életveszélybe...
17. A paranormális pasi folyton ott ólálkodik a sötétben, keresve azt a paranormális lányt, aki rá vágyik. Ugyanis a paranormális pasik folyton olyan nőket csípnek fel, akik tök átlagosak és mégis kiderül, hogy mégsem azok.
18. A paranormális pasi egy meg nem értett hős. Amint megérted a titkát, félő, hogy túl normális lesz....

VIGYÁZZ! Lehet, hogy most is téged figyel...

március 06, 2012

Zzzzz...

A mai bejegyzés elmarad hirtelen támadt lelki válság miatt, de holnap jövök nektek egy poszttal ;).

március 04, 2012

Maria Murnane: Papíron príma

 Fedlap: Honnan tudható, ha tényleg tetszik egy srác?
Belül: Édesem, ha egyetlen intelligens gondolat sem jut eszedbe, akkor bizony bajban vagy.
 Az van, hogy nagyon megszerettem ezt a könyvet. Recenziós példányként kaptam, és picit féltem is tőle, hogy nem fogok tudni sok mindent írni róla, mert hogy szingli regény, vicces regény, erre mit lehet leginkább mondani: köszönöm jól szórakoztam rajta.
No de újabban nemcsak szamárfülezek, hanem jegyzetelek is olvasás közben, szóval tessék - lássék itt van pár gondolat.

Waverley Bryson már majdnem révbe ér, amikor az esküvő előtt pár nappal a nagyon nagy Ő faképnél hagyja. Mit tesz ilyenkor az ember lánya? Hát kesereg egy sort, magába töm néhány hl. alkoholt, és rajongani kezd a csokoládéért. Waverley mindezek mellett  elkezd apró üzeneteket írogatni, amikben önmagát vigasztalja, jelezve, nem is olyan rossz a szingli sors. A történet San Fransiscoban játszódik, és bár az apró üzenetek szerintem nem olyan viccesek, mint amiknek szánták őket, ha belekezd az olvasásba az ember, rájön, hogy lehet hogy nyomi a munkája/pasija/frizurája vagy úgy általában nyomi minden, ha humorral kezeljük a dolgokat, minden más lesz, sokkal jobb.

Ahogy nézegettem a külföldi és magyar recenziókat, ezt a könyvet afféle amerikai Bridget Jones-ként szokás emlegetni, és valóban hasonló a két történet, mégis más a hangulatuk. Waverley talán talparesettebb, neki van egy menő munkahelye is- csak annyit mondok sportpiár-, mégis sikerül mindig valami eszement bénaságba keverednie, ami megnyugtató, főleg ha olyan élethelyeztben olvasod, amikor te is ilyen vagy.

Voltak olyan szituációk, amikben egyértelműen magamra ismertem, pl. szokásommá vált nekem is szuggerálni a rajongásom tárgyát messziről, és a mai napig jelnek vélem, ha valóban felém tekint, no meg egyértelmű hatása a regénynek, hogy kiürítettem az íróasztalom egyik alsó fiókját az irodában, hogy elrejtsem benne a túlélőkészletnek szánt cukorkát és csokit, és csak nektek mondom el, hogy valóban megérte...
Waverley számomra nagyon szimpatikus figura, és van pár olyan jelenete a könyvnek, amire nevetés nélkül nehéz visszagondolnom, no meg különösen tetszett az, hogy a férfi főszereplő - már a rajongás tárgya- nem vonta el a figyelmünket a szingli regények egyik fő mondanivalójáról: hogy hiába érzed úgy, egyedül vagy, ez csak egy illúzió. Erős oldala a regénynek a humor mellet a barátságok bemutatása, ami megint picit a BJ-re emlékeztet, és van pár bájos visszatérő motívum is, mint például Waverley öltözködését mindig nagyon precízen és részletesen megismerhetjük, plussz az eszméletlenül, vakítóan kék szemű Jake minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, úgy kezdi: " hogy vagy? " , ami picit vicces, de azért ez egy szeretnivaló és bolondos könyv, amitől jó kedve lesz az embernek, annyira jó, hogy emlékszem az elolvasása után még a hétfőt sem bántam...  Hát mi ez, ha nem egy csoda?
A könyvnek egyébként van folytatása is, amit személy szerint én nagyon várok, remélem lesz magyar kiadás is, de ha nem, hát az angol változatba is belevágok- mert üdítő változatosságot jelent egy olyan regényt olvasni, amiben a para valóban a félelmet jelenti, és amitől az ember újra megtanul önmagán nevetni. Hiányolom az ilyen regényeket, igazán jó volt olvasni.

Papíron príma - Waverly Bryson (félresikerült) kalandjai
CorLeonis Kiadó 2010


7/10

Arról, hogy új helyre költöztem és hogy mindenkit várok...

Igazából ha pár hónapja megkérdeztetek volna, maradok-e a freeblogon vagy költözök, szinte száz százalékig biztos lettem volna abban, hogy ott maradok, amíg blogolok vagy amíg nyugdíjas nem leszek.
De változnak az idők, és én egy ideje csak piszkozatokat gyártottam és tervezgettem, hogy majd miről fogok írni, és csak olvastam és olvastam. A kilencedik könyvnél tartottam, amiről csak vázlatot írtam, és képtelen voltam publikálni, valami visszatartott, lehúzott, meg nem mondom nektek, mi, de aztán egyszer csak úgy keltem fel, hogy váltanom kell. Talán nem olyan szörnyűség a váltás, mint amikor először gondoltam.

Már régóta szerettem volna blogsablont írógéppel, na és pont azokon a napokon találtam meg ezt a gyönyörűséget, és ezt már jelnek véltem, meg azt is, hogy Amadea is hasonló dolgokon gondolkodik, szóval elkezdődött ez az egész most költözzünk-e és mikor költözzünk, de ha költözöm, vigyek-e magammal mindent, és egyáltalán most fogtok-e még olvasni így engem, de ugye fogtok???, és egyáltalán... 

Aztán arra jutottam, hogy mivel úgy is szeretnék újítani a blog bejegyzéseiben, szeretnék új rovatokat, és szeretnék picit önállósulni a Molytól, az lesz a legjobb, ha veszek egy nagy levegőt, és kilépek a nagyvilágba.
Én nem vagyok valami jó a sablongyártásban, úgyhogy itt szeretnék megköszönni minden segítséget, minden közreműködőnek - kedvenc kérdésem az utóbbi napokból: " értem, hogy mit mondasz, de nem mondanád még egyszer el? " :D - , tényleg nagyon aranyosak és türelmesek voltatok- külön respect Nimának-, és hogy a technikai dolgokat letudjuk, szeretnék megkérni mindenkit, hogy szépen cserélje ki a blogom linkjét, tudom, hogy macera, de ez van, - ja és ha követni szeretnétek, tudjátok, kövessetek ;). Reklám kifújt.

Irtó sok minden történt a nagyvilágban, míg én olyan dolgokkal voltam elfoglalva, mint hogy a sablon szimpla vagy színes legyen, oldalt egy vagy két hasáb terpeszkedjen, akarjak extrákat,  hogyan linkeljek, miért nem jó, ami úgy tűnt, hogy tökéletes... Az egyik érdekességet a tévében hallottam, miközben költözés előtti stratégiai levelezést folytattam.
Az egyik árverésen 4500 dollárt fizettek az Elfújta a szél első kiadásáért, amiben Margaret Mitchell meg pár sort is belebiggyesztett. Árfolyam kalkulátorral számítva az 987.000 Ft. Sok? Nem sok? Én meg nem mondom, de biztos sikoltozva tapsikolnék, ha a kezembe vehetném.
Kincsestár
Az a gond, hogy teljesen meg tudom érteni a vásárló örömét, olyan embernek, aki minden évben legalább egyszer elolvassa, annyira imádja, annak ez igazi kincs. Ráadásul még a morc, motoros férje is sejtelmesen mosolyogva nyugtázta, hogy ennyit költött rá az asszony. Na ez aztán igazi szerelem minden oldalról.:)
Azon gondolkodtam közben, hogy kinek mi a kincs, az ugye elég szubjektív dolog. Van akinek az Elfújta a szél, van akinek a víz, van akinek az autó. Csak levelezésekre tudok visszautalni -szóval az már magában nagy dolog, hogy van ugye ez a hobbi/hobbink, hogy olvasunk. Egy ideje azon töprengtem, hogy lesz-e olyan idő, amikor mindez már nem fog érdekelni? Lehet úgy lesz, mint a költözéssel? Felébredek és nem fog érdekelni már semmilyen könyv? Most úgy tűnik, mintha egészen és megkérdőjelezhetetlenül részem lenne ez a szokás. Lesz-e ez másképp? Biztos lesz olyan, hogy kevesebb időm lesz rá. Aztán meg mennyi ideig írják az emberek a blogokat? Egy idő után - mint egy ételnél- lejár a blogok szavatossági ideje? Vagy olyan a blogolás, mint az egészség, törődni kell vele, és annál tovább tart? Na ilyen dolgokon gondolkoztam, miközben sablonokat töltöttem fel, leveleztem, és a tévét bámultam. Arra jutottam aztán, hogy nem egészséges dolog ilyeneken töprengeni. Az ember csinálja azt, ami örömöt hoz, aztán majd lesz valami.
Szóval amíg valami nem lesz, engem itt találtok.
Ez persze egyértelmű, de légyszi, ti se tűnjetek el!